Aznap, kora tavaszszal, már megütötte valami vizes, langyos szag az embert az utczán. Érezni lehetett, hogy a napos oldalon igazán melegebb van, mint az árnyékoson és ez a tavaszt jelentette. Korán reggel esett az eső és még mindig nem szikkadt föl az aszfaltról; nagy foltokban száradt a gyalogjárón.
És György hadnagy érezte, hogy ebben a kellemes, hizelgően langyos levegőben lassabban járnak az emberek, az asszonyok jobban körülnéznek az utczán és az időjáráshoz csodás gyorsasággal alkalmazkodó urak gummiköpenyegben járnak.
Ugy, részegen attól a tavaszi enyheségtől kószált egészen délután fél hatig. Akkor már elkomolyodott az idő, és fujt a szél. György hadnagy pedig kiment a körutra és egyszerre csak megjelent a szalonban, csupa elegánczia, csupa ragyogás és üdeség volt. Az utolsó zsurt tartották az asszonyok.
– Csodálatos, – szólt a háziasszony, – ma hűtlenek lettek a férfiak. Látja, csak a kis Gombos, meg a Brand jött el…
De asszony, az volt elég. Egy se igen fiatal már, valamennyi túl a harminczon. Látszott a viselkedésükön is. Hanyagabbul ültek a karosszékeken és elég szabad mozdulatokat engedtek meg maguknak. A szemükben csöndesebb, mélyebb világosság égett. Megtisztult, megállapodott volt a pillantásuk.
Egyideig csönd volt, aztán, hogy behozták a lámpát, megélénkült a hangulat. György hadnagy odaült egy barna, erős asszony mellé, és valami igen fölületes dologról beszélt vele. Az asszony hallgatta, figyelte, erősen rászögezte a pillantását, de látszott, hogy mást néz a szemében.
György hadnagy egyszerre abbahagyta a beszédet és halkan, komolyan szólt:
– Mit néz ugy rám?
Az asszony előbb körültekintett. Csoportokban ültek, kaczagtak, fecsegtek a többiek. Akkor közelebb húzta a foteljét György hadnagyhoz, és nagyon a szemébe nézett.
– Mit néz… Emma…
– A szemét, hadnagy ur.
Mosolygott hozzá, és hallatlan nyugalommal nézte tovább.
– És mi van azon látni való?
– Semmi. Csak nézem.
György hadnagyban kezdett valami büszkeség-féle ébredni. Hanyatt vette magát a székben, és mint aki tudja, hogy nézik, pózolni kezdett:
– Hát csak nézzen, Emma, ha talál rajtam valamit.
Majd ő is belemeresztette szemét az asszonyéba. Akkor szólt Emma:
– Igy észreveszik, hadnagy ur. Maga fiatal gyerek… semmi komolyság sincs benne.
– De Emma…
– Ugyan menjen!
Fölkelt az asszony, végigsimitotta a ruháját és szó nélkül otthagyva a hadnagyot, egy csoporthoz ment.
Lassan élénkült a társaság. Uj vendégek jöttek, volt köztük egy leány is, csitri szőke kis teremtés, aki itt a sok, tapasztalattal, raffináltan öltözött asszony közt egyenesen nevetséges, alaktalan volt. Tisztelettel nézett György hadnagyra, aki viszont elbizakodott mosolylyal felelt neki. Majd elment a tükör előtt, és a bajuszát simogatta.
– Hallatlanul hiu maga, Gyuri – mondta egy kövér kis asszony – nem tud elmenni a tükör előtt, hogy bele ne nézzen…
– Köszönöm.
Az asszony a szomszédnőjének sugott valamit mosolyogva és mind a ketten a hadnagyra néztek.
– Mit sugtak?
– Semmit… azt, hogy szeretném magát pofon ütni Gyuri…
– Csak azt? Tessék…
És letérdelt az asszony elé. Az kaczéran hátravetette a fejét, hogy elővillant a nyaka telten, puha fehéren.
– No üssön…
Az asszony a hadnagy arcza körül legyezgette a semmit, de nem nyult hozzá, igy a földről nézve, nagyon ingerelte ez Györgyöt.
Tetszett neki az a megtermett, komolylyá, szerelemre érett asszony. Hirtelen elkapta a kezét és megcsókolta. Aztán nem akarta elereszteni az ajkától. Amikor pedig látta, hogy mindenki egy nagy divatlap köré csoportosul, gyerekes mohósággal föltürte az asszony csuklóján a ruhaujjat és belenyomta az ajkait a telt fehér kis kézbe.
Már az asszony is elpirult és fölkelt. György még mindig tartotta a kezét, hát visszafordult, haragos pirosan, komoly nézéssel:
– György!
Aztán ellágyult a nézése és hogy a fiu tiszteletteljesen eleresztette a kezét és meghajolt előtte, végigsimitotta az arczát, lassan, puhán és szólt, mintha valamit meg akarna okolni:
– Maga még nem elég komoly, hadnagy ur…
A kis szőke lány az egyik sarokból nézte az egészet és majdnem sirt. Egész héten várt erre a zsurra, amelyre a nagynénje el szokta vinni. És most észre se vette a hadnagy. Félszegen, durczásan ült a széken és amikor feléje közeledett György, blazirt mosolyt akart erőltetni, de nem sikerült neki. Ellágyult és fájó gyönyörüséggel hallgatta, hogy mint csipkedi, gúnyolja a fiu.
– Piczi baba, – mondta neki és rázogatta a térdét. Aztán tovább ment.
A kis lány utána nézett, és volt már annyira asszony, hogy kitalálta a helyzetet. Nézte, mily furcsa pillantással néz a sok érett asszony erre a csinos, bohókás fiura és látta, hogy egymástól féltik. Nem rettennek vissza egy-egy igen szabad mondástól, mozdulattól, csakhogy velük foglalkozzék.
Aztán átment György a másik szobába, ahol az urak kártyáztak. Talán csak azért ment át, hogy az asszonyokat bántsa. És elcsillapodott a beszéd, majd egészen elhallgatott mind, és nyugodtan ült a széken. Ahogy az ajtó nyilott, látszottak a férjek, a kényelmes, czinikus urak, a kereskedők és börziánerek, akik csak a tényleges dolgokat szeretik, és akik mindenre gunyos viczczet tudnak. A szalonban pedig egymás mellett ültek a puha, meleg illatban ezek a szines ruháju, raffinált asszonyok, csupa kivánat azoknak, akik nem a férjeik. Nem tapasztalatlanok, ábrándosak, de tudók és elkeseredettek, akik tudatára ébredtek annak, hogy szükségük van a lázakra és a szines álmokra. Nem pedig a komoly üzletekre és a czinikus okosságra. Ők költőket olvastak és franczia novellákat. Ismerték azokat a férfiakat, akik idősebbek voltak, vagy olyanok, mint a férjeik.
Most mind hallgattak és a hadnagy alakjára gondoltak. Érezték, hogy ez az ember most másodszor boldoggá tehetné őket, ez a mohó, nevető-siró gyerekember, akiben tulárad az erő, és a bájos, affektált unottság. Ők érezték, hogy erre a romantikára még szükségük van, és ezért talán mind szerelmesek is voltak a hadnagyba.
De nem volt komoly fiu, és féltek a fecsegésétől. Talán volt köztük aki nem félt, és aki rábizta a becsületét. Talán valamennyi, mind a hat, ebben a kis körben.
De ki tudhatja ezt?
És ahogy ott ültek, és beleélték magukat idegesen egy szines képbe, hogy mélyebb, hangosabb lett a lélekzetük, nyilott az ajtó és visszajött a hadnagy. Friss volt, szép, fiatal. Mosolyogva nézett körül, és mondta:
– Micsoda hallgatás.
Mindenki ránézett, de csak a háziasszony szólt, előkelő mosolylyal:
– Gondolkozunk.
Impertinens arczczal, nyugodt, hideg szemtelenséggel kérdezte erre György:
– Rólam?
Senki se felelt, annyira meglepett mindenkit az elbizakodottságnak ez az éles szava. Csak a szőke bakfis kaczagott föl hangosan és kiáltott:
– Hogyne! Éppen azon jár az eszünk.
Elpirult és derülten néztek rá az asszonyok. Aztán egymásra néztek.
György hadnagy pedig összeütötte a bokáját, és okos érzékkel, diadalának tetőpontján érezve magát, bucsuzott:
– Hölgyeim, kezeiket csókolom.
És kiment. Ahogy lefelé haladt a lépcsőn ugy érezte, hogy könnyedén jár, és valami kitörni készülő büszkeség fesziti a mellét. Az utczára nagyon elégedetten ért le és az első kirakatüvegbe belenézett. Jól látta magát benne. Aztán tovább ment, és diadalmas érzésében, büszkeségében nem is látta a járókelő embereket. Csak azokat a vágyakozó, meleg pillantásu asszonyokat látta ott fönn, és férjeiket, a kövér, hideg, örökké gunyolódó alakokat a füstben.
Akkor nyugodtan, tisztán, szinte örömmel szólt, mintha valami fontos, nagy dolgot mondana:
– Brády György. Császári és királyi hadnagy.
Igy hivták őt, a bohó, szeszélyes katonát, és ez gyönyörüen, diadalmasan hangzott.
Könnyen, lassan ment tova az utczán, és nem is nézett a járókelő asszonyokra, ugy tele volt a maga dicsőségével. Alig ért azonban az Andrássy-utig, hirtelen gondolt egyet, átment a másik oldalra és becsöngetett az első emeleten.
Egy fiatal ügyvéd barátja lakott ott, akinek a felesége husz esztendős volt. Ilyenkor, ugyanezen a napon ő is zsurt tartott, amelynek még nagyon iskolaize volt. A háziasszonykával együtt hatan voltak az asszonyok, csupa gyerekarcz, pajkos kis teremtés, iskolatársak mindannyijan. Valósággal játszadoztak, mint a gyerekek, és kigyult a szemük, amikor a kis babájukról szónokoltak.
Már vége volt az uzsonnának, amikor György hadnagy megjelent köztük. Az előszobában, ahol levetette a köpönyegét, bele se nézett a tükörbe, mintha érezte volna, hogy hóditóbb már nem is lehet. Bement a szalonba s ahogy katonásan megállott a középen, mindenki ránézett.
– Kisztihand!
– Éljen, éljen! – kiáltozott a kis háziasszony, aki éppen akkor adta elő ujon szerzett tapasztalatait a csecsemőhumor terén – üljön le, kedves hadnagy!
Egy-két asszonyt még nem ismert György, annak bemutatták. És azzal mindjárt le is ült egy ismerőse mellé és beszédbe ereszkedett vele.
– Mit csinál a férje, Janka?
– Ott van. Nem látja?
Ott állottak a férjek, a félhomályban, a kályha körül. Ezek nem kártyáztak még. Csupa fiatal, erőtől duzzadó fiu, jókedvü, előkelő, aki szivesen beáll még a társaságba bolondnak a felesége kedveért. Valami öreg bácsi tartotta őket szóval és láthatólag unatkoztak. Kettő-három az asszonyok közé is keveredett.
– Látom – mondta a hadnagy – nos, és hogy vannak?
– Köszönöm, jól. A kis babám ennivaló. Jőjjön el, nézze meg.
– Kérem.
Ezeknek az asszonyoknak zavaros tüz ég a szemükben, nem vált benne külön még a szerelem az anyaságtól. Mintha egyszerre kiragadták volna előbbi világukból, rá se hederitenek a katonaruhára, és ime nem a szemébe néznek Györgynek, hanem elnéznek a feje fölött. A kályha felé néznek, ahol az uraik állanak.
Tovább beszélt a hadnagy.
– Janka, maga borzasztóan felejt…
– Hogy érti ezt?
– Maga már bizonyosan elfelejtette a mi dolgunkat.
Egyszer nyáron egész délután csókolóztak a Margitszigeten. Ez volt „az ő dolguk.“
– Dehogy felejtettem el… minden este megmutatom a férjemnek, hogy hogyan csókolóztunk magával…
– Arra nem gondol, hogy az nálam mélyebb érzés volt, kis Janka?
Janka nagy komolyan nézett rá, előre hajtotta még leányos, szükvállu felső testét, és a szemével hunyorgatva mondta:
– De igaz. Maga akkor megigérte, hogy mindig fog szeretni…
– Maga csacsi, György. Szemtelenséget beszél.
Fölkelt és otthagyta Györgyöt, aki ugy maradt a széken, ahogy előrehajolva beszélt hozzá. És igy komikus alak lett. Még odament egy másik kis asszonyhoz, aki – mialatt beszélt vele – a vállán keresztül a férjével kaczérkodott. Majd a háziasszonyhoz ment, aki köteles figyelemmel fogadta, de nagyon is szeretetreméltó volt.
És játszottak, gyerekeskedtek a csöpp asszonyok, csak néha nyilt komoly nagyra a szemük, amikor a gyerekeikről beszéltek. Ilyenkor bölcs tanácsokat osztogattak egymásnak, és egyik-másik a férje vállára hajtotta a fejét. Általában uralkodni kezdett az anyaság hangulata, a hálás, nagy, széles érzés a férj iránt, aki édes okozója volt a fájdalomnak, aggodó, ápoló, örvendő apa, és erős támasz, amikor már lehetett járni.
Már haza akartak menni, mert a kicsikét nem lehet annyi ideig egyedül hagyni. Györgyre nem hederitettek, ő bambán hallgatta ezeket a dolgokat, amikhez nem volt érzéke. De a mások férjeivel foglalkoztak az asszonyok, mert ők is körösztülmentek a kis babák életének fázisain.
És szinte fázva, dideregve az idegenségtől, bujtak vissza a férfiak vállai mögé, füzték erős karjukba az övéiket. Általában érezni lehetett, hogy jobban szeretnének otthon lenni.
György akármit csinált, észre se vették. Egyiknek-másiknak bókolt, mind udvariasan felelt. A gyerektelen fiuk czinizmusával beszélt a kis babák apró dolgairól. Némelyik mulatott rajta; egy kis vörösesszőke asszony megjegyezte:
– Ez majom.
Látta, hogy itt nincs sikere, de azért ragaszkodott a dologhoz.
– Várjatok csak – gondolta – ti nem ismertek engem. És megint a hat érett asszonyra gondolt, aki oly izzó epedéssel nézett utána.
– Ezek az éretlen kis hölgyikék… gondolta.
A kis Jankához ment:
– De azért jó barátok maradunk, kis Janka!
Nem ezt várta. Az asszonyka pillantása álmodozva kalandozott el a szalonban. Bután ismételte:
– Azért jó barátok maradunk.
A kicsi Janka erre összehuzta a szemét, mint akinek beleakad a pillantása valami jelentéktelen tárgyba, hogy nem tudja levenni róla, és csak bólongatott a fejével. Aztán elkapta a tekintetét a könyvesszekrényről és hirtelen, mintegy fölriadva kérdezte:
– Tessék?
Nagyon unalmassá vált a dolog György előtt. Az asszonykákon nagyon meglátszott, hogy haza akarnak már menni. Nyolcz óra felé járt az idő. Egy-egy férj csókolgatta a felesége kezét.
Akkor György, hogy senki ügyet se vetett rá, szégyenlősen, némi igen halvány szomorusággal sétálni kezdett a lakásban. Körüljárt az ebédlőben, megnézegette a hamutartókat, és alaposan megfigyelte a lámpát. Majd lassu, nesztelen lépéssel kitévedt az előszobába. Nagy, világoskék üveggömbből áradt szét onnan a halavány világosság. És neszt hallott hátul, a félhomályban. Ahogy hozzászokott a szeme ehhez a világitáshoz, látta, hogy ott hátul, majdnem a sarokban áll Janka, előtte a férje és a kis asszony a nyakába kapaszkodik a nagy fiunak és hangtalanul, erős öleléssel csókolja az ajkát. Nem csattanó csókkal, hanem hosszu, meleg tapadással. A zajra, anélkül, hogy látták volna Györgyöt, beszaladt a szalonba, utána ment a férje.
És gondolta magában György hadnagy, hogy itt nem kell bucsuzni. Majd csak angolosan, köszönés nélkül távozik. Magára is vette a köpenyegét, a fejébe csapta sapkáját és kiment, el.
Csöndesen, kis melankóliával gondolt a lépcsőn a kis, boldog Jankára, meg mind erre a hat igen fiatal asszonyra, aki elérhetetlen neki. Az érett asszonyokra is gondolt, de ez most visszatetsző volt előtte. Hisz csak jelentkeznie kell ott…
Lenn az utczán aztán elvegyült az emberek közé, a szemére huzta a sapkáját és még visszanézett az emeleti utczai ablakokra. A függönyön át látta a párokat az ablakoknál.
Aztán már szomorubban gondolt a kis Jankára, aki oly szenvedélyesen csókolta az urát az előszobában. Majd emlékébe idézte az izgatott margitszigeti délutánt, a Janka akkori ügyetlen, leányos csókjait, és akkor egyszerre fölkapta a fejét. A sapkáját is fölhuzta a szeméről és benézett egy kirakatba. Határozottan mondta:
– Brády György egy szamár hadnagy.
És nem volt tisztában sem önmagával sem az asszonyokkal.