1912 junius.

Délután négy órakor jöttem befelé a városba, villamoson. Hátul álltunk a kalauznál többen, mellettem egy idősebb, szigorú arcú úr. Az egyik állomásnál, épen, mikor a kocsi indul, felugrik egy rongyos kis gyerek, Estet árulni. «Nem méc», – mondja a kalauz – «most ugrasz fel, amikor már megy a kocsi?» És le akarja lökni. Egyszerűen és kedvesen, lelökni, a pótkocsi alá. «Ejnye» – mondja mellettem az idősebb úr – «nem hagyja békében azt a gyereket?» De nem volt tanácsos a kalauznak most szólni, mert az öreg úrnak villogott a szeme és egy kicsit reszketett a hangja. «Nézze meg az ember» – mondja aztán kissé csöndesebben az öreg. – «Gyere ide, fiacskám. Adj egy Estet. Nesze, itt van három krajcár. Egy krajcár a tied.» – «Kezeit csókolom» – mondja a gyerek. – «Csak hagyd édesem», mondja az öreg úr. Édesem. Erre a szóra mindenki az öreg úrra néz. Ilyet nem szoktak rikkancsnak mondani. A gyerek már nem volt sehol, leugrott, talán már egy másik villamosról akarta lelökni a kalauz, de ez a szó, ez az «édesem», ez ott maradt a kocsin, beszállt a nyitott ajtón, amelyen át kinéztek a bennülők az öreg úrra, némelyek mosolyogtak, egy kövér asszony iszonyú komolyan nézte az urat és robogtunk, csöngettünk, vágtattunk, visítottunk a kanyarodóknál, de valami melegség volt a kocsin ettől az édesemtől, amelyen most éreztem először, hogy milyen szép és milyen magyar szó, mennyire lefordíthatatlan, nem lehet azt mondani, mein Süsser, azt se, hogy mon doux, sem azt, hogy my sveet, ezt csak édesemnek lehet mondani, ebben a kicsit elkopott és íme, mégis oly aranyos melegségben fénylő magyar értelmében. Most megint megszólalt az öreg úr. Szelíd hangon mondta a kalauznak: «mit akar attól a szegény gyerektől, fiam? Annak is kell élni. Legyen egy kis szíve, fiam. Emberek vagyunk és szeressük egymást.» A kalauz nem felelt egy szót sem, zavarban volt, magában igazat adott az öreg úrnak, érezte is a közhangulatot, jól is esett neki a szelíd és emberséges hang, amellyel az öreg mintegy visszavonta az iménti ridegebb rendreutasítást. Aztán megint robogtunk, csöngettünk, búgtunk, kanyarodtunk. Egyszerre csak felszáll egy állomáson egy úr és köszön a mi öregünknek. Azt mondja: «jó napot, doktor úr.» «Adjon isten» – felel az öreg. Kérdi a jövevény: «Hová tetszik, doktor úr?» Feleli az öreg: «Megyek haza, temetésről jövök. Szegény Albertet temettük… négy gyerek maradt utána… borzasztó volt.» Aztán nem beszéltek semmit, én leszálltam. És most már értettem az «édesem»-et. Aztán lassan megértettem a kalauznak mondottakat: legyen szíve, fiam, mit akar attól a szegény gyerektől? Kezdtem megérteni azt a sok lágyságot, emberszeretetet, külön krajcárt, szelíd hangot, amit ez az öreg úr mind, mind a temetőből hozott ide a piszkos villamos perronra, hogy két percre egy egészen semmi kis affért csináljon, de ebből a kis afférből mégis valami addig érthetetlen melegséget és jóságot leheljen az egész kocsi publikumába. Abban a temetőben bizonyára nagyon sírtak azok a gyerekek. A pap bizonyára szépen beszélt és már itt a nyár, virágok voltak, szép fák, zöld fű, nagy darab kék ég, sok csöndes, szelíd tekintetű ember, énekszó, a Jézus neve, amint elszállt a sírok közt, aztán mindaz a sok szent dolog, ami ott az embert tisztára mossa: az árvaság, egy ittmaradt nő, aki szerette az eltávozottat, a búcsúzás, szeretet, szerelem, a mi kicsinységünk és romlandóságunk, a szép kétezer éves vigasztalás: idegenek és zsellérek vagyunk a földön, a nagy és szent izgalom, ami elfogja az embert, amikor a másikat a földbe teszik, az a kis visszafojtott orkán, ami végigvágtat az idegrendszerünkön, mikor az első darab föld zuhan a deszkára és mindehhez még egyszer: virágok, kék ég, szomorú ének, az arcokon fénylő szeretet és megbocsátás… innen jött az öreg úr. Persze, hogy neki az napon «édesem» volt a rikkancs és «fiam» a durva kalauz. Ilyen közelről nem mindennap látja az ember az elmélyedésnek hatását az emberre. Ilyen közelről még nem láttam soha azt, hogy mint váltódik aprópénzre a nagy és forró gondolatok hatása. És ha valaha elvesztettem volna – mint ahogy nem vesztettem el soha – a hitemet abban, hogy az élet elviselhetetlen volna amaz alkalmak nélkül, amelyek a lelket gondolkodásra, érzésre serkentik, akkor ez a kis eset elég volna ahhoz, hogy ettől datálva megint higyjek minden elmélyedés, minden művészet, minden jó könyv, minden szép vers, szép zene, szép kép hallatlan fontosságában és örökre letárgyaljam belül, ott, ahol mindenki gyerek marad haláláig, azokat az embereket, akik ezt az életet e dolgok nélkül el tudják képzelni.