Visszatért magyarok.
Galicziai előnyomulásunk egyik érdekes melléktünete, hogy most mindazok a katonák, a kik az orosz fogságból megszökve czivilben bújdostak Galicziában, az orosz áradat elhúzódása után magukra szedik elrejtett egyenruháikat és sorra jelentkeznek a bevonuló csapatoknál. A sok ilyen szökési történet átlagából kiválik ez a kalandos história, a mely elmondja, hogyan szabadult így az orosz fogságból egy budapesti fiatalember: dr. Benkő Károly ügyvédjelölt, önkéntes káplár a 24. vadászzászlóaljban.
Benkőt november végén Brzeskónál fogták el, a hol az utóvédben harczolt. Dembicába szállították az oroszok több magyar fogolylyal együtt. Egy torlódásnál Benkő kiugrott a sorból és belopózott egy üres házba, a hol három napig kínlódott étlen-szomjan, nem vetve le magáról egyenruháját. A mikor csöndesebb lett a város, előbújt és még mindig egyenruhában Ropcyce faluba bújdosott, a hol egy zsidótól nadrágot és kaftánt kapott. A lakosság itt hamarosan megtudta, hogy magyar katona, de senki sem árulta el, ingyen etették és dugdosták egészen deczember végéig az oroszok elől. Akkor nagyszámú orosz katonaság jött a faluba és az ő lakásába is kvártélyoztak orosz gyalogosokat és szanitéczeket. Az egyik orosz katona Boris Gorkij néven mutatkozott be neki és azt mondta, hogy unokaöcscse Maxim Gorkijnak, a világhírű orosz írónak.
Ez a Boris Gorkij kitünően beszélt hat nyelven: oroszul, németül, angolul, francziául, olaszul és lengyelül, úgy hogy mikor Benkőt megkérdezte, hogy miféle nemzetiség, ez nagy zavarba jött, mert a magyaron kívül egész nyelvtudománya az igen fogyatékos németsége volt és így se lengyelnek, se másnak nem adhatta ki magát. Azt mondta tehát neki, hogy Athénbe való görög diák. Így aztán Gorkij nem beszélhetett tovább vele, ellenben feljelentette az orosz parancsnokságnál, mint gyanus idegent. Másnap egy csendőrhadnagy jelent meg nála és az írásait kérte. Benkő azt mondta, hogy az írásai elvesztek, mire őrt állítottak a lakása elé és másnapra a parancsnok elé idézték. Szilveszter estéjén történt ez. Látta, hogy itt egyéb nem segít, egyenruháját eldugta egy kanapé alá, kaftánban kiugrott az ablakon és elindult vaktában Magyarország felé.
Gyalog bandukolt át Niedzviada, Mala, Huta, Gogolov, Trzebnie, Kopitava, Faliszovka, Poraj, Nienaszov, Makoviska, Draganova és Gojsce községeken, mindenütt csak a duklai szoros felé vezető utat kérdezve, mert így remélt legrövidebb úton hazajutni.
A Duklától három kilométernyire fekvő Ivla faluban elfogta egy orosz őrjárat. Már messziről azt kiáltották feléje, hogy: «állj meg, magyar kém!» Azonnal egy kozák kapitány elé vitték, a ki jegyzőkönyvet vett föl vele. A kihallgatás rövid volt és Benkő így jegyezte fel a párbeszédet a kozák kapitánynyal:
– Kicsoda ön?
– Zsidó vagyok Ropcycéből.
– Hová megy?
– A sógoromhoz, Duklára.
– Mit keres ott?
– Dohányt akarok vásárolni.
(A galicziai zsidók az orosz uralom alatt azzal az osztrák dohánynyal kereskedtek, a melyet az orosz katonák adtak el nekik potom áron.)
– Hol vannak az írásai?
– A kozákok elvettek tőlem mindent.
– Akkor – mondta a kozák kapitány – menjen, a hová akar…
Ezek után azonban Benkő nem mert már Duklára menni, mert Dukla tele volt orosz csapatokkal. Visszament Gojsce községbe, a hol egy Jan Wosniak nevű lengyel paraszt bújtatta el, mindenét megosztotta vele s az egész falut megkérte, hogy vigyázzanak a magyar katonára. Mikor orosz járőr jött a parasztházakat vizsgálni, Benkőt ágyba fektették és jajgatva mondták, hogy súlyos beteg rokonuk. Itt élt egészen márczius elejéig, a mikor az orosz katonák közt az az álhír terjedt el, hogy a németek betörtek Jaslóba.
Erre a hírre a szökevény elindult gyalogszerrel Jasló felé. De néhány kilométerrel a város előtt megállították az oroszok azzal, hogy czivilember nem mehet be Jaslóba. Kétségbeesetten fordult tehát vissza és elment Kopitavába. Itt egy szegény lengyel parasztasszony, Jastrzom Kunigunda vette magához azzal a megokolással, hogy az ő ura is háborúban van. A falu lakossága csakhamar megtudta, hogy magyar katona bújdosik náluk és követelte, hogy a magyar bújdosó sorban vegye igénybe a jobbmódú emberek vendégszeretetét.
Valósággal kapkodtak utána. Így lakott egy Jan Kobak nevű embernél, aztán két hétig Trybusz Mihálynál, majd egy Franciska Orzechovska nevű szegény asszony követelte azon a czímen, hogy az ő ura fogoly Szibériában és talán az is rászorul a mások jóságára, ha megszökik. Innen a tanító vitte el magához, minden jóval tartotta, majd egy úrhoz került, a ki Rozvadovban törvényszéki bíró volt. Itt töltötte május elején vándorlásának utolsó két napját. A bíró ruhát, fehérneműt adott neki. Az asztalnál hárman ebédeltek együtt, a bíró, Benkő és egy hallgatag úr, a kiről nem tudhatta meg, hogy kicsoda. Benkő gyanúsnak találta a hallgatag urat, kerülte, viszont a hallgatag úr is ferdén nézett Benkőre. Mikor a házigazda ezt észrevette, behívta őket a szobájába és bemutatta őket egymásnak. Benkő akkor tudta meg, hogy a hallgatag úr szintén magyar katona és régóta bújdosik itt Tschnadel bíró házában. Valósággal Jókai-regénybe illő jelenet lehetett, a mikor a két magyar szökevény egymás nyakába borúlt a jóságos bíró szobájában.
Most a két szökevény együtt tervezgetett és reménykedett, a mikor egyszerre híre jött, hogy a szövetséges seregek áttörték a galicziai orosz frontot és közelednek Kopitava felé. Az oroszok elvonultak a helységből és május hatodikán megjelent az első német patrouille Kopitavában s utána nemsokára a német katonaság, élén von Stock német tábornokkal. A magyar katonák azonnal jelentkeztek a német parancsnoknál, a ki megdicsérte őket és autón küldte mind a kettőt Neu-Sandecbe. Innen vonaton a főhadiszállásra utaztak, a hol a főparancsnokságnál jelentkeztek és részletesen jegyzőkönyvbe mondták kalandos történetüket. Útközben, Krosnó vidékén nem tudták megállani, hogy az arra haladó győzelmes magyar hadtestnél ne jelentkezzenek. Itt Arz altábornagy szintén elmondatta magának a szökés történetét. Most mind a két fiatalember útban van hazafelé, miután a főparancsnokság szabadságolta őket, hogy fáradalmaikat kipihenjék.
A Szurmay-honvédekről.
Nowak német író, a ki Liman lipcsei szerkesztővel a főparancsnokság külön engedélyével a Szurmay-honvédekhez utazott, ma elragadtatva jött vissza és egész este csak a honvédekről mesél. Szurmayék szívesen fogadták a két német vendéget, mindent elmagyaráztak, megmutattak nekik. Megkértem Nowak urat, mondja el a Szurmay-csoport legutóbbi napjainak történetét, a melyet vezérkari tisztek előadása alapján jegyzett fel.
A Szurmay-féle hadseregcsoport, a mely legnagyobrészt magyar honvédekből áll, most Drohobyc körül vívja nehéz harczait. A nyilvánosság előtt utoljára az uzsoki szoros nagyszerű védelmével kapcsolatban szerepelt a Szurmay-csoport. Hogy miképpen jutottak el a honvédek az uzsoki hegyek fagyos világából az égő petroleumforrásokhoz, arról Nowak a következőket mondja:
Szurmayék felállása legutóbb az uzsoki vidék galicziai részén Sianki falutól nyugatra és keletre volt. Emlékezhetünk még arra, hogy a gorlicei és a tarnowi offenziva előtt éppen ezt a vidéket támadták legerősebben az oroszok. A mi állásaink itt éppen ezért nagyon erősek voltak. Igen tömör földművek és drótakadályok védték az állást, a mely úgy volt megszerkesztve, hogy a támadó oroszokat már a támadás első perczeiben oldaltűzbe foghatta. Miután az oroszok leginkább az éjszaka sötétjében támadtak, a honvédek ezen úgy segítettek, hogy minden támadásukat kivilágították. A drótsövények előtt felállított őrök ugyanis, a mikor észrevették a sötétben feléjük csúszott orosz sorokat, jelt adtak hátrafelé és ugyanakkor hirtelen meggyújtották az előre odakészített szalmakazlakat, a melyek petróleummal voltak leöntve. Az összes drótsövények előtt hatalmasan fellobogó lángok erős fényt árasztottak és megkönnyítették a drótok közt bukdácsoló ellenség elpusztítását. Az utolsó napokban már tizes sorokban támadtak az oroszok, de a honvédek minden támadást visszavertek.
Mikor Nyugat-Galicziában megindult az offenziva, az uzsoki honvédek is támadásba mentek át. Uzsok körül is van egy Ostry nevű hegy, ez volt az oroszok legerősebb támaszpontja. Ezt a hegyet május harmadikáról negyedikére elfoglalták és hirtelen átalakították a maguk czéljaira. Az orosz lövészárkokon keresztül-kasul magyar árkokat ástak. Uzsok környékén, a hol már sokszor cseréltek gazdát a magaslatok, mindenütt láthatók ezek az egymást keresztező, egymásba fonódó lövészárkok, a melyekben hol oroszok, hol magyarok laktak. Az Ostry-hegy elfoglalása után megkezdte az orosz haderő a visszavonulást, a Szurmay-csoport pedig az üldözést. Az oroszok már megkaphatták galicziai vereségük hírét, mert itt álló seregük, a mely a Bruszilov tábornok nyolczadik hadseregének balszárnya volt, igen gyorsan vonult vissza. A honvédek oly gyors tempóban folytatták az üldözést, hogy az úttalan vidéken nem is a völgyeken át, hanem hegyen-völgyön keresztül úgyszólván légvonalban siettek az oroszok után. Az oroszok visszavonulásának módja jellemző volt. Ha az orosz úgynevezett stratégiai visszavonulást rendez, vagyis még vissza akar jönni arra a helyre, a melyet elhagyott, akkor kíméletesen rombol. Ha megverve menekül, akkor tűzzel-vassal púsztít. Elég annyi, hogy ezen a vonalon megverve menekült az orosz sereg. Turka helység például nem létezik többé.
Állandó utóvéd-harczok közepette érkeztek Szurmay honvédei május közepe táján azokra a hegyekre, a melyek mögött észak felé mély völgykatlanban fekszik Boryslav, a milliókat érő petróleumforrások sokat emlegetett vidéke.
A boryslavi magaslatokról leszállva már látták a honvédek égni a petróleumforrásokat. Mentek le, neki a lángtengernek. Az oroszok három szotnya kozákot rendeltek ki gyújtogatni és egy félszotnya dragonyost a lakosság fékentartására. Először a kincstári források lángoltak fel. Aztán az úgynevezett Hubicz-források. Harmadnap égett maga a boryslavi telep. A kozákok, a kiknek parancs szerint óvni kellett volna a franczia és angol tulajdonban levő forrásokat, nem nagyon válogattak, mert a honvédek már a nyakukon voltak. Nem is gyújtottak fel mindent. Maradtak források is, fúrótornyok is épen. Egy mérnök a gyújtogatásra rendelt kozákcsapattól harmincz rubeljével váltott meg néhány tornyot. De a tartályokat megfúrták és meggyújtották. Elvonulásuk után még tizednapra is füstös lánggal égett a petróleum a völgyben…
A honvédek ezen az égő vidéken keresztül folytatták az üldözést Drohobyc irányában. Szurmay altábornagy éjjel-nappal talpon volt és legtöbbször olyan helyen ütötte fel hadiszállását, a mely az orosz tüzérség tűzvonalában volt. Állandó és közeli érintkezésben akart lenni csapataival. Drohobycon túl kitünő terepet találtak a védekezésre az oroszok. Itt mocsarak mögé húzódtak, úgy hogy a honvédek csak az ingoványon keresztül intézhettek ellenük frontális támadást, tüzérségünk azonban ellenállhatatlan oldaltűzzel innen is kiverte őket. Különös nehézséggel járt a mocsaras vidéken a sebesültek hátraszállítása.
Drohobycban lengyel és zsidó küldöttség várta Szurmayt és csapatait. Felszabadítóikat üdvözölték a magyar honvédekben.
Becsülettel küzdöttek soraikban a magyarországi szerbek is és ide is elkisérték őket apró, teherhordó lovaikkal a bosnyákok, a kik Uzsoknál oly kiváló szolgálatokat tettek, hogy egy ott járt svájczi őrnagy hasábokat írt róluk egy bázeli ujságba. A honvédek, a kiknek történetében már napi hatvan kilométeres menetelés is előfordult, ezúttal is igen nagy és gyors marsokat végeztek. Jellemzi a csoport lelkes hangulatát, hogy mikor ezek a harczok megkezdődtek, a tiszti szolgák is a frontba kéredzkedtek és részt vettek a küzdelemben.
Az üldözés napjaiban Nowak és Liman meglátogatták egy éjszaka a tüzek mellett táborozó honvédeket. Mikor a honvédek meghallották, hogy ezek az urak Németországból jöttek el hozzájuk, valamennyien levették sapkájukat és ezt kiáltották feléjük: Testvérek vagyunk!