A társas-ebéd után szivarozva, beszélgetve várunk a szálló éttermében, mert telefonon azt a hírt kaptuk, hogy parancsnokunk, Hoen tábornok a délutáni vonattal idejön. Fél háromkor nyílik az ajtó, belép a tábornok, és az ujságírók, mint mindég, a mikor közibük jön, nagy éljenzésben törnek ki. A tábornok magasra emeli a kezét, még ott az ajtóban. Erre mindenki hirtelen elhallgat. A csöndben ezt mondja: «Semmi okunk éljenezni.» Azzal a nagy asztal felé megy. Azt hiszem, ekkor már mindnyájan tudtuk, miről van szó. Mindenki leült, czeruzát és jegyzőkönyvet véve elő. A tábornok megvárta, míg mindenki elhelyezkedett, aztán egyszerűen és komolyan ezt mondta:
– A hős przemysli védősereg tegnap kirohant a várból, de erős ellentállásra találván, visszavonult a várba.
Mindenki írja.
– Ma hajnalban – folytatja a tábornok – a vár összes ágyúi megszólaltak és hatalmas tüzelést indítottak minden irányba. Ebbe az ágyúdörgésbe már robbanások hangja is vegyült. Ez a hang az egymásután felrobbantott erődök hangja volt.
Halotti csönd. Mindenki ír.
– Ugyancsak ma hajnalban drótnélküli távirón jelentés jött Kuzmanek várparancsnoktól, hogy parancs szerint a kiéhezett várat elpusztította és az ellenségnek átadja. Azóta semmi hír.
Ezt is lejegyezte mindenki, a ceruzák most a levegőben függenek, ahogy végignéz az ember a hosszú asztalon. A tábornok egy szót sem mond többet, szótlanul jár fel-alá az ablakoknál, aztán úgy tesz, mintha az ablakon nézne ki, percekig némán áll ott, háttal felénk. Az ujságírók belebámulnak abba a pár sorba, amit följegyeztek, nagyon soká hallgat mindenki és aztán egyik a másik után igen lassan, lábujjhegyen megy ki a teremből. A tisztek a falnál állanak, ahogy visszanézek, a tábornok a terem másik végében még mindig az ablaknál van, tökéletes mozdulatlanságban.
Az ujságírók egy csoportja ma Mährisch-Ostrauba utazott, hogy meghallgassa Lehmann kapitánynak az elbeszélését, a ki egy hadnagygyal repülőgépen jött Przemyslből. Abban az órában indult el a várból, a mikor az oroszok már úton voltak, hogy Przemyslt birtokukba vegyék. Lehmann holnap a királyhoz utazik, hogy ugyanezeket a dolgokat a felségnek is elbeszélje. Órákig tartott érdekes előadása, a melynek minden szavát följegyezte Magyar Lajos kollégám. A jegyzeteket rendelkezésemre bocsátotta. Hogy a háború után, a mikor minden részlet tisztázódik, mint változik meg az a kép, a melyet ma kaptunk, ezt ma még nem lehet tudni. De ha volt számunkra eddig ebben a háborúban valami, a mi sokszor a porba borult lelkünket felkaphatja onnan és felragadhatja magával az égig, akkor ez az. Nyomorult dicsőség a mások dicsőségét írni. Nyomorult erőlködés: czifrázni akarni a magyar tiszt és a magyar katona legnagyobb hőskölteményét, azt, a mely Przemyslben játszódott le, s a mely a maga történelmi felségességében majd csak akkor bontakozik ki, ha ők hazajönnek. De ellenállhatatlan kötelesség minden szót, minden mozdulatot, minden sóhajtást és minden könnyet, a melyről onnan hír jön, leírni. Tévelygő tollal, a mely ma helyesbíti azt, a mit a tegnap sietségében másként jelentett. De mit csináljunk? Szabad válogatni? Az utczai szemét, a mi Lehmann kapitány csizmájának a talpán ragad Przemysl porából, szentebb nekem most hirtelenében, mint az egész nyugodt hadtörténelem. A magyar dicsőség, a mi Przemysl nevéhez fűződik, teljesebb a teljesnél és teljesebb minden magyar katonai dicsőségnél, a melyről a mi könyveink tudnak. Erről most még idehaza senki se tud többet, mint mi. Ez most minden. Hiszen szivárog még majd valami ezentúl is, de az egész nem lesz itthon addig, a míg a honvédek, a népfölkelők és a tüzérek meg nem jönnek. Addig éljünk ebből a kevésből, azzal a tudattal, hogy milyen elenyészően rövid strófája mindez annak a soknak, a mi ebben az eléhezett várban történhetett. Lehmann kapitány, a kitől ennek a strófának legtöbb adata származik, már szerepelt a hivatalos jelentésben, mint az utolsó pillanatok tanúja. Magántáviratok előbb több más elrepült pilótáról, utóbb egyetlen más elrepült pilótáról tettek említést. Most, fájdalom, ezt az egyetlen másikat is vissza kell vonni. Lehmann kapitányé volt az egyetlen repülőgép, a mely Przemyslből visszakerült a mi hadseregünkhöz. A másik pilótáról, a kiről egy jelentés még azt mondta, hogy a Kárpátok felé repült, nincs megbízható hír. Lehmann kapitány nem póstáspilóta volt, a ki csak látogatásokat tett a várban. A hadseregnél Przemysl körülzárása alatt megkülönböztettek berepülő és kirepülő tiszteket. Lehmann kapitány kirepülő tiszt volt. Przemysl volt az egész körülzárás ideje alatt az állomáshelye, ő végezte a vár úgynevezett házirepüléseit, a felderítés nehéz és veszedelmes munkáját. Huszonkettedikén, a vár átadásának napján érkezett meg Przemyslből. Mikor ott a levegőbe emelkedett, – mondja – nem indult el rögtön Krakó irányába, hanem hatszáz méter magasságban maradva teljes háromnegyed óráig folyton kis köröket írt le a vár fölött. Napfölkelte volt. Aztán, mikor a felrobbantott erődök lángsugara és füstoszlopa négyszáz méter magasra csapott fel, s őt így csak kétszáz méter távolság választotta el a szenvedésnek ettől a vulkánjától, el kellett mennie. Elvégre Przemysl egyetlen és utolsó futárjának az élete egy kis bádoghordó benzintől függött. A lángok és füstök fölött sóhajtott egyet, megkereste az irányt és a kormányt beállítva, egyre magasabbra szállva, Krakó felé vette útját. Przemysl magára maradt. Lehmann kapitány ma minden rendszer nélkül mondta el przemysli emlékeit.
*
Tudjuk, hogy Boroevics a Przemysltől keletre lévő Medyka vonaláig kergette az oroszokat, mikor október elején nyugat felől előretört. Az orosz ezt a Medyka-vonalat találta a legalkalmasabbnak arra, hogy futásában megálljon, megforduljon és szembenézzen velünk. Ha már Przemyslt elvesztette, Lemberget mindenáron meg akarta védeni. Tudjuk a további fejleményeket is: ennél a vonalnál nap-nap után vertük az orosz sereget, mikor az északi események miatt Boroevics megkapta a parancsot «sich vom Feind loszulösen» és visszahúzódni. Az oroszok november 5-én Boroevics mögött becsukták a nagy kaput: körülzárták Przemyslt. Kuzmanek tábornok akkor katonai szempontból alaposan megvizsgálta a vár helyzetét és úgy találta, hogy az orosz gyűrű nem egészen köralakú. Magora, Batice és Njagoricani helységek irányában, tehát észak és nyugat felől ez az orosz gyűrű be volt nyomva a vár felé. Ez oly hátrány volt, a melyet korrigálni kellett. Kuzmanek tehát az első kirohanásokat azért rendelte el, hogy ezeken a pontokon tágítsa a gyűrűt. Ez sikerült is neki. Az oroszok pedig ezt az így korrigált gyűrűt most november elején jól megrakták emberrel. A tüzérségük akkor rossz volt, az emberük rengeteg.
És elkezdték lassan szűkíteni a gyűrűt.
Kitartó, ügyes munkával egyre közelebb tolták állásaikat a várhoz. De a gyűrű nem sokkal lett szűkebb. Hamarosan meg kellett tudniok, hogy Przemysl tüzérségi felszerelése jobb, mint gondolták. Messzevivő, modern ágyúink, harmincz és feleseink gránátokkal pontozták ki számukra azt a kört, a melynél kisebbre nem lehet a gyűrűt szűkíteni. Akkor ezen a körön valamivel kívül megállottak, berendezkedtek, beásták magukat – és vártak. A földerítés szerint akkor hat orosz gyaloghadosztály zárta körül a várat. Mély árkok, tábori erődítések, drótsövények és kiépített tüzérségi állások elkészítése után meggyengültek. Akkor kárpáti offenzivánk eret vágott ezen a hat divizión, de ez a vár sorsán semmit sem változtatott, mert ez a körülzáró gyűrű felvette az ellenvár defenziv jellegét. Ennek a tartásához tehát már kevesebb ember is elég volt.
A nyugodt várakozásban Kuzmanek kisebb kitörésekkel zavarta az oroszt az ellenvár gyöngébb pontjain. Ezek a kitörések azonban csak nyugtalanítások voltak. A nagyobb jelentőségű kitörés, az első, a melynek szabadulás volt a czélja, a mult év deczember 14-ikén történt. Ezen a napon – (ha ezt akkor otthon valaki sejtette volna!) – Tamássy tábornok elindult a verseczi honvédhadosztálylyal és a lembergi Landwehr-dandárral a Kárpátokban küzdő hadseregünk felé. Négy nap és négy éjszaka tartó vad küzdelemmel, rettenetes harczok közepette eljutottak Bircáig. Ez a Birca Przemysltől délnyugatra légvonalban a vártól huszonöt kilométernyire fekszik, országút mentén. A Tamássy kirohanása tehát néhány nappal a limanowai csata után történt, ugyanakkor, mikor hadaink Limanowától győzelmesen rohantak Grybow irányába és a Kárpátokból fenyegetőleg jöttek fel a Jasló–Sanok-vonal felé. Tamássy a négynapos harcz után deczember 18-án érte el csapatai elejével Bircát. Ugyanekkor a Kárpátokból rohant Tamássy felé Krautwald tábornok és egy napi járóföldre közelítette meg Tamássyt. Mind a két tábornok: Tamássy is, Krautwald is, emberfölötti erővel küzdött, hogy a közéjük szorult orosz vonalat áttörve, kezét nyujthassa egymásnak. Arról nem is kell beszélni, hogy a két sereg legénysége mit érezhetett. Az orosz sereg ekkor a maximális erősítéseket küldte a mi két tábornokunk közé. Olyan túlerővel álltak ellent 18-ikán az oroszok az egymást kereső két csapatnak, hogy minden további próbálkozás reménytelen volt. Megkapta a parancsot az előnyomulás beszüntetésére Krautwald tábornok, Tamássyt pedig visszarendelték a vár ágyúinak védelme alá.
*
November ötödikén, a körülzárás napján a parancsnok pontosan leltároztatta a vár élelmi készleteit. E készletek kiszámítása után történt meg az, a mit már napok óta tudunk, hogy a parancsnok megkisebbítette a napi élelem-adagokat és ezzel sikerült elérnie azt, hogy a mérsékelt táplálkozás mellett a vár életét kitolta tavaszig, körülbelül márczius 20-ikáig. A hogy ezt Kuzmanek november első napjaiban kiszámította, úgy is történt, számításai majdnem órányi pontossággal beváltak. Márczius 18-án konstatálták, hogy már csak az utolsó porczió van meg a raktárakban. Ekkor osztották ki a csapatok harczra rendelt része közt a konzerveket és Kuzmanek elrendelte az utolsó kirohanást.
*
Márczius 18-án az «Ausfalltruppe», a kitörősereg, mint mindig, úgy ezuttal is Tamássy tábornok vezetése alatt kelet felé mutató irányban, Medykától délkeletre kirohant. Hajnali három óra volt, még sötét éjszaka, mikor elindultak. Ezt a szót, hogy «kirohanás», tanuljuk meg. A Tamássy serege hét óra alatt hét kilométert ment. Éhes volt és gyenge volt. Egy óra alatt egy kilométert ment. Így mondja Lehmann kapitány, akármilyen hihetetlenűl hangzik is ez, így volt, egy óra alatt egy kilométert haladtak előre. Annyit, mint az Andrássy-útnak a fele. Magyar honvédek és lembergi Landwehr. Máskor hét óra alatt huszonnyolcz kilométert lehet menni. Nem tudtak többet menni. Egyesek leültek az árokba és ott maradtak. Ez a csapat kapta az utolsó konzervkészletet. Minden katona két dobozt kapott. Halálbüntetés terhe alatt tiltották meg nekik, hogy ezt az adagot egyszerre egyék meg. Mégis sokan megették. Fel se melegítették, a hogy kapták a két kis kerek skatulyát, bajonettel nekiestek, felbontották és lenyelték a tartalmát. Sok honvéd maradt ezért az árokban: az agyongyötrött gyomor nem birta el a hirtelen boldogságot. Többen szívszélhüdést kaptak, mondja Lehmann kapitány. És a többi ment tovább, előre. Kirohanni. Ez volt a testi állapotuk.
A lelki állapotuk az volt, hogy a mikor a komor hajnalban elindultak, már tudták, hogy a vár el van veszve. Mielőtt útrakeltek, felolvasták előttük Kuzmanek tábornok utolsó parancsát, búcsúzását Przemysl várától, köszönetét a katonáihoz, nyílt kijelentését annak, hogy elfogyott az élelem és a vár megszünt élni. Mikor elindultak, azt mondták a honvédek, hogy így van ez rendben, így kell annak lenni, ne menjünk el addig innen a fogságba, a míg még egyszer meg nem mutattuk az otthonvalóknak, hogy milyen katonák vagyunk. Egy kilométert tudtak csak menni egy óra alatt, annyit, mint az Andrássy-út fele, egy óra alatt, hogyan magyarázzam, hányszor magyarázzam, szegény, drága, lesoványodott honvédek, ők «még egyszer meg akarták mutatni az otthonvalóknak» – milyen lassan mehettek, milyen nagyon-nagyon lassan, és azt mondja Lehmann kapitány, «sie sangen schöne ungarische Lieder», szép magyar dalokat énekeltek és elől vittek egy magyar nemzetiszínű zászlót, a mit valami vasúti állomáson kaphattak, mikor augusztusban elindultak. Mentek előre a zászló után, énekelve, de sokan kidőltek, az árokba ültek. A hét kilométer után ezek a honvédek hét álló órán keresztül harczoltak és a harcz után úgy kellett visszamenniük, hogy még tizenhat kilométert gyalogoltak. Emlékeznek még a hivatalos jelentés ama mondatára, hogy «túlnyomó orosz erővel találván magukat szemben, visszavonultak a várövezet mögé?» Ez volt az.
*
Márczius 19-én a mindent pontosan tudó oroszok nyugat felől megtámadták a várat. Erős tüzérségi harczczal kezdték, most már itt voltak a messzehordó modern ágyúik is, mert a körülzárás első idejében közepes minőségű tüzérséggel, főként a kikötő-erődjeikből idehurczolt régibb tipusú hajóágyúkkal dolgoztak. A tüzérség gránátokat szórt nemcsak az erődőkre, hanem a városba is. Mikor Kuzmanek ezt a nagy igyekezetet látta, felismerte, hogy az oroszok elérkezettnek látják az időpontot a kiéheztetett vár megostromlására. Elrendelte tehát az erődők felrobbantását, de egyelőre csak az előkészítő parancsot adta ki.
Éjszaka folytatta az orosz tüzérség az erős tüzelést és ugyanekkor a sötétség védelme alatt az orosz gyalogság is elindult a vár ellen. Most ismét elébük ment Tamássy a seregével. Negyvennyolcz óráig tartott a küzdelem, most már csak azért, hogy az orosz be ne vegye a várat, hogy ezalatt legyen idő mindennek elpusztítására, a minek az ellenség hasznát vehetné. Negyvennyolcz óráig, tehát márczius 20-ikán nappal, március 20-ikán éjjel, márczius 21-ikén nappal és márczius 21-ikén éjjel szakadatlanul tartottak a harczok, az orosz azonban nem érhette el a czélját.
*
Márczius 21-ikén este Kuzmanek a következő rendelkezéseket tette: Hajnali öt órakor a gyalogság kiüríti az egyes erődőket és helyet foglal az úgynevezett közművekben, azokban a sánczokkal és falakkal kiépített állásokban, a melyek az egyes pánczélerődöket egymással összekötik. Itt minden erejét a legvégsőkig felhasználva feltartóztatja az erődök közé benyomulni igyekvő orosz gyalogságot. Ugyanekkor, pontban hajnali öt órakor (márczius 22-ikén) a szapőr-csapatok elkezdik az erődök felrobbantását. A parancs, mint említettük, már ki volt adva, az előkészületeket megtették, most már csak meg kellett gyújtani a zsinórokat. Mikor az erődökben elhelyezték az ekrazitot, számbavették, hogy mennyi gyújtózsinór áll rendelkezésre. Annyi volt, hogy szűkösen elég volt a robbantáshoz, de mégsem volt zsinórban oly bőség, a mely ezt a sok robbantást veszélytelen munkává tehette volna. A zsinórnak nagyon hosszúnak kell lennie, hogy a ki meggyújtja, elszaladhasson egy felrobbanó erőd légberöpülő szikladarabjai elől. A munka tehát életveszélyes volt. Mégis, minden egyes erőd felrobbantása előtt két-három szapőrkatona is jelentkezett, hogy ő akarja meggyújtani a zsinórt, úgy hogy válogatni kellett közülök. Még azt se lehet mondani, hogy ezek az emberek ismeretlen veszélynek mentek neki, mikor így jelentkeztek, mert mind műszakilag képzett ember, a ki szakértő a robbantásban, azonfelül pedig ezek voltak azok, a kik egyes erődökbe ezerötszáz kilogramm ekrazitot helyeztek el, majd pedig később kiszámították, hogy ennek az iszonyú robbanásnak a gyújtózsinórja mindössze csak három perczig ég, tehát három percz idő van arra, hogy a minden irányban szétrobbanó erőd közeléből elmeneküljenek. Föntebb említettem Lehmann kapitány becslését, a mely szerint a robbanás lángja négyszáz méter magasra csapott fel. Pedig Lehmann kapitány aviatikus, tehát pontosan tud magasságot becsülni. És ezt a robbantást vállalták önként jelentkezve a szapőr-katonák – egy háromperczes gyújtózsinórral.
A robbanás az északi oldalon kezdődött pont öt órakor, napfölkelte előtt. Elsőnek a Werk 11/A nevű erőd repült a levegőbe. Ezt követte az első ostrom idején annyit emlegetett Werk Eins-Eins, az I/1. számú erőd, Siedlicka. Ez a váröv délkeleti sarkán állott, ezt védték az első ostrom utolsó napjain oly példátlan vitézséggel a népfelkelők, ebbe rohant be és ennél pusztult el akkor az ostromló sereg egy része. Ez a két robbanás meghökkentette az oroszokat, a kik ezekből az irányokból is támadtak a kora hajnali órán. Ezeken a pontokon hirtelen abbamaradt a támadás. De a nyugati oldalon, a hol a magyar népfelkelők állottak, csak egy pillanatig tartott az oroszok megdöbbenése, itt, úgylátszik, kiadták a parancsot, hogy most újult erővel kell támadni. A magyar népfölkelők állásaira rettenetes össztüzet indított az ellenséges tüzérség, s ugyanekkor előrehozták az oroszok a gépfegyvereiket és ezzel egyidőben a gyalogságuk szuronyrohamra indult. A még ép erődök és a népfölkelőkhöz beosztott tüzérek akkor már csak a régi ágyúkkal lőttek, mint a hogy már két nap óta csak ezek voltak működésben, mert Kuzmanek az összes modern ágyúkat már jó eleve bevonta az erődökből és a közművekből, hogy felrobbantásukra az előkészületeket megtehesse. Ezekkel a régi ágyúkkal, a melyek nagyrésze az 1861-ik évi tipust képviselte, tartotta magát a vártüzérség negyvennyolcz órán keresztül az orosz tüzérség legmodernebb ágyúinak őrjöngő tűzében. Ezen a nyugati fronton, Novagoránál és Lipnicánál népfölkelőink minden orosz támadást visszavertek mindaddig, a míg mögöttük a rombolás munkája be nem fejeződött. A lelkierőt ehhez a leírhatatlan küzdelemhez az adta nekik, hogy tudták: az orosz mindenáron be akar most már törni a pusztuló várba, hogy aztán azt hirdethesse, hogy ostrommal vette be. Most már az orosz, is, a mi seregünk is pusztán a dicsőségért harczolt. Az orosz tudta, hogy órák mulva úgyis az övé a vár, a mienk tudta, hogy órák mulva úgyis minden az oroszé. Mégis elkeseredetten harczolt mind a két fél a történelem egyetlen mondatáért. És ez az utolsó, ez a legvégső harcz, a katonai önérzetkérdés véres viadala a mi javunkra dőlt el. Az orosz nem vehette birtokába a várat, csak a mikor odaadták neki.
Az erőd-öv műveinek felrobbantása után a városban lévő raktárakat, lőporos-tornyokat röpítették levegőbe a szapőrök. Három híd omlott összetörve a San-folyó vizébe.
Kuzmanek parancsára ekkor minden felrobbantott erőd romhalmazának a tetejére egy-egy tiszt állott, kezében nagy fehér zászlóval. Így állták körül Przemysl városát a romhalmokon egyedül őrködő tisztek. Az volt az utasításuk, hogy ha orosz csapat, vagy küldöncz közeledik feléjük, a fehér zászlót magasra emeljék és a következő kijelentést tegyék:
– Seine Excellenz kann die Festung wegen Mangels an Verpflegung nicht mehr halten und überlässt alles Andere der Ritterlichkeit seines Feindes.
(«Ő kegyelmessége nem tarthatja tovább a várat az élelem hiánya miatt és minden egyebet rábiz ellensége lovagiasságára».)
Általában Kuzmanek minden intézkedésében a legszigorúbban ragaszkodott ahhoz a felfogásához, hogy neki semmi kedvezmény nem kell az orosztól, ő kénytelen a várat az élelem hiánya miatt feladni, a többi most már az ellenség dolga, csináljon, a mit akar, hiszen a győztesnek ilyenkor más úgy sem szabhat törvényt, mint a saját lovagias érzése.
A várban megmaradt lovakat levágták, zabjukat lisztté őrölték, hogy az átadás pillanatától márczius 30-ikáig, a mikor Kuzmanek számítása szerint az első nagytömegű orosz élelem-szállítmány megérkezhetik, a legénységnek legyen legalább lóhusa és zabkenyere.
Fél hatkor reggel, ugyanakkor, a mikor a parlamentair-tisztek a fehér lobogókkal elfoglalták őrhelyeiket az erődök ormán, Lehmann kapitány gépjére szállt és a magasba emelkedett. Ugyanekkor egy másik gépben helyet foglalt Melts és Holdt tűzmester. Melts magyar ember. A harmadik gépre Junker pilóta ült. Lehmann gépje volt az egyetlen, a mely hazajött. Melts és Holdt, valamint Junker gépéről, a mely a Kárpátok felé akart szállni, nem érkezett hír.
*
Az utolsó kirohanásnál, a márczius 18-ikinál ezt az elcsigázott, de mégis énekelve vánszorgó és magyar lobogót lengető honvédséget Szakmáry ezredes vezette. Vele együtt vonult ki egy Landwehr-gyalogezred Kralicsek ezredes parancsnoksága alatt. Ennek a két katonának a példája adhatta meg a legénységnek azt a már nem is földi erőt, a melylyel a hétórás harczot a hétórás menetelés után megvívta. Mind a kettő mindenütt elől járt.
Szakmáry honvédezredes minden fegyverét otthon hagyta és egy sétapálczával állt ezrede élére, mikor a honvédeket utolsó támadásra indította az orosz védővonal felé. Az egész úton biztatta, lelkesítette, bátorította, támogatta őket. Mikor harczvonalba fejlődtek és az első orosz tömegeket meglátták, Szakmáry ezredes a levegőbe emelte sétapálczáját és ezt kiáltotta harsogó hangon honvédei felé:
– Honvédek! Mind jöjjetek velem! csak elébem ne menjen egy se!
A mint ezt kimondta, az ellenség felé fordult és három gépfegyvergolyót kapott a szájába.
Az ezredet tovább vezette.
Rövid idővel ezután ismét gépfegyvergolyó érte. Súlyos sebeivel elbukott.
Szabad ehhez valamit hozzáírni?
*
Lehmann kapitány pontos leírását adta annak a szomorú aktusnak is, a mikor a várparancsnok rendeletére a többi modern ágyúval együtt tüzérségünk büszkeségét, a Skoda-féle harmincz és feles mozsarakat is tönkre kellett tenni.
Két üteg volt a várban: összesen négy darab.
A harmincz és feles mozsarak, a mikor szállítják őket, két darabban vannak, két automobilra vannak szerelve. Most, kivégzésükhöz ép úgy állították össze őket, mint a hogy lövésre készülnek velük. Ha a mozsár csöve nincs legalább bizonyos foknyi szög alatt az égnek irányozva, akkor nem szabad elsütni, mert a lövedék a csőben robban szét és szétveti a hatalmas csövet. Tehát elég lett volna a mozsár tönkretételéhez, ha a csövet a töltési állásban hagyják, vízszintesen és úgy egyszerűen elsütik. De a pusztítás tökéletessége kedvéért más módszerhez folyamodtak.
A mozsár csövét megtöltötték homokkal, ebbe még ekrazitot és bombákat is tettek, hátul beletolták ebbe a töltelékbe a lövedéket, igen kevés lőportöltést adtak a lövedék mögé, a mozsár csövét vízszintes irányba állították és így sütötték el.
A harmincz és felesek olyan apró darabokban repültek szét, hogy az ökölnagyságú darabok már a nagyobbak közé tartoztak.
Ugyanez időben robbantották fel benn a város közelében a megmaradt municziót, a kocsikból és autókból összehányt rakásokat. A legénység, a mely ekkor fedezékeiből énekelve vonult be a város felé, összetörte fegyvereit.
Mialatt a városban ez folyt, künn, az erődökön kívül veszett gyorstüzet adva dörögtek az orosz ágyúk, még mindig menteni akarták a látszatot, még mindig úgy tettek, mintha volna mit ostromolni Przemyslben…
*
A polgári lakosságról azt mondta Kuzmanek, hogy a védősereghez méltó módon viselkedett.
Mikor az oroszok messzehordó ágyúi megérkeztek a vár alá, első dolguk volt gránátokat röpíteni a város kellő közepébe.
A város lakossága nem bujt el a gránátok elől. Az ostrom alatt, mint Lehmann kapitány személyes tapasztalatból tudja, a közönség megtartotta régi sétaóráit és korzóhelyeit. Megtörtént, hogy polgárok közé leesett egy gránát és megölt, vagy megsebesített valakit. A polgárság értesítette a várparancsnok hivatalát, mire egészségügyi katonák jöttek ki sietve a helyszínére orvossal és hordágygyal. A sebesültet első segélyben részesítették és elvitték. A polgárság ezt a munkát komoly nyugalommal nézte végig és nyugodtan sétált tovább. Ez sem magyarázható mással, mint azzal a kétségbevonhatatlan ténynyel, hogy az az éhező embertömeg, a mely negyedik hónapja kínlódott már Przemyslben, katonaság és polgárság együtt, a mártirium lelkesedésének, a legvégsőkig felfokozott és minden nap újabb kínjaival csak lázasabbá váló hazafias rajongásnak olyan erős szuggesztiója alatt élt, a mely példátlan a maga nemében.
Ez a hatalmas és mindenkit magával ragadó tömegérzés a katonáktól indult ki és úgy csapott át a polgárokra.
Kuzmanek hálás volt a polgárságnak ezért a viselkedéséért. Atyai gonddal támogatta őket, mindent megtett sorsuk javítására, sőt az inség napjaiban felelősséget érezve a világ előtt velük szemben, a katonai raktárakból ugyanazt adta nekik, a mit a katonák kaptak. Persze ők még így is jobban birták az inséget, mint a katonák, mert ők strapa nélkül éheztek. Lakásaikban melegedhettek akkor, mikor katonáink napokat töltöttek az előretolt lövészárkokban. A lakosságot a robbantásokat megelőző éjszakán a rendőrség előkészítette az eseményekre és veszélytelen helyre, az úgynevezett Tatárdombra gyűjtötte össze, a honnan ezrek nézték az utolsó órák pokoli látványosságát.
A várban körülbelül kétezer orosz fogoly volt. Ezeket még a körülzárás első heteiben fogták, mert azóta, az élelmiszerkészleteket féltve, megtiltották a legénységnek az orosz foglyok behozását. A kit ütközet közben Tamássy emberei elfogtak, vagy a kik megadták magukat, azokat ütközet után visszakergették az orosz táborba. A kétezer fogoly közt öt tiszt volt és egy ezredorvos.
Érdekes részlet: az öt orosz tiszt között volt kettő, a ki karddal az oldalán szabadon járt kelt a városban. Ennek a két tisztnek a története a következő: Márczius elején az oroszok rohamot intéztek Podmazurani előretolt támpont ellen. A támpontot magyar honvédek védték. A rohamot oly lendülettel csinálták az oroszok, hogy kétszázhatvan orosz katonának sikerült betörni. Itt olyan helyzetbe kerültek, hogy a menekülés nehéz lett volna számukra. A honvédek megadásra szólították fel őket. Az oroszok nem adták meg magukat, sőt vadul nekitámadtak a honvédőrségnek, észrevéve, hogy az sokkal kisebb, mint az ő csapatuk. Ekkor érkezett rohanvást az erődhöz Tabody őrnagy, a zászlóaljtartalékkal. «Rajta, rajta!» – kiáltással az oroszokra vetette magát. A honvédek szuronynyal pusztították el a kétszázhatvan oroszt, a két orosz tisztnek pedig, a ki még akkor is vagdalkozott kardjával, a mikor már minden veszve volt, s ismételt felszólításra sem adta meg magát, kicsavarták a kezéből a kardot. Kuzmanek, mikor értesült a két tiszt bátor viselkedéséről, magához hivatta őket és visszaadta nekik a kardjukat.
A kapituláczió reggelén Kuzmanek a kétezer orosz foglyot kihozatta a tűzvonalból és felvonultatta a Schlossberg nevű hegyre, a hol nem érhette őket golyó. Egyetlen egy rendőrtisztviselőt állított oda melléjük, ezzel inkább csak jelezni akarva, hogy mindvégig foglyoknak tekinti őket. Az orosz tiszteket utasította, hogy várják be az orosz bevonulást és sorsukról ők maguk tárgyaljanak. A kezében lévő foglyok utján semmi előnyt nem akart elérni, megint csak ridegen megmaradva álláspontja mellett: ő nem tárgyal, nem kér, ő elbukik a várral minden formaság nélkül, mert nincs mit ennie.
*
Lehmann kapitány a haditudósítókkal való beszélgetése közben néhány érdekes adatot, epizódot mondott el.
Tamássy altábornagy, a ki minden esetben a kirohanó csapatok vezére volt, a második ostrom idején szanatóriumot rendezett be az éhségtől megbetegedett honvédek számára.
A legnagyobb hiány kenyérben volt. Hús sokáig volt a várban, sokkal tovább, mint kenyér. A katonák ekkor húst és rizslevest kaptak. E miatt különösen a magyar legénység szenvedett, ők, szegények, a hust is, rizst is odaadták volna egy darabka kenyérért.
Az oroszok legújabb ágyúikat az utolsó két napon vonultatták fel. A várat mindenféle kaliberű ágyúkból lőtték, de a legnagyobb kaliberű nehéz ágyújok tizennyolcz czentiméteres volt.
A léghajósok közül tizen pusztultak el négy ballonnal, a repülők közül hatan, három repülőgéppel. Ez adatok Uzelác ezredestől, a repülőezred parancsnokától származnak.
A várban volt művészemberek közül Lehmann kapitány megemlíti Sződi budapesti szobrászt, a ki az ostrom alatt Kuzmanek és Tamássy szobrát elkészítette. Ezt a két szobrot Lehmann kapitány nobilis ötlettel repülőgépen elhozta magával a várból utolsó útján. Várkonyi Béla zenetanár sok szomorú óráját vidította fel a vár őrségének művészi játékával.
Przemysl szimbolikus pontja volt a monarchiának: Ausztria és Magyarország majdnem minden népe védte. A nyugati fronton voltak a magyarok, délen a tiroliak, északon és északkeleten a rutének és lengyelek, keleten az alsó-ausztriaiak. A Tamássy csapatai közt a magyarokon kívül románok, szerbek és magyarországi svábok is küzdöttek.
A csapatok moráljára nézve jellemző adat: a fegyelem az utolsó pillanatig tökéletes volt. Daczára annak, hogy az utóbbi időben számtalanszor mondták a tisztek a legénységnek, hogy elengedik a merev tisztelgést, valahányszor tiszt ment el előttük, az éhségtől és fáradságtól kimerülten üldögélő bakák feltápászkodtak és haptákba állva tisztelegtek.