1911 november.

Százszor hallgattam el, százszor szerettem volna leírni, százszor gondoltam meg magamat, de most már ellenállhatatlan erővel kívánkozik ki belőlem: valahányszor arról van szó, hogy a főváros magyar-e, vagy nem magyar, valahányszor arról beszélnek és írnak, hogy Budapest idegen és semmi köze a magyarsághoz, valahányszor ez az éles és elkeseredett vita megindul, mindannyiszor elképzelem lelki szemeimmel Magyarország óriási térképét, amelynek közepén Budapest úgy áll, mint egy tanácstalan szegény zsidó. Mert akármit mondanak vagy írnak róla, tulajdonképen ez formálódik ki belőle. Nem én akarom ilyennek látni, az ellenségei pingálják és formálják ilyenné. Azt mondják: amerikai, nemzetközi, hazafiatlan, magyartalan, szedett-vedett, széllel-bélelt, semmi köze a magyarsághoz, nem érdemli meg az «ország szíve» nevet.

Eszembe kell hogy jusson az a szeptemberi alkonyat, mikor – az idén – egy külföldi társaságnak mutattam meg a várost. Félhat lehetett. A városligetből jöttünk automobilon a Rákóczi-út, a Kossuth Lajos utca és az Erzsébet-híd felé. Abban az időben nagy vízhiány volt és nem öntözték az utcát. Sürű porfelhő feküdt a városon és a nap különösen szép színekkel ment Óbudára aludni. Nincs szebb, mint mikor a városi por, a füsttel keveredett, felszijja a nap színeit. Itt tüzes narancssárgák, kardinálvörösek, parasztkendő-rózsaszínek és olyan enyhe és mégis égő zöldek sugároztak át a poron, aminőket még soha sem láttam. A keleti pályaudvarnál pokoli lárma volt. Soha életemben, se Párisban, se Londonban még ekkora, ilyen zavaros, ilyen hatalmasan tülekedő kocsiforgalmat nem láttam. Végig a hídig kavargó, ordító, vaszörgéses, csöngető élet tombolt, az autónak folyton tülkölnie kellett, a mellékutcák ontották az embereket és a kocsikat, és amikor kiértünk a Ferenciek-terére, egyszerre megjelent előttünk a két Klotild-palota színházi díszletszerű tornyaival, a mélybe süllyesztett templom, a híd égbetörő két vasoszlopa és túlnan a nagy hegy, mindez leöntve, átitatva, besugározva azzal a földöntúli fényhatással, amit a porral és füsttel kevert lángoló napnyugta tud csak előidézni. A távolban már égett egy-két lámpa, a budai várpalota már sötétbarnán vált el a szó szoros értelmében bibornok-vörös égbolttól, lent a barna Dunán lánggal égő aranyhalak millióira oszlott az ég tükörképe, be kell vallanom, – pillanatra megállt a lélegzetem, olyan gyönyörű, hatalmas, sehol nem látott és sajátságos kép volt ez, úgy agyonnyomta a szívemet egy pillanatra ez a város, amellyel együtt nőttem fel, amelyet együtt szidtam a többivel, amelyet már sokszor megutáltam, megszerettem, kicsinek, sárosnak, sötétnek is láttam, este láttam, reggel láttam, – éreztem, hogy a fejünkre nőtt, kisiklott a kezünkből, titokzatos, dekorativ, hatalmas rengeteggé fejlődött, – mondom, intenziven éreztem mindezt, amikor az egyik külföldi hölgy, aki a kocsiban ült, felkiáltott:

– Milyen különös, milyen semmihez se hasonlítható, milyen magyar kép ez!

Ez az, kérem. Ők látják és mi nem látjuk. Ez a dáma nem Pestet látta elsőnek Magyarországból, mert mielőtt idejött volna, harminc falut látott, négy-öt igazán magyar kisvárost nézett meg, nem vonaton utazott, hanem automobilon, az országútat járta, tengelyig porban, tropikus napsütésben és tele bámulattal, nagyranyitott szemmel nézte ennek a földnek minden más földektől való különbözőségét és méltóságteljes báját, ez a hölgy egészen természetesnek találta, hogy eme kisvárosok és ama falvak után ez következik, ama magyar emberek után, akiket ismert, ez a város jön, ez az elragadtatott, szónokias, pompaszerető építkezés, ez a por, por, por mindenütt, ez a vad és igazi lárma, ez a kelet küszöbén épült Amerika. És igazat kellett adnom neki, mikor ezt is speciálisan magyarnak látta. Mert volt egy érve, amely előtt meg kellett hajolnom, és amelyet figyelmébe ajánlok mindenkinek. Ez az, hogy ilyen sehol nincs máshol az egész világon. Ilyen kép, ilyen hangulat csak itt van. Ez nem hasonlít semmihez. Magyarok csinálták, magyar földön áll, hát akkor mi az istencsudája? Még ha úgy különböznék is a vidék magyarságától, mint egy gyufaskatulya a pápai tiárától, akkor is magyar volna, mert ha nem magyar, akkor micsoda? Nemzetközi? Ördögöt. Zsidó? Dehogy az, hiszen láttuk a zsidók városhangulatát a ghettókban, láthatjuk Galiciában egész községekben. Ezekhez sincs semmi köze. Az osztráktól úgy különbözik, mint ég a földtől. Páris? Nevetséges. Berlin? Soha, soha. Az olasz városok imitációja? Szent Isten, erre még gondolni is! Amerika? Valami nagyon kevés van benne ebből, de az igazi karakterében messzibb van Amerikától, mint akár a térképen. Mint a jó bécsiek mondják: da nutzt ká vánen – magyar ez, a miénk, speciálisan a miénk, csak nem látjuk, nem tudjuk, nem érezzük, mint ahogy az ember nem érzi a maga szagát. Már pedig a nemzeti karakter egészen pontosan olyan, mint a szag, csak a szimattal konstatálható és a természet már úgy rendezte be az embert, hogy szimatja csak a más szaga számára van.

Mikor erről van szó, az emberek a legostobább és legrosszhiszeműbb érvekkel küzdenek a főváros ellen. Hej, mondják, nem ez a magyar, hanem a kis zsupfedeles házikó, az a magyar, a muskátlis ablak, az a magyar, az akácfa, a dali legény, a végeláthatatlan rónaság, az a magyar. Bécs csak nemzeti város, de ki az ördögnek jutott valaha eszébe Bécsben a stájer falvak illatos nyugalmát keresni, ki kívánta a bécsiektől, hogy stájer vagy tiroli motivumokat keverjenek a frakkjukba, mikor varratják, ki kereste ott az osztrák parasztházakat és ki tévesztette állandóan össze a falusi élet szépségeit a nemzeti tulajdonságokkal? Ki volt oly ostoba vagy rosszhiszemű, hogy egy fővárostól azt kívánta volna, hogy más életet élő emberek tulajdonságait vegye föl, ki kivánta ott az ügyvédtől, hogy népdalokat dudoljon, mialatt az előszobájában ötven izgatott ember vár, ki kívánta, hogy a Bristol vagy a Meissl és Schaden étterme olyan legyen, mint a kis tiroli kocsma, kinek jutott valaha eszébe keresni az osztrák vidék sajátságait az osztrák fővárosban? Soha, senkinek. Csak nálunk lehet ráijeszteni Budapestre azzal, hogy neki saját külön bűne az, ami minden más fővárosnál csak természetes, tudniillik az, hogy a nemzeti életből csak azt veszi át, ami városiasítható, ami megfelel egymillió együttélő embernek, hogy nem ambiciója falunak látszani, hogy megcsinálja a maga saját külön magyarságát, amely a részletekben nem hasonlít a vidék magyarságához, de amely kifelé, az elfogulatlan ember szemében épen oly magyar, mint amaz, már csak azért is, mert nem lehet más, mégha kénköves tűzeső zuhog is az égből. Azok az urak, akik Budapest magyarságát megtagadják, elfelejtik, hogy amikor egy földterületnek az a hivatása, hogy egy ország fővárosa legyen, akkor az a földterület abban a pillanatban belép a fővárosok nemzetközi szövetségébe és egy sehol meg nem írt, de a világ köztudatában meglevő ceremóniálé szerint tartozik élni, kénytelen fölvenni tízezer olyan szokást, amelyet minden főváros fölvesz, kénytelen börzét építeni, villamos vasutat járatni, satöbbi, satöbbi, és ezzel kénytelen a külső képét főváros-szerűvé tenni, ami egyenesen ellentmond a falu és a kisváros hangulatának, amit ezek az urak állandóan összetévesztenek a nemzeti és faji hangulattal. Most már ezen a tízezer dolgon belül megtartja a magyarságát nyelvben, érzésben, törekvésben, e nagy dolgokban épúgy, mint a rendőrei egyenruhájában, a cigánymuzsikájában, a magyarstílű épületekben, tehát a kis dolgokban. De a jó urak csak azt látják, vagy csak azt akarják látni, hogy itt sehol nem látszik a rónaság, itt sehol nem bólongatnak a jegenyék és nincs sehol gömbakác, nem hallatszik az aratók danája, mire a jó urak kiköpnek, elszomorodnak és szidják ezt a nemzetközi magyartalan fészket és addig szidják, amíg szerény magam is, aki szeretem ezt a várost és tudom is róla, hogy magyar, elkámpicsorodom és úgy képzelem el őt magamnak Magyarország térképének kellő közepén, mint egy szomorú zsidót.

Hallatlanul népszerűek itt azok a sóhajtások, amik a Fráter Loránt nótáiból, a Szabolcska verseiből és bizonyos képviselők beszédeiből hangzanak ki. Tele van a város akácfavirággal, de ez nem az igazi. Nem falusi, tehát nem magyar. A ménes sehol nem legelget a Teréz-köruton. Hej, pedig akkor volna csak igazán magyar ez a város, ha a parlament előtt ménes legelgetne. És az Andrássy-úton sehol nem hullámzik az aranyszínű vetés, pfuj. Ki kereste valaha Párisban a champagnei szőlők végtelen zöldjét? Okos ember ott már csak a szénsavval pezsgővé magasztosított szőlőlevet kereste, mert tudta, hogy a fővárosban a szőlőhegy ezzé válik. A buzát a főváros börzévé változtatja. És azért még nem nemzetközi és zsidó és idegen és hazafiatlan, hanem csak főváros. Az emberek, a főváros legromlatlanabb magyarjai is nem csöndesek, bölcsek, méltóságteljesek, pipázók, mint az igazi magyarok. Miért? Mert ahol egy millió ember szalad a kenyere után, ott nem ér rá senki emlékezni magyarságának azokra a tulajdonságaira, amelyek szorosan össze vannak forrva a vidéki élet nyugalmasabb tempójával. Erre azt mondják: elzsidósodott. Ördögöt. Elvárosiasodott, ez az igazság. Apponyi Albert azt mondta Rooseveltnek, mikor itt járt, hogy a főváros nem magyar. És elvitte vidékre, megmutatni neki Magyarországot. Ahelyett, hogy azt mondta volna neki: elnök úr, itt is úgy van, mint önöknél, mint mindenütt az egész világon, úgy van, hogy a főváros épen a maga város-volta miatt különbözik a vidéki élettől, de ha azt is akarja látni, azt is megmutatom. Roosevelt soha nem mondta volna Apponyi Albertnek, hogy Newyork hazafiatlan, mert nincsenek benne prairiek, indiánok és az igazi, becsületes faj-amerikai farmer-élet kiveszett belőle. A Kossuth Lajos temetésén mit mondott volna Rooseveltnek Apponyi? A nemzeti tüntetések idején, amikor huszárok nyargaltak közénk és ugyancsak Kossuth temetése előtt, amikor egy zászlóért, ami valamit jelentett, ötven ember fogatta el magát és száz meg száz verette meg magát a rendőrökkel, nem voltunk magyarok? És minden küzdelmünk, minden gondolatunk, minden városi büszkeségünk, minden mulatságunk nem magyar? A legmulatságosabb, hogy mindazok az idegenek, akik idejárnak (volt szerencsém elégnek végigmutogatni itt minden lehetőt), valósággal lelkesednek még a mi rongyos és szerintem utálatos kávéházi életünkért is, nagyszerűen meglátják benne a mi politizáló kedvünknek, nemzeti élénkségünknek, henyélésünknek és még tíz-húsz elismert magyar tulajdonságunknak a képét. Pedig ez már csak igazán nemzetközi Apponyiék szerint. Még ha kinevetnek is érte, meg kell mondanom, hogy például az a mód, ahogy nálunk a kávéházban ülnek – az «ülnek» szón van a hangsúly – az emberek, speciálisan magyar. Így nem ül a világon senki, csak mi. Nézzék meg, hogy ül Deák Ferenc a szobrán, vagy Arany János a Múzeum előtt. A fotelnek ez az úri kényelemben való hatalombavevése, ez a méltóságteljes ülés, amely felér méltóság és erő dolgában egy német ember állásával, ez a hintóhoz szokott, gyalog nem járó emberre valló, anekdotázó ülés ezer meg ezer példányban látható a kávéházakban. És nem tehetek róla, de így van, még Kohn Móric is, amikor nyitott fiakkeren a lóversenyre megy, úgy ül a kocsiban, mint ahogy a legmagyarabb mágnásoktól és a legfajtisztább főispánoktól tanulta, nem úgy, mint a bécsi ember, nem úgy, mint a londoni vagy a párisi, hanem kényelmesen a kocsi sarkába vetve magát, egy kicsit balra vagy jobbra hajtva a fejét, aszerint, hogy melyik oldalon ül, miért? mert a magyar úr kihajtja oldalt egy kicsit a fejét, hogy a lovai járásában gyönyörködjék, hogy a lovai lábait lássa. Ezt Kohn Móric már nem tudja, de azért félrebillent fővel ül, mert így ül gróf Főrendiházy is, még akkor is, ha fiakkerben ül és nem a saját lovai húzzák. Persze ezt mi már nem látjuk, amíg a pihentszemű külföldi nem figyelmeztet rá és nem látjuk azt a millió ilyen kicsiséget, amikből a speciális karakter összerakódik és felülünk azoknak a sóhajtozóknak, akik az akáclombot kivánják vissza a Ferenciek-terére és akik az ilyesmiből tőkét kovácsolnak ellenünk. Bezzeg kinevetnék azt a pesti embert, aki Szakál-Högyészen azt kérdezné: hol van itt a Newyork-kávéház? De nekik, akik onnan jönnek, szabad itt azt kérdezni, hogy hol van az akáclombos kis utca. Nem akarják megérteni, hogy ha egy milliós város magyar, az másként magyar, mint egy háromezer lakóssal bíró község és nem akarják belátni, hogy Budapest még akkor se lehetne magyartalan, ha akarna, mert a szent, hatalmas és áthághatatlan természeti törvény értelmében ezt a várost a magyar föld izzadta ki, és csakis olyannak izzadhatta, amilyen, és ha ilyennek izzadta, hát ez a magyar.