Annak az egész történetnek, ami itt következik, semmi értelme nem volna, ha nem mondanám meg, hogy az ifju doktor milyen ember volt. Hát nagyon pontos, rendes ember volt és azzal foglalkozott, hogy ügyvédnél dolgozott. Ez az ügyvéd is jellemezte őt. Nem volt kriminalista, a ki bármily okból is, de végső eredményben mégis csak az emberi lélek bonczolásával foglalkozik, hanem polgári ügyvéd volt, amolyan jól kereső részletbehajtó, a kinek csöndes irodájában néhány doktori czimmel felruházott irógép dolgozott. Maga az egész iroda egyike volt amaz ügyvédi masináknak, melyeknek, ha az egyik oldalán bedobnak egy sommás-keresetet, a másik oldalán kijön egy ingre vetkőztetett szegény ember. Nem volt itt baj azzal, hogy a férfi féltékenység elegendő ok-e arra, hogy Tóth Gerő huszonhatéves, római katholikus, nős, napszámos egy élesre fent baltával halálos sebet ejtsen Kis Mátyás huszonötéves, ev. református, nőtlen, bádogossegéden, – nem volt töprengés a fölött, hogy igaza volt-e Svarcsuk Péter ötvennégyéves, római katholikus, nőtlen, budapesti illetőségü, de perabszolute foglalkozás hiján szükölködő egyénnek, mikor Breuer Mór péküzletével szemben a minősített lopás álláspontjára helyezkedett. Nem. Sótlan, izetlen, szagtalan pörök folytak itt, az életnek ama számtalanszor megismétlődő kicsiny konfliktusai, a melyeket talán az Ur is blankettákon intéz majd el az utolsó itélet napján.

És a milyen az iroda, olyan a jelölt. A mi doktorunk is ilyen volt. Tanult, készült az ügyvédi vizsgára és közben őrölte a pöröket az igazság malmában. Reggel fölkelt, este lefeküdt, s a mi e két cselekménye közé esett, azt igazán nem érdemes elmondani. A doktor vegetált, a doktornak szaporodtak a sejtjei – ez történt a doktorral, semmi egyéb.

Egy napon azonban kirugott a hámból és ez az, a mit el akarok mondani. A dolog a következőképpen történt.

Reggel fölkelt a doktor a Hajós-utczában, beledugta a fejét a lavórba, megmosakodott és öltözködni kezdett. Az öreg asszony, a kinél a szobáját bérelte, ilyenkor be szokott szólni hozzá, s ezt most sem mulasztotta el.

– Szép idő van, doktor ur – mondta.

– Igen, – felelt a doktor s kinézett az ablakon.

Hát Istenem, valóban tavasz volt. A nap sütött és szemben a pálinkás ragyogó pofával nézett szét a piszkos utczában.

– Meleg van, – mondta az öreg nő.

A doktor a nyakkendőjét kötötte és csak ugy szokásból mondta:

– Igen?

Szemben, a pálinkás fölött, kinyilott az emeleti ablak és egy cseléd körülnézett, hogy nincs-e rendőr a közelben. Aztán kirázta a portörlő rongyot az utczára, a pálinkás fejére. A pálinkás feje ekkor a napon szikrázó porszemektől aranyos glóriát kapott és ez fölemelő látvány volt. Szép vörösorru zsidó volt, fehér szakálla ezüstfényben csillogott, szemére huzott kalapja körül pedig aranyfényben szállongott a por. E pillanatban talán az egész föld kerekségén nem volt nálánál dekorativebb leszemetelt rumhamisitó. S mintha ezt érezte volna, boldog mosolylyal nézett át az ügyvédjelölt földszintes ablakába és a szemével intett az ingujjas öltözködőnek, mintha ezt mondta volna neki:

– Azt a koczkás rózsaszinű inget már ötödik napja látom rajtad. De nem bánom, mert jó melegen süt a nap és tavasz van, és én jól érzem magam itt a butik küszöbén.

A jelölt pedig vísszamosolygott rá, fölvette a kabátját, hóna alá csapta az irásait és kiment az utczára. Szétnézett. A porrongyos cselédleány most kifeküdt az ablakba, lehajtotta a fejét és azokat nézte, a kik a ház alatt mentek el. Ezt csak mellesleg mondom, de azt hiszem, igazam van: a városi ember másként néz ki az ablakon, mint a falusi; a városi lány az emeletről átnéz a tulsó gyalogjáróra, míg cselédleányt nem is látni másként az ablakban, mint ugy, hogy azzal kinlódik, hogy merőlegesen lefelé nézzen azoknak a fejetetejére, a kik a ház előtt járnak. Sőt tovább megyek: ablakból fölfelé is csak ők néznek, a mi igen mulatságos, sőt abszurd látvány az utczáról nézve.

– Egy olyan törkölyt kaptam Becskerekről, – mondta a jelöltnek a glóriás öreg – de egy olyan jó törkölyt…

Görcsös öreg ujjait összeillesztette, mintegy csücsörítette a tenyerét.

– Fein! – mondta aztán és bemászott a homályos butikba.

A jelölt egy kicsit kábán szítta a friss levegőt és állongott a bolt előtt. Az öreg kiordított a sötét boltból:

– Szép idő!

Mire a jelölt szó nélkül bement a snapszok közé. Még mindig nem szólt egy szót se. Felhörpintette a törkölyt, nyelt utána egyet, megnyalta a szájaszélét, ok nélkül belenézett a butikos szemébe, aztán helybenhagyólag bólintott. A butikos büszkén nevetett:

– Mi?

– Ühüm! – mondta a jelölt.

Az ujságárus megállt a küszöbön és beüvöltött valamit a sötétbe. De a jelölt az épp most fölkelt emberek bárgyuságával nézett rá és nem felelt neki.

– Hány óra? – kérdezte a pálinkástól.

– Félkilencz.

Még ráért. Kiállt a bolt elé és nézte az embereket. Míntha mindenki frissen szaladgált volna.

– Adjon még egy pohárral – mondta és ásított.

Ezt is lehajtotta, éhgyomorra.

– Gyönyörű idő, – mondatta vele az első pohár törköly. És jól érezte magát, mint mindenki, a ki nem szokta meg az italt, s így reggel az éhomra nyelt pálinkától nirvána-sejtelmeket kap. A hogy ott állt, állt, kábulni kezdett. Nem is tudta, miért ivott, hiszen soha életében nem jutott eszébe betérni a butikba. És most kéjjel fordult hátra és kéjjel szólt:

– Fatter, adjon még. Ez igazán jó.

És a fatter adott neki, és a vége az lett, hogy a jelölt leküldött a torkán vagy kilencz kupiczával. Ok nélkül. Tudja Isten, miért… És leült a bolt lóczájára és nézte, hogyan vágtatnak el a kocsik meg az emberek az ajtó napfényes négyszöge előtt. Bután mosolygott, fizetett és átment az utczán, be a szobájába. Az ágyra csapta az irásokat és előhivta az öreg asszonyt.

– Sári néni – mondta neki.

Ez már humor volt, mert az öreg nőt özvegy Kaufmannénak hívták és jobb, ha nem is kutatjuk a keresztnevét.

– Sári néni – mondta neki bárgyu mosolylyal.

Az öreg nő csak nézte.

– Móricz néni! – mondta a jelölt és nevetni kezdett. Kitünően mulatott ezen a kitünő viczczen. Azzal meghajolt, azt mondta, hogy: «szálem alejkum» és kiment.

Most már nagyon furcsán jártak az emberek az utczán. Egy ur például tiz lépés magasságban, a levegőben járt és keresztülment egy szekéren, melyen dobozok voltak. Több más szekér, köztük egy tejeskocsi is – annyira megbolondult, hogy huzni kezdte a lovakat hátrafelé és a lovak, daczára annak, hogy előre szaladtak, mégis a kocsival együtt hátráltak, szépen himbálózva a levegőben. Az utcza gázlámpásai lehajoltak a doktorhoz, mint a füzfák és lombjukkal megsimogatták a fejét. Némely ház pedig, köztük a magyar királyi Opera is, – nagyon himbálózott.

– Ma viharos a tenger, – mondta csöndesen a doktor és nyugodtan belement egy kofába, a ki kicsiny szekerével az utczasarkon áll. De ez nem hozta ki a sodrából.

– El kellene tiltani a kofataligáknak a gyorshajtást, – gondolta és nagyot sóhajtott. Vannak sóhajtások, amelyek oly mélyről fakadnak az emberi lélekben, hogy az ember gyomra is megrezdül beléjük. A doktor konstatálta, hogy nem megy egyenes vonalban.

– Czélozni fogok, – gondolta. És czélbavett egy lámpát a szemével. És nekilőtte magát a lámpának, mintha puskagolyó lett volna. Csöndesen motyogta:

– Igy fogom magamat kilőni a ligetbe, egyik lámpától a másikig…

De már az Andrássy uton volt. És előbb nagy, ormótlan barna házak jöttek feléje, aztán vigan csuszott a lába alá az Oktogon-tér. Ugy érezte, mintha a Váczi-köruton, a Fonciére-palotánál valami nagy óriás állana, a ki ugy húzza az Andrássy-utat, mint a futószőnyeget, s ő csak egy helyben lépked. Sietve jöttek feléje a csinos villák, vaskerítések maradtak el mellette, s a kocsik oly villámgyorsan suhantak el mellette, mint a vonat ablakából nézve a táviródrót görcsei.

– Nagyon gyors a hajtás, a hajtás nagyon gyors, – gondolta. És hogy ne szédüljön, behunyta a szemét. Igy vágtatott tova. Néha érezte, hogy a fülébe orditanak valamit, sőt nagy ütéseket is kapott az uton, de ezt önérzetből nem vette tudomásul. Mikor megint kinyitotta a szemét, valahol a liget végén járt.

– Erre a padra leülök, – mondta, s belecsapkodott a zsebkendőjével a levegőbe és lezöttyent a puszta földre.

Körülötte édes délelőtti csöndben nyugodott a liget. Valahol messze duruzsolt a város, és a láthatár permén lassan járt egy-egy nő egy-egy gyerekkel. Könnyü kis szél szállott a fák között és apró, zsiros papirosrongyok gurultak feléje a földön. Egy helyütt zöld pázsit foltjába vágódtak a csupasz fák, s erre a zöld pázsitra rásütött a nap. Ez oly gyönyörü, oly édes volt, hogy a jelölt nekitámasztotta a hátát egy fatörzsnek és sirni kezdett. Verejtékes homlokát végigsimitotta a meleg völgyekből ideszabadult és a mi reggelünkön megnyirkosodott illatos szél. Szerette a szegény jelöltet a tavasz, jól bánt vele, elringatta, csókolta, a szédűlés könnyü hintaján lóbálta, kifujta a fejéből a gondokat, tisztára szellőztette a lelkét.

És a hogy buta, oktalan könyein keresztülnézett a jelölt, ugy látta, hogy kis fehér kecskék jönnek feléje. Sok ezer kis fehér kecske, mely katonás rendben lépett, egyszerre. Bal, jobb, bal, jobb, – mintha tanulták volna. A fák pedig zúgni kezdtek, s a lombjuk világoskék volt, átlátszó, mintha az ég azurjának foszlányai akadtak volna meg a galyakon. A sok ezer, bodros kis fehér kecske pedig jött, jött a nélkül, hogy közelebb ért volna hozzá. Terjengett ez a rengeteg kecskenyáj, oldalt kiszélesedett addig a meddig csak ellátott a szem, a háttérben pedig fölfehérlett az égre, ott, a hol a sikság az éggel találkozik. Még az égbolt nagy buráján is jöttek, egyre jöttek, s ekkor látta a jelölt, hogy ott fönn még felhők a kis kecskék, s csak a földre érve nő meg aranyos szarvuk. És igy most már minden kék és fehér fényben ragyogott körülötte, s a nagy, fehér tengerből kivillantak az aranyszarvacskák, és a fák nagy, levegőkönnyü, kék lombkoronái jobbra-balra lengedeztek, könnyen, súlytalanul, mintha az egészből egy szó se lett volna igaz.

A jelölt ekkor felállott és érezte, hogy ebben a könnyü világban ő az egyedüli súlyos test. Nem is tudta, hogy min áll. Csudálta, hogy el nem süpped e friss puhaságba, örökre bele nem vész a lágy fehérségbe és az illanó, lengő, kék füstnél is könnyebb, tisztább és világosabban ragyogó lombkoronák közé. Egy zsiros, csontos, emberszagu, súlylyal biró ügyvéd volt, – ezt érezte. Érezte, mert józanodni kezdett. S a hogy a fehér kecskék oszladozni kezdtek előle és megint visszagomolyogtak az égre felhőknek, s a hogy a halványkék, nagy lombok visszaolvadtak a fehér felhők közé égszin foltoknak, a jelölt körűlnézett és végigsimitotta a homlokát.

Harang csendült a városban. Delet harangoztak. Egy guvernánt jött arra a gondjára bizott kis leánynyal.

– Maman nous grondera, – mondta a francziáné, – allons, marchons!

És a gyerek botorkált mellette, alig birt vele lépést tartani.

A jelölt csak bámult utánuk.

– Aludtam? – kérdezte magától.

És a szivébe nyilallott az elmulasztott kötelességek gondolata. Három tárgyaláson makacsolták el. És baj lesz, veszekedés lesz, mentegetőzés lesz, csudálkozás, csapkodás, káromkodás… És senki, senki sem fogja megérteni azt, a mi ma vele történt, senki sem fogja elhinni, senki sem fogja beleilleszteni tudni a logika durva kereteibe, buta, kemény szavakat fog hallani, mint: «miért?» – vagy «hogyan történhetett» – avagy «nem értem» és minden ember: a főnök, a kollega, a háziasszony, a járásbiró a maga rongy kis eszével fogja megitélni az esetet, és őt beleteszik az emberi élet keretei közé: makacsolják, dorgálják, kérdezik, mentegetik… és senki sem fog belenyugodni ebbe az esetbe, mert az emberek az ilyesmin gondolkoznak, a helyett, hogy megéreznék és napirendre térnének fölötte.

Éhesen, fáradtan, kábultan és nehéz fővel kapaszkodott fel a villamosra és visszarobogott rajta az életbe. Ő ebben a pillanatban tragikus hősnek érezte magát, de ez a tragikum oly kicsiny, oly kevéssé érdekes és olyan muló volt, hogy csakhamar nem is vette komolyan, s a történet ránézve ezen a ponton be is fejeződött.

Igaza is volt. Az ilyen semmiségeken csak a magunkfajta bolondok, az élet soha ki nem józanodó részegjei, nem létező aranyszarvu kecskék vidám pásztorai képesek tollal a kezükben hosszan elrágódni.