Limanowa, január.

Utazunk tovább a front felé. Krakóból jövünk le délnek, innen keletre fordulunk a Limanowa-Neu-Sandec-Grybow vasútvonalon.

Így ötödször visz a sors Limanowán keresztül. Novemberben kétszer láttuk; akkor senki sem törődött vele, egyszerű állomásnév volt, mint a szomszédai: Mordarka, Marcinkovice, Tymbark… Deczemberben, mikor harmadszor állt meg ott a vonat hajnali derengésben, ködben, az állomáson zaj, zűrzavar volt, foglyok, sebesültek, táborozó harczosok: Limanowa negyvennyolcz órája már történelem volt. Az nap délután, a csatatérről visszatérve, negyedszer láttam, akkor már magyar történelmet jelentett a feketebetűs fehér tábla az állomáson. Most ötödször hozott ide vándorlásom. Limanowa nyugodt, végig le van takarva fehérrel minden: állomás, falu, árok, temető, csatatér, domb, kiserdő. Az ember sokáig nézi a táblát az állomási épületen:

Csönd, a havas délután csöndje. Lehet a táblát, ezt a furcsa, olaszos, latinos szép nevet egy félóráig is bámulni. Különös varázs, ilyen neveket állomási táblán olvasni. Az ember le nem veszi róla a szemét. Milyen nagy név lett azóta. Folyton kell nézni, újra meg újra elolvasni. Még ismertem kicsikorában, a mikor csak Limanowa volt, egyszerű Limanowa, könnyedén és a hosszú utazástól unottan mondta az ember: – «Hol vagyunk?» – «Limanowa?» – «Meddig állunk?»

Most csupa áhítat:

Hitte volna a czímfestő, mikor ezt festette? Szép nagy, egyforma betűk. Majd egyszer, később… ha megint nyár lesz és itt minden kizöldül ezen a gyönyörű tájon… ha megint béke lesz és utazások lesznek és itt majd megáll egy vonat és az ablakból jókedvű emberek hajolnak ki és olvassák ezt a táblát… és az állomáson sóskifli és limonádé és friss sör… és színesfödelű útikönyvek… halk, berregő vasúti csöngés… az állomásfőnök kis virágos kertje… színes napernyők fenn a dombon, azon a dombon… a zöld mezőn egy-egy huszártiszt a feleségével karonfogva, nyári napsütésben, a hogy az erdő felé mutat… egy-egy fekete, hosszú fátyol… a gyorsvonat áll a nyári hőben, benne az emberek mondják: Limanowa, Limanowa…

Beleakad majd az ő szemük is ebbe a táblába, mint most a mienk.

Húzza a szemet a betű:

Dús szó, teli, gazdag név, – mennyi magyar szó omlik még ki ebből a nyolcz betűből, mennyi írás, könyv, szónoklat, beszélgetés, emlékezés, sóhajtás és büszkeség.

Most végig, végig le van takarva fehérrel. Béke és nyugalom rajta.

Alkonyodik. Egy paraszt áll a hómezőben.

Furcsa szántás lesz itt tavaszszal.

*

Nekünk magyaroknak, ez alól a hó alól mindent ki kell kaparnunk. Minden részletet. Örül az ember, ha a limanowai csata egy-egy félórájának a pontos történetét megkapja véletlenül valahol. Majd csak összerakjuk így szép becsületesen a huszártörténelmet.

Most már megvan a Diószeghy kapitány rohamának és a Bauer hadnagy ásójának a hiteles története is. A csata után mutatták a Nádasdy-huszárok az árkot, a melyben a honvédhuszárok feküdtek. Nem volt az lövészárok, csak hirtelenében felhányt fedezék, a huszár akkor még nem tudott földet túrni. Mondták, hogy két Bauer van, az egyik ásóval ment az orosznak. Sütött a nap, szép idő volt, a huszárok pipáztak, pihentek, sétáltak a csata után, kinek volt kedve akkor faggatni őket?

Diószeghy Aladár kapitány fenn a nyírfaerdőben feküdt a fedezékek mögött, a harmadik, szegedi honvédhuszárezred két századával. Két tisztje volt fenn vele: Bauer Gyula hadnagy és Dáni Imre zászlós. Két nap, két éjszaka kuporogtak fenn az árokban, előttük szakadékos mélység, a mélység túlsó partján az orosz. A fejet nem igen lehetett kidugni az árokból, igen kényelmetlen hely volt. Alul vizes volt, felül tüzes. Negyvennyolcz órát itt küzdöttek, lövöldöztek, kínlódtak. Mikor a két nap eltelt, üzenetet kaptak, hogy fel fogják váltani őket, lemehetnek a faluba pihenni. Diószeghy kapitány visszaüzent: a legénység nevében is szépen kéri, ne váltsák fel őket, a huszárok itt akarnak maradni azzal a megokolással, hogy nagyon érdekes.

Hát, ha olyan nagyon érdekes, – üzente vissza a parancsnok – akkor maradjanak ott. A huszárokra úgyis nagy szükség volt… Limanowa mellett hirtelen csinálta a hadvezetőség a védővonalat, a melyet tartani kellett mindhalálig, a míg Arz tábornok meg nem érkezik. Már akkor egymás után kapaszkodtak fel ide Tymbark felé az Arz tábornok vonatai, jöttek már a Hadfy kassai honvédei, a Molnár-honvédek, a Daubner-honvédek, már a galicziai völgyekben szuszogtak velük a mozdonyok, de még messze voltak. A szomszédban Roth tábornok nagyszerűen tartotta magát, Szurmay tábornok egyenesen a budai íróasztala mellől rohanvást jött seregével Magyarország felől, már minden meg volt tervezve, már szorult a gyűrű az orosz körül, – csak, az Istenért, ezt a szegény Limanowát tartsátok az utolsó emberig, hogy itt keresztül ne törjön az orosz. A vezérkar egy kis vonalat húzott a térképen Limanowa mellett, ez volt az élet és halál vékony kis vonala, ebbe a vonalba feküdt bele hirtelen mindenki, a ki a környéken volt: Nádasdy-huszár, tízes huszár, jászkun huszár, szegedi honvédhuszár, néhány gyönge gyalogos formáció, egy csomó pionir, egy csomó katonai munkás, – ennek a kis vonalnak egy kis része húzódott át a nyírfaerdőn, ennek a kis résznek az árkaiból üzente le halálraszántan Diószeghy kapitány a legénysége nevében is, hogy hadd maradjanak ők ott, mert nagyon érdekes. A vezérkari czeruzának egy milliméternyi út a térképen, de háromszáz huszárnak mindene: fiatal élete, teste, vére, lelke, anyja, babája, lova, faluja, napja, éjszakája, minden pillanatban feléje süvöltő golyó-halála, – innen üzenték, innen, a honnan elhívták őket, hogy nagyon érdekes.

Municziót kértek.

A milyen hamar csinálódott a vonal, olyan lassan járt a municzió. Pedig a municziós vonat a háború udvari vonata. Ez elől rémülten áll félre minden más vonat a kitérősínen. Hányszor álltunk órákig ezeken a galicziai kitérőkön, a míg el nem vágtatott mellettünk a fekete lőszeres-vonat. Áhítattal mondta mindenki: «Munition…» Visítva rohan a mozdony a front felé, viszi a legdrágábbat, félre mindenki… De ide Limanowába még a municziónál is drágább anyagot vártak: embert. Így a municzió csak e mögött jöhetett. Diószeghyék kaptak töltényt, de keveset. Újabb két nap alatt ellődözték a legnagyobb részét. És akkor látták, hogy a mélység tulsó partján egyszerre csak elkezd lefelé ereszkedni az orosz, jön feléjük.

Ha tele lettek volna municzióval, megvárhatták volna az oroszt az árokban, onnan elboríthatták volna golyóval, így szokás a rohamra jövő ellenséget fogadni. De mert úgy volt, a hogy volt, Diószeghy kapitány kiugrott az árokból és azt mondta, a mit szegény Muhr ezredes: «utánam!» A honvédek történelmére nézve megállapodott a magyar versköltészet abban, hogy a legszebb szavuk az «előre!» A magyar tisztikar véres dicsősége ebben a háborúban az «utánam!» Diószeghy kapitánynak a karjában rögtön meglőtték a csontot. Dáni Imre zászlós láblövést kapott. A huszárok lerohantak a szakadékba, neki a szuronyos ellenségnek a karabély agyával. Nagyon érdekes volt. Előttük akkor Bauer Gyula hadnagy szaladt bele az orosz csomóba, a szuronyok közé, magasra emelt ásóval, ordítva csapkodott vele jobbra-balra. Hatvan orosz letérdelt és felemelte a kezét a szakadékban. Ezeket hátravitte néhány huszár, a többi most felfelé vágta-verte a mélységből az oroszt, mindig csak karabélylyal, vissza az ellenséges árokig, aztán azon is túl. Több mint egy kilométert szaladtak versenyt a huszárok a menekülő oroszokkal, egészen az erdő túlsó széléig, már rég vissza volt verve a támadás, már megint haza lehetett volna menni, de egyre azt mondták: nagyon érdekes, nagyon érdekes, verték őket egészen addig, a míg az erdőn túl el nem érkeztek az orosz tartalékokig. Mikor aztán a tartalék elkezdte lőni őket, akkor abbahagyták az üldözést és a törött karabélyokkal, csákó nélkül, megtépve és megvérezve visszaballagtak a helyükre. Bauer Gyula hadnagy tönkretette az ásóját, nagyobb baja nem esett. A csoport vesztesége két tiszt (a megsebesült kapitány és zászlós) és tizenhét halott és sebesült közhuszár. A két század harmincznégy vitézségi érmet kapott. Ezeket a szegedi huszárokat megkérdeztem másnap ott az erdő mellett, hogy mi történt itt, ketten voltak, az egyik azt mondta: «harczoltunk», a másik azt mondta: «nekiek mentünk», egyéb dicsekvést nem lehetett kicsikarni belőlük, az egyik a pipáját tisztította, a másik spárgával egy sáros orosz szuronyt kötözött a karabélyára. Bauer hadnagyot az ezrednél, mikor visszajött, megkérdezte az osztályparancsnok, hogy miért ásóval, miért nem pisztolylyal ment rohamra, Bauer hadnagy bocsánatkérő hangon exkuzálta magát, azt mondta: «Kapitány úr, ilyenkor muszáj az embernek egy kicsit hadonászni.»

Ilyenkor.

*

Még egy vérző vers a magyar katona-becsületről, a limanowai hó alól. A legnagyobb kavarodásban (a végső rohamok alatt, mikor az oroszok tíz-tizenkét szuronytámadást csináltak egymás után a vékony vonal ellen) – Takács főhadnagyot ott látták ülni az árokszélen, a földön, a géppuskánál, a mint a feléje rohanó orosz tömegbe rendületlenül czélozva lőtt még akkor is, a mikor az oroszok egy része már a mellette álló legényekkel kézitusában viaskodott. A tiszt és a géppuska bele volt keveredve a lövöldöző, vagdalkozó tömegbe, a tiszt el volt veszve, de az utolsó perczig járatta a géppuskát, semerre se nézett, csak a cső elé, előre, és e közben szünet nélkül, egymás után, a káromkodásokat és üvöltözést túlkiáltva ordított ki folyton a gomolyagból, mintegy önmagának parancsolgatva:

– Masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni, masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni, masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni…

Egyre hangosabban és fájdalmasabban, felordító, parancsoló hangon, szünet nélkül, önmagát buzdítva, folyton, mindig ugyanazt, a míg a géppuska is, ő is el nem hallgatott.

Grybow, január.

Az utolsó huszonöt kilométert vonaton tizenhat óra alatt tettük meg, folyton meg kellett állni, mert munició ment előttünk. Most itt vagyunk, de ez a város olyan nyomorult állapotban van, hogy egyszerűen nem lehet benne megszállni sehol, a vaggonokban fogunk itt lakni. Jelentkeztünk a grybowi kolostorban Arz tábornoknál, a kassai hadtest parancsnokánál. Első front-kirándulásunk holnap reggel Hadfy Imre altábornagy 39-es honvéd-hadosztályának szól. A hadosztály Bobowa falu körül harcol, lövészárkokban.

Bobowa, január.

Ennek a szánalmas kis falunak a környékén ma a 39-ik honvédgyaloghadosztály árkaiban bujkáltunk. A legkülső árok, a melyben ülünk és a melyen túl a szomszéd domb lejtőjén az orosz fedezékek vonulnak, Luzna falu előtt, ennek a dombnak a tetején huzódik végig. A melyik katona itt áll, az már a szemébe néz az orosznak. Jobbra tőlünk egy üteg dolgozik szorgalmasan. Shrapnelleket lő át az orosz árkokba. A hatásukat innen, a földdel borított deszkafedő lyukain át elég jól lehet látni. Az orosz tüzérség a szemben levő dombokon áll. Ottlétem alatt mindössze négy shrapnellt küldtek át a mi dombunkra. Nem voltak azok a bizonyos haditudósítói lövedékek, a melyek az írótól tíz lépésnyire csapódnak le. Dühös négy lövés volt, de ezer lépésnyire előttünk. Balassa alezredes, a hadosztály vezérkari főnöke volt velem, ő már akkor hallotta, a mikor még jött a levegőben. Sőt azt is tudta, hogy rövid a lövés. Valami őrjáratot láthatott az orosz tüzérség, azt akarta megöntözni rendes szokása szerint egyszerre négy ágyúval. Négyen voltunk: az alezredesen kívül Juhász László őrnagy, zászlóalj-parancsnok, aztán a Pesten kitünően ismert Nyékhegyi százados, a honvédelmi miniszter parancsőrtisztje és szerény magam. Juhász őrnagy figyelmeztet, hogy jó lesz eltávolodni egymástól és rajvonalban menni be az árokba. Az orosz nem szereti a kis csapatot, mert kommandót szimatol benne és rögtön rálő. Így váltunk szét, hogy aztán a legkülső árokban ismét találkozzunk. Az úttól balra Juhász őrnagyé a legkülső állás: ezen a ponton ő az, a kin túl már csak orosz katona következik. Az úttól jobbra van a Nyékhegyi-fedezék. Ez az elegáns magyar tiszt, a ki a hivatal béleltajtós, jól fűtött szobáiból jött ide a végekre őrt állani, most friss boldogságban lakik egy földalatti lyukban. Itt érti meg az ember először ezt a szót: a hazát védeni. Állani itt künn a fagyban, a legeslegvégső poszton, ezen a világon semmiről semmit nem tudni, csak folyton kimeresztett szemmel, megfeszített agygyal átfigyelni arra a hosszú vakondtúrásra, a melyben az oroszok guggolnak, minden lövést számontartani, veszélyen át jönni ide, veszélyben élni itt, mintha a veszély olyan volna, mint ez a szó, hogy «szezón», vagy «nyár», vagy «tél», – valami, a mi már állapot, a minek így kell lenni s a mi elől – ha már itt van az ember – nem lehet kapkodni a fejet. Sokat beszélnek itt a pesti kávéházakról. Régi vendége vagyok a pesti kávéháznak, de a hogy itt beszélgetünk róla a vizes agyagbarlangban, hát mint valami tájfun, példátlan erőszakossággal tolakodik fel bennem az undor minden úgynevezett «megjegyzés» iránt. Nincs az a szentimentálizmus, nincs az az aggódás, a mit ezek az emberek itt meg nem érdemelnének hazulról a nap minden perczében. Ha soha az ágyút, a puskát fel nem találták volna és a háborúban semminemű életveszély nem volna, akkor is ez volna a teteje minden emberi önfeláldozásnak. A pesti tartalékos tisztek itt ugyan azt mondják, hogy a mit hallunk, az «klopfolás», de egy óra óta úgy bömböl az ágyú körülöttünk minden dombon, hogy csak százig olvastam, aztán abbahagytam. Istenem, de jó volna ezt az órát, így, a hogy van, minden költői leírás nélkül valami grammofon-lemezen hazaküldeni…

Ezek az emberek, a kik most itt az árokban állnak körülöttem, puskájuk csövét egy kis liget tövébe irányítva, a hol az orosz lakik a föld alatt, kassai honvédek, a kik Limanowánál az utolsó mozdulatot, a híressé vált átkarolást csinálták. A magyar katonák lelkes barátja, Mierka Emil 15-ös huszárőrnagy, a ki résztvett ebben a győzelmes csatában, előveszi jegyzeteit, a melyeket a hivatalos «Gefechts-Bericht» adataival pontosan összehasonlított és előadja a honvédek munkáját.

– Tudjuk, hogy a Limanowánál-álló négy huszárezred, a Herbertstein gróf lovashadosztálya, a 9-es, 10-es, 13-as közös (ő így nevezi: «Heeres-Husaren») és a 3-ik szegedi honvédhuszárezred azt a parancsot kapta, hogy a köréje csoportosított kevés gyalogsággal együtt a vonalat addig tartsa, a míg erősítés nem érkezik. Ekkor – deczember 9-ikén és 10-ikén éjjel – csinálták a lóról leszállított gyalogos huszárok azokat a halálos rohamokat karabélyagygyal és ásóval. Ők talán nem tudták, hogy miért kell mindenáron Limanowát tartani, de a hadvezetőség precziz tervvel dolgozott. Két lehetőség volt: vagy áttörni az oroszok vonalát Limanowától északra, Rajbrotnál, vagy megkerülni és átkarolni őket délfelől és úgy az oldalukba és a hátukba kerülni. A döntés ez utóbbi irányban történt…

(Itt meg kell jegyeznem, hogy ebben a háborúban vezérkari tisztjeink azt tapasztalták, hogy az orosz vonalat a legritkább esetben lehet eredménynyel áttörni. Az orosz vonal olyan szívós és nyúlós, hogy a mi bátor keresztültörő csapatainkat legtöbbször egyszerüen be engedi nyomulni az arczvonalába, aztán épen lustaságánál és lassuságánál fogva egyszerűen körülveszi és ilyenformán csoportosul:)

– Természetes tehát, hogy önfeláldozó huszárjainknak addig kellett tartaniok a limanowai vonalat, a míg a megkerülő sereg délről az orosznak az oldalába és a hátába nem harap. Deczember 10-én érkeztek meg vonaton Tymbarkba (Limanowa mögé) a 39-ik honvédhadosztály első csapatai Hadfy altábornagy vezérlete alatt. Az altábornagy két részre osztotta a hadosztályt. Az egyik fele Daubner ezredes alatt a szorongatott huszárok segítségére sietett, a másik fele Molnár tábornokkal az élén elindult dél felé, hogy azt a bizonyos megkerülést elvégezze.

– Izgalmas órák következtek. Hadfy altábornagy és a hadosztály parancsnokságának személyzete egy magaslatról nézte távcsővel az ütközetet. A huszárok és az újon jött Daubner-csoport vitézül tartották a vonalat. De minden távcső aggódva figyelt dél felé, a honnan Molnár tábornok dandárjának kellett jönnie egy hegyhátra. A délutáni órák ebben a rettenetes várakozásban teltek el. A huszárok és a Daubner-honvédek iszonyú erőfeszítéssel tartották vissza az orosz haderőt, a mely másfélszer akkora volt, mint a miénk. A távcsövek alkonyatig várták a Molnár-dandárt, a melynek ezt a haderőt váratlanul oldalba és hátba kellett támadnia.

– Ezalatt Molnár vezérőrnagy a leírhatatlanul gyalázatos utakon Zalesie felől igyekezett a felé a hegyhát felé, a melyet a távcsövek így vizsgáltak. Előtte egy lengyel légió-ezred ment, valamint Gál huszárkapitány egy tartalékszázaddal, Pielstikker báró huszárkapitány dragonyosokkal és Ilosvay főhadnagy huszárokkal.

– A lengyel légió egy erdőben két szotnya orosz lovasságot talált és hátrakergette. Ez a küzdelem, a mely az oroszok szemében nem látszott fontosnak, teljesen eltakarta az oroszok elől a lengyelek mögött előretörő Molnár-dandárt. A dandár így észrevétlenül jutott fel a déli hegyhátra és a mikor ott az első mozgolódás támadt, a távcsövezők megkönnyebbülten lélekzettek fel. Az alkony első óráiban eldördült dél felől az első lövés, – az ütközet nézői boldogan kiáltottak fel. Molnár vezérőrnagynak sikerült dél felől észrevétlenül bekeríteni az oroszt.

– Mikor ez az első lövés eldördült, a vezérek csoportjából kivált Nowotny ezredes, tüzérbrigadéros és azonnal telefonos parancsot adott, hogy minden rendelkezésre álló tüzérség teljes erővel lőjje azt a hegyhátat, a mely felé a Molnár-dandár támadott. Negyvennyolcz ágyú dördült meg a következő perczben és a magaslaton úgy zuhogott az ágyúgolyó az oroszra, mint a jég. Így egyszerre kapta az orosz balszárny a Molnár-dandár váratlan támadását és a nyolcz tüzérüteg szakadatlan tüzét. Néhány óra mulva jött a jelentés Molnár vezérőrnagytól:

«Az ellenség teljes visszavonulásban van észak felé.»

– Ezzel eldőlt a limanowai csata. Deczember 12-én reggel már az orosz utócsapatok is meg voltak verve és az egész orosz haderő futva menekült észak felé a Dunajec völgyében. 12-én este a Daubner-csoport egyesült a Molnár-csoporttal és megkezdte az üldözést. Néhány órával ezután Neu-Sandec is a kezünkben volt, a hová a Szurmay-csoport egyidőben érkezett meg a Poprád völgyéből a fentemlített honvédekkel.

*

Ismét szétválunk, a hogy kimászunk az árokból és «rajvonalban» megyünk jobbfelé, a tüzérekhez. Egy honvéd tábori ágyúsezred ütegje áll itt kis fenyőfák alá rendkívül ügyesen elrejtve, hogy a repülők ne láthassák meg. Valami mozog odaát az orosz ároknál. Csöndes telefonzúgás, egy-két nyugodt parancsszó – mintha a főnök szólna ki az irodából a könyvelőnek – és az üteg ismét megszólal. Nem, ezt a hivatali nyugalmat, ezt a gépmesteri aprólékosságot, ezt a mosolygós, higgadt munkát nem tudtam soha elképzelni, ezen a helyen, a hol az élet még csak attól sem függ, hogy eltalál-e az orosz, vagy sem, – hanem csak attól, hogy megtudja-e, hogy itt áll az üteg. Mert ha megtudja, – mondja a kapitány – «a következő perczben szépen kezet foghatunk egymással». A gránát elől nem lehet sem elbujni, sem elszaladni. Az levág a föld mélyébe és három kilométert repül, míg az ember három lépést tesz. És a tüzérek vígan pipáznak, tréfálnak, miközben undok, jajgató visítással indul egyik shrapnell a másik után az orosz vonal felé. A hogy tátott szájjal – ez az előírás – állok az ágyú mellett és igyekszem velük mosolyogni a pokoli durrogásban, egy kedves, vidám öreg úr, Pillepic honvédezredes figyelmeztet, hogy az egyik ágyú ülőkéjén egy tüzér ujságot olvas. Ezt igazán le kellett fényképezni, el is küldöm haza a képet. Ez volt az első Az Est, a mit hetek óta láttam.

– Mit olvas benne? – kérdem.

Azt mondja:

– Azt a disznó Pojinczarét rántják le benne, kérem, vezérczikkbe.

Még mondott valamit, de azt igazán nem hallottam, mert a szomszéd ágyú szólt épen. A többi tüzér, aki térdenállva etette az ágyút, hallotta, mert mind nevetett. Az orosz ágyúk mérgesen dobogtak a szemközt levő hóborított dombokról, de még csak füstjét se láttam a lövedékeiknek. Azt a négy shrapnellt vágták ide délelőtt, mikor jöttünk, azóta másfelé kereskednek.

Ebédelni megyünk le a völgybe.

Már negyven éve nem divat a nyilvános köszönet, de hogy köszönjem meg azt az egyszerűen leírhatatlan kedvességet, a mivel három magyar tábornok: Arz, Hadfy és Molnár egy magyar írót az egyszerű tanyájukon a tisztikarukkal fogadtak?

Bobowa, január.

Jágerszki honvéd története.

Az egyik honvédszázadot lenn találjuk a völgyben, a gyalogsági tűzvonal mögött. Ezek most pihennek. Más század gubbaszt fenn a fagyos éjszakában a dombtetőn húzódó árokban. A pihenő század e pillanatban olyan, mintha csupa berukkolt hentesekből állana. Nekigyürkőzve, késekkel, kondérokkal futkosnak a tűzrakások körül, – disznót öltek.

Előbb a disznó történetét.

Van köztük egy Jágerszki nevű honvéd, csöndes, komoly gyerek, a kinek feltünően nőies arcza van. Tegnapig a többivel együtt kitünően teljesítette a kötelességét, nem volt soha semmi panasz ellene, Jágerszki épen olyan derék honvéd volt, mint a többi, a ki itt most körülöttem áll. Tegnap délután egyszerre eltünt Jágerszki. Keresték, nem volt sehol. Az eltünését bejelentették, a jelentés ment a századoshoz, onnan az ezredeshez, onnan a brigádhoz, onnan a hadosztályhoz. Ott elkönyvelték, hogy Jágerszki eltünt.

Tegnap este megjött Jágerszki, női ruhában.

A nélkül, hogy bárki bármiféle parancsot vagy megbízást adott volna neki, Jágerszki tegnap délben elment Bobowa faluba, ott megszerezte egy parasztasszony ruháját, magára vette, és a sötétség beálltával nagy kerülővel átment az orosz fronton az orosz hadállások mögé egy faluba és ott fogyatékos lengyel tudományával végig kikérdezte a parasztasszonyokat mindenről, a mi érdekelhette. Orosz katonák jöttek oda az asszonyok közé, évődtek velük, az orosz nem vehette észre, hogy Jágerszki rosszul beszél lengyelül, vele is beszédbe ereszkedett. Igen sok értékes hírt tudott meg tőle a honvéd, aztán, mikor este lett és a falu elcsöndesedett, Jágerszki ugyanazon az úton, a min jött, visszament a századához. Írásba foglalta az értesüléseit és átadta a századosának. A százados írásban jelentette azonnal az esetet a tábornoknak, ezt az írott jelentést olvastam. Egy haditudósítónak is becsületére válnék az a lelkiismeretes pontosság, a mivel Jágerszki az orosz ezredekben beállott változásokat jelentette. Itt nincs hivatalos lassúság, a tábornok azonnal ráírta a jelentésre, hogy ötven korona jutalom azonnal kifizetendő Jágerszkinak és nyilvánosan megdicsérendő. Ez mind tegnap este történt. Egy óra mulva már kezében volt Jágerszkinak a pénz, már el is rohant vele, le Bobowába, a hol az ötven koronáért egy disznót sikerült vennie a századának. Azt mondta, neki az ilyesmiért nem kell pénz, legyen a dicsőség és a disznó is a századé.

Ez a disznó története. Miközben elmondták, már vágták, nyúzták, nyársalták, sütötték.

– Hol van Jágerszki?

Nagy titkolózás. Nem kell kérdezni. Meglepetés készül, azt mondta: «ti csak öljétek le a disznót, én mindjárt jövök.» Megint eltünt, mindenki tudta, hogy megint elment arra a veszedelmes útra.

Délután az ebédnél ülünk, későn jöttünk le a divizióhoz, már fél négy volt. Szembe velem Balassa Béla vezérkari alezredes ül. Egyszerre hoznak neki egy csomó jelentést. Olyan lapokra vannak írva ezek a jelentések, mint a távirati blanketták. Egyiket a másik után futja át. Aztán elém teszi az egyiket.

Jágerszki honvédet, a mikor női ruhában öltözve második útjáról visszafelé jött, az oroszok felismerték és agyonlőtték. Egyelőre nem lehet érte menni, mert az orosz rajvonal előtt fekszik a hóban. Gukkerrel fel lehet ismerni, daczára a női ruhának.

Ekkor kaptam meg az első kirándulásáról szóló jelentést is.

A század várt, várt a disznótorral, de mert Jágerszki nem jött, félretettek neki, a többit megették. Most már a saját porcziója is árván maradt.

– Igazi paraszt-gavallér volt szegény – mondja a tábornok – azt hallom, a disznót olyan gavalléros szavakkal ajánlotta fel a századnak, hogy érdemes lett volna leírni, a mit mondott.