1913 augusztus.

Egy német lapban cikk jelent meg, amely arról szólott, hogy Budapest városa kölcsönt keres külföldön. A cikk nem volt rosszakaratú, de erősen gúnyos hang vonult végig rajta. Valami abból a gúnyból, amiért jóérzésű szülék meg szokták fogni a gyermekeik fülét, amikor a gyerek a koldus háta mögött szamárfület mutat. Felháborító, hogy mi viccelni való van azon, mikor egy nagyváros ötven vagy száz milliót akar fölvenni s ez nehezen megy, mert rosszak a hitelviszonyok az egész világon. Mi ennek a viccelődésnek az oka? Miért nem hallunk vagy olvasunk semmit, amikor a stettini, a wormsi vagy a gráci polgármester indul el pénzt szerezni a városának? Miért tudja ezt csöndben elintézni minden orosz város, minden kis balkáni metropólis és miért csak kizárólag az a kitünő vicc- és gúny-anyag, hogy Budapest akar pénzt fölvenni?

Hát mi vagyunk az okai. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy mikor Bárczy elindult Németországba pénzt szerezni, innen, Pestről, utána kiabáltak, fütyültek, nevettek, innen egy valóságos macskazene kísérte ki, vicces cikkek, kuplék, élclapok tréfás képei kívántak neki szerencsés utat. Az ügy iránt való minden szeretet, minden meggondolás nélkül ez a cinizmusnak és nemtörődöm-humornak olyan forrásává vált Pesten, hogy az minden más városban elképzelhetetlen. Természetes, hogy ez utat talál a külföldi sajtóba, különösen az osztrákba, meg a németbe, ahol egymás hátán ülnek a németül hirlapíró magyar kivándorlottak. Sohse voltam Stettinben vagy Koblenzben, de százat teszek egy ellen, hogy ha e városok polgármestere pénzszerző körútra indul, otthon visszafojtott lélegzettel várják az eredményt. Ha valaki, mint én, végighallgatta volna másfél órán át a legutóbbi pénzszerző-kísérlet bizalmas történetét a kitünő Krausz Simontól, aki részt vett benne s aki úgy tudja elmesélni, mint egy hőskölteményt, annak össze kell csapnia a kezét annyi cinizmus, annyi szeretetlenség hallatára, amennyi a pesti pénzkereső küldöttséget külföldre kísérte. Mikor aztán megjöttek – pénz nélkül, mert innen, Pestről, gáncsot vetettek nekik – akkor a kárörömnek olyan szerenádja fogadta őket, hogy csak azt csodálom, hogy ki nem világították a várost.

Az ok? Amit már régen hirdetünk szóval és irásban: Pesten nincs községi hazaszeretet, régi jó néven: lokálpatriotizmus. A politikusaink vidéki földbirtokosok, akik itt nincsenek itthon, Pest nekik egy nagy kávéház, amelyet alapjában véve utálnak. Fiatal pesti tehetségeink: írók, ujságírók, festők, szobrászok, színészek – vidékről feljött emberek, akiknek természetesen hazahúz a szívük a szülővároskába vagy az akáclombos faluba, amelynek közigazgatását sohse szidják, amelynek a kacsaúsztató pocsolyája – igen természetesen – kedvesebb nekik, mint a Duna. Idegenül járkálnak itt, nekik ez egy nagy vásár, nagy szálloda. A legtöbb, ma férfikorban levő pesti embernek az apja «feljött Pestre». Hetvenkettőben jöttünk fel Pestre. Nyolcvanötben helyezték Pestre a papát. Mit bánják ezek a polgármestert, mikor pénzért megy? Affektált fiatalok a kávéházban sóhajtoznak: «csak innen el, csak kivándorolni!» Hogy szeressék Pestet, valamit kapniok kell tőle. Lenéznek a Halászbástyáról és azt mondják: «mégis csak a világ legszebb városa». Átmennek éjjel a Lánchídon és megjegyzik: «szebb, mint Velence». De ingyen nem tudják szeretni. Minden szegény falusi ember ingyen szereti a faluját, anélkül, hogy tündéri kilátást, éjjeli kivilágítást várna tőle. Szereti egy kis viskóért, ahol született, a csöndes temetőért, ahol a szülei alszanak. Szereti egy gömbölyű akácfáért, egy düledező kerítésért, egy öreg papért. A pesti embert a sok bevándorló elrontotta. Ő csak akkor szereti Pestet, ha az nyujt neki valamit. A pesti ember érzékileg szereti a városát, nem a szívével. Mint azok az úgynevezett nagyvilági férjek, akik csak akkor kapnak gusztust a feleségükre, amikor az kicsípi magát és mélyen kivágott selyemruhában készül a bálba. Hát nem ez az igazi szerelem. De nem kell elkeseredni, két-három generáció múlva megjön ez is. Akkor majd nem lesz ritka madár a magunkfajta ember, akinek ez az angólkoros város az akáclombos faluja, akinek itt van a csöndes temetője a sok-sok csöndes emberrel, akit valaha szeretett és azzal a kis darab földdel, ami őreá vár. Akkor majd nem fogják megmosolyogni a jó Vázsonyit, amért számlálja a fákat a Városligetben és felmászik a Gellérthegyre, megnézni, vajjon dél vagy nyugat felé terjed-e a város a Lágymányoson. Akkor majd a polgármester is nyugodtan nézhet pénz után, nem kell egy átutazóban levő társadalom szívtelen vicceit útravalónak elvinnie. Amikor majd nem kritikusok ülnek a korzón, hanem szerzők, akkor majd lesz itt is, ami minden rongyos faluban és minden milliós városban megvan: a magunk fészkének elfogult szeretete, ami minden kritikára feljogosítja az embert, de ami nélkül a kritika csak akadékoskodás. A római mithosz szerint Juturna nimfát meglátogatta egyszer Jupiter és hálából örök életet adott neki. Később meggyilkolták a nimfa bátyját és a nimfa ezt nem akarta túlélni. De mert halhatatlan volt, nem tudott vele halni. Hát belevetette magát a Tiberis folyó mélyébe és a legenda szerint a pásztorok még sok száz év múltán is hallották, amint zokog a víz fenekén. A rómaiak ezt a nimfát megtették a «városi források őrző istennőjévé». A legendát Anatole France írta meg és hozzátette, hogy íme, ilyen okosak és városukat szerető emberek voltak a rómaiak: egyszer találtak egy facér nimfát, azt is kinevezték községi istennővé, városi funkciót adtak neki. Nálunk másképen van. Mi boldogok vagyunk, ha a községi isteneket a víz alá nyomhatjuk. Nálunk előbb isten, aztán le vele, hadd sírjon a víz fenekén száz esztendeig. Minden darab föld szent ezen a világon, csak némelyiknek még nincs hitközsége.