Egy városligeti villában vacsoráztunk április harminczadikán. Éjfél után bekisértük a városba a hölgyeket s a mikor a kapu előtt magunkra maradtunk hárman, fiatalemberek, az egyik azt tanácsolta, hogy menjünk ki a városligetbe, a hol a nép megvárja május elsejét. Kocsiba ültünk s tíz percz mulva künn voltunk. Az úgynevezett vurstli azt a benyomást tette rám, mintha vasárnap délután volna, csakhogy napfogyatkozás idején. Az ördöghinták, csónakhinták sikoltó verklihang mellett forogtak. Fantasztikus bárkák függtek a hintaköteleken, fellendültek a sötét égbolt felé, a nagy kerék őrült gyorsasággal forgott s alant a mindenféle színű lámpák közt, a szines fényben ragyogó ringlispilek körül negyvenezer ember várta május elsejét. Megdöbbentő látvány volt ez az éjjeli vasárnap délután. A vendéglőkben egy hely se maradt üresen. Az asztaloknál énekeltek az emberek, négy-öt budakeszi banda csattogott, a mutatványos bódék kikiáltói tülköltek, harangoztak, kiabáltak, nádpálczáikkal csapkodták a vászonra pingált csataképeket s ebben a nagy zsivajban időről-időre pokoli robajjal zudult le a hullámvasut vaskocsija, tele visítozó cselédleányokkal.

És tele volt a levegő orgonával. Kis leányok nyalábszámra adták el a frissen szedett virágot s a hűvös tavaszi éjjel terhes volt ettől az illattól.

Sokáig kószáltunk a tolongó áradatban s körülbelül fél három lehetett, a mikor beszédbe ereszkedtünk a panoptikum kikiáltójával.

– Ne mulaszszák el az urak – mondta – mert ilyet még sohase láttak.

Azzal megint ordítani kezdett a lassan vonuló tömeg felé:

– Itt látható Zájen Abdallah, a három méter magas szerecsen óriás! Bemutatja hazája fegyvertánczait, az afrikai hadi-üvöltést és kétméteres pallosával többször ellensége felé suhint! Első hely húsz, második hely tíz, harmadik hely csekély öt krajczár!…

Megint felénk fordult:

– Tessék, urak, nem fogják megbánni.

Bementünk a panoptikumba, a melynek utolsó termében volt a szerecsen-csoport színpadja. Már akkor nagy volt ott a füst és a lóczákon emberek bóbiskoltak. A középen kétágú gázlámpa alatt volt a pódium, ennek a szélein ültek a szerecsenek. Az előadás csak egy félóra mulva kezdődött, de azért már elegen voltunk nézők. A legutolsó sorban a falnak dőlve négy csirkefogó aludt egymás mellett. A lócza szélén egy öreg úr szívta virzsiniáját. Egy másik lóczán hátracsapott sipkával egy baka ült, mellette a szeretője – kövér, piros lány, a ki a katona vállára hajtotta fejét és aludt. Ez is bóbiskolt már, de néha fölriadt s ilyenkor nagy vörös kezét végighuzta a leány símára fésült fején. Vártunk, vártunk és egyre többen jöttek. A lóczák lassan megteltek, a füst már tűrhetetlen lett, a gázlángok majd hogy el nem vesztek benne. Egy czilinderes úr járkált a dobogón és beszélt a négerekkel. Majd az első csöngetésre a sarokban megmozdult egy csomó piszkos pokrócz és kimászott alóla Zájen Abdallah, a szerecsen óriás. A csirkefogók is felébredtek s azonnal nevetni kezdtek. Abdallah nyujtózott.

Igazán nagyon magas volt, de végtelenül, szomorúan sovány. Meg lehetett számlálni a bordáit s a lába mintha fekete csontból lett volna. A karja volt a legvékonyabb. De a szeme tűzben égett, fehéren világított ki fekete arczából.

– Abdallah! Abdallah! – kiáltottak, a kik már ismerték. Egy idő óta népszerű volt a ligetben.

Ő is mondta:

– Abdallah, – és mosolyogni próbált hozzá.

Már fullasztó meleg volt a teremben s a mi még kellemetlenebb, nem volt elég világos. És piszok mindenütt. A baka hortyogott, mire meglökdösték. Erre a szeretője is felébredt s dörzsölte a szemét.

– Aj de randa – mondta a katona, mint a ki rút látványra ébred.

Abdallah a pódium elé jött és köszönt nekünk. Valahogy törte a német szót.

– Hová való? – kérdeztük.

Száraz kezével nagyon messzire mutatott és mondta:

– Afrika, Afrika.

Szomorúnak látszott s önkéntelenül is megkérdeztem tőle:

– Miért nem megy vissza?

– Nincs pénz – felelt.

Aztán elmondta, hogy azért szökött meg, mert pénzt akart szerezni. Az a német, a ki Berlinbe vitte, kifosztotta. Kosztért, ruháért – még ezért is – mindent levont. Ügyetlenül burkoltan azt is megmondta, hogy egy lánynyal szökött meg. Szeretett volna egy állatkertbe bejutni, de nem vették fel sehova. Úgy beszélt az állatkertről, mint valami nagy akadémiáról, a hová nehéz bejutni, a hol lenni dicsőséges és jó. Itt éppen volt egy kis rongyos trupp, hát beállt ide.

Kelletlen mozdulatot tett a kezével, a mikor róluk beszélt. Ezek nagyon másodrangú szerecsenek lehettek. Aztán köhögni kezdett és a mellére mutatva rekedt hangon mondta:

– Krank… Krank…

Láttuk, hogy fekete arcza lázban ég. Köszöntés, minden szó nélkül odább ment, vállára húzta a kopott futószőnyeget – mint primadonna a belépőjét – és furcsán emelve lábát másfelé lődörgött.

– Abdallah, Abdallah, – kiabálták túlnan a suhanczok. Balról is hívták. Abdallah népszerű volt.

Megint csöngettek s a czilinderes úr a pódiumra lépett.

– Nevem Weisz Vilmos igazgató – kezdte – s rövid, betanult beszédben elmondta, kik ezek a feketék és mit fognak csinálni.

Azzal visszatette fejére czilinderét s egyet füttyentett. Megszólalt a dob és egy bánatosan rikító síp, a mely mindig ugyanazt a három-négy hangot fujta. Volt ebben valami nagyon idegen vágyakozás, szomorú egyhangúság, a mint a két, más-más hangra hangolt üstdob kongott s a messzi síkokra szóló síp vinnyogni kezdett. Észre se vettük, már tánczoltak erre a zenére a feketék. A közönség nagyokat röhögött a rángatozó, csoszogó, alig-alig forduló tánczon. A négerek járták, komolyan, nem hederítve semmire.

A táncz után következett Abdallah száma. Ezúttal borzalmasnak igyekezett látszani szegény. Nagy pajzszsal, pallossal jött be s a vállán hatalmas ijj függött. A fogát csattogtatta, kimeresztette a szemét és elkezdte a fegyvertánczot.

– A hadi fegyvertáncz! – jelentette Weisz Vilmos úr.

Abdallah nagyot csapott a pallossal pajzsára s torokhangon kiabált, hadarva az ő nyelvén, a mely tele volt á és r betűvel. Különös ritmus szerint toporzékolt, suhintott a pallossal, feje fölé kapta a pajzsot, egyre nagyobb hévvel járta. A pódium porzott, a hol ez a nagy csont ugrált rajta, színlelt ellenséggel küzdve. Egyre jobban ordított, a pallost mind gyorsabban forgatta, a pajzsot hozzá-hozzá csapdosta. Hátul sorban álltak a feketék, verték a dobokat, énekeltek, sipoltak s mindez ugyanarra a sánta ritmusra ment, a mire Abdallah tánczolt.

Láttuk, hogy fogta a mellét és folyton köhögött.

– Nem bírja ezt a klímát – mondta Weisz Vilmos úr.

A klímát nem bírta szegény, de azért tánczolt, ugrált, verte a pajzsot és ordított, a mikor a köhögés engedte. A közönség nagyszerűen mulatott, nevetett, tapsolt s folyton ordította a nevét:

– Abdallah! Abdallah!

Most nagyon oda volt a nyomorult Abdallah s már úgy látszott, hogy a tánczot se bírja. Inkább csak dobálta iromba nagy testét, feje le-lecsuklott a mellére s a karja alig bírta a pallost. A toporzékolása is mindegyre kisebb térre szorítkozott, végre már csak egy helyen emelgette a lábát. Aztán minden előzetes tántorgás nélkül egyszerre végigesett a dobogón, nagyot zuhanva.

Óriási röhögés lett a teremben. Hátul tapsoltak és mind a négy csirkefogó egyszerre fütyülni kezdett.

Abdallah nem kelt föl. A röhögés lassan elhalt s a feketék éneke is abbamaradt. Csak a dob szólt még egyre, panaszos, kongó hangon.

Weisz úr felment a pódiumra s emelgetni kezdte Abdallaht. A nagy test nem mozdult, csak a fejét próbálta fölemelni, de lehanyatlott. Már akkor ott volt mellette egy fekete leány. Ez lehetett az, a ki megszökött vele. Nem bírták fölemelni. A dob egyre szólt, kongott hátul, az énekesek mögött, aztán egyszerre abbahagyta. Elhallgattatták. Mindenki felállt a lóczára, hogy lássa, mi lesz a szerecsennel. Abdallah pedig köhögni kezdett, oly borzasztóan, hogy szinte fájt hallgatni. Csak egy vadember tud így köhögni: mélyről, hörögve, sivító, félig-meddig ugató hangon, nagyon kínosan. Nagy testét föl-fölvetette, rázta a roham.

Weisz úr izgatott volt. Megizzadt az emelgetésben, aztán egyet gondolt, levette czilinderét s így szólt:

– Tisztelt közönség, hirtelen közbejött rosszullét miatt… az előadás megtartása… elnézés kéretik…

Hogy nem boldogult, rámutatott az egyre köhögő Abdallahra és a maga hangján mondta:

– Nem lehet tovább, most rájött a roham!

A közönség látni akarta, milyen az, a mikor rájön a roham, de a panoptikum emberei lassan kituszkolták a népet. Néhányan – az úribb része és a baka, a ki nem hagyta magát – benn maradtunk.

Most még borzasztóbban hangzott az üres teremben Abdallah köhögése. A négerek nekiestek, fölemelték és leczipelték a pokróczokra. Mellette jajgatott, üvöltő hangon sírt a leány. Megborzongott a hátam, olyan rémületesen idegen volt nekem ez a jelenet. Oly erősen éreztem azt a rettenetes nagy faji különbséget Abdallah és magam közt. Oly távoli, oly ismeretlen volt ez a sírás, ez a sakálugatáshoz hasonló köhögés, az a sok mereven bámuló fekete arcz, a melyen az én európai szemem semmi nyomát nem bírta meglátni a részvétnek.

Abdallahnak egy kék zsebkendővel törülték a vért a szájáról. A köhögése gyengült. De a nyomorult fekete szeretője most még jobban sivított, toporzékolt és verte a czombját. Weisz úr szaladgált, valósággal czikázott ide oda a fekete csoport és a vízvezeték közt, hozta a vizes kendőket s kiabált:

– Steiner, szaladjon orvosért!

Megijedtem erre és sietve indultam kifelé. Nem tudtam nézni, hogy hal meg a panoptikumban egy afrikai néger. Nagyon tele voltam keserüséggel. Weisz urat – a ki pedig utóvégre csak a kenyerét akarja megkeresni – pofon tudtam volna verni.

Az ajtóban még hallottam a néger leány síró ordítását, a mint ezt sírta:

– Abdallah!

De nem úgy, a hogy mi mondjuk ki, hanem nagyon másformán.

Kiértem az utra, a hol most még sokkal több ember zsivajgott. Kelet felől vörös volt már az ég, derengett. Hűvös volt kinn és minden tele, tele orgonával. És ahogy neki akartam indulni a tolongásnak, utat szorítottak a tömeg közt, mert jöttek a szoczialisták. Elől a vörös zászlót hozták erős, szép fiatalemberek, utánuk tömött nyolczas sorokban frissen jött a többi. Énekeltek és daluk messze viharzott el a sok ezer ember fölött. Hogy közelünkbe értek, már mindenki énekelt. Süvöltve harsogott, zengett az induló. Magasra emelték tábláikat, amelyekre ez volt írva: «Jogot a népnek!» «Általános szavazati jog!» A Marseillaiset énekelték május elsején napkeltekor és talán csak egyedül én tudtam, hogy bent a piszkos szőnyegeken haldoklik a forró Afrikának egy nyomorult árva gyermeke, a ki nem tudott, hiába, nem birt bejutni az állatkertbe.