Elnyúlnak a kertek messze a tóparton. Odább aztán már kertek sincsenek, csupa bozót, vizbelógó széles bokor az egész part, lejebb, Lausanne felé.

Ehrlich kapitány a parton ült és halászott. Inkább csak az időt ölte, és még a kalapját is letette maga mellé, hogy az illatos svájczi szellő simogassa a fejét. Kopasz volt már a kapitány, ami kis haj még tengődött a fején, az ritkás, kusza, fakó volt. Általában törődött ember és a szakála már régen őszült.

Alig mozdult a levegő, de tele volt kora tavaszi suhanással. Finom, alig libbenő szellővel, ami napfényt, erős földszagot, valami édes langyosságot hoz a tó felől. Ebéd után voltak, és a kapitány elégedetten ült a napon. Talán nem is figyelt a halakra, ugy elgondolkozott.

Odább, jóval följebb a lankás parton volt egy fapad. Azon az ezredes ült és valami angol könyvet olvasott. Pátriárka-arcza volt, tiszteletet parancsoló, rengő, hófehér szakála, csodálatosan értelmes, mély világosságu kék szeme. Nem is szóltak egymáshoz, csak a kapitány mondott néha valamit csöndesen. Egyébként az ezredes megvetette a kapitányt, mert szélhámosnak tartotta. Nem ismerte a szabadságharczból, pedig Ehrlich kapitány szerint igen sokszor találkoztak. De segitette, mert magyar volt és oly meghatottan tudott beszélni Petőfiről, akit személyesen ismert.

Csöndben ültek és hallgatták, amint egy-egy surranó hullám fölszaladt az iszapon, aztán locsogva, szélesen folyt vissza a tóba. Lassan álmosodni kezdett a jó ezredes, az angol könyvet se birta tartani, már mélyebb lett a lélekzete, nehéz a szempillája. A keze is ernyedten lógott. Akkor, hogy éppen el ne aludjon, szólt a kapitányhoz, rossz kiejtésü, tört magyarsággal, amin érzik a londoni negyven esztendő:

– Mért nem megy haza maga, Ehrlich?

Ehrlich félszemmel a tóra bámult, ahol aranypikkelyek villogtak. Majd mondta:

– Nem lehet. Hát maga mért nem megy haza? Magának legalább van pénze. Nekem nincs.

Hallgattak egy ideig, majd Ehrlich kapitány letette a halászó pálczát és belenyúlt kopott zsebébe.

– Nincs. Semmi sincs. A vén kisasszony kéri a házbért és nincs.

Bámult, bámult most a halványkék, szelid hegyek felé:

– A tóba kéne ugrani. De kihuzzák az embert. Ha maga itt nem volna, ezredes ur…

Az öreg ezredes ismét pénzt adott neki. Meg se köszönte a kapitány, csak komolyan számlálta:

– Ez negyven. A multkor volt husz… azután harmincz. Most kilenczven frankkal tartozom…

Az ezredes mosolygott. A kapitány éppen hét év óta számlál igy.

Aztán megint fölvette a pálczát Ehrlich. Dörmögött:

– Leették róla a legyet. Már rossz a szemem és nem látom, ha pedzi.

Gilisztát szúrt a horogra, belecsapta a vizbe a hosszu szálat és mosolyogva mondta:

– Nincs már hal. Hét éve halászom és nincs hal. Abszolute nincs.

Az ezredes már aludt a padon. És ujból csönd lett, rejtelmes kora tavaszi suhogás, finom langyos áramlás a levegőben.

És jött a napfényes parton, a város felől két elegáns fiu, két jogászgyerek, aki nemrég jött Genfbe francziául tanulni. A kapitány már messziről fölemelte feléjük az ujját:

– Csönd! Ne kiabáljatok. Az ezredes ur alszik.

Hirtelen lábhegyen jártak tovább a ropogó kavicson, és tisztelettel köszöntötték Ehrlich kapitányt. Aztán az egyik halkan, suttogva szólt:

– Kapitány ur, te elfelejtkeztél rólunk…

– Én?

– Igen, már fél négy. Vártunk a kávéházban.

– Micsoda kávéházban?

– A Pólus kávéházban. Azt mondtad, kapitány ur, hogy odajössz ferblizni…

– Hja! Igen! Az ördög vigye el ezt a vén emigráns fejemet. Elfelejtettem, igazatok van, édes fiam… Itt várok, várok már dél óta. Azt a Paulikot várom.

– Ki az?

– Pszt! Csöndesen, föl ne ébredjen az öreg. Nem akarom, hogy tudja. Amilyen derék ember, rögtön ideadná mind a pénzét. Nincs, fiam, nincs házbérre, és az a Paulik, az a magyar – nem ismeritek? – ejnye ez a madárhang utánzó az orfeumbol…

– Igen…

– Nahát, az igért pénzt. Háromra igérte a gazember, hogy idejön, és kölcsönad néhány frankot. Negyvenet mondott…

Itt érzékenynyé vált a kapitány hangja. Végigsimitotta a homlokát és rekedten szólt:

– Szégyenlem, de mit csináljak. Ti boldogok vagytok. Az ezredestől nem akarok kérni. Holnap kidobnak a lakásomból, ha nem fizetek.

– És mennyibe kerül a lakásod, kapitány úr – mondta az egyik fiu pirulva, félénken – bocsáss meg, ha tapintatlanságot kérdezek…

– Nem, fiam, nem… rongyos harmincz frankot fizetek a szobámért.

Erre elhallgatott és a két fiu nagyon bámulta az arczát. Keresték vonásaiban a fájdalmat, az emigráczióban töltött negyven esztendőt.

Általában titokzatos egyéniség volt előttük Ehrlich kapitány. Az egyik fiu aztán fölemelte a fejét és bátran szólt:

– Kapitány úr, én mondok valamit. Ne vedd sértésnek, mert mi csak… hát jó szivvel teszszük. Tekintsd ugy, mint ha a fiaid volnánk. Látod, mi hazamehetünk… te is hazamehetnél ugyan, de itt tart az esküd, kapitány ur. Ha harmincz frank…

– Oh, fiam…

A kapitány elfordult és a szeméhez emelte a kezét. Aztán elvette a harmincz frankot és az ezredes felé nézett, aki mellére hajtott fővel aludt a padon.

– Meg ne lássa az öreg… ha tudná, hogy milyen nyomoruságban vagyok… Titkolom előtte.

A fiuk már nagyon elérzékenyültek és messze elnéztek a tó fölött, át, a másik parton is tul. Aztán az egyik halkan mondta:

– Keserü kenyér.

Ehrlich kapitány kezdte a pálczára fölcsavarni a horgos fonalat, aztán megállott a tóparton.

Már a kanyarodásnál, a hegyek körül halvány szürkeség borult a vizekre. Kissé hüvös szellő fehér csipkefodrokat hajtott a nagyon kék vizszinen.

Akkor a kapitány fölemelte a fejét, összehuzta a szemét és messze elnézett a hegyek felé. A kék hegyeken túl kalandozott a pillantása. Nézett, nézett és az egyik fiu lassan kivette a kezéből a pálczát, hogy ő vigye, udvariasan. És tovább nézte a szelid hegyeket Ehrlich kapitány, igy elgondolta azt a nagyon sok piszkos nyomoruságot itt az idegenben, a csalásokat és a pénzek kikomédiázását, az ő negyvennyolczas kapitányságát. Jött ujból a fuvallat a kék vizek fölött és meglibbentette őszes haját, fakó, zöldesszürke szakálát. Majd igen halkan, egyszerüen mondta:

– Arra van Magyarország. A hegyek mögött.

A fiuknak belevágott valami fájás a szivükbe erre a szóra. Ők sokat hagytak ott, és itt hüvösen, idegenül fujt végig rajtuk a szél. Mind jobban fodrozódtak a hullámok, hüvös lett a tóparton, és fölébredt az ezredes.

Lassan elindultak a város felé, a kávéházba, és a kapitányban nagyon összegyült a keserüség. Az arczán is látszott a nyoma. Igen komolyan nézett, és gyakran hunyorgatott a szemével.

– Menjetek előre fiuk – mondta.

A két fiu előre ment a horgászó pálczával, az ezredes pedig a kapitány karjára támaszkodva ballagott utánuk öregesen, görnyedten, mint valami jóságos, becsületes ősz pátriárka.

Akkor a kapitány kezdte megbánni, hogy két helyről is kicsalta a házbérre valót. A fiuk előtt meg kellett tartani a tekintélyt. Hát az ezredeshez fordult:

– Ezredes ur… én… én…

A zsebében kotorászott és egy pillanatra igazán szégyelte magát, talán egy könny is volt a szemében:

– Én… visszaadom a pénzét… az igazat megvallva…

Az ezredes ismét mosolygott, jóságosan, mint mindig, amikor a kapitány visszafizetésről beszélt. Nem értette meg, hogy Ehrlich kapitány az előbbi negyven frankról beszél.

– Csak hagyja, fiam – szólt – majd ha lesz pénze nekem ugy sincs rá szükségem…

– Én megfizetem – mondta halkan a kapitány – megfizetem…

Egyideig még küzködött benne a két ellentétes érzés, aztán nagyon, nagyon csöndesen mondta:

– Ha majd jóra fordul a sorsom… mert utóvégre is…