1914 március.

Ezt Cholnoky Jenőnek egy most megjelent kitünő könyvéből tudtam meg. A könyv a jégvilágról szól, s elmondja a Föld két sarkának a történetét. Számtalan egyéb érdekes dolog között (– nem hallgatom itt el azt az egyet, hogy soha még a sarkvidéken ember meg nem hült, náthát nem kapott –) az is benne van ebben a könyvben, hogy a pinguinek, a sarkvidék e kedves, barátságos madarai a szó szoros értelmében köszöntik egymást, ha találkoznak. Van egy furcsa szokásuk: csapatostul járnak sétálni, sétálni, mint az emberek, minden ok és cél nélkül, tisztán a séta kedvéért. Különös és groteszk látvány lehet egy-egy ilyen csapat nagy madár – akkorák, mint a hároméves gyerek – amint tipegő járással sétál a végtelen jégmezőn. A csapat előtt egy vezető-madár megy. Aztán ahogy mennek, mendegélnek, valahonnan jön szembe egy másik sétáló csapat. Amikor a vezető ezt a másik csapatot meglátja, előresiet s találkozik a másik csapat vezetőjével, aki szintén előresietett. És akkor a két madár köszön egymásnak. A Cholnoky könyvében le is van fotografálva ez a köszöntés. A pinguin lehajtja a fejét, mint a köszönő ember, aztán gyorsan körbe-forgatja. Ha a másik madár ugyanígy visszaköszön neki, akkor a két csapat nagykomolyan tovább tipeg a hóban. Ha azonban a másik csapat elnöke nem fogadja a köszöntést, akkor ez annak a jele, hogy a másik csapat más pinguin-fajtához tartozik. Ilyenkor a köszönő még kétszer-háromszor köszön s ha egyik köszöntését sem viszonozzák, akkor baj van. Verekedés következik: a derék madarak erős, csonka kis szárnycsontjaikkal jól elpüfölik egymást.

De ez eddig csak természetrajzi érdekesség. A mulatságos része a dolognak most következik. A pinguin szelid madár, az embertől nem fél, sőt nagyon barátságos hozzá, pedig igazán eltelik néha száz esztendő is, amíg egy-egy pinguin-fajta eleven embert lát. A sarkutazók azzal magyarázzák e közömbösséget, hogy a pinguin az embert is pinguinnek nézi, mert két lábon jár és szemre épúgy viselkedik, mint ő. Mégis előfordult, hogy a pinguin-csapat megtámadta a sarkutazók matrózait, többek közt Shackletonnak egy matrózát alaposan elverték szárnyaikkal a pinguinek. Azóta a sarki expediciók matrózai, ha csapatostul járnak a jégmezőn és sétáló pinguin-csapattal találkoznak, egyszerűen köszönnek nekik. Egy matróz az élre áll, lehajtja a fejét és körbe-forgatja. A pinguin-vezér viszonozza a köszöntést és a csapat tovább megy, mintha mi sem történt volna. Ilyen egyszerű az egész.

Megvallom, elképpedtem, amikor a kitünő tudós könyvében ezt olvastam. Ez a kedves és graciózus ötlet: köszönni az állatoknak, hogy az embert békében hagyják, annyira megfogott, hogy sokat elvett a nagyszerű sarki küzdelmek leírásának későbbi hatásából. Valami egészen originális új formája ez két olyan különböző világ találkozásának, mint aminő az embervilág és az állatvilág. Ime, messze fönt a fagyos sarkvidéken egy csapat sétáló madár és egy csapat sétáló ember talál egy közös pontot, amelyen a két világ találkozik, s az ember ezt rögtön praktikus szempontból ki is használja a maga javára. Az nem változtat a dolgon, hogy az a fejmozdulat talán mást jelent a pinguinnél, mint az embernél. A pinguinnél jelentheti azt, hogy «menjetek tovább, arrafelé van eledel». Vagy jelentheti azt: «velünk párosodhattok, mert mi is a fajtátokhoz tartozunk». Vagy jelenthet ezer más-egyebet. Az embernél üdvözletet jelent, ami mellé az ember is gondolhat ezerféle dolgot az eledelről vagy a párosodásról, amiről akar. De az a tény, hogy valamint az egymásnak köszönő emberek is megelégszenek a köszönés puszta formájával, magával a külső mozdulattal, úgy a sarkvidék elhagyatott ősi madárfajtájának is elég a puszta mozdulat arra, hogy viszonozza és békén tovább haladjon, az a tény, hogy a gondolat kifejezésének megrövidítésére szolgáló jel, szignum, vagy mint a gyorsírók mondják: jelény époly elfogadott formája legyen az érintkezés egyszerűsítésének az állatok közt, mint az emberek közt, s hogy az állat elfogadja az embertől ezt a jelt, amelynek értelméről az embernek sejtelme sincsen, csak azért, mert jól utánozza őt, ebben van valami nagyon megható elem, – nem szeretnék túlozni, de ebben talán van valami parányi jele annak a nagy és természetrajzi testvériségnek, ami bennünket embereket az állatokhoz és a növényekhez, a Föld romlandó, élő-haló egyéb teremtményeihez fűz.

És ha már így belemegyünk ennek a sarkvidéki anekdotának a taglalásába, még szimbolikus jelentősége is van. Az ember nagyszerű alkalmazkodási képességének kicsiny, de jellemző mutatója. Az ember fél az izgága madártól, egyszer megtudja, hogy egy kis köszönéssel megtakaríthatja a lövöldözést, a háborút, hát gondol egyet és köszön a madárnak. Azok a jótársaságban forgó úriemberek, akik a déli sarkvidékre utaztak, akik Londonban előkelő klubok tagjai és akik odahaza nagyon megválogatják azokat az urakat, akiknek messziről előre köszönnek az utcán, elnyerik lenn a jégmezőn emberi és kaszinói gőgjük méltó büntetését: hogy békében maradhassanak, kénytelenek szépen előre köszönni egy madárnak. Ők ezen bizonyára mulatnak, nevetnek, a madarat azért nem tisztelik, lenézik, állatnak veszik, sőt meg is eszik, ha kell, de hiába minden fölény, hiába minden magyarázat, a tény mégis az, hogy szépen köszönnek egy buta nagy jéglibának, mert békében akarnak vele élni. Ott lenn a jégmezőn, íme, tisztán, minden kétszínűségtől mentesen jelentkezik az ember igazi természete. Amint nem tűr a jégvidék levegője semmiféle szennyet, baktériumot magában, úgy nem tűr a jégvidék társadalma – amelyben állat, ember együtt él – semmiféle hazugságot. Békén akarok élni, tehát udvariasan köszönök a madárnak. Itt fenn, a mérsékelt égöv alatt ugyanezt csinálja millió meg millió ember. A köszönést, a bókot, az udvariasságot, a hizelgést, a dicséretet, az aggódó érdeklődést, a részvétet mind, mind csak külső formájában gyakorolja, belül gondol hozzá, amit akar. De itt a mérsékelt égöv alatt nem vallja be, hogy csak azért bánik emberségesen a másikkal, mert békén akarja végigélni az életét. Itt megköveteli, hogy komolyan vegyék, ha jó napot kíván, ha gratulál az örömhöz, ha részvétet fejez ki a bánat alkalmából, itt meg van sértve, ha kételkednek, egy újévi köszöntőjének az őszinteségében, itt végigcsinálja az önvédelmi köszöntésnek egész skáláját a «szervusz öregem»-től kezdve egészen addig, hogy «egész éjjel nem tudtam aludni, mikor meghallottam, hogy a feleséged beteg» – itt épúgy utánoz, csal, hazudik és köszön, mint a sarkvidéken: a saját nyugalma, a saját előmenetele, a saját boldogsága érdekében, de mivel itt nem a pinguinektől fél, hanem a többi emberektől, hát szégyelli beismerni, hogy mindez csak önvédelem. Inkább elhiszi a másiknak is, hogy őszinte a köszöntése. A pinguinek példája, a Shackleton matrózának véres elveretése kellett ahhoz, hogy e világon valaha egy ember bevallja, hogy önvédelemből köszönt. És mivel az érintkezés nagyrésze nem egyéb köztünk emberek közt, mint mindenféle téren való más és más formájú köszöntgetés, ha bevallanók egyszer azt, hogy mindezeknek a köszönéseknek önvédelem az igazi oka, nagyon felfordulna a világ. Ezért tehát maradunk ezentúl is a régiben: hogy a déli sarkon oly tisztelettel köszönünk a pinguinnek, mint itthon a püspöknek, az a mi emberi okosságunk és bölcs önvédelmünk, óriási fölényünk a buta állat fölött. Hogy azonban idehaza ugyanily mélyeket köszöntgetünk szóval, tettel, írásban és mozdulattal olyan embereknek, akik közül sokat odaadnék ugyanannyi pinguinért, az – senki ne merje mondani, hogy önvédelem, mert akkor sérti vele a hiúságomat, az önérzetemet, az emberi büszkeségemet, óh, az nem önvédelem, hanem az én udvariasságom, finomságom, jólneveltségem, emberszeretetem, meg isten tudja még micsodám, csupa nagyszerű tulajdonságom. Lenn a déli sarkon majd én is bevallom, hogy azért köszönök a madárnak, mert félek, hogy oldalba vág. De amíg itt élek és virágzom a mérsékelt égöv alatt, amely tele van kulturával, baktériummal és hazugsággal, addig azért köszönök messziről előre méltóságos hivatali főnökömnek, mert úri, udvarias ember vagyok, nem pedig azért, mert félek az oldalbavágatástól. Addig a világért se vallom be, hogy muszájból vigyorgok gaz embertársaim arcába egy-egy «jónapot kegyelmes uram»-mal, hanem azt mondom, hogy szuverén büszkeségem parancsolja rám az udvarias modort. Majd lenn, a jégmezőn, mikor kétszáz kövér pinguin jön felém, bevallom, hogy a bőrömet féltem, azért vagyok udvarias. Állattal szemben nem szégyen a védekezés. Embertől szégyen félni, de azért mégis félek tőle, csak letagadom ezt a félelmet. Azért köszönök neki, mert nem köszönni neveletlenség. Merje valaki azt mondani, hogy gyávaságból, érdekből, önvédelemből, önfenntartási ösztönből vagyok jó modorú!

Még csak egyet.

A pesti állatkertben, a jegesmedve sziklái mellett van egy rongyos, piszkos kis pinguin. Már régen van itt. Ahányszor az állatkertbe megyek, ellátogatok hozzá. Most, hogy a Cholnoky könyvét elolvastam, megint kimentem a pinguinhez. Köszöntem neki. Ez már pesti pinguin. Nem köszönt vissza.