A hegyoldalon végigfolyt a nyárelő erős, fényes napsugara, bearanyozta a sima gyepet. Aztán egy hófehér, poros uton sugárzott végig, amely Budakeszi felé vezetett. Még lejebb már elveszett a sok apró bokor, fa, házikó között.

A mészporos uton zöld padok voltak egy-egy árnyas fa alatt. Senki nem volt az egész vidéken, nagy déli csöndesség borult a lankás hegyoldalra, a bokrokra, a házikókra. Fönn, a hegygerinczen mintha szenderegtek volna már a lipótvárosi családok drága villái a melegben. Valami igen halk, még nem nyári zümmögés ringatta álomba a füveket, amelyek gyönge hajlással simultak a langyos, kellemes szellőhöz.

És a fehér, mészporos uton feltünt Hilbrand bácsi, meg a felesége. Szürke, sovány, görnyedt kis úr volt Hilbrand bácsi, már ugy a hatvan körül. Házuk volt – valami kis muskátlis földszintes gunyhó – a Tavaszmező-utczában, ahol Hilbrand néni, a piros pozsgás, de fogatlan asszonyság parancsolt.

Már fáradtak voltak és Hilbrand bácsi törülgette a homlokát. A néni nagy fáradsággal czipelte a kosarat, tele jó hideg hussal, kirándulási ebéddel. Megszólalt az öreg:

– De ilyen melegség! Még egészen tavasz és már ilyen melegség!

Magyarul beszélt, de józsefvárosi jóakarattal.

– Ott van egy pad, – mondta röviden a néni.

– Leülünk. Ugyis éhes vagyok…

És ettől a gondolattól fölvillanyozva szinte katonásan mentek a padhoz. Leültek, elhelyezkedtek, és a kis sovány bácsi a homlokát törülte:

– Aber á Hitz!

Azzal elhallgattak. A sok járás után mélyen lélekzettek, lehunyták félig a szemüket, s ők is beleolvadtak a nyugalmas déli csöndességbe. A padon, egy kis darabon, ahová épen sütött a nap, nagy zöld legyek sütkéreztek. Hilbrand bácsi mosolyogva nézett rájuk, majd félig álmosan, kéjelegve a pihenésben, halkan szólt:

– Szép legyek…

Akkor hirtelen meglökte könyökével a néni:

– Nézz egyszer oda…

Az út fölött, a nagy zöld pázsiton egy fiatal lány feküdt. Szép, kifejlett urilány, fehér tenniszruhában, meztelen karral. Mellette egy fiu állott, az se lehetett több huszévesnél. Erős, nyulánk gyerek. Keresztbefonta mellén a karját és mosolyogva beszélt a lányhoz.

Valami gazdag villatulajdonosnak a lánya lehetett. Szép, kipirult arczu, mosolygós teremtés, csupa szenvedély, csupa tavaszi ébredés. Ugy feküdt ott fehéren a zöld füben, mint valami nagy, illatos, tüzes virág. Néha mozdult egyet, egymásra rakta piczi lábait s akkor elővillant a sok fehérség alól fekete harisnyája.

Ugy, hogy Hilbrandék nagyon nézték.

A fiu letérdelt melléje, a sarkára ült és egy fűszállal babrálva beszélt hozzá. Majd feléje fordult a lány s akkor az öreg Hilbrand érezte, hogy csupa plasztika, csupa szépség ez a gyerek.

A nénire nézett, mosolyogva. A néni is a lányt bámulta. Találkozott a pillantásuk és akkor a néni hirtelen elfordult, csöndesen mondta:

– Aber Karl!…

A fiu is lefeküdt a füre a lány mellé. Beszélgettek és oly szép fiatal pár volt ez a kettő, hogy Hilbrand bácsi nem akarta, hogy elmenjenek. Most már mind a ketten mohón nézték a két gyereket s habár mindenik igen jól tudta, hogy mit gondol a másik, egyik se mert szólni.

Végre a néni megtörte a csöndet:

– Enni köllene…

– Ja… igen.

Kibontotta a kosarat, s előszedte a szalámit, hideg hust, a kenyeret. Hilbrand bácsi a zsebéből huzott elő egy kis üveg sört, s azzal jóizüen ebédelni kezdtek.

Nem szokott megtörténni köztük, de most evésközben egyik se szólt a másikhoz. Mind a kettő a két gyereket szerette volna nézni, de egyik se merte. Hilbrand bácsi gyorsan, kapkodva evett, hogy aztán nézhessen. A néninek tetszett az eszme, s hirtelen megettek mindent, megitták a sört, s szinte egyszerre néztek megint a füvön heverő két fiatalra.

Éppen jókor.

A fiu a lány fejénél térdelt, s izgatottan beszélt hozzá. A lány kaczéran mosolygott és egy hosszu virágszállal piszkált a fiu arcza körül. Aztán a fiu hirtelen lehajolt, a kezével áttámaszkodott a lányon, és az ajkára tapadt, erősen, izzóan, hogy szinte le a zöld padig megremegett a pázsit ettől a szerelmes, tapadó tavaszi csóktól.

Egy mukkanás se hangzott. Hilbrand bácsi éppen a szájához emelt egy utolsó szalámidarabot, de a levegőben maradt a keze.

A csók még mindig tartott. A lány átadta magát ennek az érzésnek, majd lassan fölemelte a füről meztelen, telt karját és átölelte vele a fiu nyakát erősen, szenvedélylyel. Ahogy igy megerősödött a csók, valami vonaglás futott végig a lányon s apró lakkczipője sarkát belefurta a fübe.

Hilbrand bácsi a homlokát törülte, és lassan, hogy a mozdulat természetesnek lássék, kidüllesztette sovány öreg mellét.

A néni – nem hiába laktak a templom mögött – csöndesen szólt:

– Köhögni kellene, Karl…

A Karl mosolyogva nézett rá:

– Hova gondolsz!

A néni komolyan erősködött:

– Ez nem illik… Nem látnak minket…

Aztán igen halkan hozzátette:

– Én köhögni fogok.

De nem volt szükség a köhögésre. A lány hirtelen fölugrott, összetüzte szétomló nagy, dús haját, és ruhája ránczait egyengetve megindult fölfelé, a villák felé. A fiu mellette ment. Aztán hirtelen megállottak egy fa mellett, és a fiu még egyszer megcsókolta.

Akkor Hilbrand bácsi kissé remegő hangon szólt:

– Nézd, Jozefin… én neked most már mindig csak a homlokodat csókolom…

A néni elpirult, de mosolygott. Az öreg egészen közel ült hozzá, szorosan melléje.

– Te Jozefin, én… én megcsókolom neked itten…

Nem merte kimondani, de a néni szájára mutatott. S ahogy igy belevetette magát a merészségbe, az öreg polgár, akit negyven év óta dirigált a felesége, érezni kezdte, hogy most ő az ur. Hirtelen vállon kapta a nénit és – de nagyon hirtelen – megcsókolta az ajkát.

A néni behunyta a szemét és fejét a férje vállára hajtotta.

A fiu meg a lány egymást átkarolva ment föl a bokros ut felé, mig egyszerre egy nyárilaknál eltünt mind a kettő. Ebédelni mentek.

Akkor a néninek kicsordult egy könny a szeméből s mosolygott mellette. Kissé félrehajtotta a fejét és szomorúan, mint valami őszi napsugár, amely a tavaszt siratja, nézett az eltünt pár után. Nagyon csöndesen, szinte sirásra álló suttogással szólt:

– Elmentek…

De Hilbrand bácsi mosolygott. Valószinü, hogy önmagán mosolygott. Látta, hogy a néni teljesen belejött a szentimentalizmusba és az ifjuságba. Közel hajolt hozzá, és – mint hajdan – czibálni kezdte a bajuszát s a haját, amely most szürke, nagyon ritkás volt, és enyelgő, kedves hangon hizelgett neki.

– Karl, mein kleiner Károlkám…

A bácsi mind szélesebben mosolygott, Érezte, hogy most már másról kell beszélni, és hirtelen a pad szélére nézett, mintha valami világfontosságu dolgot keresett volna. Ott sétált, a falombon átsurrant egy napsugáron az ő mentő ötlete, egy nagy zöld légy. Nyugodtan, komolyan sétált.

Hilbrand bácsi kanalat csinált a tenyeréből, óvatosan közeledett a légy felé s hirtelen el akarta kapni. De elröppent a zöld légy.

Akkor Hilbrand bácsi hunczut mosolygással, bizalmas kappanhangon rótta meg a zöld legyet:

– Uff! Te… te… hunczutt!

De a hunczuttot igazán két té-vel és igen magas rikkantással mondta.