A délelőttöt a budapesti I. honvéd-menetezred állásaiban töltöttem. A hogy az ember szinte várta: a tartalékok egy erdőben valóságos városligetet rendeztek be gunyhókkal, bódékkal, hintákkal, a parancsnokuknak ízléses villát építettek, maguknak pedig kabaré-szinpadot állítottak. Az építkezés, a felírás, mind csupa ötlet. Van bakakorzó, dalárda, kuplé, «velenczei éj», sokszorosított műsor, iparművészeti munka: fehér mészkőből szobrok faragása, fiatal fenyőből remekbe nyesett botok, pipák, szipkák, van «költemény», dal, Telefon-Hírmondó (csöndes estéken összekapcsolják a lövészárkok telefonjait és hegedűlnek, énekelnek, szavalnak a telefonba), ujságolvasás, sétatér (egy táblán: «A gyepre lépni szigorúan tilos»), van konferanszié, czigányprimás, akrobata – Pest itt is Pest maradt. És volt egy hónappal ezelőtt Chorostkovban, mint ők mondják: «nagy kabaré és kivilágítás», a falu égett és egész éjszaka kézitusa volt az oroszszal, ökölre, puskatusra, dorongra, kézigránátra, a míg hétszázat el nem fogtak közülök, és a többit győzelmesen ki nem verték az égő faluból. A divizionárius «Emléklapot» küldött az ezrednek, a melyben magasztalta a vitézségüket és zászlójukra iratta az ezred négy véres, dicsőséges csatáját: Makovka, Babin, Salaszyce, Chorostkov…
*
A fiatal ezred első parancsnoka Csicsery Zsigmond ezredes volt, a kit magasabb megbizatás más térre szólított. Most Frauendorfer Ferencz alezredes a kommandáns, Tauffer, Martini és Ghiczy kapitányok a zászlóaljparancsnokok, az ezred állóharczot vív, a pesti gyerekek nehéz és vad harczok után a lövészárok-háborúban mutatják meg, mit tudnak.
A hogy a gyönyörű, árnyas erdőben járunk, ennek a víg városligetnek a hangulata egyre komolyodik. Egyre több csatáról hallok. Tiapczénél ez történt, az történt. Tiapcze is hatalmas verekedés volt, a pestiek három hétig harczoltak ott egyfolytában, pihenő nélkül.
– Legmelegebb két napunk – mondja Tauffer Dezső százados – május 26 és május 28 volt. Huszonhatodikán egész nap az oroszok legerősebb állását támadtuk. Huszonnyolczadikáról huszonkilenczedikére virradó éjszaka a pestiek nyolcz orosz rohamot vertek vissza, az orosz négy ezreddel akarta őket tönkre tenni, de ők a négyszeres túlerőt mind a nyolczszor tökéletesen visszaverték, és azt jelentették reggel a parancsnokságnak, hogy háromezer orosz halott és súlyos sebesült fekszik a vasút mentén.
Itt hallom az orosz pánczélvonat esetét is.
Jezupoltól délre állt az ezred, a Hofmann-hadtest Dnyeszter-harczai idején, az állásaik keresztben metszették a stanislau–halicsi vasútat. A hogy egy délelőtt a meglehetős nyugodt vidéket kémlelik a fedezékekből, egyszerre csak igen lassan jön feléjük az orosz rajvonal felől egy vonat. Egy baka veszi észre először és elkiáltja magát: «nézzétek csak, vasút!» Megállapítják, hogy orosz pánczélvonat, de ekkorra a vonat már be is mutatkozik: jobbra-balra okádni kezdik a vaggonba bujt gépfegyverek a golyót a pestiek felé. Lövöldöznek rá, de az ilyen vonatnak nem árt a puskagolyó. Közben a messze hátul álló német tüzérség kitünő szeme észre veszi a vonatot és német alapossággal mindenekelőtt mögéje lő, elrombolja a pályát, hogy ne mehessen vissza, aztán egyik gránátot a másik után vágja bele a vonatba. Ezt már a pánczélvonat se szereti. Megy tehát vissza, de csak addig a lyukig ér, a mit a német mögötte csinált. Ekkor kiugrik a pestiek lövészárkából Földváry Frigyes bizományos… azaz: ezred-utásztiszt, és néhány ügyes pionirral előreszalad háromszázötven lépésnyire a rajvonal elé, egészen a 105-ös számú bakterházig és ott ekrazittal felrobbantja a sineket. Most már a vonat két lyuk közé van fogva, nem mehet se előre, se hátra. A német tüzérek estig lövik a beszorúlt vonatot, a mely most már elhallgat, másnap reggel pedig sehol sincs. Az oroszok vagy felrobbantották, vagy a hátsó lyukat éjjel kijavítva, elvitték a roncsait.
A golyófogó esernyőt is elmondják.
Az ezredorvos egészen komolyan azzal biztatta Tauffer századost, hogy ő már kipróbálta: igen erős orosz puskatűzben esernyővel kell járni, a golyó megijed az esernyőtől. A százados Halicsban meglát egy parasztnál egy kopott esernyőt, megveszi tőle két koronáért azzal, hogy majd ha tűzbe kerülnek, átnyújtja a doktornak. De nem találja sehol a doktort, ellenben megjön a parancs: rohammal kell kiverni az oroszt abból a bizonyos égő Chorostkov faluból. Az ezred a faluhoz rohan, a hol az oroszok hirtelen elárasztják őket puska- és gépfegyvergolyóval. Olyan nagy volt ez a golyózápor, annyi jó pesti fiú bukott el mindjárt az elején, hogy egy pillanatra lehetetlennek látszott tovább menni. Tauffer kapitány valahol elől járt és egyszerre csak látja az ezred, hogy a kapitány kinyitja az ócska esernyőt és védelmül feszíti az orosz golyók ellen, úgy megy előre. A borzasztó szituáczióban ez a tragikus tréfa nagyszerűen hatott: hatalmas hahotával ugrált fel az ezred és rohant az esernyős kapitány után, be a golyózáporba. És mindenütt járt, imbolygott előttük a fekete esernyő, Tauffer kapitány lobogtatta, mutatta, hogy nem fogja a golyó, – így rohantak be Chorostkovba, verekedni és meghalni, nevetve, az esernyő után.
A járőreik ügyesek, ravaszok és vakmerőek. Van egy káplárjuk, Leu Péter, ez egyedül szokott átmenni az orosz lövészárokba, foglyot hozni. Az ezred naplója szerint eddig nyolczszor ment át egyedül és minden alkalommal hozott legalább egy foglyot. Nemrég egy járőr, a mely kémlelő-úton volt, egyéb jelentések közt azt is hozta az orosz állásokból, hogy panaszkodnak az oroszok, mert napok óta nem kapnak czigarettát. Képzelhető, hol jártak, és mit csináltak, a míg odajutottak, hogy az oroszok «panaszkodtak» nekik.
Legfrissebb eseményük a szétlőtt kabaré.
Július 28-án, az évforduló ünnepén a vak katonák javára a rajvonal mögött néhány száz lépéssel «tábori művészestélyt» rendezett egy bajtárs: Halász Alfréd szinigazgató. Este kilenczkor kezdődött az előadás, melynek műsora a következő volt: a Hegedüs-század énekkara elénekelte a Himnuszt. Halász Alfréd szavalt. Dely Károly magyar dalokat énekelt, Székely Jenő kuplékat. Dusek Ferencz honvéd akrobata-mutatványokkal lépett fel. Szabó hadapród, Kis Gyula honvéd, Hádl József honvéd zenei produkcziói után Halász szavalatot adott elő, de akkor már kezdtek ebbe belefütyülni egyes orosz golyók. A hallgatóság kissé széjjelebb ült, és úgy hallgatta meg Löblovitz Béla hadapród hegedűszólóját. A hegedűszóló vége felé azonban komolyodott a helyzet és az oroszok, a kik a tiszta, csöndes estében kitünően hallották a hangversenyt, veszettül kezdtek lövöldözni, most már géppuskából is. A konferanszié: dr. Oesterreicher zászlóalj-orvos figyelmeztette a közönséget a «közbejött technikai akadályokra», és mint Tauffer kapitány mondja: mire szétnézett, a hegedűszóló igazán szólóban maradt, a hallgatóság az utolsó szál emberig visszaugrált a lövészárkokba. Erre a hegedűművész is távozott, de a kis erdő a szinpad körül még egy félóráig recsegett-ropogott a sűrű orosz tűzben. Egyebekben az énekszámokat hegedűn Duffek Antal és Kőnigsberg Arnold urak kísérték, és a vak katonák szép összeghez jutottak a bevételből. Sebesülés nem volt.
Lenn jártunk a «támpontjukban», a mely ezen a vidéken legmesszebbre ugrik előre az orosz állások felé és meg van rakva gépfegyverekkel. A végtelen futóárkok végében az egyik géppuska-csoportnál Urbanek Ferencz hadapród, a másiknál Csont Lajos hadapród áll parancsnokként szemtől-szembe az oroszszal, szinte az orra előtt. A lyukakon ügyes pesti gyerekek néznek ki mozdulatlanul, némán, egy pillanatra se hagyva abba a figyelést. Minden mozdulatra kap az orosz «egy fröcscsöt». Egészen furcsán, igazán fröcscsnek hangzik ez a fröcscs, – ugyanúgy szól nagyban, mint kicsiben az, a mikor a pinczér a szódásüvegből előbb egyet a földre fröcscsent, csak aztán lát neki. A földszinen lát ki az ember innen, ritkás búzavetés és sűrű drótsövények közt kell nézni, szabad szemmel kitünően látom az orosz árkot, előtte egy lyukban a drótok közt a «Feldwachét». A mint odaát mozdult valami, jött a fröcscs: egyetlen recsegés, a mivel a géppuska nyolcz-tíz golyót köp át. Négy-öt elszórt puskalövés volt a válasz. Azt mondják a kadétok, hogy ha az orosz a jövő héten is ilyen szelid marad, a király születésenapján nagy «velenczei éjt» és bakakorzót rendeznek. Mostanában az orosz nagyon szelid és a bosszúállásban valósággal pedáns. Ha délben a mi tüzérségünk belelő néhányat a mozgókonyháiba, másnapig vár a bosszúval: másnap délben pontosan ugyanabban az órában és perczben pontosan ugyanannyit lő vissza. Ezzel világosan jelzi, hogy: «ha te nem bántasz engem, én se bántalak téged.»
Az út, mely a pestiekhez vezet, beleesik az orosz tüzérség lő-vonalába. Gukkerrel az orosz itt minden embert lát. Mégis nyugodtan viszik itt a menázsit az állásokba. Ha azt akarjuk, hogy ide ne lőjjön, egy-két napig nem lövünk az ő menázsi-útjára. A hálában époly pontos, mint a bosszúban. Az az érzésem, hogy ha több municziója volna, nem volna ilyen lovagias.
Egy Falz-Fein nevű orosz tábori pilóta érdekes dolgokat mondott az ellenséges repülők egymáshoz való viszonyáról, ezért jegyzem fel elfogatásának történetét és nyilatkozatait. Mert egyébként nagyon egyszerű az esete, «május 26-ikán Bolechownál belelőttünk a gépébe, leszedtük a levegőből és elfogtuk» – mondják a divizió tisztjei, a kik szívesek itt a kertben a naplóikat előszedni és az esetet nekem hitelesen elmesélni.
Május 25-ikén orosz repülők bombákat dobtak Bolechowra, egy bomba egy kertbe esett és egy egész kis családot tépett szét. A katonák másnap, 26-ikán, megint meglátták az orosz repülőt, lövöldözni kezdtek rá, s a hogy figyelemmel nézik, egyszerre csak megbillen a gép a levegőben és villámgyorsan jön lefelé. Cisow falunál száll le, egy erdő mellett. Mire odaszaladnak, a gép már lobogó lánggal ég és a két orosz repülő szalad be az erdőbe. Az egyik sántit, a másik támogatja. A sűrű erdőben hajsza indul utánuk, de nyomuk vész. A parasztok azt mesélik, hogy mikor lezuhantak, hamar ledobták a ruhájukat és osztrák-magyar tiszti egyenruhákat öltöttek. Telefon, távíró dolgozni kezd, hogy az ismeretlennek látszó tiszteket a környéken szólítsák fel igazolásra. Délután négytől este nyolczig semmi eredmény. Este nyolczkor Wertheim tüzérfőhadnagy elfogja őket és behozza mind a kettőt kocsin a parancsnokságra. Az egyenruháról szóló hír hazugságnak bizonyul: a két orosz angolos egyenruhában van, angol repülő-sisak van a fejükön. Az egyik a pilóta: Alexander Alexandrovics Falz-Fein, a másik a megfigyelő: Szergej Ivanovics Kosztelniczky, hadnagy. Elmondják, hogy addig bujkáltak az erdőben, a míg meg nem éheztek. Este beosontak egy faluba, tejet kérni, ott egy kis gyerek elkezdett kiabálni rájuk: «moszkali, moszkali» (oroszok) – és hiába volt minden, addig kiabált, a míg el nem fogták őket.
Tisztjeink úri módon bántak velük, enni adtak nekik, és Falz-Fein vacsora után a következőket mesélte:
– Az ellenséges repülők közt egészen másfajta viszony van, mint más ellenséges tisztek közt. Maga ez a nagy bátorságot követelő nehéz sport teszi, hogy a repülő a másikat is kiválasztott lénynek tartja, példáúl az orosz repülő, ha csak kényszerítve nincs rá, nem lő az ellenséges repülőre, valami ki nem mondott kollegialitást érez vele, a minek főoka az, hogy az ellenséges repülőknek van egy közös ellenségük is, maga a levegő, a melylyel éppúgy küzd az orosz mint a mienk.
– Az orosz repülő, – mondja Falz-Fein – ha ellenséges repülőt lát, nem tudja azonnal megölni magában a sportembert és előbb a repülőt nézi benne, csak aztán az ellenséget. Első érdeklődése, mikor meglátja, az, hogy hogyan repül.
A következő jellemző esetet beszéli:
– Az orosz repülők különösen tisztelték báró M. magyar-osztrák főhadnagyot, a kit a levegőben nagyszerű repülőnek és lovagias ellenfélnek tanultak megismerni. Ennek a főhadnagynak, a ki egy repülőcsoport parancsnoka volt, minden módon kedveskedtünk. Az oroszok elfogtak egyszer Galicziában egy német főhadnagyot és egy magyar kapitányt, s mikor ezeket az orosz repülőtábor mellett vezették el, az orosz repülők ajánlkoztak, hogy leveleiket közvetítik M. báróhoz. A két tiszt meg is írta a leveleket és az orosz repülők a szokásos fehérszalagos bádogcsőben ledobták mind a kettőt a magyar-osztrák front mögött. Husvétkor az orosz repülők egy csomagban czukrot és süteményt dobtak le báró M. czímére és tréfából ráírták, hogy «vigyázat, robban». Másnap báró M. egy repülője viszonzásul czigarettákat dobott le az orosz front mögött az ajándékozók czímére. Most az orosz repülők levelet írtak és dobtak le báró M.-nek, a melyben másnapra meghívták fekete-kávéra. Báró M. ugyanezen az úton azt válaszolta, hogy köszöni a meghívást, de nem kér az olyan vendégszeretetből, a melynek esetleg fogság a vége. Ezzel a levelezés meg is szünt.
A divizió tisztjei megmutatták a leveleket, a melyeket az orosz pilóta egy ausztriai fogolytáborból ír nekik. A levelek tele vannak áradozó dicséretekkel, a melyekkel a repülő tisztjeink lovagiasságának adózik. A legújabb levélben a fogoly pilóta Héger főhadnagytól lelőtt gépének fényképfelvételét kéri hat példányban. El is küldték neki a képeket. Azonkívül teljesítették mindkettőnek azt a kívánságát, hogy egy-egy czenzurázott levelüket, a melyben sorsukról családjuknak hírt adnak, a mi repülőink dobják le az orosz front mögött.
A magyar katona és a föld…
Kezd előttem kialakulni az aratás napjainak megrendítő harcztéri költeménye: az a sok százezer fegyverbe öltöztetett paraszt, a ki itt Galicziában vérzett és vérzik, a magyar, az osztrák, a német, az orosz, mind, az aratás napjaiban nyugtalan, szomorú, izgatott, álmatlan volt, ezeken a napokon az egész fronton, innen is, túlnan is, valami borzongás járt, a mi lassan-lassan később megnyugodott és aztán végleg elmúlt. A tisztek okossága és jósága, az újságok jó terméshírei, a hazulról ezrével jött bíztató levél teljesen lecsillapította ezeket a szegény szíveket. Most már alig beszélnek róla.
A hogy a galicziai – helyenként még most is zöld – szántóföldeken masiroztak, hasaltak, lőttek, a hogy ezt az éretlen-kalászos földet felturták, a hogy lövészárkot hasítottak belé, Péter-Pál közeledtével már kizárólag csak erről beszéltek. Akkor hallottam először, hogy ásás közben folyton a földet kritizálták, egy-egy mondásuk szájról-szájra járt, ilyeneket mondtak, mikor ellenséges tüzérségi tűzben a fedezéket ásták:
– Nem érdemlik meg ezek ezt a szép fekete földet.
Hallottam, hogy mikor támadásoknál a vetés közt hason csúsztak előre, hogy minden tíz lépésre új lyukat vájjanak a földbe, s az ilyen lyukakban néha órákig mozdulatlanul kuporogtak, mert oly gyilkosan lőtte őket az orosz, hogy várni kellett: hason fekve a zöld vetést gusztálták, a földet morzsolgatták ujjaik közt, s a támadás végeztével többet beszéltek a földről, a melyen végigtúrták magukat, mint az oroszról.
A halicsi hídfő megrohanásakor, a mi Péter-Pál körül történt, B. R. barátom egy kombinált honvédezred bakái közt kuporgott a part fekete földjében, egy gödörben, a mely fedezéket nyújtott. A fejét senki se dughatta ki, mert a gödör felett «úgy czinczogott a levegő az orosz golyóktól, mint a czitera», – benn a gödörben a bakák a Dnyeszter-menti zsiros, iszapos fekete földet fogdosták, arról beszéltek, hogy a Dnyeszter néha azért fekete, mert a megáradt kis folyók ezt a fekete földet hordják bele és hogy «mégis miért zöld itt még mindig a vetés, mikor nálunk otthon már be is hordták, ha behordták». Még később is a behordásról folyt a szó, mikor az orosz puskatűz oly erős lett, hogy a municziót messziről kellett dobálni ebbe a gödörbe, mert élő ember oda nem mehetett.
Hallom, hogy ezeknek a rettenetes napoknak az estéin összebujtak, sokszor nem tudtak elaludni a tartalékok védett helyein sem, a Dnyeszter-parti falvak tüzének visszfényénél csoportokban guggoltak a huszárok és arról tanakodtak, hogy «hogyan fogja az asszony elintézni», hogy behordták-e, nem hordták-e, hogy «mennyit adott» és hogy mi igaz a búza jó árából. A huszárok nagy részének, a ki itt harczolt, nem is volt földje. Mégse tudott aludni, mikor erről kezdtek beszélni. Azt mondták:
– Errefelé a sok paraszt most aratáskor mind nyugtalan, mint a hogy a jó bor a pinczében megbolondúl, mikor a szőlő virágzik, mert a hordóban is megérzi…
Azt mesélték a huszárok, hogy ők már tavasszal, mielőtt a nagy áttörés volt, Gromnik körül egyre csak azt nézték a lövészárkok kukucskáló-lyukain keresztül, hogy az orosz front mögött hogyan szánt a galicziai paraszt. Ugyanakkor a mi frontunk mögött a katonaság lovat és huszárt adott kölcsön a parasztnak, hogy szánthasson. A lyukon a huszárok azt nézték, hogy a kozák, a kit az orosz katonaság a lengyel paraszt mellé adott, csak felügyel a szántásra, míg nálunk a huszár mindig maga vette kezébe az eke szarvát, sőt az ekevasat «úgy belenyomta a földbe, hogy a polyák paraszt megijedt». Mikor aztán most Kelet-Galicziába kerültek, akkor a lövészárkok halálos kis ablakain keresztül, a melyekben a puska fekszik puha földágyon, lövöldözés közben a vetést birálták folyton, a melyet talán még sohasem láttak ilyen közelről, alulról, az orruk magasságából.
Az orosz foglyok közül azok, a kik németül tudtak, az ausztriai parasztokkal folyton a földről, az aratásról és a buza áráról tárgyaltak és kölcsönösen összehasonlították a viszonyokat.
A jó termés hírét először az ujságok hozták meg. A levél lassabban jár. Aztán jöttek hazulról a levelek, csupa biztatás, hogy behordták, sokat adott, jó ára van. Akkor árokról-árokra járt egy-egy tábori levelezőlap, a mely az egy vidékről való legénységet érdekelte. Mint valami csudanagy hullám, hömpölygött haza innen az aratási napok izgalma, otthon a sík parton megszelidült és lágy áramlással, biztatóan jött vissza. Visszaszállt a föld gyermekeinek szemére az álom, a «bor a pinczében» egy kis forrás után megint megnyugodott, az összefogdosott, elgörbült drága tábori levelezőlapok a sapkák mellé, a szívek fölé kerültek, miután körüljártak az árkokban. «Megvolt, nélkülünk is megvolt». Most már valami lehiggadt nyugalommal nézték a futóárkok mögé tábori csendőrökül állított huszárok a rutén parasztot, a mint az asszonyaival arat. Mikor egy lapos dombtetőn végigmentünk a szegényes rutén gabona közt, úgy állt köztük a fegyveres huszár, mintha a cselédei közt állna, le nem vette a szemét a munkájokról, kisérte őket, a hogy lassan hajladoztak, mozogtak a vetés közt. Velem egy kedves, okos huszártiszt, báró V. jött ezen a darabon, hogy-hogynem, egyszerre ő is a «Haditerményről» beszélt, buzaárakról és zsákhiányról, olyan ágyúdurrogásban, hogy alig értette egymás szavát az ember. Később, mikor egy ilyen magányos őrhuszárt megszólítottam, hogy mi ujság, azt mondta, nem szép az orosztól, hogy napok óta ezeket az arató parasztokat lövi szánt-szándékkal. «Úgyis nyomorult föld van erre fölfelé, arra lejebb a víznél már jó, látja az ember, mikor a dekkungot ássa. Tessék nézni, itt a fölső sor milyen fehér, ott lenn már szép barna».
A «fölső sor» a mi régibb lövészárkaink szürke-fehér vonala. «Ott lenn» a mostani állásunk, a miben innen fölülről kis sapkákat látok mozogni – és a harczos életre gondolok, a mit ezek a kis sapkák ott elől élnek – a huszár áll mellettem, újjal mutatja egyik árkot a másik után és mintha ez az egész lövészárokrendszer nem háború volna, hanem valami újfajta, óriási stílü felszántása a világ földjeinek, bíráló hangon folytatja: «ez itt erre mind fehér, meszes, köves… az ott arra agyagos… amarra már barna, nagyon szép, nagyon jó…»
Olyan hangon, mintha egyikben sem volna, mintha sohase lett volna semelyikben sem katona, vagy háború. Csak föld. Rossz föld és jó föld.
Itt leányok is harczolnak, katonaruhába öltözött leányok. A Hofmann-hadtest csapatai közt most a rajvonalban áll több ukrainai önkéntes-formáczió is. Ezek a derék és vitéz galicziai önkéntesek végigharczolták az őszi orosz betöréstől kezdve a Kárpátokon át való felnyomulás nehéz küzdelmeit, részt vettek a Kárpátok téli védelmi harczaiban és az offenziva megindultával ők is eljutottak a bolechowi, halicsi véres napok után Kelet-Galicziába. Mindenki csak szeretettel és becsüléssel beszél ezekről a nagyrészt egyetemi ifjakból álló csapatokról, a melyek különösen a legnehezebb felderítő- és hírszerző-szolgálatban nagy érdemeket szereztek. Egyik sem sorkatona, valamennyi felesküdött hadiönkéntes, a ki a rendes gyalogsági egyenruhát viseli. Önfeláldozó vitézségükön kívül ismertető jelük a sárga-kék kokárda, a melyet a sapkán viselnek.
Egyik nevezetességük, hogy rendes, szabályos katonaruhába öltözött leányok is vannak köztük, a kik minden tekintetben ugyanazt a harcztéri szolgálatot végzik, mint a férfiak. Karabélylyal járnak, ők is letették a katona-esküt, előlépnek, sőt kitüntetéseket is kapnak. A nemzetközi jog szerint ép oly katonák, mint a férfiak, ilyeneknek tekintjük mi is azokat az orosz nőket, a kik rendes katonai egyenruhában harczolnak. Mert ilyenek is vannak.
Ma hosszabban elbeszélgettem az egyikkel, Sophie Haletschko kisasszonynyal. Rendkívül nőies, finom arczú szőke leány, huszonnégy éves, diákkisasszony, igen komoly és igen szép. Megviselt, durva tábori egyenruha van rajta, vállán a karabély, gallérján az őrmesteri rangjelzés, mellén a vitézségi érem. A háború kezdete óta harczol, egy év alatt mindössze kilencz napig volt beteg és azt mondja, nagyszerűen érzi magát. Lembergi lány, Gráczban tanult német és szláv filológiát, mikor a háború kitört, ő is elment a többi galicziai ukrainás-önkéntessel, mert «nem birt otthon maradni, úgy érezte, hogy mindenkinek el kell most menni». Az ukrainaiak régi, XVIII. századbeli hadseregébe, a «Ssitsch»-be, a melynek a nevét most ezek a csapatok viselik, halálbüntetés terhe alatt volt eltiltva nőnek belépnie.
– Most semmi sem tart vissza bennünket.
Az őrmester-kisasszony lovas járőrszolgálatért kapta az őrmesteri rangot, majd az ezüst vitézségi érmet. Husne falu környékén csapatával, a melynek vezetője volt, egészen az orosz állások mögé hatolt el felderíteni. Synovodzkónál is lovas-patrouillet vezetett, itt tüntették ki.
– A doktorátus előtt álltam, – mondja – de ez most majd későbbre marad.
A kezei finomak és nőiesek maradtak, a szemén változatlanul igen ábrándos és átszellemült fátyolozottság ül – az ő arcza az egy esztendei hegyiháborúban nem változott úgy meg, mint a legtöbb intelligens férfiarcz, mint azok a férfiszemek, a melyek egy hónapi háború után tökéletesen új és félreismerhetetlen tekintettel néznek.
Barátnője, a ki szintén kezdettől fogva velük harczolt, Olena Stepaniw, orosz fogságban van. Olena is lembergi diákkisasszony, tizenkilencz éves és nemcsak harczolt az ukrainai ügyért, hanem toborzott is önkénteseket. Ő is patrouille-vezető volt, kiválóan vitéz leány, szintén ki van tüntetve a vitézségi éremmel. Bolechownál kis csapatával az utolsó pillanatig fedezte más csapatok elvonulását, a míg az oroszok egészen körül nem vették és el nem fogták. Sorsáról eddig megbizható hir nem jött.
Itt harczol egy lovas-különítményben Kus Irén kisasszony is, őrmesteri rangban. Ő már férfiasabb megjelenés: erőteljes növésű, rövidre nyirt hajú, bátor tekintetű, igen csinos leány, a ki a Makovka-hegyért folyt rettenetes harczokban mindvégig részt vett és kapitánya kijelentése szerint a «legszebb bravurok egyikét» vitte véghez: rohamban előreszaladt egészen az orosz gépfegyverig és kézigránáttal felrobbantotta a gépfegyvert, személyzetestül.
Anna Dmyterko lembergi diákkisasszony, Paulina Mychajlyschin: egy fiatal özvegyasszony, Olga Pidwysocka, aki mindössze tizenhét éves és a szemináriumból sietett a harcztérre – mind szintén ezen a vidéken harczol a férfiakkal együtt.
A vitéz leányokat az ellenség is jól ismeri és megbecsüli. A Golos Naroda czímű orosz lap hírt adott Haletschko és Stepaniw őrmester-kisasszonyok kitüntetéséről, mikor a vitézségi érmet megkapták. Ez a hír az akkor még orosz uralom alatt levő Lembergből jutott el az orosz ujságba. Ezek a mi leányaink viszont érdeklődnek azok iránt az orosz nők iránt, a kik odaát harczolnak. Egy más orosz lapból kivágták és eltették két ilyen orosz katonahölgy arczképét: az egyik egy tiszt fiatal felesége, a ki férjét elkisérte a háborúba és mellette harczol.
Az ukrainai diákok megható gyöngédséggel veszik körül ezeket a harczos leányokat. Komolyan és barátilag beszélnek velük, soha egy pillanatra nem éreztetik velük, hogy nők. A csoport, a melylyel együtt sétáltam az erdőben, a valósággal indiánusmódra épült wigwamok közt, – (Melnyk, Roman, Diduschok, Tschernyk, Semyrozum és Berehulak diákok, valamennyin egy-két vitézségi érem) – tisztelni való komolysággal fogja fel a harczoló nők szerepét. Minden léha gondolattól ezer mértföld távolságban úgy jár közöttük karabélylyal a vállán ez az ábrándos szemű szőke leány, mintha a nagy gondolat erejével, a melyet képvisel, valami szelid, de ellenállhatatlan uralmat gyakorolna fölöttük. Az egész kis csoportnak a képe, a hangulata, a szelleme olyan, hogy más nem is értheti meg őket, mint a ki szemtől-szembe áll velük. A mi odahaza bizonyára a háború egyik romantikus csodájának hat, az itt józan és véres valóság; az embernek itt eszébe se jutnak azok a kérdések, a melyek odahaza bizonyosan felmerülnek. Valami türelmetlen, bántó, érzés fog el arra a gondolatra, hogy ezek körül a lányok körül más kérdések is lehetnek, mint tisztán politikaiak és katonaiak. Sophie kisasszony egy pillantása husz esztendő városi viczczelődését törli le az ember szívéről.
Egy névtelen magyar bakáról.
Tegnap este itt a faluban valaki a következőket beszélte el;
«– Mikor májusban a nagy offenziva teljes ereje kifejlődött és a szövetséges seregek nekivágtak Galicziának a Dunajec felől, a legforróbb napokon a mi bakáinkkal masiroztam kelet felé. Az az állandó menydörgés kísért, a mi a Dunajecnél ezerötszáz ágyú egyszerre való elbődülésével kezdődött meg, és a mi végigdörgött aztán Galiczián egészen Lembergig. Valami soha le nem irható lázzal mentek akkor előre a mi katonáink. Éreztük, hogy az egész világ szeme rajtunk van, az emberek valami extázisban mentek éjjel-nappal előre, fölöttük egyre, mindig ez a mennydörgés, előttük lángoló falvak és a menekülő orosz».
«– Egy falunál állapodtunk meg délután egy órai pihenőre, mert még éjszaka tovább kellett mennünk. A temető környékén rakták a bakák gulába a puskákat. Én elindultam a falu felé, meg akartam nézni, mert hallottam, hogy teljesen ki van ürítve, egy teremtett lélek nem lakik benne. Akartam egyszer egy ilyen tökéletesen halott falut látni».
«– A hogy a falu felé megyek, az erdőn át a temető felé vezető úton jön egy zörgő, nyomorult parasztszekér. Lépésben közeledik. Egy baka hajtja és tíz-tízenkét kis gyerek ül benne két sorban. Egészen csöpp gyerekek, a legidősebb talán tíz éves lehetett. Mikor közelebb érnek, látom, hogy a szekéren a két sor gyerek közt egy kis koporsó van, de olyan kicsi, a milyen kis koporsót még nem is láttam. Akkora volt, mint valami kisebbfajta kézibőrönd. De koporsó volt, világosan látszott a formája és két koszorú volt rajta, mind a kettő ujságpapirosból csinált virágokból fonva. Megfordultam és mentem a szekér után».
«– A temetőbe érve a baka leszállt, egymás után leemelte a tuczat kis gyereket és sorbaállította őket. Aztán kiemelte a szekérből a kis koporsót és letette elébük. Aztán ásót vett elő a szekérből, megköpte a markát és néhány percz alatt egy kis sírt ásott. A sírba beletette a kis koporsót, eligazgatta rajta a két ujságpapir-koszorut, aztán elföldelte. Ezalatt a sorban álló tuczat gyerek hangosan sírt, de nem mozdult. A baka megint a szekérbe nyult, két kis léczből-csinált keresztet vett elő és betűzte a sírhalomba. Akkor levette a sapkáját és egy nagyon csöndes Miatyánkot mondott, egy szót se hallottam belőle, csak a szája mozgását láttam. A tuczat gyerek mögötte hangosan sírt még mindig, de nem intette csendre őket. Közben egyre sötétedett. A Miatyánk után előbb az ásót dobta vissza a szekérre, aztán egyik gyereket a másik után rakta be a szekérbe. Mikor mind benn volt egy csomóban, ő is felült, megfordította a szekeret, a melybe egyetlen nyomorult, sovány ló volt fogva és hajtott visszafelé, az erdőbe. A gyerekek most már csöndesek voltak, egy mukkot se lehetett hallani. A baka az egész idő alatt egyetlen egyszer sem szólt a gyerekekhez, minden, a mit mondott, a csöndes Miatyánk volt, ezt is a jó Istennek mondta, négyszemközt».
«– Utóbb megtudtam, hogy a teljesen kiürített faluban mégis maradt néhány élőlény. Egy asszony, a ki gyerekágyban feküdt és ez a tuczat kis gyerek, a kik a menekülés zavarában kallódhattak el, mert a szüleik sehol se voltak. A baka úgy találta őket az üres faluban, egy csomóba verődve jártak, mint a bárányok. A gyerekágyban fekvő asszonynak a a kis egynapos gyereke meghalt. Ennek csinálta a baka az apró koporsót az ujságpapir-koszorúval, összeterelte a tuczat gyereket, felrakta őket a szekérre a kis koporsó mellé és úgy temette el a kis egynapost, a hogy láttam. Kerestem aztán este a bakát, de már nem tudtam megtalálni, az ezred ment tovább, nekem is mennem kellett, előttünk a tavaszi estében a felhőkig lobogó lánggal égtek a falvak és még mindig mennydörgött a német tüzérség, épp úgy, mint a temetés egész ideje alatt. Német nehéz mozsarak és a mi harmincz és feleseink dübörögtek el mellettünk, ezek Przemysl felé mentek és a tüzérek ordítva énekeltek rajtuk. A mi ezredünk is ordított folyton, folyton, a míg csak az utolsó mozsár is el nem zörgött mellettünk. A baka e közt a négyezer poros ember közt marsolt velünk tovább, keresztül a kiürített falun, de hogy melyik volt, azt később sem sikerült megtudnom».
A nyolczvanegyeseknél, a kiknek «kierőszakolt átkelését» a vezérkar tisztjei már rég emlegetik.
A délelőtti napsütésben egy kis lengyel uriház előtt találom Bolzano ezredes, brigadérost és Siegl alezredest, ennek a 81-ik gyalogezrednek a parancsnokát, a melyet nemrég tüntetett ki ő felsége azzal, hogy a német vezérkari főnököt, Falkenhaynt nevezte ki tulajdonosává. Az urak az eget nézik. Egy repülő kering fölöttünk, olyan furcsán süt rá a nap, hogy hamarjában meg sem lehet állapítani: a mienk-e, vagy orosz. A repülő a további kutatások elől elhuzódik az orosz árkok felé. Fülelek egy kicsit: nem lőnek rá. Tehát: vagy orosz, vagy az oroszok se tudják, kicsoda. A mi árkainkból, a melyek e mögött a csinos kis úriház mögött vannak, elszórt puskázás hallatszik. Aztán megint csönd. Ma nyugodt nap van, mozgalmas éjszaka után. Az éjjel az oroszok kisebb, negyven-ötven emberből álló csoportokkal támadták az árkainkat, de a gépfegyver visszakergette őket. Az ilyen éjjeli nyugtalanítás csoportonként tíz-tízenöt halottjukba kerül. És ezeket a fiúkat, a kik egy esztendő minden viharát kiállották, igazán nem nyugtalanítja.
*
Ha már itt vagyok a Falkenhayn-ezrednél, felhasználom az alkalmat, összeállítani pontos történetét annak az iszonyú öt napnak, a melyet ez a vitéz ezred két hónappal ezelőtt átélt, mikor azt a parancsot kapta, hogy Perlovce falunál csináljon a Dnyeszteren úgynevezett «kierőszakolt átkelést», hogy ezzel a Halicsnál hatalmas munkát végző Hofmann-hadtestnek a kezére járjon. Perlovce Halicstól északnyugatra fekszik a Dnyeszter mellett, itt van az egyetlen pont, a hol a Dnyeszter átgázolható. A folyó itt hatvan méter széles, átlag 4–6 méter mély, a közepén igen erős a sodra. Egy vékonyka út azonban úgy vezet át rajta, hogy a középtermetű ember feje még kiáll a vízből, ha nagyon nyújtogatja a nyakát. Az innenső part ezenfelül mocsaras, süppedő. Mindezekre ráadásul a tulsó parton felkészülve áll az orosz, hogy a gázlót tűz alatt tartsa, sok ágyúval, gépfegyverrel és pompás kilátással minden emberre, a ki az innenső parton mutatkozik. Itt kell átmenni.
Június 23-ikán hajnalban egy másik ezred, a 35-ös megkapja a parancsot az átkelésre parancsnokától, Baumann alezredestől. Az ezred részei keserves munkával vergődnek ki a mocsaras partra és a sötétben nekivágnak a rohanó folyónak. A hol a keskeny gázló vezet a sötét hullámok közt, ott kötelet feszítenek ki a két part között, hogy jelezze az útat. Így jut át a 35-ik ezred egy része a tulsó partra, a hol hamar elfoglalja az előre kijelölt helyét és azon csurom vízesen véres harczba keveredik az oroszszal.
Egyik orosz roham jön a másik után, az ezred részei hatalmas túlerő ellen küzdenek, megrítkulnak a sorok, fogy a municzió és a hátuk mögött hirtelen szemlátomást áradni kezd a Dnyeszter, oly gyorsan és oly rosszakarattal, mintha valahol felül az oroszok hordanák bele a vízet. A kis csoport el van vágva a világtól: előtte a védekezésre felkészült friss orosz erő, mögötte az egyre dagadó víz, a melyen se étel, se ital, se municzió nem mehet most már keresztül.
A 35-ösök azt izenik át, hogy ők az utolsó emberig tartják magukat, de jöjjön segítség.
Itt kezdődik a Falkenhayn-bakák szerepe. Elindulnak ők is a folyó felé, de az orosz most már az egész gázlót sűrű ágyú és géppuskatűz alatt tartja, sőt pontosan lő át az innenső partra is, hogy el se lehessen indulni a gázlón. Választani kell: vagy belesodródni a mély és sebes vízbe, vagy azon a vonalon menni át, a melyből víztölcséreket vág fel az orosz ágyú és a mely mintha forrana, úgy sistereg az orosz golyók lecsapódásaitól. Mert menni kell, halasztás nincs, odaát már majdnem teljesen elfogyott a municzió.
Mennek, át.
Ezen a napon Siegl alezredes a brigádhoz írt jelentésében a többek közt ezt mondja: «Ha csak egy ember mutatkozik a gázlón, az ellenség minden oldalról tüzérségi és géppuskatűz alá veszi, oly hevesen, hogy az átkelés csak egyenként történhetik».
Néhány óra mulva ezt jelenti:
«A kötelet, mely a gázló megjelölésére szolgált, az ár elsodorta. A Dnyeszter óráról-órára árad».
Aztán ezt a pár sort írja:
«Kisebb embereim már nem tudnak átmenni. Az átmenés közben megsebesülteket elragadja a folyó. Rozmarin hadnagy halott».
Közben egyik század a másik után megy át, a «kisebb emberek» nélkül. A hadtestparancsban olvasom: «Margl József géppuskás közlegény a legerősebb tűzben négyszer megy ide-oda át a Dnyeszteren, hogy géppuskájának elég municziót szállítson. Ugyanez az infanterista a tulsó partról látva, hogy egy géppuskát vívő ember roskadozik a vízben, ötödször is visszajött és átvitte a géppuskát. Mikor átvitte, meglátott egy tisztet az áradatban vergődni, hatodszor is belegázolt a vízbe és heves ellenséges tűzben átsegítette a partra».
Ugyancsak a hadtestparancs írja:
«Köttner Ferencz egyévi-önkéntes-orvos, titular korporal, a hídfő balszárnyán áll a leghevesebb tüzérségi és gyalogsági tűzben és több mint kétszáz sebesültet kötöz be, valamint visszaszállításukról is gondoskodik».
Közben mennek, egyre mennek át, beugrálnak a 35-ösök megrítkult soraiba és egyik orosz támadást a másik után verik vissza. Minden század a municziója egy részét leadja a 35-ösöknek. Együtt tartják most a félköralakú vonalat, a mely a gázlót fedezi, most már eleven hídfővé változnak. Ismét néhány mondat a «Gefechtsbericht»-ből: «A 35-ik ezred részeivel vállvetve a 81-ik ezred I. és III. zászlóalja hat heves orosz szuronytámadást ver vissza. A támadások időpontjai:
Ellenséges osztagok kétszer hatoltak be saját állásainkba».
Ez a története egy napnak – reggel kilencztől este kilenczig – így, a jelentés menetrendszerű szárazságával, még most, a papiroson látva is megállítja az ember szívverését.
Ugyanekkor:
Heissig százados (II/35.) jelentése, Bolzano brigadéros beadványa és Hofmann altábornagy írásbeli megjegyzése szerint, röviden egybefoglalva: egy tartalékos zászlós, Deutsch János átgázol a Dnyeszteren és arra érkezik, hogy az orosz a támadások során betör saját állásainkba és ott «diadalittasan és örömmámorban győzelmi kiáltozást hallat». A zászlós félszázada élére ugrik és a meglepett oroszokat kiveri állásainkból, Ruzdvianyig kergeti őket, olyan borzalmas tüzérségi tűzben, hogy legénysége hetvenöt százaléka elpusztul s ott kitart ugyanily tűzben, míg erősítést nem kap. Később egy orosz támadásnál, mely már tíz lépésnyire jut sorainkig, «lövészárkaink elé ugrik és három magazint sütögetve el pisztolyából, személyes példájával a már-már áttörő ellenség visszaverésére buzdította csapatát».
Ugyanekkor:
Seidl őrnagy (III/81.) beadványa szerint; szóról-szóra:
«Schip Lipót népfelkelő-gyalogos, mikor egy shrapnell a karját letépte, a legnagyobb lelki nyugalommal ment kar-csonkját leköttetni és ezalatt bajtársait további kitartásra buzdította. Miután a támadás visszaveretett, egyedül ment a segélyhelyre, a hol nyugalmával és irtózatos sebesülése daczára tanusított katonás magatartásával («Strammheit») általános csodálkozást keltett».
Az éjszaka azt a meglepetést hozta, hogy a Dnyeszter úgy megáradt, hogy «a legmagasabb ember sem gázolhatott többé át rajta». A ki megpróbálja az átmenést, a víz alá kerül. A tulsó parton küzdők el vannak zárva municziótól, élelemtől, ívóvíztől, erősítéstől, – a sebesülteket sem lehet áthozni. A 81-esek és 35-ösök pionirjai minden darab fát összeszednek a környéken, a sötét éjszakán: ajtót, kerítést, ablakfélfát, asztalt, háztetőrészeket és ebből a szemétből egy alkotmányt csinálnak (– «halb Zille, halb Floss» –), most ezen megy át a koromsötétben étel, ital, municzió és ezen jönnek vissza a rohanó vízen a sebesültek. Háromszor megy így át a tutaj, de a harmadik menet után telibe találja egy a sűrűn hulló orosz ágyúgolyók közül, széttörik és elsülyed. A túlpartiak végleg magukra maradnak.
De a katonai czél el van érve: Halics felől az orosz egyre több erősítést kénytelen ideküldeni, Halics körül valamiképpen megkönnyebbül a hídfőt ostromlók helyzete.
És most így, mindentől elvágva, elszigetelve az orosz parton, 23-ikától 27-ikéig egyik orosz támadás a másik után, a legtöbb úgy, hogy egymás mögött nyolcz sorban jön az orosz bajonettel és kézigránáttal, a nyolczadik sor mögött pedig kozákok, gépfegyverrel, hogy előrehajtsák a nyolcz sort, ha megállana. Huszonhetedikén esti kilencz óráig megy ez így, addig állja a Falkenhayn-ezred a 35-ösökkel együtt egyik támadást a másik után. Közben ismét be-betör az orosz a mi hirtelen ásott árkainkba. Egy helyen már nem birják, az árokban egyedül marad Branhofer kadét hét emberrel, de ezzel a hét emberrel veri vissza az oroszt «leghevesebb frontális és oldalozótűzben». Közben az utolsó konzervek is elfogynak.
Öt nap és négy éjszaka után most végre megtörik az orosz erő. A nyomás már Halics felől is érezhető, este kilenczkor az ellenség megkezdi a visszavonulást. A 81-esek éheztek. Egy katona, mikor a szintén éhező tisztje vigasztalta, ezt mondta: «Kinek jár most ételen az esze, municziót tessék adni». Ezt csak hallomásból tudom, mert megjegyzésekről nem készül hivatalos jelentés…
Kétezer halottat hagyott ott az orosz. A foglyok vallomása szerint ugyanennyi volt a sebesült. Három orosz ezred ment tönkre az ötnapos támadásokban, a foglyok azt vallják, hogy egy negyediket semmi hatalom nem volt képes a kétezer halotton keresztülkergetni a mi állásaink felé. Az ezredet üdvözletekkel halmozták el a pihenő első napján. Frigyes főherczeg külön táviratban fejezte ki különös elismerését. Marschall és Gherock német tábornokok elragadtatott hangon dicsérik távirataikban az ezredet. Az új tulajdonosuk, Falkenhayn német vezérkari főnök csodálatát írja meg az ezredparancsnoknak. A 81-esek, a kik aztán a Dnyeszter északi partján a Hofmann-hadtesthez visszacsatlakozva üldözték az ellenséget, megérdemlik a pihenést, az álló-harczot, – mert mostanában ezt nevezik pihenésnek…
*
Ma már lassanként a nem-katona ujságolvasó is hozzászokik az ilyen katonai közhelyekhez: «két ezred, hogy a halicsi támadást megkönnyítse, kierőszakolta az átkelést és erőket vont magára». Minél tovább tart a háború, annál inkább esik bele az ember ebbe a hibába. Holott mindenkinek, a ki nem katona, szűzen kellene maradnia a taktikától, a katonai nyelvtől, hogy fel tudhassa mérni az emberi szenvedést, minden taktikának örök és egyetlen tartalmát. És kötelesség volna nemcsak az ezredek, de a legkisebb patrouilleok napjait és éjszakáit mikroszkóp alá tenni és kikeresni belőlük az ember türelmének, önfeláldozásának, hűségének és végtelen kinjainak a példáit. Ezek igazi fejezetei volnának a háború történetének – de a legkisebbhez is egy egész emberélet ideje kellene, meg az, hogy az ember mindentudó legyen – és még akkor is milyen keserű igazságtalanságot követne el azokkal szemben, a kik siker nélkül szenvedtek. Itt van előttem ez az ezred a lövészárkaiban, itt vannak a tisztjei, a kik mindenre emlékeznek, itt van egész kötege az iratoknak, a melyek minden percz történetét adják, a szomszédban a Dnyeszter zug e harczok színpadján keresztül és a hogy így szembenézek az ilyen elmult öt nap történetével, perczekig egyebet sem érzek, mint a magam kinzó tehetetlenségét. Mint a fájdalom elől a narkózishoz, úgy menekül az ember vissza a közhelyhez: «az ezred… kierőszakolta az átkelést… erőket vont magára…» Ha ezzel elbutítja magát az ember, legalább homályba borul a többivel együtt Schip Lipót is, a ki oly «stramm» volt a leszakított karjával. Mert különben ez maga elég ahhoz, hogy az ember heteken át kinlódva nézzen maga elé a semmibe és gondolkozzék, minden eredmény nélkül.