1910 május.

Mikor a király legutóbb Pesten volt, ismét megjelent a tudósításokban a kedves és ismert epizód. Ő felsége a cercle alatt odalép Izéhez, a magyar királyi állami Izé főizéjéhez és barátságosan megkérdezi tőle:

– Hogy van, kedves Izé?

Izé erre meghatottan válaszol:

– Hódolattal köszönöm Felséged kegyes érdeklődését, hála Istennek jól vagyok.

Nem akarom elmulasztani, hogy ebből az alkalomból föl ne elevenítsem egy okos és kedves ember emlékét, akinek az ilyen magas érdeklődés tekintetében határozottan különvéleménye volt. Salamon Ödön volt ez, az évekkel ezelőtt elhalt író és ujságíró. A Margitszigeten lakott vagy húsz esztendeig egyfolytában. Az öreg József főherceg volt a szigetre vonatkozóan a protektora, az ő parancsára adtak a beteges Salamonnak a szállóban egy szép szobát, amely abban különbözött a többi szobától, hogy nem járt hozzá számla. Ezt a boldog állapotot valamikor régen, egyszer elrendelte József főherceg s azontúl húsz évig tradició volt a margitszigeti fürdőkezelőségnél az, hogy Salamon Ödönnek nem küldtek számlát. Ő, szegény, korrekt úriember volt és még a főhercegtől sem fogadott el ajándékot. Azzal szolgálta meg a szobát, hogy ő fogalmazta mindazokat a közleményeket, amiket a főhercegi kezelőség a lapoknak küldött.

Egy nyáron aztán, hogy, hogy nem, új ember jött a hivatalba, s ennek elfelejtették megmondani, hogy Salamon szobáját nem illik megszámlázni. És egy szombati napon egyszerre csak megjelenik Salamonnál a szobaleány és letesz az asztalra egy cédulát, amelyre ez a cím van nyomtatva: «Számla.» Húsz forintot kértek tőle az elmult hétről. Szegény bizony megijedt. Végtelenül szegény ember volt és ami keveset a tárcáival keresett, azt arra költötte, hogy ne legyen adóssága s hogy mindig elegánsan öltözzék. (Ezt respektálta nála Bródy Sándor is, egyetlen barátja, aki a halálos ágyánál virrasztott; mikor koporsóba tették, Bródy öltöztette frakkba, a saját arany manzsettagombját tűzte az ingébe – «szegény Ödön, menjen előkelően a másvilágra».)

Megijedt a húsz forintos számlától, de behajókázott Pestre és estére kihozta a pénzt. Kifizette a számlát. Azt mondtuk neki:

– Miért nem mondod meg, hogy nem szoktál számlát kapni? Bizonyos, hogy tévedés…

– Mindegy – mondta büszkén és nekünk is megtiltotta, hogy elmenjünk az irodába érdekében «kunyorálni».

De a dolog kezdett kellemetlen lenni. A következő szombaton megint jött egy számla, az is belekerült húsz forintba s azontúl minden szombat számlával virradt.

– Nem – mondta egy napon – én ezt nem bírom. Nem vagyok én báró Hirsch Mór, hogy havonta nyolcvan pengőt fizessek a szobámért.

– Mit fogsz csinálni?

– Rendet csinálok én itten, megálljatok. Rendet csinálok, anélkül, hogy megalázkodnám a fürdődirektorok előtt.

– Hát hol csinálsz rendet?

– Fönt! – mondja titokzatos mosollyal. És hozzátette: – Figyeljetek jól holnap délben és majd meglátjátok, hogy kell az ilyen ügyet egy főherceggel személyesen, de előkelően elintézni.

Másnap délelőtt hallottuk, hogy a főhercegi familia a vendéglőben fog ebédelni. Ez úgy szokott történni, hogy a többi vendégektől kissé elkülönítve megterítettek egy nagy asztalt, amelyen egy csomó virág is volt. Erről tudták az emberek, hogy «Józsefék» a kocsmában ebédelnek. Ebéd után aztán az volt a szokás, hogy mikor a főhercegék fölkeltek az asztaltól és elindultak sétálni, mindazok, akik személyes ismeretségben voltak velük, a vendéglő előtt csoportosultak. Ilyenkor az öreg főherceg odalépett hozzájuk, mindenkitől megkérdezte, hogy: «hogy van, kedves Izé?» – kezet fogott vele és távozott. Mi, többiek, körülállottuk a csoportot és bámészkodtunk.

Hát aznap is, hogy vége az ebédnek, lejön a terrasz lépcsőjén József főherceg és a csoport felé tart. A csoport szélén áll Salamon Ödön. Mi mögötte és várunk. A sok «hogy van – hogy van» során egyszerre csak elérkezik az öreg úr Salamonhoz. Szigorúan néz rá, de hozzá is odalép és megszólítja:

– Hogy van kedves Salamon?

Most olyasvalami történt, amire még nincs példa a világtörténelemben. Talán nem is lesz soha többé. Mert Salamon ezt felelte a főhercegnek:

– Rosszul, fenség, nagyon rosszul.

Az öreg úr nagyot nézett. Ehez igazán nincsenek hozzászokva a királyok és a főhercegek. Ha ilyen nagy úr kérdi valakitől, hogy hogy van, akkor az a valaki csak «köszönöm, nagyon jól» lehet.

– Rosszul? – kérdi. – Mi baja?

Salamon nyugodtan felel:

– Nem nekem van bajom, fenség.

– Hát kinek?

– A szobámnak, fenség.

– És mi baja a szobájának?

– Drága, fenség.

Itt következett csak be az a pillanat, amelyről az ujságok azt szokták írni, hogy «a fenség kegyesen elmosolyodott». A kezét nyujtotta Salamonnak és nevetett:

– Jól van, Salamon – mondta, majd olcsóbban adjuk ezentúl.

Az olvasó bizonyára kitalálta, mi a vége. Hogy nem jött több számla. Salamon pedig a lelkünkre kötötte:

– Fiúk, ezt írjátok meg rólam, ha meghalok. Írjátok meg, hogy én voltam a világ teremtése óta az egyetlen magyar ember, aki egy osztrák főhercegnek arra a kérdésére, hogy: «hogy van», azt feleltem: «rosszul».

Volt egy vastag füzete, amibe minden este a gondolatait írta be aforizmák alakjában. (Később ki is nyomatta a javát.) Ebbe a füzetbe aznap ezt írta bele:

«Mi a legnagyobb szemtelenség?»

«– Az, ha a koronás fő ama kérdésére: hogy van? – egy szegény ujságíró azt feleli: rosszul.»

Íme, ez volt az ő kritikája erről az esetről s íme, ez az az eset, amely e mögött az aforizma mögött meghuzódott.