A dus, buján sarjadt füben járt aranyos czipőcskéjével, ringó járással a napsugáron a csuf királykisasszony. Szinte szakadt a melegség a forrón ragyogó déli égből, s csak ott, ahol a királykisasszony járt, volt enyhe, hüs a levegő, a husos levelü fák alatt. Ment előre. Ringott a teste hullámosan, szépen, csupa harmónia volt a mozgása. Szép fekete hajával a déli lomha szellő incselkedett, s ő kissé hátravetette fejét, hogy átjárja a langyos lehellet, beosonjon a tüdejébe, – ugy érezte: az egész lelkébe.
Nagyon csuf volt szegény királykisasszony. Ugy külön-külön szép volt mindene: a szeme koromfekete; a haja dus, szénfényü; az ajka csattanó piros, vágytól remegő.
De a vonásai kuszáltak, torzultak voltak, nagyon, nagyon csuf volt az a szép tejfehér finom arcza.
Ment előre a fák alatt, amelyek lombján aranyoszöld világlással fénylett át a napsugár, egészen a kis tóig.
Ott letérdelt, és nézte magát a viztükörben.
Lassan könnyek gyültek a szemébe, elszomorodott és eltakarta az arczát.
Majd fölkelt, elnézett az aranygőzös, ezüstpárás távolba, a kéken ragyogó hegyek felé, és halkan, félig siró, szomoru hangon szólt:
– Nagyon csunya vagyok.
Történt egy szép napon, hogy a csuf királyleány tizenhét éves lett. Az anyja mindenáron ünnepséget akart rendezni a tiszteletére:
– Meghivjuk a herczegeket…
– Nem kell.
– Tornajáték lesz…
– Nem kell.
– Táncz, zene, mulatság…
– Hát mi kell, fiam?
Leborult a nagy, faragott asztalra a királykisasszony, s keserüen zokogva, a kétségbeesés hangján, amiből a lélek vonaglását érezni ki, szólt:
– Semmi sem kell…
Az anyja jól tudta, hogy mi a baja a királykisasszonynak. Hires volt szegény a rutságáról. Hogy a királymama kiment a szobából, föl is kelt szegényke, és odament az aranykeretes tükör elé, durczásan, a fájó sirástól eltorzult arczczal.
Belenézett a tükörbe.
És akkor észrevette, hogy szép. Csodálatos, gyönyörü szép lett az arcza, hogy a keserüségtől elfintoritotta.
Mi, rendes arczu emberek, ha elfintoritjuk az orczánkat, torzképet vágunk, rutak leszünk. Neki csodálatosképpen ugy voltak összekuszálva a vonásai, hogy szép, csodaszép lett, amikor elfintoritotta rut arczát. Erőszakos mozdulattal ki tudta javitani a természet rosszakaratát.
Szinte elkábult erre a gondolatra. Tovább is elfintoritva tartotta arczát, és elbámult a háznép is. Az anyja a nyakába borult:
– Én édes, szép kis lányom…
Az apja mosolygott, inkább politikai okokból, mert az ilyen szép lánynyal hasznos házasságot lehet köttetni.
Akkor aztán a királynéban megszólalt az anya:
– Nem fáj, kis lányom, ha igy tartod?
– Nem, – felelt a királykisasszony – még nem fáj.
Tele volt zajjal, örömmel a ház. Az országban elterjedt a hir, hogy a tizenhetedik születésnapján valami csoda által gyönyörü szép lett a királykisasszony és a hüséges alattvalók egy része boldogabban halt éhen e tudatban.
A királymama boldogságtól sugározva mondotta:
– De most már meglesz az ünnepség!
– Igen, igen! – erősgette a király.
És a csodaszép királykisasszony könnyezve szólt:
– Igen.
Könnyezett, mert kinosan fájt az arcza a folytonos erőltetéstől. Hasgató, éles fájdalom ette végig magát minden arczizmán, merev zsibbadás fogta el, és lüktetve remegett piros ajka. A költők azt mondták, hogy vágytól remeg.
Könnyezett, és anyja azt hitte, hogy a boldogságtól sir.
Pedig a fájdalomtól könnyezett, meg attól a fájó kérdéstől, hogy miért nem született szépnek.
Meg is tartották az ünnepségeket. Csupa ragyogó szin, ezüst-csörgés, vidám kaczaj, érdekes tolongás volt aznap a kastély.
A szomszéd ország herczege egy pillanatra egyedül maradt a könnyező királykisasszonynyal.
– Miért oly szomoru? – kérdezte tőle.
A királykisasszony hazudott:
– Mert most szép vagyok.
– Nos, és?
– Nos és most férjhez kell mennem. Itt kell hagynom jó szüleimet…
A herczeg kiegyenesedett:
– Mondja csak, azt hiszi, hogy véletlenül maradtunk mi ketten egyedül?
– Azt…
– Hát nem ugy van. Én már egész nap keresem az alkalmat… szeretem… szeretem…
És lovag módra leborult apró, aranyhimzéses czipellője elé.
Valami kéjesen fájó érzés futott végig a lányon. Ezt még soha nem mondta neki senki. S most, hogy először érezte szépségének hatalmát, az első szeszély belopózott lelkébe.
Szeretett volna egy pillanatra arczfintoritás nélkül nézni a fiura, ugy, csunyán. De akárhogy szerette is volna, ellentállott szeszélyének.
Szaggató fájdalommal, egyre könnyezve, szomoru mosolylyal nézett a fiura:
– Szeret?
– Igen.
– Hát ezt maga nem merné mondani, ha nem volna rá birodalmainak politikai oka.
– Óh…
– Hagyja csak. Tudom én, hogy most mi következik. Most majd az apámmal maradok véletlenül kettesben, s ő majd szép finoman, mosolyogva, talán sirva, suttogva rám parancsol, hogy legyek a maga felesége… Igy van az. És én engedelmeskedni fogok…
A herczeg szólni akart, de abban a pillanatban boldogan mosolyogva bejött az öreg király. Kivülről valaki hivta a herczeget.
És véletlenül kettesben maradt a szomoru királykisasszony az apjával.
A mese vége? Olyan, mint a többié. Egymáséi lettek, boldogan éltek alattvalóik nagy örömére, akik örültek, hogy ily szép uralkodónéjuk van, s ez örömben könnyebben sorvadtak el a munkában.
A királykisasszony pedig szép maradt, de folyton könnyezett. Mindig többet könnyezett, mert idővel mind nagyobb lett a fájdalma.
Ezért is a történelmet nagy könyvekbe vegyesen piros és fekete betükkel iró szerzetesek őt a „könnyező szép királynénak“ nevezték el.
És igy könnyeznek közöttünk sokan, gyöngelelküek, akik kinos fintorral adják a világ előtt a becsületest, mig lelkük mélyén rosszak.
De meg kell nekik bocsátanunk, mert azért is könnyeznek, amiért nem születtek jellemeknek, mint ahogy én megbocsájtottam az én szép királykisasszonyomnak az ő fájdalmas csalásáért.
Vagy nem érdemel bocsánatot az az asszony, aki a szépségeért egy életen át szenved?