1912 junius.

A margitszigeti rendőrök, nem tudom hányan vannak, tízre, tizenkettőre becsülöm a kirendeltséget, szerény tapasztalatom szerint ennek az egész világnak a legjobb rendőrei. Lehet, hogy külön válogatják oda őket, lehet, hogy a szép és előkelő környezet teszi, de öröm őket hallgatni, mikor az idegent kalauzolják, öröm látni a buzgóságukat, amellyel a nem-rendőri szívességeket teszik a publikumnak, ahogy hölgyeken segítenek, ahogy gyerekekre vigyáznak, – tizenöt év óta nézem őket, de még egy se volt köztük, aki ne lett volna különb a híres londoni rendőrnél. A minap dolgom akadt az egyikkel. A kis szállóban lakó fürdővendég kocsiját nem eresztette tovább a hajóállomásnál. Kérdésemre udvariasan azt felelte, hogy ez a rendelete. És tréfálni nem lehet, mert neki is van notesze, és ha a renitens kocsist vagy soffőrt oda beírja, akkor biztos a büntetés. Egyszer azonban látom, hogy mégis csak robog autó a tiloson túl, benne nagy büszkén két közismert vasaltnadrágos. Ejnye – mondom magamban – ezt nem értem. Odamegyek hozzá és megkérdezem, miért szabad annak a kettőnek az, ami a többinek nem szabad. «Hja, uram» – mondja a rendőr okos mosollyal – «azok az urak a galamblövészetre mennek.» Mosolygott, mert ő is érezte az igazságtalanságot, amelynek védelmét reá bízták. Kisült a következő. A beteg fürdővendégnek, annak nem szabad a kocsijával a szállóig hajtatni, mert az két-háromszáz koronát fizet a szobájáért havonta és azért lakik ott, hogy gyógyítkozzék. Ez a vendég port ver és akadályozza a forgalmat, ez gyalogoljon egy fél kilométert, ha haza akar menni. De gróf Uborkafa és báró Pénzenvette és minden egyéb földi kisisten, akinek kedve szottyan galambokat puffogtatni a sziget végében, felrobog, port ver, forgalmat akadályoz szabadon és jogosan, és gőgös mosollyal robog el a hotel mellett, ahova a fizető polgárnak csak gyalog szabad mennie. Mikor az öreg főherceg derék és józan gazdatisztjei kormányozták a szigetet, akkor víztorony még nem volt, de nem volt ilyen haszontalan és ordináré igazságtalanság se azon a területen. Ezt a luxust nem merte volna megengedni magának annak a nagy úrnak a hivatalnoka, mert épen a gazdája, aki igazi nagy úr volt, azt hitte, hogy még az ilyen kicsiségben is egyforma jogaik vannak az embereknek. Abban a pillanatban, amikor a demokrata főváros kezd parancsolni a szigeten, már nem szabad Kis Péternek az, ami szabad gróf Lámpavasnak és báró Pártkasszának. Azon az egyszerű okon, hogy ez galambot megy lőni, szabad neki az, ami nem szabad a sántának, aki a vízgyógyintézetben lakik. Ép az a jellemző a mi kis kellemetlenségeinkre itt Pesten, hogy felháborítóbbak, mint Lipcsében egy vasúti szerencsétlenség. Én nem tudom, a többiek is így vannak-e vele, de én egy napig betege tudok lenni az ilyen kis silányságnak. A rendőr, szegény, igazat ad nekem a szemével, de mosolyog. Ő már különb dolgokat is látott. Én pedig odább kullogok és egy kicsit szégyellem magamat: ezen boszankodom, mikor az ország a feje tetején áll. Viszont aztán az az érzésem, hogy talán épen ezek azok a dolgok, amikért az ország a feje tetején áll és még mindig nem a talpán.