A hadsereg főparancsnoka, Frigyes főherczeg holnap délelőtt tizenkettő felé jön haza a rendes sétájáról, akkor a kastély kertjében fogjuk várni Hoen ezredessel és miután háborúban nincs etikett és audienczia, ott a kertben fog velünk egyről-másról beszélgetni. Ebben az ügyben ma beszélnem kellett Mor-Merkl ezredessel, a főherczeg szárnysegédjével. Este hét körül kerestem az irodájában, a kastélyban, de még nem volt ott, várni kellett rá. Lementem a kapubejáratba az őrséggel diskurálni. Régi, vastagfalú, egyszerű kastély. Egy bécsi titkosrendőr sétál fel-alá a kapualjában, ezt ismerem, most azt mondja a főherczegről, hogy mikor látta az őrséget a deczemberi fagyban topogni a vártán, szalmát rendelt a lábuk alá, azt mondja: mindenki tudja, végtelen jóság van Frigyesben, egy öröme van: mások sorsán könnyíteni. A hogy így beszél, kinyílik a kastély kapujának kisajtaja és egyszerre felugrik a padról az egész őrség. Egy hófehérbajuszú tiszt lép be, mögötte három lépésnyire egy másik. Először látom Conrad bárót. A detektiv mellett állok, a lámpa alatt, kalapot emelünk, ő ránk néz és szalutál. Megy tovább, az adjutánsa némán megy mellette. Nagyon szép kék szeme van és az arcza olyan, mint azoké a közvetlen embereké, a kik úgy néznek az idegen emberre is, mintha most rögtön valami jót akarnának mondani. Ebben az arczban semmi szigorúságot nem láttam, – a hogy a lámpafényben egyszer, de nagyon világosan felbukkant, nem volt katonás, – egy tudósnak vagy művésznek erősen átélt, átgondolkozott arcza volt, a melyre sok magányos óra volt írva, valami megbocsátó és bánatos alapkifejezés, a tekintetben bátorítás és azonnali kapcsolat a más ember szemével, az arcz egy érzelmes férfi arcza volt. Örülök, hogy így, idegenül láthattam, a mikor semmi kényszer nem zavarta az arczkifejezését, egyedül érezte magát, én a titkosrendőrrel a falnál álltam, ugyanolyan csizmám és bekecsem volt, mint neki, ránk nézett, akkor mi az őrszemélyzet két tagja lehettünk az ő szemében, nem törődött velünk, ment föl a főherczeghez.
A kastély teljesen kopár kertjében mutatott ma be a főherczegnek Hoen vezérkari ezredes.
Nem kell csak egy perczet beszélni Frigyes főherczeggel, hogy az ember lássa: jóságos, csupaszív ember, zavarba hoz az előzékenységével, a nobilis egyszerűségével, a nagy őszinteségével. Gyönyörű érzés tudni, hogy a tábornagynak, a ki milliós hadsereg élet-halál ura, egy gondja van csupán: szeretni azokat, a kik alatta küzdenek, jónak lenni mindenkihez, a kinek a sorsa tőle függ, vigasztalást, örömet nyujtani a harcztéren szenvedő katonáinak. Restelném, ha e szavaimat bárki úgy venné, mint a szokásos udvariasság vagy hizelgés kötelező frázisait. Őszintén és mélyen meg voltam indulva mindattól, a mit a főherczeg mondott és főként attól a meleg, emberszerető hangtól, a melyen beszél.
Bemutatás után így szólt hozzám:
– Örülök, hogy megismerhettem és mindjárt bocsánatot is kérek öntől, ha nem beszélünk magyarul. Mert bár tudok és szoktam is magyarul beszélni, egy magyar íróval szemben mégis zavarba jönnék.
Ezután emlékeztettem azokra a dicsérő szavaira, melyeket az ő megbizásából Tisza István tolmácsolt a képviselőházban a magyar csapatok vitézségéről. Megmondtam, mily nagyon örültünk ennek.
– Igen – mondta – megkértem erre Tisza grófot és boldog vagyok, ha ezzel a magyaroknak, a kiknek fiai, apái, testvérei oly rendkívül hősiességgel harczolnak ebben a mindannyiunk közös küzdelmében, örömet szereztem. Ön, mint hallom, a limanowai csatatérről jön.
– Igen, fenség.
– Hisz akkor ön közvetlenül értesülhetett azokról a nagyszerű, igazán bravuros harczokról, a melyeket ott a huszárok vívtak. De a vezetésük is kitünő volt. Különösen a soproni Nádasdy-huszároké a dicsőség. Szegény hős ezredesük is elesett. Ezenkívül hadd figyelmeztetem ön a 34-esek remek harczaira Orosz-Lengyelországban. És csodaszép volt az is, a mit a 31-esek csináltak. A hozzám érkezett jelentésekből tudom, hogy ennek az ezrednek egyetlen zászlóalja vette be, egy hadnagy vezetése alatt, rohammal Przedvorz városát Lengyelországban.
– Fenség, boldog vagyok, hogy a hadsereg főparancsnoka ily szeretettel tartja számon hazám fiainak hősi harczait.
A főherczeg tovább beszél a magyarokról:
– Mostanában kaptam levelet a magyar közoktatásügyi minisztertől. Ebben azt jelenti a miniszter úr, hogy a magyar iskolák rengeteg ajándékot gyűjtöttek össze a katonáknak karácsonyra. Higyje el, egészen nagy érzéssel töltött el a gyermekeknek ez a megható gondoskodása. Mily rengeteg munka folyhatott, a míg azt mind összegyűjtötték. És mennyi lelkesedés, mennyi lélek van egy ilyen akczióban. Meg is köszöntem a miniszternek a hadsereg nevében.
Komolyan, lelkesen néz rám.
– Nem hallgathatom el, – mondja emelt hangon – hogy a magyar sajtó viselkedése minden dicséretet megérdemel. Nem egyszerű formaság ez nálam, ha ezt mondom. Mi a legéberebb figyelemmel kísérjük az ujságokat. Mondhatom, a mit a magyar sajtó csinál, az a legderekabb dolog. Háborúban vannak az országnak nehéz napjai és épen ezeken a nehéz napokon mutatott az önök sajtója nagy lelki emelkedettséget és nagyszerű hazafias gondolkozást.
Megköszönöm alázatosan.
Áttér a harcztéri helyzetre:
– Semmi okunk aggódni Szerbia miatt. Nagyon szeretném, ha a magyarok, a kik közvetlen szomszédai Szerbiának, egész nyugodtan és bizalommal néznének a közel jövő elé. Minden folyamatban van és minden meg fog történni, a mi jogosulttá teszi a hadseregbe vetett bizalmat. A terep Szerbiában egyszerűen rettenetes. A jelentések valósággal jártatatlan utakról, iszonyú időjárásról szólnak. De nincs olyan akadály, a melyen a mi, most már edzett hadseregünk ne diadalmaskodnék előbb-utóbb.
Hozzáteszi:
– A mi a Kárpátokat illeti, boldog vagyok, hogy Magyarország felmentése (Entlastung) oly szépen halad előre. Most is jó híreket kaptam a magyar megyékből. Remélem, nem telik bele sok idő és a magyar föld teljesen megtisztul az ellenségtől. Csak persze mindennek okosan, lassan, óvatosan kell történnie, mindenre kell gondolni és főként kimélni kell katonáinknak nemcsak életét, hanem az egészségét is. Higyje el, éjjel-nappal gondolok erre.
Egy hosszú katonaélet tapasztalatai után egészen ellágyulva, mélyen felsóhajtva hallatlan melegséggel mondta ezt.
– A katonák tudják ezt, fenség.
– Nagyon, nagyon szeretném, ha tudnák. Lássa, életem egyik legszebb öröme volt az, ahogy az én tábornagygyá való kineveztetésemet fogadták. Ne vegye dicsekvésnek, csak az ő szeretetükért érzett hála beszél belőlem, mikor elmondom, hogy szerencsekivánatok valóságos özönével borítottak el. Apró hegyi falvakból kaptam leveleket, egyszerű, szegény családoktól. Egy-egy kis vendéglő asztaltársasága összeült és meggratulált. Az ötödik hadtest, az én ötödik hadtestem, a melyhez annyi boldog óra emléke fűz, most megint tanujelét adta, mennyire össze van forrva velem. A lövészárkokból írtak nekem. És a harcz közepette, ott bent az árkokban valóságos ünnepségeket rendeztek a katonák, mikor megtudták, hogy az ő egykori kommandánsuk a hadsereg tábornagya lett. Van annál szebb dolog, mint mikor a szeretetért szeretetet kap az ember?
Azt mondom:
– Fenség, a limanowai huszárokat láttam, a mint egy nagy karácsonyfát czipeltek. Beszélgetni kezdtem velök és akkor azt mondták, hogy különös szépen díszítik fel, mert az a hír járja, hogy fenséged meglátogatja őket karácsonykor.
– Fájdalom – feleli – most nem mozdulhatok innen. Német szövetségesünkkel való közös nagy akcziónk kötelességemmé teszi, hogy állandóan a főhadiszálláson legyek és részt vegyek a közös megbeszéléseken. Szívem szerint igazán elmennék hozzájuk. A mint egy napi időm lesz, kimegyek megint a frontra. Higyje el nekem, szívesebben élnék köztük odakünt a harcztéren, mint itt az irodában.
Hozzáteszi:
– De azért karácsonyra gondoskodtam róluk. A meleg ruhával való fölszerelésük már teljesen megtörtént, a legnagyobb rendben van. Igazán mindennel el vannak látva, a mi elképzelhető. Most azonban a hazulról küldött karácsonyi ajándékaikról van szó. A hol vasút van, ott megkapnak rögtön, pontosan mindent. Erre nézve már jó eleve intézkedtem. De sokan harczolnak olyan helyeken, a hova leírhatatlan utak vezetnek. Ezek egy-két nappal későbben fogják ünnepelni a szent estét. De a karácsonyi ajándékaikat megkapják, bármily nehézségeket kell is leküzdeni a szállítás munkájának. Mindenki legyen nyugodt, a ki küldött valamit. Megkapja, a kinek küldte.
Mélyen megható gondolatot mond el.
– Nézze, – mondja – én még azokról sem akarok megfeledkezni, a kik most Przemyslben vannak, oroszok által körülzárva. Hogy a hadműveletek során hogyan fordul Przemysl sorsa, hogy mikor történik ott valami és mi történik, azt most nem mondhatja meg senki. De egy bizonyos. Azokat a karácsonyi ajándékokat, a melyeket a családok a hős várvédő sereg tagjainak küldtek, külön raktárakba tétettem félre. Az ő karácsonyuk becsomagolva várja őket, bármely perczben való indulásra készen. Isten kezében van, hogy ezeket az ajándékokat mikor kapják meg, de a családjaik szerető figyelme és az én apai gondom velük van minden ostromló gyűrűn keresztül.
Még csak egy tiszteletteljes kérdést:
– Hallhatnék néhány szót a felséges király hogylétéről?
– Őfelsége hála Istennek kitünő erőben és egészségben van. Figyelme a háború eseményeinek minden részletére kiterjed és bölcs, erős nyugalommal, rendületlen bizalommal fogad minden hírt, a mi a csatatérről érkezik.
Kezet nyujt.
Mély meghajlással szépen megköszönöm a kihallgatást. Még egy pillantást vetek a szemeire: szelid, csupa-érzés tekintete van. Aztán szalutálva fogadja búcsúzó köszöntésemet. Egyszerű, minden dísz nélküli szürke egyenruha van rajta, csak gallérján fénylik a tábornagyi aranytölgyfalevél. Soha nem fogom elfelejteni ezt a félórát. A világ egyik leghatalmasabb seregének fővezérével beszéltem a háború kellős közepén és ennek a pozicziónak a világtörténelmi díszében egy másokért aggódó, hű öreg szívet ismertem meg.