1912 augusztus.

A szigeti kis lóvasút zörgős kocsiján két úr ül előttem. Hűvös van már most minden este, a fákról kis sárga szakaszjegyek röpködnek, vége a nyárnak, – az urak is csöndesen szemlélik az őszies estét és gubbasztva szivaroznak a sötétben. Azt mondja az egyik:

– Háromszor jött, egyszer se adtam.

– Én mindig adtam, – mondja a másik.

– Látja, így rontják őket! A pesti publikum maga alatt vágja a fát.

Arról volt szó, hogy a cigány tányérozott a vendéglőben. A cigány, szegény, jól tette. Az ő két hangszere: a hegedű meg a tányér. Azt mondják, hogy a bandák már nem is a jó hegedűst keresik, hanem a jó tányérost. Mert hegedülni nem nagy kunszt, ellenben a tányéron játszani, ehhez tehetség kell. Megállani a vacsorázó ember mellett. Nem szólni, a világért sem, mert ezt nem szabad. Csak állni, szerényen, de mégis szigorúan, mereven, mint aki nem egykönnyen megy el, még sem tolakodóan. Megvárni, míg a pasas észreveszi. Megvárni, míg leteszi a kést, villát, lenyeli a falatot, megtörli a kezét, benyúl a zsebébe, kiveszi az erszényt, fölteszi a cvikkerét, kikapar egy koronát, előhívja a főpincért, felváltja nála az ezüstöt öt nikkelre, hogy az egyik nikkelt bedobhassa a tányérba. Ezalatt a tányérosnak úgy kell állania, mintha márványból volna. Az arcán ne lássék meg sem a kevés, sem a sok. A krajcárt hamar dugja a szalvéta alá, mert egy krajcár százat csinál. Az emberek rá találnak szokni. Tányéros csak az lehet, aki olyan emberismerő, mint Balzac, olyan következetes, mint Bismarck és olyan hideg, mint az angol semmítőszék elnöke. Kis, szerény, alázatos ember rossz tányéros. Nem kap semmit. Nagy, zord, dühös, kövér cigány rossz tányéros. Tízfilléreseket kap. A jó tányéros legyen kövér, lassú, komoly, csöndes és a szenvedélyt ne ismerje. A jó tányéros ugyanaz az embertípus, mint a jó adófelügyelő. Ez a pálya ilyen embereket követel. De hagyjuk ezt. Lássuk mi volt a baj a szigeten.

Azt mondja az egyik úr:

– Tíz korona gyógy- és zenedíjat fizetek a közmunkatanácsnak. Nekem se gyógy, se zene nem kell, de egye fene, rajta volt a számlán, kifizettem. A szigeti szállókban már eddig hétszáz lakó fordult meg, szezon végéig lesz ezer. Ezer ember, tíz koronájával számítva, tízezer korona. A cigány a vendéglőben játszik, tehát föltételezem, hogy a vendéglős is hozzájárul ugyanennyivel: ez húszezer korona. Na hát, kérem, ebből tarthat cigányt anélkül, hogy még ráadásul a nyakamra küldje tányérozni.

– Na hallja… az az egy-két hatos!

– Az az egy-két hatos a negyedik tiszteletdíj, amit a cigánynak adok. Az első a huszonöt fillérben van, amit belépődíj címen fizetek a hídon, a sziget gyönyöreiért, köztük a cigányért. A második benne van a magas vendéglői árakban. A harmadik a gyógy- és zenedíjban. A tányér negyedszer vág mellbe egy és ugyanazon kéj-élvezetért.

– Na hallja… az az egy-két hatos! Gavallér-ember nem számolgatja ezt így.

Ez az.

Itt álljunk meg, ide akartunk érkezni, a gavallérságnak ehhez a speciálisan pesti értelmezéséhez, amely valamikor általános divat volt, amelyet sehol máshol nem ismertek, nem ismernek, mindenütt kinevetnek s amely már nem annyira, mint azelőtt, de mégis üldözi a józan embert. Ennek a különleges pesti-magyar gavallérságnak a kódexe körülbelül a következőkbe foglalható össze:

1. Velem szemben ezen a világon senki sem gavallér, de én legyek gavallér mindenkivel szemben.

2. Ne számítsam utána a főpincér összeadását, mikor egy társaság kétszáz koronás számláját fizetem, mert azzal, hogy a számlát én fizetem, még nem vagyok gavallér, de ha fölfedezem a számlában, hogy egy üveg francia pezsgővel többet számított, fogjam be a számat és vágjak hozzá némán húsz koronát, amivel nem tartozom, mert ha utána számolok, akkor ő gúnyosan mosolyog, ugyanezt teszi a társaság is és én abban a pillanatban smucig kutyává változtam, mert az emberek nem a lényeget tekintik, nem azt, hogy én voltam a bőkezű házigazda, hanem a formát, ami úgy szép, ha tűröm a csalást.

3. A papirpénzből visszakapott összeget nem szabad megolvasni, mert az emberek összemosolyognak, ez nem gavallér dolog. Úriembernek mindegy, hogy a boltban vagy a kávéházban mennyivel tévednek, a visszakapott pénzt sülyessze a zsebébe olvasatlanul, mert így szebb.

4. Meleg nyári éjszaka. Elmegyek egy barátommal a kerti mulatóba, munka után, azzal, hogy megiszunk ketten egy üveg pezsgőt. Meg is isszuk és amikor a pincér az utolsó pohárral is kitöltötte, már ott az újabb üveg, ami nem kell, mert nem berúgni mentünk oda, nem búfelejteni vagy a helységben feltünni, hanem eldiskurálni egy pohár pezsgő mellett. De az új üveg már ott van, a pincér már nyitja. A barátom nem meri neki azt mondani, hogy nem kell, mert fél, hogy smuciánnak fog látszani. Ugyanígy cselekszem én is. Ő pedig vígan felbontja az üveget, tölt a pohárba, ami aztán ott is marad. De nem szólt senki, mert ez nem gavallér dolog. Mert azt nem mi határozzuk meg egymásról, hogy gavallérok vagyunk-e, hanem a pincérek. És Pesten száz ember közül kilencvenkilenc engedi magát terrorizálni a pincértől, mert fél, hogy félrehúzza a száját és a pesti ember elvégre még is csak a pincért tartja bírónak abban a kérdésben, hogy ki a gavallér.

5. Gavallér ember nem veszekszik a fiakkeressel a fizetésnél. Mi következik ebből Pesten? Egyetlen egy dolog, de az aztán mindig. S ez az, hogy a kocsis, bármennyit kap, még kér. Mert a kocsis tudja, hogy a gavallérnak nem szabad vitázni. Hogy inkább fizet. Már most, aki ez ellen tiltakozik, az smucián. Az «veszekszik a szegény kocsissal». Annak azt mondják: «ülnél csak te egész nap a bakon, szélben, hóban, esőben». És soha, senkinek nem jut eszébe azt mondani: «ülne csak ő egész nap helyettem a rendelő-szobában és bujna ő be oda három forintért, ahova nekem orvosi esküm alapján be kell bujnom». Nem. Ez nem gavallér-beszéd, mert ez a komoly, kenyérkereső ember józan beszéde. Ez smucig kutyaság Pesten. Az ilyen ember járjon villamoson. Az ilyen ne élvezhessen soha egy puhapárnás, gummikerekű kocsit. Mert a kocsistól függ, hogy ki a gavallér. Hát persze, hogy a sikkasztó a gavallér, hát persze, hogy a bakkarat-kullancs, a mások szerencsétlenségéből pénzelő klub-szemét a gavallér, hát persze, hogy a lóverseny kvóta-eltalálója a gavallér. Aki szórja, dobja a pénzt, mert más tekintélye ebben az életben nem lehet, a kocsisnak az a gavallér. A pesti ember pedig meg van félemlítve és nem Batthyány Elemértől vagy Szemere Miklóstól tanulja meg, hogy mi a gavallér-tempó, hanem a fiakeres kocsistól. Mert Szemere Miklóst nem ismeri, a kocsiba ellenben minden héten beleül. A vége az, hogy megzsarolják és kinevetik. A pénzéért még gavallér se volt.

6. Minden munkakerülő pumpfráter bírája Pesten a gavallérságnak. A cigány, a pincér, a kocsis legalább dolgozik ezért a magas méltóságért. De a professzionátus pénzkérő, az elegáns zsaroló, az ötkoronás «mellbevágótól» föl egészen az ötven koronás soha meg nem adóig, mind ingyen viseli az arbiter gavallériarum címet. «Kérlek öregem… húsz korona…» Ha rögtön, boldogan, kéjjel, szerényen nem nyúlsz a zsebedbe és oda nem adod neki azt a húsz koronát, amit egy órával azelőtt a keserves munkádért kaptál, amiért periratot írtál, gyereket tanítottál, cikket izzadtál ki, vagy amit váltóra fölvettél, akkor smucig kutya vagy. «Nem kérné, ha nem szorulna rá.» Ezt mondják. Vagy: «ugyan, mi az neked, húsz korona!» De ha elgondolom, hogy mindennap olvashatok az ujságban egy emberről, aki öt forintért leütötte a másikat, egy asszonyról, aki a két forint szobabérét nem tudta megfizetni és ezért elvágta a gyereke nyakát, ha eszembe jut, hogy minden nap találkozom szegény és szemérmes emberekkel, akik tisztességből szalonnát vacsoráznak, mert nem akarnak pumpolni, ha eszembe jut, hogy egy borbély egy negyedóráig dolgozik huszonöt krajcárért és ebből családot tart, házbért fizet, tükröt, borotvát, szappant vásárol, ha elgondolom, hogy a rendőr beviszi azt a tépett öreg kéregetőt, aki már olyan nyomorulttá penészedett, hogy a kalapját a fejétől nem tudom megkülönböztetni: akkor hallatlan felháborodás zúdul föl bennem a fehérkamáslis pumpfráter ellen, aki a gavallérság nevében leterrorizál, elveszi tőlem az ajándékot és a szó szoros értelmében megkárosítja azt a húsz szegény elgázoltját az életnek, akinek egy-egy jó percet szerezhettem volna egy-egy koronával s akinek így aztán nem jut, mert akármilyen jól kereső fogorvos, hivatalnok, ügyvéd vagy író vagyok, még sem én vagyok a Pesti Hazai Első Takarékpénztár. A kisebb polgári klubokban, a nagy kávéházakban pedig ez a fajzat terjeszti az emberekről azt, hogy gavallérok-e vagy nem gavallérok. A munkanélküli vagy megszorult kabátos ember, a pénztelen művész, a könnyelmű cimbora, aki ráfanyalodik a pumpra, az hallgat, szegény. De ez az elegáns, professzionátus gavallérpróbáratevő, ez a zsaroló álkoldus, ez aztán ordít: «Sófalvy egy posvány, Sófalvy egy fösvény, Sófalvy egy kutya, attól éhen halhat bárki!» – És viszont ordít reklámot is: «Tófalvy egy angyal, Tófalvy egy magyar mágnás, Tófalvy egy gavallér». Akinek ez a reklám kell, aki ettől a kritikától fél, annak úgy kell.

Röviden: ki a gavallér Pesten? Aki könnyen hagyja magát megzsarolni. Érzem, hogy abban a gavallérvilágban, ahol a föntebb említett elem osztogatja a címeket, az se gavalléros dolog, hogy ilyesmi ellen kikel az ember. De ha már egyszer eszébe jut az embernek ilyesmi, nem szabad álszenteskedni. Ennél félrecsúszottabb, félremagyarázottabb valami, mint ez a pesti nyilvános gavallérság, kevés van még nálunk is. És furcsa, hogy ép ebben a városban, ahol az emberek oly nyomorultul, oly nehezen keresik meg a kenyerüket, ahol annyit kínlódnak minden krajcárért, ép ebben a városban akad a legtöbb balek, aki ennek a bepiszkolt szép fogalomnak ebben a formájában felül. Egy német ember fölényes gőggel nevet azon, hogy mit tart róla a Vurcni Mulató főpincére. Neki az a fontos, hogy a többi gépészmérnök jó szakembernek tartja-e, vagy nem. A kocsistól sem fél, mert az ő ambíciója az, hogy jó mérnök, jó ember, jó hazafi, jó férj, jó apa legyen, nem pedig, hogy jó pasas legyen. Pesten mindenki jó pasas akar lenni. Pesten az a boldog és büszke, aki jó balek. Azt hiszik, hogy aki balek, az már gavallér is. Pedig ez a két fogalom egymás közt való viszonylatában könnyen tisztázható: balek az, aki fizet és nem tudja, hogy gavallér volt; gavallér az, aki fizet és nem tudja, hogy balek volt. Pesten azt a közvéleményt csinálták a bérkocsisok, a portások, a cigányok, a pincérek, hogy a német smucig nép, a francia még smucigabb, az angol pedig túltesz mind a kettőn. A maguk szempontjából igazuk is van. A portás lenézi a francia vendéget, mert az nem hajlandó neki pusztán a köszönéséért két forintot adni. De a francia viszont fütyül a portás, a fiakeres és a főpincér kritikáira. Az angol még csak nem is fütyül rá. A munkát, amit igénybe vesz, tisztességgel megfizeti, a szegény embert ildomos és szerény formában segíti. Ez az ő gavallérsága és ez a gavallérsága annak az igazi magyar úrnak is, akinek a gavallérság vérében van s aki a veleszületett jó érzékétől kérdezi meg, hogy mi a gavallérság, nem pedig azoktól, akik egy szaftos pesti szövetkezeti sikkasztóért odaadják az egész francia nemzet gavallérságát.