A lakásunk két vaggon a grybowi állomáson. Ez a végállomás, a vonatok nem mennek tovább. Az állomás végére toltak bennünket, ott élünk napok óta, onnan járunk ki a honvédek frontjára. Most hideg napok járnak és éjjel keresztül fúj a hegyi szél a vaggonokon. Tehervonatok gyakran jönnek, este kémlelő szemmel nézünk végig a vasúti síneken, jön-e valami jó meleg mozdony. Nagy öröm, ha a völgyből fölfelé hallunk szuszogni valami municziós vonatot. A mozdonyt megkérjük: úgyse megy innen tovább, töltse velünk az éjszakát, a municziónak úgyse kell az ő melege. Ilyenkor a mozdony elszalad, visszajön, csattog a váltókon, végigrobog egyedül az állomáson, kaczérkodik velünk, mintha el akarna menni, aztán egyszerre lassan megjelenik a két vaggon mellett. Gyöngéden meglöki őket, aztán bekapcsolja a gőzfűtést, ma éjjel melegben fogunk aludni. A mozdonyvezető jóéjszakát kíván és elmegy az állomási épületbe. Mi levetkőzünk és elhelyezkedünk, ünnepeljük a fűtést. Egyszerre alulról a völgyből nagy lármát hallok. Előbb dörömbölést, aztán hosszas ordítozást. Fölkelünk, az ordítozás nem szűnik meg. Le kell menni, megnézni, mi az. Itt lenn a völgyben, – minden reggel sokáig nézegetem – a hóban hat szép fényes tábori ágyú áll egymás mellett, rendben, mindenik mögött a lőszerkocsi. Reggel mindig az ágyúk körül szalonnáznak a tüzérek. Odébb – innen a magasból reggel nagyszerűen látni – a hóban nagy és pontos barna kör van. Ott szokták sétáltatni párosával a tüzérlovakat. Egy pihenő üteg ez, a melyet kivontak a frontból, itt állnak már egy hét óta. Az ágyúk mellett lapos, nagy fabódé, frissen épített egészen új barakk. Innen a hegyről az egész olyan, mint egy skatulyából kirakott ólomkatonajáték. Minden olyan friss színű, a barakk is új, az ágyúk is fényesek és innen felülről minden olyan kicsi. A lapos barakk a skatulya, mellette az apró, csillogó ágyúk, a színes katonákkal, oldalt a körben forgó lovacskák – és az egész alatt a végtelen, síma hótakaró, mint az abrosz az asztalon, a hol a gyerek játszik.
Innen jön most sötét éjszakán a lárma. A barakk ablakai egymásután világosodnak ki. Most már tisztán hallom, hogy jókedvű lárma van benn. Tüzéreket látok, a kik egy söröshordót gurítanak lefelé a hóban. Az ajtó nyílik, egy csoport jön ki a sör elé nevetve, kiabálva. Köztük egy tüzérkapitány, boldogan, sugárzó arczczal. A kapitányt ismerem, véletlenül találkozunk ezen a furcsa éjszakán. A neve Sobicka, kommandánsa volt egy budapesti tüzérezred egyik tartalék-ütegének. A Sannál harczoltak, a kapitány ott beteg lett, elvitték, megoperálták, de többé hadiszolgálatra nem találták alkalmasnak. Hiába könyörgött, nem eresztették vissza az ütegéhez. Nem tudott otthon nyugodni, beosztották hozzánk a sajtóhadiszállásra, itt se volt nyugta, azt beszélte folyton, hogy látni akarja még egyszer az ütegét, a könnyek jöttek a szemébe, ha ezekről a magyar rezervistákról beszélt. És most elindult azzal, hogy kimegy a frontra és addig nem jön vissza, a míg az ütegét meg nem találta. Egy hordó sört vett a fiúknak, azzal utazott. Ment a hordóval parancsnokságról-parancsnokságra, bejárta fél Galicziát, egyik vonatról le, a másikra fel, utazott sebesültekkel, municzióval, provianttal, menetzászlóaljakkal, mindenütt féltékenyen czipelte a hordót, most végre megtalálta őket itt a grybowi állomás alatt egy völgyben, a hol pihennek. Aludtak már a barakkban, nem volt türelme várni reggelig, fölverte őket, összeölelte őket, megint jöttek a könnyek a szeméből és most hozzák már a tüzérek a hordót, a mely annyit utazott a kapitánynyal. Körülfogják, viszik be, mesélnek neki. Egy fejjel magasabb, mint a legénysége, látni a boldog, naiv katonaarczát, a mint mindenkire figyel, pedig öten mesélnek egyszerre. «Aztán Wojnicnál megint kivittünk két ágyút a lövészárokba – kiált egy hang – az ötöst és a hatost… a hídfőhöz…» – «Ah – az ötöst és a hatost? Mit nem mondasz!»
Becsukódik mögöttük az ajtó. Bandukolunk vissza a vaggonokhoz. A sötét vaggon ablakából még egyszer lenézek a völgybe. Kis sárga négyszögek – a barakk minden ablaka világos. Szép, tiszta téli éjszaka. Kapitány úr Sobicka megtalálta az ütegét. Most jut eszembe, mennyiszer hallottam tőle, hogy nem nyugszik, a míg meg nem találja. De elfelejtettem az egészet. Most csöndes ének hallatszik fel a barakkból. Valami szép férfiasság van ebben a szentimentális esetben. Ez igazán háború. Az ének megszépül a téli éjszakában, mire halkan, tompán idáig ér. A szívemben vele zeng egy szavakban ki nem fejezett régies szöveg: Dal a beteg kapitányról, a ki az ütegét keresi. Hegyen, völgyön át vándorol egy hordót gurítva, a szemében könnyek. Vonatról le, vonatra fel, mindenütt a hordóval… katonák sietnek el mellette, sebesültek mennek haza, trén állja el az útját, ő mindenkit megkérdez: «Nem látta valahol az ütegemet?» Most csönd van lenn a barakkban. Bizonyára a kapitány beszél. Lefekszem és eloltom a gyertyát. Messze tőlünk egy tehervonat áll a szomszéd sínen, a lovak nyugtalanul dobognak a vaggonokban. A csendőrőrmester nyit be hozzám egy lámpával. A holnap reggelre szóló parancsot hozza. «Milyen nyugtalanok ezek a lovak – mondom – érzik, hogy háborúba viszik őket.» «Nem uram – mondja ő – a lovak alszanak. Ezek a Hadfy Excellenc ágyúi Bobowán.» Figyelünk egy kicsit. Igaza lehet. Alulról most megint ujjongó lárma jön. Most ütötték csapra a hordót.
Meg vagyunk híva három kollégámmal vacsorára az Etappen-Commandóhoz. Egy fogorvos elhagyott lakásában tanyáznak. Egy fehérbajuszú öreg kapitány a kommandáns. Három nagy asztal van a legnagyobb szobában, mind tele idetartozó és átutazó tisztekkel. Sötét van, füst van, az asztalokon néhány palaczkba dugott gyertya ég. Mi, négy ujságíró, szétoszlunk a társaság közt. Nagyon be van fűtve. Mialatt vacsoráztunk, gyalogosított magyar huszártisztek jöttek, még lovon sebesültek meg, most gyalog mennek vissza a harcztérre, titkolják, de ez örökké fájni fog nekik. Csöndes beszélgetés mind a három asztalnál. A tisztek az ujságíróknak mesélnek. Naplókat vesznek elő, abból olvasnak. Gyönge vörösbor van az asztalon, sok. A beszélgetés egyre csöndesebb, már tizenegy óra van. Az én szomszédom is hallgat, én is csöndesen ülök. Csak a harmadik asztalnál szól egyre, változatlan monotoniával egy hang, egy magas, feketebajuszos kapitány beszél, a ki nagyon egyenesen ül a széken, igen magas állógallérja van, sovány ember, csontos, kipirult arcz, nem nagyon figyelem, mit beszél, ide úgy hallatszik, mintha Morse-jeleket mondana, szaggatottan, de egyformán kopognak a szájából a szavak. Érdekes, hogy folyamatosan beszél, de nem a pontoknál áll meg, ez teszi olyan telegráfszerűvé az előadását. Mindenki elhallgat végre a szobában, csak ez az egyhangú beszéd éli túl a társalgást. Most akár akarom, akár nem, hallom, mit mond. A kezével ok nélkül fogja az üveget, a melyben a gyertya van, nagyon egyenesen ül, pont a gyertyába néz és hallom… «mellettem jött a kapitány az országúton, a szélén mentünk, az egész út tele volt a sietve visszavonuló trénnel, azt mondja a hídnál egy Generalstäbler… itt nem mehetsz keresztül, ez a híd a tizennegyedik hadtestnek van fenntartva, rendnek kell lenni, akkor visszajött, átment a túlsó oldalra és épen utána akarok menni, jött egy gránát és leszakította a kapitány lábafejét, én port, földet, füstöt láttam és aztán a kapitányt, a mint felugrik a földről egy lábára és egylábon ugrálva ordított, nagyokat ugrott, nem ugrálhatott egy helyben, mindig előre kellett neki menni, hogy ne kelljen a másik lábára lépnie, folyton kiabált, «elvérzem, kötözzetek be», aztán szídta a kocsisokat, a kik verték a lovakat és nem akartak megállni, én szaladtam feléje, de közben rálépett a másik lábára, elbukott, a földön ordított, hogy ne gázolják el a kocsisok, mi nagy nehezen… lehúztuk az útról, bekötöztük és föltettük egy kocsira és mikor… mentünk át a hídon, rákiabált a Generalstäblerre, látod, mégis átmegyek a hídon, pedig nem tartozom a 14-ik hadtesthez, átmehettem volna rajta, mikor még két lábam volt, most azonban legalább rend van, mi hasznod belőle? A Generalstäbler mozdulatlanul állt, sáppadt volt, egy szót sem felelt, ez egy horvát kapitány volt, nem a Generalstäbler, hanem a kinek ellőtték a lábát».
Most végre ő is elhallgatott és most senkise beszélt. Még mindig fogta az asztalon álló üveget a gyertyával. Hallgatott és a palaczkot lassan forgatni kezdte.
Rablótörténet.
Üldögélünk este a tisztekkel egy szomorú parasztházban, gyertya mellett, künn rémes havas-eső szakad, igazán kellő alkalom ehhez a vadregényes esethez.
Sz. M. népfölkelőhadnagy mondja el, előtte a naplója, abból veszi az adatokat. (Még nem találkoztam tiszttel, a ki naplót ne vezetne. Még a tábornokok is. Micsoda könyvtár lehetne ebből!)
Röviddel azelőtt, mielőtt az oroszok bevonultak Krosznóba, egy kommandónkhoz, a mely a szomszéd helységben táborozott, rémülten jött el éjnek idején néhány lengyel zsidó s azt jelentette, hogy egy kozákcsapat jár be Krosznóba fosztogatni. A tisztek nem hittek a zsidónak, mert kétségkívül meg volt állapítva, hogy az oroszoknak még kozákelőcsapatai se juthattak el Krosznóig. A zsidók azonban fenntartották a panaszt és egybehangzóan azt vallották, hogy egy negyven-ötven főből álló kozákcsapat nyargalt be a városkába, élén egy magasabb rangú, aranygalléros tiszttel s megrohant néhány zsidó házat, a honnan minden ételt-italt elvitt, de senkit nem bántott.
Másnap más zsidók jöttek jajveszékelni a parancsnoksághoz és ezek már újabb részleteket meséltek a rabló kozákokról. A kozákok ismét betörtek egy zsidó portájára, de ezúttal az illető zsidó nem szökött el, hanem tárgyalni kezdett az aranygalléros tiszttel, hogy inkább ad nekik pénzt, csak a lakását ne bántsák. Az aranygalléros tiszt húsz korona hadisarczot vetett ki a zsidóra, de rövid és heves alku után megelégedett tíz koronával, és csapatával együtt elvágtatott. Ezek az újabb zsidók már azt is vallották, hogy a kozákok közt egy fiatal leány is volt, férfiasan ült a nyeregben, de női ruha volt rajta, csak a fején viselte a kozákok ijesztő nagy prémes kucsmáját. De neki is volt puskája és lándzsája, mint a többinek.
A mi tisztjeink nem értették a dolgot. Már az első panasz után járőrt küldtek minden irányban, de minden járőr nap-nap után azzal a jelentéssel tért vissza, hogy orosznak az egész messzi környéken nyoma sincs. Miután ezek a panaszok a következő napokon is megismétlődtek s miután mindig egybehangzóan vallottak a zsidók (minden esetben előfordult a 10–20 korona hadisarcz és a vadul nyargaló kozákleány), a tisztek elhatározták, hogy maguk járnak utána a dolognak.
A fentemlített Sz. M. népfölkelőhadnagy vállalkozott arra, hogy felderíti a rabló kozákokat. Csak azt kérte, hogy egy magyar csendőrt adjanak melléje. Így indultak el ketten estefelé Kroszno irányába, lovon. A hadnagy huszárkarabélyt vitt magával. Minden egyéb fedezetet vagy védelmet visszautasítottak.
Mikor estefelé megérkeztek Krosznóba, a zsidók már várták őket az országúton. Elbujtak a városka végén, azon a tájon, a hol a kozákok be szoktak volt jönni. Késő este megérkezett a kozákcsapat, nyugodtan, lépésben. Mikor beértek a házak közé, a hadnagy a csendőrrel lóra ült, hogy megtámadja őket, de a csapat, a mint messziről meglátta a két lovast, eszeveszetten vágtatott el, hiába lőttek utánuk, hiába nyargaltak a nyomukban fél éjszaka uttalan utakon, nem tudták utólérni őket. Megvárták a virradatot és akkor tanakodni kezdtek. A hadnagy azt mondta:
– Ezek nem kozákok, mert kozákcsapat, ha már egyszer rabolni indul, nem megy el egy háztól öt pengőért…
A csendőrnek a fiatal leány volt gyanus.
– Rablók lesznek ezek – mondta – és csak ezek a szegény rémült zsidók nézik őket a sötétben kozákoknak.
Virradatkor tovább mentek a patkók nyomain. A nyomok jól látszottak, de olyan messze vezettek, hogy dél lett, mire egy ritkás erdőbe ért a hadnagy meg a csendőr. Az erdőben elveszett a nyom. Egy tisztáson rongyos vándorczigány-csapat főzött ebédet. Az első pillanatban kérdezősködni akartak tőlük, de a következő pillanatban már egymásra néztek és hirtelen fegyvert fogtak a csapatra. A hadnagy arczhoz emelt karabélylyal tartotta sakkban a czigányokat, a míg a csendőr rendre megkötözte őket. Aztán felkutatták a tanyájukat, a mely az erdő sűrűbb részében volt és ott a következő dolgokat találták és vették jegyzékbe:
1. Negyven ló, részben a mi lovasságunk, részben kozákok lovai.
2. Egy osztrák-magyar altábornagyi blúz.
3. Egy egész raktárra való kozák- és cserkeszegyenruha, a melyre az osztrák-magyar 72-ik gyalogezred gallérjai és gombjai voltak felvarrva.
4. Számtalan feketeprémes kozák- és cserkeszkucsma.
5. Egy osztrák tábori csendőrtiszti aranyozott dísz-sisak.
6. Lándzsák, osztrák-magyar lovassági karabélyok, orosz tiszti revolverek.
Ezenkívül rengeteg rablott holmi: ezüst gyertyatartók, evőeszközök, csizma, ruhanemű stb.
A czigányleányt is megtalálták, a ki résztvett a rabló-kalandokban. A «magasrangú aranygalléros kozáktiszt», a ki vezette őket, a czigányvajda volt, a ki osztrák-magyar altábornagyi blúzban, fején a tábori csendőrtiszti sisakkal nyargalt elől és öt forintért megkegyelmezett a zsidóknak.
Sz. hadnagy és a csendőr még aznap felöltöztette az egész társaságot a maskarába és úgy vitte be valamennyit megkötözve a parancsnoksághoz. A zsidók egy hétig turkáltak a rablótanyán a holmijuk után.
Sz. hadnagy a 16/I. hadtápzászlóaljhoz tartozk és a csendőr ugyanott teljesít szolgálatot.
A Gorlicze körül folyó kisebb harczokban a minap Ropa falu környékén több orosz tisztet fogtak el s valamennyit beszállították ide Grybowba, a hol a mieink gondoskodtak az ellátásukról, szokás szerint. Az élelmezésüket Szikora Miklós hadnagyra bízták, a ki ebédjüknél megjelent és egy korsó vörösborral kínálta meg őket. Az egyikük, egy főhadnagy, legnagyobb meglepetésre tiszta, jóízű magyarsággal mondta:
– Köszönöm a jóságát, de nem iszom bort.
A mi hadnagyunk nagyot nézett és megkérdezte tőle:
– Főhadnagy úr, hol tanult meg magyarul?
– Konstantinápolyban voltam két évig, – felelt az orosz tiszt – ott sokat forogtam magyarok közt, azután nekiadtam magamat a magyar nyelvtan tanulmányozásának és még ott, a török fővárosban tökéletesen megtanultam magyarul írni és olvasni.
A hadnagynak arra a megjegyzésére, hogy a kiejtése is meglepően magyaros, ezt felelte mosolyogva:
– Igen, aztán egy egész évet töltöttem Magyarország egy színmagyar városában.
– Mint aktiv orosz katonatiszt?
Ismét mosolygott:
– Igen, mint aktiv orosz katonatiszt.
És hozzátette:
– Többen is vannak az orosz hadseregben, a kik ép oly jól beszélnek magyarul, mint én és körülbelül valamennyi ezzel a módszerrel tanulta meg az önök nyelvét.
A hadnagy még megkérdezte tőle, hogy csupán a magyar nyelv megtanulása végett töltött-e egy évet nálunk, de erre már nem felelt.
Elmentem, hogy fölkeressem ezt a fursca orosz tisztet, de mire a foglyokig jutottam, ezt a csoportot már elszállították valahova Ausztriába.
Az este a tisztek egy Keller nevű orosz tábornokról beszélgettek. Beszélgetés közben hallom a jelzőt: «egy népszerű» orosz tábornok.» Kezdek figyelni.
Ilyen is van?
Talán az egyetlen kivétel a néptudatban Galiczia földjén, a hol az oroszok oly kegyetlenül pusztítottak. Gróf Keller császári orosz tábornok nem pusztított, rendben tartotta a csapatait. A többi vagy nem tudta, vagy nem akarta a kozákjait visszatartani a rablástól, gyújtogatástól, gyilkolástól.
Hogy az orosz tábornok milyen katona, azt a harczoló csapataink tudják. Azok ítélik meg a mozdulatait, azok tartják számon napról-napra a parancsait. Mikor az orosz visszafelé vonul, kimegy a városból, a mi csapatunk nem ér rá jegyzőkönyvet venni fel a lakossággal, mert üldözés a dolga. Siet az orosz után.
De a «hadtáp», az tanyát ver az orosztól elhagyott faluban vagy kisvárosban, az érintkezik a lakossággal, az másnap minden családról, minden üzletről tudja, hogy mit csináltak vele az oroszok. A legtöbbször valóságos lajstroma ez a felháborító pusztításnak. Különösen visszavonuláskor jön rájuk valami fékezhetetlen, rémült dúlási düh. Mikor Alt-Sandecből kivonultak előlünk, már nem volt idejük erre, ott csak ezt kiabálták futás közben a lakosságnak:
– Majd ha még egyszer visszajövünk, mindent elpusztítunk!
A hadtáp-parancsnokságok, a melyek folyton érintkeznek egymással, mindenik visszavonuló orosz tábornoknak ismerik már a szokását. Kicserélik tapasztalataikat. Ez a tábornok rossz ember. Az a tábornok hanyag ember. Amaz a tábornok «sok piszkot hagy». Másik tábornok igazságtalan ember. Gróf Keller tábornok derék ember.
Egy egyrubeles papirpénzt mutatnak, a melyre ez volt írva:
«Am 2. December 1914. Muszyna. General Graf Keller.»
Ezt a papirpénzt az étapp-tiszt a muszynai gyógyszerésztől kapta. Gróf Keller tábornok deczember másodikán Muszyna városkában (Nyugat-Galicziában, közel a magyar határhoz) bement a gyógyszertárba, szerényen és udvariasan viselte magát, vett valamit, orosz pénzzel fizetett és mikor a patikus megkérte, hogy adjon neki autogrammot, erre a papirpénzre ráírta a nevét. A papirpénz most már emléktárgy, mikor mutatják, a magyar tisztek komolyan mondják:
– «Szegény gróf Keller derék ember volt.»
Deczember másodikán még Muszynában parancsnokolt gróf Keller. Néhány nap mulva nagy nyomást kapott dél felől az orosz sereg, úgy hogy húzódni kezdett észak felé. Muszynát kiürítették, a kis városnak semmi baja sem történt.
– «Szegény gróf Keller megkorbácsoltatott minden kozákot, a ki rabolni akart.»
A mieink vonultak be Muszynába, ekkor fedezték fel a tisztek gróf Kellerről, hogy nem pusztítótábornok.
– «Szegény gróf Keller mindenütt készpénzzel fizetett…»
Deczember 9-én és az ezt követő napokon volt a limanowai csata és ezzel egyidejűleg nagy felnyomulásunk dél felől északnak: Neu-Sandec és Grybow felé. Gróf Kellernek a seregével tehát szaladni kellett tovább. Ment fel az országúton Krynicába, majd innen is tovább. A «hadtáp» néhány nappal ő utána rendezkedett be Kryniczában és kikérdezte a lakosságot, mit művelt a menekülő orosz sereg.
– «Szegény gróf Keller megtiltotta, hogy az orosz katonák a sötétség beállta után a faluban mutatkozzanak.»
Krynicában sem volt baj.
Innen észak felé Krzyzowkába és Polanyba menekült az orosz sereg, a Biala völgye felé. De itt se maradhatott. Itt is nyomában volt a mi támadó seregünk.
– «Szegény gróf Keller mindenütt a falvakon kívül ütött tábort és be se engedte a katonákat a faluba.»
Így futottak tovább, egészen Florynkáig. Florynkánál nemcsak utólérte, de be is kerítette a seregét a mi Kornhaber altábornagyunk csoportja. Gróf Keller egy dombon állt a tisztikarával és onnan nézte az ütközetet. Mikor Kornhabernek teljesen sikerült a körülkerítés és biztossá vált, hogy az orosz csoport nagyrésze a tisztikarral együtt fogságba kerül, mikor látta, hogy a bekerített területbe beleesik az a domb is, a melyen ő áll, gróf Keller tábornok elővette a revolverét és főbelőtte magát. Ezért kapta a «szegény» predikátumot.
A katonái nagyrészét és a tisztikarát elfogták. Benne voltak abban a harminczegyezer fogolyban, a melyet deczember közepén a Bochnia–Limanowa–Neu-Sandec vonalról Höfer jelentett. Saját katonái nagyon szerették. Öngyilkossága történetét a foglyok különféleképen adták elő, némelyek szerint nem halt meg, hanem súlyos fejsebével elvitték, meg tudták menteni a fogságtól barátai. A többség szerint ott a dombon halt meg. A merre járt szegény gróf Keller tábornok, dicséret maradt utána.
Egy zsidóról.
Délután sütött a nap, kezdett felszáradni a borzasztó sár, megyek egy tiszttel ki a városkából a kolostor felé, a hol Arz tábornok lakik. A várost teljesen kifosztották az oroszok. Semmit se lehetett kapni. Elmegyünk egy bolt előtt, a melynek még az ajtófélfája is ki volt tépve a falból, benn a boltból csak a négy piszkos fal volt meg, a fapadló is fel volt szedve, sár volt a boltban, lovak maradványai és nagyon kevés piszkos szalma. Semmi más, még talán egy szög sem a falban. De az ajtó fölött az utczán egy czégtábla egy zsidó névvel és a névtől jobbra és balra a két szokásos festménynyel: egy süveg czukor, egy gyönyörű sárga emmentháli sajt oly plasztikusan festett lyukakkal, hogy az ember szerette volna az ujját beledugni, borosüvegek, szalámi, gyertya – az a bizonyos szép színes kép, a mi a fűszeresüzletet jelzi. Az ajtóban, a falnak támaszkodva áll egy sovány zsidó kaftánban, véres szemekkel, a szájában hosszú vékony pipaszár, a mely a hasáig ér és előre görbül, fölfelé, úgy, hogy a zsidó, ha akar, a véres szemével egyenesen belelát a pipa tüzébe. Mutatom a tisztnek a gusztusos képeket és a velök ellentétben álló teljesen üres boltot a kis trágyadombbal a közepén. Azt mondja a zsidó:
– Was lachen Sie?
Nem is nevettem, de az ilyesmit az ember gépies mosolylyal mutatja, a melyről nem is tud. Mondom:
– Nem nevetek… sőt ellenkezőleg… mutatom a tiszt úrnak, milyen pusztítást vittek véghez itt az oroszok…
Ismétli, lenéző hangon:
– Was lachen Sie?
Mondom neki még egyszer, hogy nem nevetek, sőt sajnálom. Azt mondja:
– Engem ne sajnáljon.
– Jó – mondom – hát nem sajnálom.
Akarok tovább menni. Azt mondja:
– Csak mert kinevetett, válaszszon, a mit akar…
Kiveszi a szájából a pipát és a nélkül, hogy ő felnézne, a feje fölé, a czímfestményre mutat a pipaszárral, mint a tanító a pálczával a térképre. Pontosan eltalálja. Kopogtat rajta, közben vigyorogva néz rám:
– Válaszszon, a mit akar, egy óra mulva megkapja. Csak mert azt mondja, hogy úgy kifosztották az üzletemet az oroszok.
Meg van sértve.
Nézem a képet, mondom:
– Egy üveg franczia konyak.
– Hát még?
– Egy szép darab emmentháli sajt.
– Más nem?
– Gyertya, egy csomag.
– Rendben van – mondja és visszadugja a szájába a pipát. – Hova hozzam és mikor.
– Este nyolczkor az állomásra, ott lakom egy vasúti kupéban.
Este nyolczkor megjelent a vaggonomban, hozott egy üveg Czuba-Durozier-féle konyakot, egy darab emmenthálit és egy csomag gyertyát. Meg egy üveg giesshüblit. Nem is volt drága. A konyakért kilencz koronát kért. Nem akarta megmondani, honnan hozta az árút. Azt mondta:
– A míg egy zsidó él és mozog, addig az üzlete tele van. Az én helyiségemet ki lehet fosztani, de az üzletemet nem. Azért vagyok zsidó.
Gaál, hatos huszárkapitány, most a hatodik hadhadtest törzskarához beosztva, így emlékszik egy névtelen tiroli katona esetére:
Kelet-Galicziában, Korcminnál folyt az ütközet. Ő, a kapitány, egy dombon állott K. tábornokkal. A domb alatt ment az országút, ezen jöttek vissza a tűzvonalból a sebesültek. A tábornok távcsővel nézte a dandárja mozdulatait és egyik parancsot a másik után küldte le a dombról. Egyszerre csak, nem az országút felől, hanem ép ellenkező irányból jön fel a dombra egy tiroli lövész. Egy «Landesschütz». Meglátja a tábornokot s a helyett, hogy szalutálna neki, leveszi a fejéről és meglóbálja a sapkáját:
– Jónapot.
– Jónapot – mondja neki a tábornok.
Azt mondja a Landesschütz minden hapták és megszólítás nélkül a tábornoknak:
– Hol van az ezredem?
A tábornok leveszi a szeme elől a gukkert és ránéz:
– Mit akar?
– Az ezredemet keresem. Mondja meg hol az ezredem.
Gaál kapitány meglátja, hogy a Landesschütz balkezének két középső ujja el van lőve és hogy a nyílt csonkból sűrűn csöpög a vér.
– Hallja maga Landesschütz, – mondja neki – magának el van lőve a két ujja. Folyik a vére.
– Tudom, – mondja a Schütz – de azt kérdeztem, hogy hol az ezredem.
A tábornok rárivall:
– Azonnal menjen hátra és köttesse be a kezét. Itt a domb mögött van az orvos.
– Azt kérdeztem, – mondja egészen goromba nyugalommal a tiroli – hogy hol az ezredem. Az urak vagy megmondják, hogy hol az ezredem, vagy nem mondják meg. A kezemhez semmi közük.
Azt mondja a tábornok:
– Maga meg van sebesülve, maga most ne keresse az ezredét. Magának most a katonai szabályok parancsai szerint be kell köttetnie a kezét, aztán nem bánom, visszamehet az ezredéhez.
– Köszönöm, – mondja a Schütz – én nem orvost kerestem, hanem tábornokot.
És indul lefelé a dombról.
Közben sűrű csöppekben hull a vére.
– Akkor máskép beszélünk – mondja K. tábornok és hátrakiált haragosan:
– Fogják le ezt az embert.
A Landesschütz visszafordul, egészen a tábornok orra alá megy:
– Engem?
– Igen, magát. Egy-kettő.
Négyen fogták le, mert nem hagyta magát. Az ötödik a legnagyobb dulakodás közepette kötözte be a balkezét. Mikor rendesen be volt kötözve, eleresztették.
– Hapták! – kiáltott rá egy akkorát a tábornok, hogy önkéntelenül is hirtelen haptákba állt és várta a többit.
– Az ezrede ott van jobbra lenn. Az országúton előre, addig a dombig és ott megint jobbra körülbelül kétezer lépést. Itt van tíz korona, ezt én adom magának, K. tábornok, a saját pénzemből és a jó Isten áldását kívánom magának, fiam.
Nyujtja feléje a tízkoronást.
Egyszerre katonásan kezd viselkedni a Landesschütz:
– Tábornok úrtól alássan bocsánatot kérek, a pénzt nem fogadom el.
Most szabályszerűen szalutált és indul jobbra.
– Hé, Landesschütz! – kiált utána K. tábornok. – Hát mi az ördögöt adjak magának, mert így nem eresztem el. Hapták!
A Landesschütz, mozdulatlan haptákban:
– Tábornok úrnak alássan jelentem, kérek kétszer annyi töltényt, mint a többinek van.
Egy intés, néhány percznyi néma várakozás. Egy altiszt hozza a töltényeket. A Landesschütz belerakja a kenyérzsákjába.
– Legalább azt mondja meg, hogy hogy hívják – szól ezalatt már egészen lágyan a tábornok.
– Az is mindegy – felelt a Schütz.
Aztán megint elmosolyodik, megint nem szalutál, hanem leveszi és meglóbálja a sapkáját:
– Jónapot!
És szaladva megy le a dombról. Aztán végleg eltünik.
Ezt Gaál kapitány szószerint így mondta el nekem január 18-án, Struze és Grybow között egy gödörben épített kis faviskóban, a melynek egyetlen szobájában lakik egy kedves önkéntessel és kedvencz altisztjével, Zelnik őrmesterrel. Az önkéntesnek kis vitézségi érme van. Zelnik huszárőrmesternek nagy vitézségi érme van. A hogy itt jegyzem az esetet, sötét este van, az asztalon négy gyertya ég, Bobowa felől szól, egyre szól az ágyú, a nagy szobában igen meleg van, mert ebben van a tűzhely is, egy fiatal, de összeszáradt lengyel parasztasszony vacsorát főz rajta. A lengyel parasztasszony ura tüzér, most Francziaországban van a harmincz és feles mozsaraknál. Az asszony egyedül maradt itthon, künn hál egy vaczkon valami kis előszobafélében, azt mondja, nagyszerűen alszik el az ágyúszó mellett, hiszen tüzér az ura. Magyar huszárok vigyáznak az álmára.