Különös érzés az írásnak nekiülni abban a városban, a melyet a semleges államok orosz követei hivatalos czáfolatban tagadnak le tőlünk. Az ablak előtt a mi trénünk vonul vadonatúj tavaszi ruhába öltöztetett katonákkal. A szekereiket, a melyek hídépítő anyagot visznek, bivalyok húzzák. Mellettük német bicziklis katonák sora húzódik, a vendéglők tele a mi siető tisztjeinkkel, az utczákon piros karszallaggal a mi népfelkelőink. A sajtóhadiszállás itt ütötte fel tanyáját és előttem egy német ujság, a mely szószerint közli a hivatalos orosz kommünikét, a mely szerint nem igaz, hogy itt vagyunk.
Ragyogóan süt a nap. Tarnow boldog, az utczán annyi a nép, hogy alig lehet mozogni. Zászlók, automobilok, katonák, mindenütt hangosan és most már nevetve vitatkozó csoportok. Az utczán zajos öröm, valami állandó vasárnap hangulata van ezen a fényes tavaszi napon. Minden perczben hírek jönnek csapataink újabb előnyomulásáról. Már Debicán is túl vannak. Más hírhozók szerint még messzebbre jutottak el. Az ember boldogan mászkál itt, mint valami tavaszi bogár. Boltokba, kávéházba, vendéglőbe nyit be, szinte végigtapogatja ezt a várost, hogy csakugyan a mienk-e.
Közben az Avenue-kávéházban a változatosság kedvéért majdnem letartóztatnak. Mérsékelt örömmel hallom, hogy feltünően hasonlítok Antonovics úrhoz, az Ochrana főnökéhez. Mindegy, a fődolog, hogy ez a szép, nagy, gazdag város újra a mienk egy félévi orosz uralom után.
Korán reggel indultunk el gyalog Bogumilowice állomásról. Most még csak idáig jár a vonat, holnapután már berobog az első osztrák mozdony Tarnowba. Az állomás-épületet egy gránát pont a közepén hasította fel. Az van kiírva rá, hogy «gumlowice». Három fekete betű, a «b», az «o» és az «i» a téglatörmelék közt fekszik a földön. Rengeteg vágómarha legel a lövészárok és a széttépett drótsövények között. Ragyogó arczczal tréntisztek fogadnak, hatalmas üstben teát, kávét főznek; a tanyájuk mögött valóságos hegyek vannak liszteszsákokból, kenyérből.
Nekivágunk gyalog Tarnownak, mindenütt a keskenyvágányú tábori vasút mellett haladva, a mely végigmegy a szántóföldeken, dombokra kapaszkodik fel, parton búvik el, erdőn megy keresztül, a míg végre kiér az országútra. A Dunajec nagy vasúti hídja fel van robbantva. Mellette rögtönzött fahíd, azon megyünk át. Rohanva, vadul folyik alattunk a Dunajec sötétzöld vize. A vashíd szerkezetét mint a legyek lepik el egy vasúti század katonái. Fából építik meg a Dunajecbe zuhant középső részt. Rettenetes kopácsolás hangzik, szinte reszket tőle a hosszú vashíd. A friss fenyőgerendák illata mindenütt. A leszakadt rész kuszaságában katonák lógnak, harsányan énekelve, taktusra verik le a czölöpöket. A fahídon magyar szót hallok.
– Bánóczi – kiáltja egy hang.
– Igenis, kapitány úr.
A kapitány építi a hídat, Tamássy Józsefnek hívják. A fahíd közepén megáll az ember és szétnéz a keskeny folyó mindkét partján. Olyan közel feküdt itt egymáshoz a két parton a két fél, hogy csendes éjszakákon átbeszélgettek. Még kiáltaniok sem kellett. Jobbról a mieink, balról az orosz. Az árkok az alacsony töltés mögött vannak. Előttük bozót. Ha az ember így a hídon áll, nem lát a lövészárkokból semmit. Valamennyi bokrok mögé van rejtve. Ezen a ponton mostanában nem volt harcz. Ennek a pontnak a sorsa sokkal távolabb, a 419-es magaslaton dőlt el. Mikor azt elfoglaltuk, az éj csöndjében észrevétlenül elhúzódott innen az orosz. Éjfélkor katonáink átlőttek a túlsó partra és nem jött válasz; akkor őrjárat ment át és üresen találta az orosz árkokat. Két tisztünk, a ki itt a föld alatt töltötte a telet, virradatkor, a boldogságtól türelmetlenűl, a lezuhant vashíd gerendáin mászott át a sebes folyó fölött. Az egyik most itt a hídon meséli ezt az életveszélyes kalandot, égnek emelt arczczal, mindkét kezével a szívén. Azt mondja:
– Ez után a küzdelmes, fagyos, mozdulatlan tél után, ezek után a keserves hónapok után, mikor fent a híd tetején, a vasgerendák közt megláttam a felkelő napot és a virradat fényében végig üresen az orosz árkokat és mögöttük a zöld mezőket, a melyeket most végre visszakaptunk tőlük, sírni szerettem volna.
*
Abból az irányból jövünk, a hol a Tarnownak szólt negyvenkettes állott. A katonák itt a Dunajec-parton úgy beszélnek róla, mint valami bálványról. A negyvenkettes előbb a töltés mellett állott valahol. Mikor felállították, a katonák örömükben belebújtak a csövébe, láttam egy fényképet, mely erről a jelenetről készült. A «bálvány» három ízben jelent meg ezen a vidéken, kétszer a töltés mellett, egyszer pedig az erdőben, a hova külön vasúti vonalat építettek neki. Mikor az első lövéseket egy éjszaka leadta, lefotografálták a tisztek a lángot, a mely a torkából kicsapott.
Ezt a fényképet is itt őrzik a vasutas-tisztek. A fényképen pontosan le lehet mérni ennek a lángnak a magasságát az ágyú körül álló emberek és fák méretei segélyével. E mérés eredménye az, hogy a kicsapódó lángcsóva negyvenöt méter magas. Le van fotografálva a lövedék is, a mely a katonák sora között áll és olyan magas, mint ők, megüti a normális katonamértéket. Mikor először elsütötték, mindenki igen tisztes távolba ment tőle, de a tisztek meglepetten konstatálták, hogy a hangja nem bántó. Feltünően különbözik a többi nehéz ágyú erős és tűrhetetlen dörgésétől, igen mély, de tompa hang. Később egyre közelebb merészkedtek a szörnyeteghez, úgy hogy végül már nyolcz-tíz méternyire állottak tőle, mikor egy hosszú kötél megrántásával elsütötte a tüzér. A negyvenkettes külön vonaton jár, a mely tizenkét kocsiból áll. Ennek a garniturának a súlya 235 tonna. Maga a lövedék, a mely igen nagy távolságra megy, minden eddig ismert ágyúgolyónál magasabbra repül a felhők felé, mikor pályájának tetőpontját eléri. Nagyon óvatosan lőtték ki a több ezer kilós bombákat belőle, mert Tarnowot kímélni akarták. Egy ilyen lövés tudniillik éppen elég annak az utczarésznek, a melybe lecsap. A czélzás, mint utóbb láthattam is, igen pontos volt.
Messze a Dunajectől, zöld fák mögé rejtve áll a szeminárium hatalmas és magányos palotája, a mely akkora területet foglal el, mint Pesten az országház. Ez kapott egyet, mert fontos orosz raktárak voltak benne. Az egyik fele egyszerüen levált a másikról és összeroskadt. Kapott egyet a tarnowi villanegyedben álló reáliskola is, szintén hasonló okból. Hosszú ideig nem lesz itt tanítás a felső osztályokban… Katonáink a vasút mentén látható nagy téglarakásra a legbüszkébbek, ezen a helyen egy emeletes ház állott, a míg a negyvenkettes figyelmét feléje nem fordította. A téglarakásban az a nevezetes, hogy alig áll néhány száz téglából.
A többit sehol sem látni, azt mondják, a «bálvány» a házat telibe találta és mire a robbanás felhője eloszlott, a ház egyszerűen eltünt a föld színéről, még most sem tudni, hol vannak a butorok és egyéb nagy tárgyak, a mik benne voltak. A fizikai hatást, a melyet az orosz csapatok közé lőtt negyvenkettes lövedék okozott, el lehet képzelni. A morális hatásról a foglyok azt beszélték egy kapitánynak, a ki itt kezelésbe vette őket, hogy igen sok esetét látták a hirtelen megőrülésnek. Ezenkívül nemcsak rengeteg katona siketült meg az orosz árkokban a robbanás hangjától, hanem az is előfordult, hogy többen az iszonyú légnyomástól mindkét szemükre megvakultak, a felrobbanó lövedék szele a szó szoros értelmében kiütötte a szemüket.
Magát Tarnow belsejét a negyvenkettes kímélte, úgyszólván semmi komolyabb kárt nem okozott. Még egy iskolát tisztelt meg és egy mozit tett tönkre.
*
A zöld mezőkön végig hosszú porfelhő, a mely Tarnow tornyai közül jön ki és a végtelenségben vész el; ez a krakói országút, a melyen csapataink csütörtökön reggel bevonultak Tarnowba. Most a gyorsan robogó teherautóknak olyan szakadatlan sora zörög rajta mindkét irányban, hogy a vastag porfelhőt csak pillanatokra szakítja szét egy-egy szélroham, akkor látni négy-öt száguldó fekete pontot egymás mögött. Beletelt egy órába, míg a Bialán keresztül felkapaszkodtunk erre az útra.
Leírhatatlanul nagyszerű ez a front mögötti gyors, háborús forgalom. És a kocsikon, autókon zászlók, zöld lombok, némelyik olyan, mint az erdőnek egy kis darabja, a mely elszaladt. A katonák arcza olyan a portól, mintha sötétszürke álarczot viselnének. Kis idő mulva a mi arczunkat is bevonja a finom és sötét porréteg, már csak azért is le kell törölni időnként, mert teljesen halotti színt ad az arcznak. Az ember rémülten nézi a másikat és gyorsan mosakodni kezd.
És ezen a lármás és porförgeteges hadak-útján végig, egészen Tarnowig, sőt a városban is mindenütt ezen a krakói úton a mértföldkövek mellé székek, asztalok vannak állítva, telerakva az elképzelhető legfehérebb fehér kenyérrel, a melynek darabját ötven fillérért adja a zsidó. Kenyér minden tíz lépésre, a városban minden kirakatban, a kapuk alatt polczokon, a mészárszékekben, a trafikokban, mindenütt. Női divatkereskedés ajtaja előtt szék, rajta egy rakás fehér kenyér. Még most este is mindenütt csak ezt a nagy tüntetést láttam a fehér kenyérrel és kalácscsal.
*
Az oroszok kivonulása a kereskedők előadása szerint a következő módon történt: Már másodikán megkaphatta a csapatok zöme a visszavonulási parancsot, mert már ezen a napon kezdtek nagy titokban a városból és a városon keresztül kifelé szivárogni az oroszok. Ez a szivárgás a mellékutczákon és többféle irányban történt, hogy a lakosságnak fel ne tűnjön. Már előző napon kapott a város külső része tőlünk néhány gránátlövést. Másodikán, vasárnap, aránylag nyugodtak voltunk, de mikor az oroszok szivárgása nyilvánvalóvá lett, hétfőn megint lövöldöztük őket s aztán így ment ez szerdáig.
A lakosság nyugtalan volt, mert félt, hogy a kivonuló oroszok károkat fognak csinálni Tarnowban, a melyben az ő fogalmaikhoz képest elég tisztességesen viselkedtek. Igaz ugyan, hogy a mikor ez év elején egyszer a Dunajec mögött megjelent a negyvenkettes és néhány rövid szóval figyelmeztette őket jelenlétére, kitakarodtak a városból és csak gyengébb erőket hagytak itt, a melyeket gyakran váltottak fel a kormányzóval együtt, mert négy hétnél tovább nem hagyták ugyanazt a kormányzót a kozákjaival Tarnowban.
Az óvatos szivárgásból szerda estére nyilt kivonulás lett, éjjel pedig már futva rohantak át a városon a Dunajec mellől jött csapatok, a Krakói- és Tuchovi-utczán szaladtak egymást lökdösve, miközben tisztjeik hangos kiáltásokkal siettették őket. Oly nagy volt a sietség, hogy károkat nem is okoztak; néhány ablakot vertek be kővel, néhány bámészkodó polgárt pofoztak fel és egy-két viskót gyújtottak meg a város végén. Mindössze ez volt a búcsú.
A szerdáról csütörtökre virradó hajnalon három órakor már az utolsó orosz is kiment Tarnowból és a várost a virradat órái halálos csendben és ürességben találták. Senki sem mert az utczára kimenni. Messziről hatalmasan dörögtek a mi ágyúink. Az utczákon sok holmi hevert, a mit a menekülő oroszok dobtak el. A hajnal első óráiban merészkedtek ki a zsidók a krakói országútra, a hol egyszerre csak megjelent az első osztrák-magyar lovas patrouille. A lovasok odakiáltották a zsidóknak, hogy szaladjanak le a Biala folyóhoz lóhalálában, mert hirtelen hidat kell verni üldöző csapataink számára. A patrouille belovagolt a városba, a krakói országúton pedig megindult a zsidók szaladása le a folyóhoz. Száz meg száz zsidó szaladt libasorban ki a városból segíteni a pioniroknak. A sok kaftános virrasztó mind előbújt és azt mondják, oly hosszú volt az országúton ez a szaladó sor, hogy az eleje már gerendákat czipelt a Bialánál, a mikor a vége még a tarnowi kövezeten trappolt. Ezalatt megélénkült a város és a lembergi utczán hatalmas buffet-t állított fel a lakosság csapataink számára. Zászlók és virágok kerültek elő és egész Tarnow az utczákra sietett. A krakói úton, a templomnál várta a tömeg katonáinkat, mikor az első zászlóalj bevonult a Dunajec mellől, a hol egy fél évig szenvedett a földalatti lyukakban. A zsidók most visszafelé szaladtak és limonádét, málnaszörpöt, kenyeret, orosz czigarettát és czukrot czipeltek a katonák után. A csapatok megállás nélkül mentek el a buffet mellett, úgy hogy állandóan polgárok ezrei szaladtak utánok az ajándékokkal. Hogy milyen lehetett ez az öröm, azt abból látni, hogy még ma, négy nappal a bevonulás után is olyan a város, mintha ünnep volna.
Az oroszok rengeteg élelmiszert adtak el az itteni kereskedőknek. Az orosz nagykereskedők valósággal elárasztották Tarnowot orosz árúval. Most orosz gyertya mellett orosz czeruzával írok egy orosz felírású füzetbe, czukor, tea, kávé, liszt, húsnemű, fénymáz, növényzsír, minden orosz felírást visel, orosz czigaretta pedig annyi van, hogy még az utczán is halmokba rakva árulják.
Apróbb rablások, erőszakoskodások, korbácsolások, lopások itt is történtek az orosz uralom alatt, ezeknek története szóról-szóra egyezik az ismert hasonló esetekkel, nem untatom velük az olvasót. A zsidó lakossággal itt is rosszul bántak, háztetőre való fedőcseréppel kellett utakat csinálniok és a ki nem czipelt elég cserepet, azt lovagló korbácscsal verték véresre.
Rettenetes Iván.
A rohanó víz mellett, a hol még épen áll egy vasúti híd fele, fölvezet egy főhadnagy a vasúti töltésre, a melynek ez a híd valaha a folytatása volt. A magasba nyúló vasszerkezet rúdjai és gerendái közt valósággal fészket rakott itt egy orosz katona. A hogy a madár a szalmaszálból, falevélből, vékony ágakból csinálja fészkét, úgy ez a magányos orosz poszt a vashíd ágai között kövekből, homokzsákokból, deszkákból csinált magának búvóhelyet, a mely a puskagolyó és a shrapnell ellen kitünően megvédte. Ez a hídgerendák közé rakott fészek a Dunajec jobbpartján van, jóval az orosz állások előtt, mi a balparton voltunk mélyen elásva a parti bozót mögött. Azt a bizonyára bátor és ügyes katonát, a kit az orosz parancsnok erre a kémlelő helyre előretolt, a mi katonáink a poziciós harcz hosszú hónapjai alatt személyesen ismerték, sőt a tisztek el is nevezték Rettenetes Ivánnak.
Ez a Rettenetes Iván egy hosszú létrával operált a fészke körül. A létrát beleszorította a vasszerkezetbe, felmászott rajta és onnan a magasból gukkerezett át a mi lövészárkunkba. Elképzelhető, míly ambiciója volt katonáinknak az, hogy Rettenetes Ivánt a létráról lelőjjék. De a katona részint ügyes, részint szerencsés volt. Oly ügyesen bújkált a vasszövevény közt, hogy nem találták el. A létrájára pedig oly gyorsan kúszott fel, hogy mire észrevették és lövöldözni kezdték, már siklott is lefelé. Kitünő lövő is volt és az volt a szenvedélye, hogy a lövészárkok mögött néha feltünő magányos alakra tüzelt, sajnos, jó eredménynyel. Ez itt a Dunajec partján lovagiatlanság számba ment, mert itt megismétlődtek az úgynevezett lövészárok-barátságnak azok az esetei, a melyekről már annyi szó esett. Nem bántották az ellenfelek egymás vízhordó legényeit s ugyanily kedvezményben részesült az is, a ki fekvőhelynek szánt szalmát czipelt a hátán. Rettenetes Iván azonban még ezeket a kis nemzetközi egyezményeket is állandóan megsértette, úgy ült a fészkében, mint a szenvedélyes vadász, a ki órákat vár lesben egyetlen lövésért.
Mikor elkövetkezett a májusi első napok visszavonulási mozgalma, Rettenetes Iván működése szemlátomást megváltozott. Ideges és kapkodó lett, egyre több időt töltött fenn a létráján, ok nélkül kezdett lövöldözni és a keze is bizonytalan lett, nem találtak a lövései. Így történt azután meg, hogy egyszer végre lelőtték a mi bakáink a létrájáról, a melynek tetejéről gukkerrel kémlelte a mi készülődéseinket. Rettenetes Ivánt halálosan találta a golyó, a létráról a fészkére zuhant, onnan a vasgerendák közé jutott a teste, onnan pedig beleesett a Dunajecbe. A kik ismerték és lelőtték, azok már messzire elmentek innen, valahol Radomysl tájékán üldözik az oroszokat. De hírét és történetét megőrizték a vasúti század katonái, a kik itt maradtak hidat javítani. Úgy mutogatják a helyét, mint az idegenvezetők a történelmi ereklyéket.
Hosszú trénoszlop vonul előttünk hatlovas szekerekkel. Mintha azért történnék, hogy tüntessünk a szövetség teljességével, az első lovon egy osztrák-magyar katona ül, a másodikon egy német. Végig az egész oszlop minden fogatán ilyen beosztással ülnek a szövetséges trénkatonák. A másik látvány: huszárok nyargalnak el lobogó vidámsággal előttünk, első dolguk boldogan hírül adni, hogy miután egy félesztendeig lövészárokban feküdtek, most végre ismét lóra ültették őket. Olyan boldogok, mint a gyerekek.
Éjszakai mars…
Későre jár, tizenegy óra, az ég felhős, a városban koromsötét van. Az orosz repülők miatt sehol egy lámpa nem ég, sehol egy világos ablak. Olyan sötét van, hogy két lépésnyire nem látni. A gyalogjárón megyünk, a hogy kijövök a vendéglőből, hallom, hogy furcsa, ritmikus zúgással van tele ez a sötétség. Mi ez? Figyelünk. Nem látok semmit, de hallom, érzem, hogy ezer meg ezer néma ember közt vagyok. A kocsiúton csapatok mennek előre, szakadatlan masirozás hallatszik a kövezeten és csak a felém csapódó meleg emberszagból érzem, hogy az egész utcza tele van velük, a falhoz kell állnom, hogy el ne sodorjanak. Semmit nem látni.
Egy villamos zseblámpa ragyog fel valamelyik tiszt kezében. Most egy pillanatra látni a katonákat. Poros csapatok végtelensége, négyes sorokban, oly sűrűn, hogy szinte egymás nyakán jönnek.
Megint sötét van. Ezer meg ezer bakancs lép egyszerre, emberi szó nem hallik, a csapatok nagyon fáradtak lehetnek. Csak az egyszerre lépő bakancsok szüntelen, szüntelen taktusa. A szemét dörzsöli az ember, kínzó dolog, hogy nem látni semmit; csak hallani, érezni egy rohanó hadsereget. Lassan indulunk előre a vak sötétben. Az órámnak világító számlapja van, féltizenkettőt mutat, már egy félórája állok itt és még mindig jönnek. A hogy elindulok a fal mellett, egyszerre megváltozik a sötétben trappoló hang: zúgva keveredik bele csoszogás, rendetlen lépések ezreinek zaja. Megint egy zseblámpa fénysugara, hirtelen utána egy másik: a két kis szúrós fénynél látjuk, hogy a tömeg két irányban mozog, az útnak ezen az oldalán a mi csapataink masiroznak, a másik oldalán orosz foglyok jönnek visszafelé. Most az egyik házsortól a másikig kavargó emberfolyam az utcza, a hogy egy-egy pillanatra a kis zsebvillám megvilágítja. Az oroszok csoszognak. Húzzák a lábukat. De ezek is négyes sorban jönnek, a népfölkelő átkiált, hogy ezernyolczszázan vannak, de utánuk jön mindjárt még kétezer. Ezek is hallgatnak. A taktusban való masirozás összekeveredik a vonszolódó, fáradt menés zajával. Most megint sehol egy emberi hang. Csak érzi az ember a sötétben, hogy több ezer ember közt megy. Fülledt meleg, majdnem tűrhetetlen szag dől az orosz sorok közül. Meddig tart még ez a néma marsolás?
Egyszerre váratlanul az utcza végéből hatalmas fehér villám vág a szemünkbe. Alulról jön, a földről. Végigcsap az egész utczán és élesen világítja meg a sok ezer katonát, a ki kifelé vonul és a többi ezeret, a ki befelé jön: egy teherautó fordult be az utczába, annak a reflektora sugárzik végig az ember-folyón. A széles utcza arrafelé lejt és innen felülről, mint hegytetőről látni le messze, messze a templomig a fehér fényben fürdő apró emberfejeket, oly rengeteg sokat, hogy a lélekzetem eláll.
Most látni, hogy nagy por van. Finom, ritkás porban mozog az egész tömeg. «Nézz hátra!» – mondják. Mögöttem három kiszögellő ház, a mely szemben áll a reflektorral, nappali fehér fényben ragyog. Az autó lassan, kanyarogva jön a tömegből erre fölfelé. Mindig más három ház kapja a ragyogást. Most a házak alatt az aczetilén éles fényében száz meg száz emberi arcz látszik egymás mellé zsúfolva. A porfelhő itt fénylik a legjobban. Hirtelen ugrik a reflektor sugara és egy templom emelkedik ki a sötét semmiből hófehér izzásban. Megint sok más emberi arcz. Négyes sorok, a mint szakadatlanul rezegve mozognak előre. Az autó nem tülköl, némán jön a seregek közt fölfelé. Már vakít a sugara. Ugyanekkor messze lent újabb villámok suhannak a falakra, onnan le az emberekre, vissza a szögletekre: egész sor teherautó fordul be lenn a templomnál a meredek főutczába. Mindeniknek nagyszerű reflektora van. Most nyolcz-tíz éles fehér sugár keresztezi egymást, tánczol a házakon, az embertömeg fején. Az emeletes házak mint fénylő kuliszszák sugárzanak elő a semmiből és merülnek vissza a sötétbe, a hogy az autó másfelé fordul. Most az egész képnek olyan túlvilági varázsa van, mintha az ember nem is ezen a földön volna, valami megérthetetlen nagyszerűség szorongatja a szívet. Nem tudunk egymáshoz szólni egy szót sem. A város főutczájának hosszában egyik villám a másik után csapódik végig és a meddig látok, a fehér fényből porban kavargó ezüst katonák sietnek felém sűrűn egymás mögött, a messzi vaksötétből lépnek be ebbe a holdfényszínű sugárba, aztán megint ki belőle, erre jobbra, a hol sötét van. És a felém nyomuló sűrű tömeg mellett, a mely fölfelé kapaszkodik, egy másik sűrű tömeg folyik le, visszafelé, az oroszoké… ez a hátát mutatva hömpölyög szürkén-barnán bele a fénybe és távolodik folyton, kifelé, abba a koromfeketébe, a honnan a mieink jönnek. Most már nagy autó-sor érkezik, a kereszt-utczákból is jönnek, onnan is villámokat vágnak be a főutczába, a hogy bekanyarodnak és csatlakoznak, most egyszerre ragyog harmincz-negyven ház az utczában, de nem egymás mellett, hanem szeszélyes rendetlenségben, felgyúlnak, kialusznak, mintha valami foghíjas óriás tátogatná nagy, sötét száját, a melyből mindig más és más foga villog ki.
Ez a sok-sok ezer ember, a ki itt rendben marsolva tesz erőszakot az éjszakán, magával ragad… Hallgatva sodródunk közéjük, visznek magukkal s a hogy beléjük olvadunk, egyszerre megérzem azt a kimondhatatlan és le nem írható erőt, a mely most mindenkit előre ránt, egyazon irányba, érzem a tengerárt, a mely sodor, mint egy kavicsot.
Most az autók dörögve mennek velünk együtt, aztán elhagynak bennünket, úsznak a tömegben, mint nagy hajók, előre, előre… Egyszerre zúgó ordítás jön a hátunk mögül, utolér, mint valami viharszél, szinte a kalapjához kap az ember. Visszanézek: a fehér sugarakban mögöttünk jövő ezerek karjukat emelik fel, sapkák lengenek, rettenetessé válik az ordítás, visítások és vad kurjantások sikoltanak ki belőle, – szédülten és semmit nem értve az egészből, érzem, hogy a tömeg nyom az újabb autók felé, a melyek most jönnek hátulról, a középen úsznak lassan előre… most már körülöttem is ordít mindenki és mutatja a hatalmas, magasra épített, szinte emeletes három teherautót, a mely tele van emberrel, zöld lombbal, zászlóval, rengeteg virággal: az elsőn tüzérek ülnek, lógnak, fönn, lenn, hágcsón, lánczon, sárhányón, a másodikon ponyvával letakart szerkezetek, tele emberrel, a harmadikon fönn a magasban, két sorban álló, orgonavirággal integető tüzérek közt egy vízszintesen fekvő hatalmas bronz-cső, vastag, mint egy fatörzs – és nyomában a tóduló, ordító sokaság: a harmincz és feles mozsár megy Przemysl alá…
Ezt a boldogságot, ezt az ünneplést, ezt a viharos szerelmet, a mivel ezt az ágyút imádják… És azt a drága, kedves paraszti gőgöt a tüzérek arczán… És azokat az orgonaágakat, a mikkel integettek, nem is ágak, egész orgonafák voltak… a ki ezt el tudja felejteni… És német, osztrák, magyar zászlók… még török zászló is volt rajta… és mindenki ágaskodott, mindenki látni akarta, nyomták egymást és ordítottunk most már mi is a többivel, volt «éljen» és «hoch» és «Róza» és «Berta» és «Mörser, Mörser» és «ott gyön a mörzer» és «megy a zemislibe az öreg» és «siessetek» és «vorwärts vorwärts!»
És az «öreg» iszonyúan zörgött a kövezeten, nagy buta testét rezegtette egy kicsit a városi utcza, aztán elúszott a katonák közt előre, úgy húzta maga után az ordítást végig a városon, mint a hajó a füstöt. Még villogott itt-ott a reflektorfényben, aztán elment a sötétbe. A tömeg most lassan lecsöndesedik körülöttünk, egyre kevesebb a beszéd, most megint sötét van és megint csak trap… trap… trap… a sok ezer bakancs masirozik az éjszakában.
Most már eltüntek Tarnowból az orosz plakátok és ujságok, a melyekkel az orosz uralom ezt a várost épp úgy elárasztotta, mint a többi galicziai városokat, a melyek a kezében vannak. Az ujságokat részint megsemmisítették, részint átadták katonai hatóságainknak, a hirdetményeket pedig gondosan lekaparták a falakról.
Több nevezetes plakátot ragasztottak ki annak idején az oroszok. Egy németnyelvű hirdetményt olvastam, a melyben az orosz parancsnok azzal vádolja a zsidókat, hogy az osztrák-magyar hadsereg számára kémkednek és nem akarnak belenyugodni az orosz uralomba. Ezért nemcsak Tarnowban, hanem a környékbeli falvakban is azzal büntetendők a zsidók, hogy tuszokat kötelesek állítani.
Az ujságok, a melyekkel elöntötték a közönséget, főként kievi lapok voltak, de gondoskodtak lengyel nyelvű lapokról is, a melyek Lembergből és Varsóból jöttek. A lapok egyöntetű illusztrációkat közöltek a przemysli felrobbantott erődökről, de a képek felírásai kétséget hagytak fenn arra nézve, vajjon orosz ágyúk lőtték-e össze ezeket az erődöket, vagy mi robbantottuk-e fel őket.
Egyébként az itteni lengyelek azt mondják, hogy ezek a czenzurált lengyel lapok sokszor leplezetlenül megírták az igazságot, így nyiltan beismerték a vereséget, a mely az oroszokat a mazuri téli csatában érte és nem hallgatták el azt sem, hogy a Kárpátokon át tervezett betörés meghiusult. Az orosz nyelvű lapok már óvatosabbak voltak. Ezek hírek helyett legtöbbször hosszú stratégiai és politikai czikkeket közöltek, a melyekben ellenségeik közül legtöbbször két név szerepelt: a Hindenburgé és a Tiszáé.
A sok ezer fogoly közt van egy itt Tarnowban, a kinek a története most szájról-szájra jár katonáink között. Mikor az oroszok innen elmentek, főgondjuk az volt, hogy élelmiszer ne maradjon itt utánuk. Az elégetett liszten kívül, a mit tudtak, magukkal vittek. Mégis rengeteg kávé, tea, czukor, kenyér, zsír, fűszer és egyéb czikk maradt itt, a mit egyszerűen cserbenhagytak. A kivonulás után ezekben a raktárakban megjelent egy orosz katona, a ki az összegyülekezett zsidók közt kihirdette, hogy mindezt a sok készletet igen olcsón eladja az orosz parancsnokság. A zsidók és a lengyel kereskedők hamarosan meg is vásárolták az egész készletet és felosztották egymás közt. Mikor az utolsó csomagokat is elszállították a raktárból, a katona összeszámolta a pénzt, a mit ezekért a rengeteg mennyiségben felhalmozott készletekért kapott és a város felé közeledő előörseink elé szaladva, megadta magát. A foglyok, a kik itt hosszú sorban vonulnak végig, legtöbbnyire nevetve masiroznak. Ez az egy csak abban különbözik tőlük, hogy ez a markába nevet.
Megkaptam három orosz nyomtatványnak az eredeti példányait, a melyek közül egynek magyar a szövege, a másik kettő lengyelül van. A magyar czédulát innen Tarnowtól keletre dobta le egy orosz repülő, teleszórta vele a mezőt. Otromba csábítás ez a magyar katonákhoz, ha az ember jól elolvassa, van benne valami kétségbeesés ama tény miatt, hogy a magyar katona nem akarja sehol megadni magát. Íme a humoros magyarsággal szerkesztett mű eredeti formájában:
Tegnap jöttek el hozzánk német nemzetű katonák, önkényt feladták magukat s mondták azt:
A mi tiszturaink ijesztettek minket, elmesélték nekünk, hogy az oroszok érzéketlenek, kiszúrnak szemet és kinozik az embereket. Most látjuk, hogy az nem igaz, hogy az csak a tiszturak hazudsága, akik minden áron akarnak megtartani minket az osztrák hadseregben. Jól vagyunk itt az orosz fogságban.
A másik kettőről már sokat hallottunk. Ez az a két plakát, a melyen az orosz kormányzó elébb hazudott, aztán meggondolta magát, mikor Przemysl elestét hírül adta a tarnowi lakosságnak. Az első hirdetmény ez volt:
TELEGRAM!
Dnia 9/22 marca o godnizie 7 min. 30 rano naszo slawne wojska Rossyjskie wziely szturmem twierdze Przemysl.
Tarnov, dnia 9/22 marca 1915.
Magyar fordítása: «Távirat! Ma, márczius 9/22-én, reggel 7 óra 30 perczkor dicsőséges orosz csapataink ostrommal vették be Przemysl várát. A városparancsnok: Markievicz.»
Ezt a plakátot rengeteg példányban nyomtatták ki és már javában folyt a kiragasztása, mikor megérkezett a második. Akkor a már kiragasztott plakátokat hirtelen levakarták és helyükbe az itt következőt ragasztották:
OGLOSZENIE.
9/22 marca o godzinie 7 minut 30 z rana
Przemysl Poddal sie.
Komendant miasta Tarnowa
Podpulkownik Markiewicz.
Magyar fordítása: «Hirdetmény. Márczius 9/22-én reggel 7 óra 30 perczkor Przemysl megadta magát. Tarnow város parancsnoka: Markiewicz alezredes.»
Von François tábornok oroszlánja.
A galicziai harcztér porförgetegében, azokon az országútakon, a melyeken most egy soha nem látott népvándorlás nyomul erőszakosan kelet felé, – a sok teherautó, ágyú, szekér, fogoly, csapat közt immár harmadik hete szaladgál egy naiv német tréfa. Egy mindig rohanó igen nagy automobil tűnik fel hol itt, hol ott, tulajdonképen nem is látni, kik ülnek benne, oly gyorsan megy és olyan porosak a benne ülő köpönyeges alakok. De az autót már úgyszólván mindenki ismeri Közép-Galicziában, mert a motorján, elől, egy oroszlán ül. Az oroszlán – kitömött oroszlán, de német katonai egyenruhába van öltöztetve, csillog rajta minden, megvan rajta minden apróság, a mi a német hadnagyi rang számára elő van írva. Az oroszlán von François német tábornok autóján ül és a német tábornok tulajdona.
Története a következő.
Mikor a tannenbergi csatában Hindenburg tönkretette az orosz sereget, a vele együtt küzdő von François tábornok népfölkelői elindultak a csatatér kitakarítására. Mikor az elhagyott orosz árkokat kutatták, a halottak közt találtak egy kis kitömött oroszlánt, a mely valamelyik tisztnek a játékszere vagy babonája lehetett. A katonák a furcsa zsákmányt elvitték a tábornokuknak, a ki úgy megörült neki, mintha az egész ütközetet ezért az oroszlánért vívta volna. A tisztjei ráerősíttették a tábornok autójára, egy katonaszabó pedig, hogy szebb legyen, teljesen korrekt kis német közlegényi egyenruhát csinált neki. Így vágtatott aztán az oroszlán nagy komolyan ülve az autó orrán, mindenüvé, a hol a tábornok járt. Tannenberg után következtek az újabb kelet-poroszországi győzelmek. Az első győzelem után egy tiszt odament von François tábornokhoz és megkérdezte tőle, nem kellene-e az oroszlánt előléptetni, mivel oly kitünően viselte magát az ütközetben s elment mindenhova, a hol a gránát és a shrapnell hullott. A tábornok megfontolta az eszmét és kinevezte káplárrá az oroszlánt. Később már majdnem automatikusan ment a dolog, az oroszlán minden győzelem után előlépett és mikor von François április végén megérkezett Galicziába, már őrmester volt. Itt Galicziában a német katonák már nem igen nevettek rajta, ezen a stádiumon már túl voltak, egészen komolyan vették az oroszlánt, mint a német erőnek és méltóságnak szimbólumát, a mely úgy járta végig a csatákat, mint a rúdon hordott római sas, az egyenruhát pedig, a mely rajta van, gondozták és megbecsülték, mert ez volt az, a mi a szimbólumot az ő eszükhöz közelebb hozta. Mikor az oroszlán őrmester lett, a kisebbrangú német katonák és altisztek baráti mosolylyal bár, de szalutáltak neki.
Mackensennel és Emmich-hel együtt von François tábornoknak is hatalmas része volt a galicziai győzelemben, a mely után a katonák nagy vitatkozásokba kezdtek, hogy most mi legyen az oroszlánnal, lehet-e tiszt belőle. A győzelem, amely nyolczezer fogolylyal kezdődött és most a kétszázezer fogolynál sem fog megállni, egyre nőtt jelentőségében, úgy, hogy a vita lassan megszünt és az utóbbi napokban már közhangulattá vált az a felfogás, hogy ilyen óriási győzelem után az oroszlán megérdemli a tiszti rangot. És most körülbelül egy hete a tannenbergi oroszlán hadnagyi egyenruhában száguldozik a galicziai országútakon.
Ezek az országútak akkora lyukak mellett vezetnek el, hogy némelyikbe egy fiakker is beférne, némelyikbe pedig már bele is fért tíz-húsz szegény halott katona, a kiket szebb sírba nem is temethettek a bajtársak; egy ilyen tölcséralakú lyukat le is festett a mi jó öreg Mednyánszky Lászlónk, azt az állapotát festette meg, a hogy találta egy roham után: a szabályos tölcsér fenekén kis kerek vér-tó csillogott és a tó fölött három halott katona kapaszkodik a göröngyökbe. Ezek a galicziai országútak kis katona-temetők mellett vezetnek el, a melyeket az áhítatos lelkű «arbájtosok» világoskékre festett kerítéssel láttak el, a melyek keresztjeit lombfűrészszel díszesen kiczifrázták, sírhantjait vesszőfonattal, mezei virággal ékesítették. Egy ilyen temető tövében láttam kidőlt katonát ülni egy nagy fa árnyékában, a mint a homlokát törölte és a felírásokat olvasgatta egymagában, hangosan sillabizálva.
Ezeken az országutakon rohan a német oroszlánhadnagy föl és le, akkora por-gomolyagot verve, hogy az ember azt hinné, az égig ér, mindjárt fenn is marad felhőnek. És ezeken az országutakon, a melyek komolyságra intik a férfit, olyan komolyságra, a melynek a koporsó zártáig kell tartani, mégsem lehet szó nélkül elmenni az oroszlán mellett, furcsa, megható zamattal keveredik ez a kitömött figura ennek a soha le nem írható galicziai rohanásnak az emlékébe. A maga népi naivságában nemcsak a német bátorságot szimbolizálja, hanem a fegyelmes német észjárást: még az oroszlán se igazi oroszlán, ha nincs katonai uniformisa és rangja. A maga nagyszerűségében már művészietlen német rendimádat szimbóluma, a teljesen romlatlan katonaszívek kis bálványa ez az oroszlán, a melyen a katonaruha a szimbólum erősítésére díszlik. Magyarul mondva: a német katonavilág szemében a hímbátorságnak többé nem az oroszlán a jelképe, hanem a katona. Az oroszlán kevesebb, mint a katona. És a katonánál is több: a magasabb rangú katona. Ezért visel uniformist az oroszlán és ezért lép elő. Ennél férfiasabban, ennél katonásabban és ennél büszkébben tréfálni már nem is lehet.