1913 augusztus.

Egy vastag, érdekes könyvet olvastam.

A könyvet egy amerikai diák, Harry Franck írta, aki tanulmányai végeztével pénz, fegyver és podgyász nélkül utazta körül a világot, mindenütt a csavargókkal haladva. Mellesleg mondva a legjobb könyvek egyike, amiket valaha e nemben írtak. A szerzőjéről kisült, hogy nemcsak vakmerő és elszánt utazó, hanem ragyogó íróművész is, aki ezzel a vastag kötetével beállott a jó, modern amerikai írók közé, akik szabatos, rövid, okos, metszően elmés és minden képzeletet felülmúló módon őszinte, szabad szellemek. De nem erről akarunk beszélni, hanem ennek a jó könyvnek csak egyik kis fejezetéről. Sőt, mint ki fog derülni, még csak nem is arról.

Franck leír a könyvében egy indiai vallásos ünnepséget. Az ünnepség egyetlen cerimóniája az, hogy a nép a hindu templomból kihozza Buddhának egy aranyozott, tömör ércből készült szobrát, szekérre teszi és átvontatja egy másik templomba. A szekér előtt nincsen rúd, hanem egyetlen hatalmas hajókötél, amelyen tíz-húszezer ember számára van hely. A vallás szabályai szerint, aki ebben a hurcolkodásban segédkezik, azáltal, hogy segít húzni a kötelet, sok bűntől nyer feloldozást. Már most a szegény hinduk tízezrével zarándokolnak erre az ünnepségre és valósággal ölik egymást, hogy ha csak egy percre is, de odaférkőzhessenek a kötélhez és húzhassanak rajta egyet. Közben, mint a vihar, végigsöpör rajtuk a pestis. Naponta két-háromszáz pestises beteg dűl ki a kötél mellől és hal meg az út forró porában. De a tízezrek egymás hátán, oly sűrűn, hogy kéz kezet ér, húzzák az érc-istent az országút napfényében, sírva, énekelve, ujjongva, egymásra bukva, a földre görnyedve, étlen-szomjan, dulakodva az ujon érkezettekkel, mert ha az egyik csak egy pillanatra is elereszti a kötelet, húsz fanatikus kéz markol a helyébe, húsz fáradt, meztelen, beteg, poros vándor reszket, hogy csak húzhassa egy kicsit a bűnbocsátó kötelet. A cerimónia egy hétig tart. Lassan gördül az isten szekere, beletelik egy hét, amíg a rövid utat megteszi. Az amerikai vándor végigfigyelte ezt az utat. Az első napon, a másodikon, még a harmadikon is ember-ember hátán tolongott a kötél mellett. De aki már húzott rajta egyet, elment, visszavándorolt a hazájába. A negyedik, ötödik napon elfogytak a tízezrek és a hatodik napon ott állott a fényes isten a szekéren, az ő mértföldes kötelével és a kutya se húzta. A bűnök le voltak mosva s ez volt a cél. És mikor már minden lelkiismeret megmosakodott a kötélhúzásban, akkor szépen otthagyták a jó Sziddárthát az út közepén, a pestises halottak közt s a kötél szomorú kígyóvonalban pihent előtte az üres, hosszú, fehér országúton. Ekkor – írja az amerikai – előrejött négy-ötszáz napszámos kuli, aki eddig a szekér mögött kísérte az istent s akiket az állam fizet, előre tudva, hogy a hívők az út vége előtt otthagyják a szekeret, előjöttek a kulik, szépen megfogták a kötelet és minden bűnbocsánat nélkül, napi fizetésért elhúzták a Buddha-szobrot a másik templomba, ahová jutnia kellett. És ez minden esztendőben így van. Húszezer ordító dilettáns kezdi és ötszáz fizetett munkás végzi.

Nem tudtam ellentállni – bármily exotikusan nagyszerű és megindító is ez a kép – hogy édes hazai közéletünkre ne gondoljak. A jó öreg Seiffensteiner Salamon egy kicsit rászoktatott bennünket, hogy minden történet mellett meglássunk egy osz-poszt vagy egy girem-góremet. És ez a szent marakodás úgy hasonlít a mi közéletünkhöz. Mikor ünnep van, mikor valami kérdés napirenden van, mikor egy szerencsétlenség vagy botrány egyszerre fölvet, egyszerre divatba hoz valami nyomorúságot: akkor eszeveszettül rohan mindenki és úgy tesz, mintha ő is húzná a kötelet. Aztán hazaszalad mindenki és a kötelet a szegény, névtelen kulik húzzák tovább. Agyonlövi magát egy diák? Száz meg száz cikk, tanulmány, felszólalás, határozat, mozgalom – két napig. Aztán mindenki otthagyja a kérdést az országút közepén, elszalad. A kérdést a szegény diákok, tanárok húzzák tovább. Árvíz önti el az ország egy részét? Cikkek, gyüjtések, egyletek, szónoklatok, panaszok, okoskodások harsannak fel – három napig. Innen is elszalad mindenki. Szegény hivatalnokok, szegény kárvallott parasztok maguk cipelik a keresztet tovább. És így van ez, ha leég egy árúház (akkor tűzrendészeti kötélhúzó-ünnep van), így van, ha összedől egy épülőfélben levő ház (egy napra mindenki szakértő, hogy másnapra elfelejtse az egészet), sőt így van a politikában is, amelynek kátyúba jutott szekerén csak akkor ránt egyet a publikum, ha nagy botrányünnep van, valami párbaj, Désy-pör, nagy panama, parlamenti kaszabolás. Ilyenkor mindig húszezren rohannak oda, hogy könnyítsenek a lelkiismeretükön és mind a húszezren otthagyják az ügyet, ha rántottak rajta egyet, nem törődve azzal, hogy el van-e érve a cél, vagy nincs. Itt mindezek a társadalmi, művészeti, politikai mozgalmak nagy rohanással, énekléssel kezdődnek – és ott maradnak az út közepén, várva a közömbös, szomorú kulikat, akik tovább vonszolják őket.

Nem valami keserves panasz akar lenni ez az analógia. Máshol tán jobbak, de nem sokkal jobbak az emberek. Csak leírtam, mert furcsa és új színű bizonyíték a bizonyítékok tengerében arra, hogy az emberi szívet milyen egyformára csinálta a jó isten, hogy vagyunk fehérek, barnák, feketék, sárgák, vörösek, de minden földrészek minden szekereit minden ember egy módszer szerint húzza.