Grybow, január.

A mozdonyhoz egy kocsit csatoltak az utolsó állomáson, a meddig a vonat közlekedik. A vonat már nem jött velünk tovább.

– Meddig megyünk?

– A meddig lehet.

Félórát szalad velünk a mozdony, megáll egy kihalt állomáson. Sehol senki. Végre jön egy vasúti tiszt.

– Kérem, – mondja a kapitányunk – délután ötkor visszajövünk, addig várjon a mozdony.

Reggel nyolcz óra volt.

A vasúti tiszt mosolyog.

– Kapitány úr, – mondja – a mozdony nem maradhat itt délutánig. – Miért?

– Mert az állomás benne van az orosz tüzérség tűzvonalában.

Nem egészen kellemes.

– Hát jó… várjon az állomáson túl.

– Ott se várhat. Az egész vonal, a melyen az urak jöttek, tűz alatt áll. A mozdony visszamegy és délután ötkor megint eljön az urakért.

Így utólag megtudni, – vizsgálom magamat – nem is olyan rémes érzés, mint hittem.

Öten másfelé indulnak, én azt kérem, oda vigyenek, a hol magyar katonák vannak. Egy budapesti gyáros – automobiltiszt – felültet a kocsijára és már ott se vagyunk. Köröskörül hó. Meleg van, olvad. Gyönyörű idő. Nagymessziről, mintha igen buzgón szögeznének ládákat.

– A míg itt a völgyben vagyunk, nem hallani nagyon – mondja az autótiszt selypítve, mert a szájában van a fütyülő. – Majd ha kikanyarodunk oda balra, akkor…

Zökkenünk, vágtatunk, farolunk, kapaszkodunk. Egyszerre balra fordul az út. És hegynek megy föl. Mintha ablakot nyitottak volna ki, egyszerre tisztán hallani mindent. Az autó megáll.

– Innen gyalog kell fölmenni.

A hátsó zsebéből kiveszi a revolverét, megnézi és a kabátja zsebébe teszi.

– Minek ez?

– Vegye elő ön is.

Nem értem.

– Megtörtént már, hogy parasztruhába öltözött kémkedő orosz katonát találtunk a front mögött.

Így indulunk fel a dombra, az országúton, a mely mélyen vágódik belé. Jobbra, balra, mindenütt szűz hó. Csak az út sáros, olvadt. Most már nem ládaszögezés, hanem tisztán ágyú. Háromféle hang: mélyen döngő, pedálos, elnyújtott bömbölés: a taraczkok. Frissebb, visszhangtalan, vad, erőszakos dobbanás: a tábori ágyúk. Tompa, mérges, szapora dobogás, mintha dühös óriás toporzékolna egy nagy pódiumon: az oroszok. És a hogy megyünk fel a szeliden emelkedő dombon, halotti csönd. Ismétlem és fenntartom: halotti csönd, miközben csak a mi oldalunkon negyvennyolcz ágyú dolgozik. Ime valami, a mit elképzelni nem lehet. Ez a vad, erőszakos dobogás valahogy a hegyek fölött jár, mint a mennydörgés. Alatta csönd. Hallom a csizmát czuppogni a sárban. És hallom a tisztet nehezen lélegzeni, a hogy a dombot mászsza. Végtelen nyugalom. És fehérség mindenütt, a hová csak nézek.

Tovább, fel a dombra.

Le kell térni az útról, most a hóban gázolunk fölfelé. Fölöttem tiszta kék az ég, olyan égő kék, hogy csak a képeslevelezőlapokon ilyen kékek az osztrák tavak. Egyszerre csak, fenn, a dombtető közelébe három hófehérbe öltözött palástos alak áll. Körülbelül tíz-tíz lépésre állnak egymástól, a középső kitárja a karját, mintha imát vagy beszédet mondana a hegyekhez és a völgyekhez.

Patrouille, hóköpenyben. A középső jeleket ad egy másik dombra. Teljesen új és áhitatos látvány ez a három ember földig érő fehér köpenyben, fegyverrel a vállán. Mint pogány harczi papok állnak a dombon a végtelen kék kupola alatt. A közelükben kékes füst száll fel a földről. Mintha csodák várnának itt fenn. A füst olyan illatos, hogy meg kell állni, még egyszer beszívni, szimatolni. Két-három lyuk a hóban, mindenikből ez a tömjénes, finom, parfümös füst száll: a tüzérek friss fenyőt égetnek földalatti lakásaikban, a hóból kis vaskémények állnak ki, ezekből jön a gyantás, karácsonyos, tömjénes szent szag. Itt én hiába mesterkedem, ennek az egésznek magától, a maga természetes első megjelenésében olyan kétségtelen istentisztelet jellege van, hogy csak le kell másolni. A szűzfehér dombtető… a három fehérpalástos alak… a gyantás füstölők… a végtelen kék ég – és az orgona, ez a dörgő, bugó zengés, a mely a hegyeken száll át elhalóan, mint a mennydörgés, vadul nekiindulóan, mint a templomi orgona hirtelen basszusa… megyek tovább, észre se veszem, hogy már a fedezékeknél vagyunk.

– Hohó!

Meg kell állni. Ha csak egy kicsit érteném a front földrajzát, talán idáig se jöttem volna. De a biztonságnak az az abszolut érzése vitt tovább, a mely a tudatlanságból fakad.

A bakák kidugják a fejüket a földből és bámulják a czivilruhát.

– Látja odaát azt a barna vonalat a hóban? Nézzen bele a távcsővel. De az árokból.

Lemászunk a bakák közé az árokba és onnan átnézek. Barna vonal van a hóban. A barna vonal mögött orosz katonák egy kötélre ruhát aggatnak, szárítani. A barna vonal a hóban: az orosz lövészárok. Első gondolatom: most látok először olyan eleven orosz katonát, a ki még nincs elfogva. Második gondolat: épen olyanok, mintha el volnának fogva. A hogy a távcsövön nézem, semmi különbség, csak épen hogy kisebbek.

– Miért nem lőnek rájuk?

– Nem lövünk. Most ők sem lőnek. Itt mind a két fél be van ásva, itt nincs gyalogsági harcz. Csak a patrouille-okra lövünk. Most tüzérharcz van.

Az orgona egy pillanatra sem szünetel.

Czigarettát akarok adni a bakáknak, kinevetnek.

– Az úr utasember, spóroljon vele. Nekünk annyi van, mint a szemét.

Mutatják, mi mindenük van. Az árokban kis kapuk vannak, azokon belül szalmával bélelt kis szobák. A földdel borított deszkaplafonról szalonna lóg le. A hadosztály tizezer csomagot kapott karácsony és újév közt. Nem vinne rá a lelkem ilyet leírni, ha nem volna igaz: ezek a bakák, a kiket itt láttam, pirosak, kövérek, egészségesek és jókedvűek.

A törzsorvos azt mondja, hogy az elmult héten három fagyási esete, egy lőtt sebe és egy szúrt sebe volt mindössze. A szúrt seb a talpon volt. A baka beleugrott egy szuronyba, a mely az árok fenekén feküdt. Láttam a háború borzalmait és nem vagyok szellemi hadseregszállító, hogy csak dicsérjek, de itt valaki nagy rendet tart, mert egyik század jobban fest, mint a másik. Vagy talán a szünet teszi…

Most tüzérharcz van.

Bandukolunk oldalt, visszafelé, egy félórát. Puha, felázott szántáson olvadó hó. Az ágyúkat bivalyok vontatták fel ide. Egy honvéd üteghez érünk.

Az üteg hallgat. Földhányás mögött áll a hat ágyú, csak a torka néz fel a földhányás fölé. Mögöttük szalma a földön. És megint két kis vaskémény áll ki a hóból, akkorák, mint az útjelző czövekek. És megint az a kedvesen áhitatos, gyantás, tömjénes templomi füst. Valahol messze az ütegtől jobbra, parasztház a másik domb tetején. Annak a padlásán gubbaszt a megfigyelő tiszt a távcsöve és a telefonja mellett. Az ágyúk körül két tüzér.

– Szünetelnek?

– Dehogy kérem. Hanem, úgy látszik, most nincs czél.

Municziót csak czélra lőnek el. Az orosz lövészárok pedig most – álló harcz idején – nem czél, mert a shrapnell nem árt neki, a gránátért pedig szinte kár, mert rengeteget kell ellőni, a míg egy-egy pontosan beleesik az árokba és ott megöl két embert. Az orosz se pazarolja ránk a municzióját. Az ágyú csak akkor szól, ha valami czél kinálkozik: valami csoport odaát, vagy valami orosz üteg, a melynek az állását sikerült megtudnunk, vagy pedig ha valamely pontra «belövi magát», azaz kikeres egy területet, a melyet fontosnak tart, hogy majd később, mikor szükség lesz rá, ne kelljen keresgélni, hanem egyszerűen a most feljegyzett számok megadásával akár vaksötét éjszaka is pontosan odataláljon. De fődolog az egymás keresése és elpusztítása. Ezen dolgozik most körülöttünk minden dombtetőn az orosz is, a magyar is. De mind a kettő olyan kitünően rejti el az ütegeit, hogy nagy ritkaság, ha ágyú ágyúra talál. Ez az üteg, a hol most állok, még a repülők elől is el van maszkirozva egy kitünő ötlettel.

A földből egy lyukon kijön egy tiszt. Mond valamit, nem értem. Visszamegy a lyukon a földbe. A két tüzér más lyukakhoz szalad és bekiált. Egyszerre, mint a hangyák a fal tövéből, szaladnak ki a föld alól egymás után, genzemarsban a tüzérek. A következő pillanatban már ülnek az ágyúk ülőkéin, térdelnek a municziós szekrények előtt. A tiszt megint kijön a lyukból, – ott benn csöndesen dudál a tábori telefon – mond valamit magyarul, csak ezt értem belőle: ötvenhárom. A térdelő tüzérek egy harapófogóforma eszközzel nekiesnek a shrapnell kupakjának és csavarják. Ötvenhárom: ötezerháromszáz méter távolság. A hogy szétnézek, már elrobbant az egyik ágyú. Rám kiáltottak, hogy nyissam ki a számat. A tiszt újra kirohan a lyukból, mond valamit, most megszólal az egész üteg. Mint egy skála, egyik rögtön a másik után, hat dördülés. Azt mondják, az oroszoknál egyszerre lő sortüzet az üteg. Nálunk az a szokás, hogy villámgyorsan, de sorban egymás után tüzelnek.

Lenn a völgyben mögöttünk két taraczk bömböl egészen másfelé fordított csővel. Sehol semmi robbanást a levegőben nem látok, nagyon messzire visznek a lövések, az oroszok pedig ebbe a mi irányunkba nem lőnek most.

Minden, minden meglepő itt, minden új és a lelket felduló, ez a dörgő, morajló hegyvidék az égig ragadja a figyelő szivet, csak egyetlen dolog rettenetes: a lövedék hangja, a mint kirepül az ágyúból és rekedten visít fel a semmibe. Ennek az elnyuló, panaszos, sikoltó üvöltésnek olyan erőszakos és olyan komisz a hangja, olyan kegyelmet nem ismerő, olyan állati, azt merném mondani: olyan aljasan kárörvendő, hogy – azóta már igen sokszor hallottam – mindig megborzadtam tőle. Egy hosszú hét alatt az ágyúdörgést megszoktuk, ebédnél társalogtunk, éjjel édesen aludtunk mellette, – de ezt a gunyos jajgatást fenn a levegőben, ezt nem lehet megszokni. És ha csak egy ágyú szól, még rémesebb. Lehet, hogy káprázat, de nem egyszer hallottam a shrapnellt fenn a magasban hisztérikusan nevetni. Ez talán furcsa így leírva, de kínos igyekezettel próbálom a papiroson visszaadni azt, a mit hallottam.

*

Délután ötkor – koromsötétben – vissza az állomásra, az egy kocsiból álló vonatra. Egy tüzérőrnagy utazik velünk. Most már tudjuk, hogy «Artillerie-Bereich»-ben gurulunk visszafelé, de senki nem érzi rosszul magát. Ha egész délelőtt az ágyúk körül álltunk, miért lőjjön ép most belénk az orosz? Lámpa nincs, szivarra sem szabad gyujtani. A mozdonynak szikrafogója van és eszébe sem jut fütyülni. A tüzértiszt azt mondja, hogy itt egyetlen egyszer talált egy ütegbe az orosz, a gránát négy embert egyszerűen eltüntetett. Más veszteség ezen az óriási területen az ő tudomása szerint eddig nem volt a tüzérek közt.

Megérkezünk haza, a vasúti állomásra, a hol két vaggonban lakunk. Hat órakor már éjszaka van. Az az érzésem, hogy más levegőbe kerültünk. A tüzvonalban valami erkölcsi légnyomás alatt áll az ember, ott feszültebb az agy, merevebbek az arczok, rövidebbek a mondatok, halkabb és kevesebb a beszéd, egyszerűek és szükségesek a mozdulatok. A hídépítő munkásokról mondják, hogy a vízalatti vaskazánokban, a hol dolgoznak, úgy megszokják az erős légnyomást, hogy este, mikor feljönnek, zúg a fejük, szédülnek, kedvetlenek és vágynak vissza az erős presszió alá. Mikor a tüzértiszt azt mondta, hogy most már künn vagyunk a tűzvonalból, rá lehet gyújtani, egyszerre hígabb levegőben éreztem magamat. Valami kiábrándulás ez, az eddig feszült idegek hirtelen lelohadása, kedvetlenség, bágyadtság – és félelem. Félelem, most. És egyszerre a testi fáradtság érzése. Ott eszembe se jutott.

Rövid vacsora egy kis táskából és elalszunk «otthon», a lakásul szolgáló vaggonban. Messziről, a honnan jövünk, mint valami rendetlen szívdobogás, szól az ágyú szakadatlanul. Most, vaksötét éjszakán lövik azokat a pontokat, a miket nappal kinéztek maguknak.

Grybow, január.

Idesanyám…

Hamar kell följegyezni, a míg még forró ez a kis dolog, – aztán úgyis elsöpri az ilyen csillogó port a történelem és a könyvek áradata, talán a magam emlékezése is.

Most, a míg még zúg az ember feje ötnegyedórai szakadatlan ágyúzástól, úgy hat, mint a borzalmak sötét hátterén hirtelen felrajzolódott színes parasztvirág, ötlet, a hol a tréfa hirtelen a halál mellett terem és belenevet a szemüregeibe. Jó, hogy most nem érzem: fontos dolog-e, vagy olcsó kontraszt, legalább hamar leírom.

Egy kis domb mögött állunk, nehéz tüzérség közt. Úgy búvik az ember a nagy taraczk mögé, mintha ott volna az élet a legnagyobb biztonságban. Ez így van. Magyarázni nem tudom, másnak is ez az érzése. Az agyvelő azt mondja, hogy az orosz nem az üres hómezőt akarja lőni, hanem épen ezt a taraczkot, a mely mögött állunk. De a nagy hómező üres és a taraczk mögött a tüzérek csoportja… ha minden ember itt áll, neked is ide kell állnod… Ostoba érzés… a hol senki sincs, ott veszedelmesnek látszik, a hol még öten vannak, együtt, összebújva, ott, Istenem, emberek vannak, együtt vagyunk… itt mindenki olyan pontosan van informálva, mint a tüzérezredes, és az ágyú mögött még sincs a félelemnek halvány árnyéka sem. Milyen rossz lesz innen visszamenni, a behavazott országuton, a mely orosz tűz alatt áll… itt kellene maradni egész éjszaka. Mintha ez az ágyú nem állna orosz tűz alatt, csak azért, mert hatan-nyolczan kuporgunk mögötte.

A gránát hangját kell egyszer megfigyelni, jól megfigyelni. De a taraczk nagyon nagyot szól, úgy hogy mire az ember összeszedi magát a lövés után, már a golyó messze jajgat a felhők közt. Majd a másik lövésnél. Megint lehajtják a taraczk fejét, beletolják hátul a nagy gránátot. Most a feje fölemelkedik, felnéz az égre. A taraczkok mindig az eget lövik. Most figyelni fogok. Hátramegyünk tíz lépést. A lövés pillanatában senkinek sem szabad az ágyúnál állni. Egy tüzér fogja a kötelet. Várunk, Ez a baj. A várt lövés nagyobbat szól, mint a mit az ember beszélgetés közben, váratlanul kap. A tiszt a telefont tartja a fülénél. Csöndesen, mint: «jóestét», mondja:

– Schuss.

A tüzér meghúzza a kötelet. De most nem fogok törődni a durranással. Most csak a gránátot akarom hallani.

Hiába minden. Mire a durranás után kidugul az ember füle, már fenn énekel a gránát hosszú és rövid u és i hangot. Eszembe jut újságczikkek hangutánzó erőlködése, hogy hogyan mondja a gránát: iiii… vagy uuu… iii… megvallom, szégyenletes és ostoba ambiczió, papirra lekottázni a süvítést. Hogy majd egy éltes fogorvos vagy neje olvassa otthon a feketekávéhoz, hogy a gránát azt mondja: ujjujjujiii… vagy talán azért, hogy milyen irodalomtörténeti pillanat az, mikor író úr személyesen, saját fülével figyeli a gránátot… Ma délután legalább két millió embernek pont a feje tetejére czéloznak az ágyúk a gránátokkal. Mit bánják azok, hogy u-t mond-e, vagy i-t? És én itt már majdnem kottáztam. Ordináré mesterség. Jó, hogy idejekorán rájöttem.

Hát állok ott a nagy biztonságban és csöndesen szégyenlem magamat. Mellettem áll K. vezérkari kapitány, gyönyörű szőke «Kriegsbart», hadiszakáll az arcza körül. Most már nem kottázok, de a fülem önkéntelenül kiséri ezt az undok, aljas jajgatást a felhők közt. Az ő füle is. Mindenki figyel. A tüzérek is hallgatják a repülést. Előttünk dombok, hegyek. Nagy csönd. Már messze suhog. Várás. Már nem hallani. Hosszú csönd. Aztán egyszerre a hegyek mögött csattan egyet, mint a becsapó villám.

– Beütött.

A néma, merev csoport megmozdul, sürög-forog, már hozzák az újabb gránátot. Beszélgetés, egy tüzér hangosan fütyörész.

A kapitány a karomba kapaszkodik.

– Ezeknek a nehéz gránátoknak – mondja – olyan hatásuk van az emberi idegrendszerre, hogy ezért magáért érdemes nehéz ágyúkat gyártani. A nehéz tüzérség előbb a katona idegrendszerét lövi agyon, csak aztán magát a katonát.

– A gránát?

– Az.

Nem értem.

– Várjunk egy kicsit – mondja.

Megint hallani, halkan, mint «jóestét»:

– Schuss.

Repül, suhog. Várás. Csattan a hegy mögött.

– Rendben van. Úgy értem, hogy a nehéz gránát az énekével teszi tönkre az idegrendszert. Ez valami különös varázs… hiszen látja, itt, ezek a tüzérek, a kik hat hónap óta egyebet se csinálnak, mint ebből a tarackból lőnek, ezek is hallgatóznak, ezek is utána lelkendeznek ennek a csúnya visitásnak… hát most képzelje el, milyen feszülten figyelik ezt az éneklést azok, a kik ezt a gránátot kapják.

– Várjon – mondja.

Nagy messze előttünk, lenn, a domb túlsó végében, a hol szűzen fekszik a kárpáti hó, – de olyan messze, hogy szabad szemmel alig látni – fehér porzás vág a magasba, már egy félóra óta. Oda lő az orosz, legalább ezer méterre előttünk. A hó felrobban a délután homályában, felvágódik a levegőbe, aztán visszahull.

– Orosz gránát?

– Az.

Itt úgy durrog, csattog az ember körül, hogy mindeddig azt hittem, minden durranást mi csinálunk. Mintha orosz tüzérség nem is volna a világon.

– Odalőnek, – mondja – mert azt hiszik, ott vannak a gyalogsági állásaink. Egy hét óta lőnek már oda.

Nem folyton jön, tízperczenkint löki fel a fehér hófelhőt az orosz gránát.

A kapitány fülel:

– Nem hallani a zúgását.

Csak a hogy csattan, azt hallani. A hogy énekel, az már ide nem hallatszik.

– Azt hittem, – mondja – fogunk valamit hallani az énekéből is. De ahhoz messze vagyunk, hála Istennek. Ennek a háborúnak ez az egyik nagy újdonsága. Az ének, a mely öl… Az igazi, messzevívő nehéz ágyúk ebben a háborúban mutatkoztak be. Sokat írnak és beszélnek a felrobbanó gránátok óriási «morális» hatásáról. A robbanás zaja, az égnek csapódó földdarabok, füst, por, földindulás… ezt mind tudjuk. De az idegrendszer akkor megy tönkre, mikor a katona már ismeri a gránátot, mikor már kitanulta a hangját, mikor már hallja messziről jönni, a hogy a levegőben fenyegetően dudolva, trillázva száll feléje, mint valami lomha, vad madár.

– Schuss.

Csönd. Várunk. Csattanás.

– A mikor a katona már sokat volt ágyútűzben, akkor egyre messzibbről ismeri meg a gránát hangját. Az egész csak másodperczek kérdése. De én álltam egy távcső mellett egy tüzérbrigadérossal, a ki a hang után pontosan megmondta: «ez rövid lesz». Bamm, – már le is csapott, rövid volt. De az a másodpercz, vagy fél másodpercz, – nem tudom – a mely az első énekhang és a «bamm» közé esett, ez egy szomorú esztendő volt. E közé a két pillanat közé esik egy kis nóta fenn a levegőben, a mely végighegedűl az ember összes idegein, ráér megfeszíteni, megkínozni, megszólaltatni minden szál ideget, – nem tudom, egy másodpercz, egy tizedmásodpercz, vagy talán tíz egész másodpercz, – ezt csak az tudja, a ki nem hallotta – de az bizonyos, hogy ideje van minden idegszálamat külön felkeresni és megzengetni, – oly kínzóan, hogy a mikor már robban, akkor már nem is törődöm vele. A brigadéros, a kezét a fülénél tartotta, úgy figyelt. Egyszer sem tévedett. Egyszer azt mondta: «ez a miénk». Ezt hirtelen, vad gyorsasággal mondta, egy szóba, így: «zamjenk». Bamm – már le is csapott, televágott minket sárral, porral, földdel, a háromlábú távcső felbukott, köptem a földet, törültem a szememet, a brigadéros a gyepen ült és nevetett, levágta a légnyomás. A közelünkben vágott le a «zamjenk», igaza volt. Akkor azt hittem, csak ő érti ilyen jól a nehéz gránátok énekét, mert tüzérségi szakember. De azóta rájöttem, hogy minden közkatona kitanulta már. Kuksolnak a bakák a lövészárokban és figyelnek. Jön és énekel. Egyszerre mondják: «rövid». Vagy: «hosszú». Vagy: «na ezt megkapjuk». De ez az, a mi az idegeket tönkreteszi. Ezek a pillanat-várakozások gyilkosan hatnak. A könnyű gránát hamar jön, alig süvit egyet, már robban. De a nehéz gránát lassan jön, legalább is úgy hallani, mert hangosabban énekel és már messzibbről jelentkezik. Hát tovább tart a feszült figyelés, a rettenetes gond, hogy rövid-e, hosszú-e, vagy: a mienk. Már most…

– Schuss.

Magam is ellenőrzöm. Jó volt. Felrobbant.

– Már most ez ellen tenni kellett valamit. Ez a folytonos drukkolás, várás, gibiczelés fel a levegőbe… ez még a mi egészséges bakáink idegeit is megtámadta. A robbanást megszokja az ember, ez nem bántja, a míg közvetlenül mellette nem robbant. De ez a feszült figyelés arra a vékony kis nótára… nap-nap után… ezek az évekké nyujtott másodperczek… a melyek egyszerre száz-kétszáz-ötszáz embernek csavarják fel az idegeit… A mi embereinket B… és S… körül nagyon megviselte a nehéz orosz tüzérség. Nem is a találataival, csak a zenekisérettel. Ott már torzult arczok figyeltek fel a felhők közé, csupa megkínzott, kitanult hang-szakértő. Az ilyet nem lehet napokon át elviselni. Csinálni kellett valamit, hogy a nehéz gránáttól elvegyük ezt az előnyét… hiszen elég hatása van, ha robban… Hát kiadtuk parancsba, hogy nem szabad odafigyelni. Nem volt szabad gibiczelni a jajgató vasmadárnak. Tudjuk, hogy a magyarok szeretnek énekelni. Azt mondtuk: énekeljenek. Akkor a magyar bakák elkezdtek énekelni, a mint az első nehéz orosz gránát megjött. Ezeket az önök jó, vidám, ropogós «tschardasch» nótáit… Mozdulni egyikük sem mozdult az árokban. A mikor robbant a gránát, akkor egy pillanatra elhallgatott a nóta, de a következő pillanatban megint bevágtak, frissen, hangosan, túlénekelték a repülő gránátot, azontúl már senki sem várta a közeledő suhogást, senki se fogadkozott, hogy az «ulululu» azt jelenti, hogy mögénk megy, a «hujujuju» azt teszi, hogy előttünk robban és a «hulljuhulljuhullju» pont nekünk szól. Mikor az elsőt dobbant a hegyek mögött a nehéz orosz tüzérség, felrikoltott egy magyar altiszt ajkán az ének, hirtelen végigharapózott az árkokon és hullámozva zengett az egész állásban a magyar nóta, furcsán, mint a mikor énekelve masiroznak a katonák és az eleje egy taktussal előbbre van, mint a vége… ez nagyszerűen bevált. A népies nóta védőleg takarja el a katona idegeit… otthon talán nem is tudta, hogy vannak idegei, itt meg dalolnia kellett, hogy elfelejtse.

Hallgatom ezt a derék osztrák katonát, a ki így ráborította a magyar nótát a magyar parasztgyerek lelkére, a ki énekelteti őket valami baj ellen, a mit nem is ismernek.

És ez az ártatlan nótázás a lélek beborulása ellen, ez az a színes parasztvirág, a mi hirtelen felfeslik előttem a sötét háttéren… ez a vidám dalolás az orosz gránátok közt… az ember látja ezeket a földből félig kidugott fejű, kipislogó, kedves parasztfejeket, a mint teli tüdőből vágják a bakanótákat… eszembe jut mind, a mit itt hallottam: «írtam a királynak…», aztán «Szeged felől gyön egy üjeghintó» – és az a sok, sok, a mi mind így kezdődik: «idesanyám» – az a sok jó, kurjongatós, szívet jól marokra-fogó idesanyám, a ki «bemén Egerbe», a ki türi, hogy «én is közibük állok», az a jó idesanyám, a ki megbizásokat és tanácsokat kap, hogy «mondja meg annak a jánynak» – és «ne sirasson» és «ne keresse a fejfámat» – a ki «engedjen el a bálba», a ki «… majd gondol rád, rózsalevél lesz a párnád» – és mind ez a sok naiv, öntudatlan, könnyesmosolyogva énekelt «rózsám» és «babám» és «falu végén» és «jutok én még eszedbe» és megint «idesanyám» és újra idesanyám, a mitől végig édesen zeng egy fél év óta ez a sáros, piszkos, büdös, véres nyomorú Galiczia – most, hogy itt állok és folyton a fejembe vagdal az «eigene schwere Artillerie» és hogy egy jóakaratú osztrák kapitány magyarázza a «k. und k. Armee» gránátok közt daloló magyar bakáinak lélektanát, – felénekel már régen, régen nekik ajánlott öreg budapesti szívemben ez a sok egyszerű kis nóta, felénekel bennem az ő nagy, szűzi paraszt-ártatlanságuk, úgy hogy nemcsak a gránát zúgását, de az elsütött tarackot se hallom tőle. A kapitány sohase fogja megtudni, miért oly fontos nekem a nehéz gránátok hangjából származó ideghatásnak az illető vidékek népies énekeivel való mérséklése, nekem most dolgozhatik egyszerre mind az egész nehéz tüzérsége mind a három császárnak, ha ezekre a kisfiús tekintetű, őszinte, kedves, katonaruhás parasztgyerekekre gondolok, a kik ki se tudják mondani ezt a helyet, a hol vannak, de a modern háború veszett tüzében kuksolnak, pislognak és beleéneklik a romlatlan szívüket a hófelhős Galicziába, – tán nem is tudják, biztosan nem tudják, hogy ezzel az orosz császár nehéz gránátjai elől védi az idegrendszerüket az idesanyám.

Nem tudom, most igazán nem tudom itt Grybowban, az állomáson, anekdota-e ez, vagy a mi történelmünk?