A hatodik hadtesthez megyünk Grybowba, Robert Michel kapitánynak, a finom elbeszélő-írónak vezetése alatt. Kerülőt csinálunk, a kapitány meg akarja mutatni nekünk Krakót, a fellélekző Krakót, a mely nemrég még hallotta az egyre közeledő, majd egyre távolodó orosz ágyúkat. Most itt van előttünk a monarchia második rettegett vára, a melynek irányában már harmadszor tört meg a mult hónapban Bochnia körül az orosz előrenyomulás. Hatalmas fegyverzetében az erősség érintetlenül őrködik az orosz–német–osztrák-magyar határ szögében. Az erődök mögött a gyönyörű lengyel város rendes, temperamentumos élete folyik napközben. A ki a népes déli korzót, a kilovagló elegáns lengyel asszonyokat, a teli czukrászdákat, a szinházba tóduló frakkos közönséget látja, nem is hinné, hogy tíz percznyire van az orosz határtól egy várban, a háború kellős közepén. Csak később szivárog át a város életébe itt-ott valami a vár háborús életéből.
Az első jel egy rettenetes dübörgés, a mely megrázza az ablakokat, egymáshoz veri a poharakat az asztalon. Egy mozsárüteg megy dörgő méltósággal végig az utczán. Dél felé csapatok masiroznak, feltünően új felszereléssel, rajtuk a háború tanulságai, a melyeket villámgyorsasággal alkalmazott a hadvezetőség: borjú helyett kényelmes, erős, vászonból készült hátizsákok, a köpönyeg fölött papirvékony vízhatlan gummiköpeny, a sapkák ellenzője szürke a régi fekete helyett, minden katonán vastag külső harisnya és meleg keztyű, a tisztek legénységi egyenruhában. Itt láttam először lóról leszállított lovasságot csukaszürke ruhában négyes sorokban gyalogolni. Az utczán sok német tiszt. Rangfokozatra való tekintet nélkül udvariasan versenyeznek a mi tisztjeinkkel abban, hogy melyik szalutál előbb a másiknak.
A Hotel de Saxe elegáns franczia termében egyetlen nőt vagy polgári ruhás férfit nem látni. Zsufolva van az ebédnél automobilistákkal, repülőkkel, osztrák-magyar és német vezérkari tisztekkel. A Jagellók ősi királyi várpalotája alatt a Visztulán katonai czélokat szolgáló kis gőzösök a hadilobogóval. Az utczákon csupa automobil: valósággal új látvány az autóitól megfosztott Budapest és Bécs után. Mintha a monarchia minden rekvirált autója itt fütyülne, dudolna, zakatolna, vakítana a havas estében.
Az esős időjárást ma hó váltja fel. A szuronyos őrszemek behavazva posztolnak a vasúti sinek mellett: csupa háborús szobor, a mint hóprémmel a sapkájukon és vállukon mozdulatlanul állnak a színes jelzőlámpák közt a fehér éjszakában. Este féltizkor minden elsötétedik és elcsöndesedik. Akkor egészen várrá válik Krakó. A vendéglő és kávéház a vár háborús rendje szerint ilyenkor egyszerre eloltja lámpáit és hazaküldi a közönséget. A szinházak, a melyeknek e heti műsorán Sardou és Bisson vígjátékai szerepelnek, féltizre bevégzik az előadást. Tíz órakor az utczák üresek, minden csöndes. Átveszi uralmát a visszhang.
Krakó most éjjel igazán az, a minek képzeljük: a két birodalom sarkán a végtelen orosz sikság éjszakájába meredő komor vár. Minden téren szuronyos őr áll, az utczasarkokon őrjáratok fordulnak ki: a katonák két sora két gyalogjárón, a tiszt egyedül a kocsiút közepén. A csendes hóesésben a fejükre huzott csuklyával némán lépdelnek az ősrégi fekete lengyel paloták tövében. Az utczára dőlő sötét kőpillérek közt, a sárgán pislogó vaskosaras nagyúri ablakok alatt ezek a lámpafényben megcsillanó fegyverek – csodaszép éjszakai kép valami régi lovagregényből. Néhány lengyel légió-tiszt a történelmi hűséggel visszaállított négyszögű kokárdás csákóval teljessé teszi a regényes középkori várudvarhangulatot. Egy-két utcza, egy-két forduló és hirtelen kiábrándítóan modernné változik a krakói éjszaka. A katonai parancsnokságok épületei körül mozgás és élet. Az ablakokban zöld ernyős irodai lámpák. Villanyfény ragyog ki a hópelyhek közé és az autók fényszórói párosával csikozzák végig a fehér teret még fehérebb hosszú sugaraikkal.
Ma Oroszországban vagyunk. Rövid kirándulás Krakóból, egy kis darab orosz földet taposni, orosz földet látni. Előbb Krakó vár-területén kell keresztülvergődni. Ezen a mértföldeken át feldult, tízezrek szorgalmas földmunkájával össze-vissza ásott, épített, kivagdalt, dróttal bevetett területen minden titok. Kiirtott erdők között mély árkok, földbe leásott kaszárnyák, földalatti alagútak, domboldalakba furt barlangok, a szántóföldből kiálló szelelők és kémények százai, látszólag oknélküli hídak és falépcsők, a melyek mintha óriás vakondokok világába vezetnének le a föld alá, ágyúk, ágyúk és megint ágyúk, aztán egy teljesen összedrótozott kis liget, vermek, czövekek, sánczok mindenfelé, félóráig száguld közöttük az autó és az ember egyre kevesebbet ért belőle. Az egyik országúton egy 30 és feles mozsár. Végre hát láthatom elevenen. De ez is titokzatos, mert be van a szerkezete vonva barna ponyvával, talán az időjárás viszontagságai ellen. Tovább visz a repülő-park automobilja a fagyos reggelen a hófedte orosz tájképen át a híressé vált slomnikii erdők felé. Ez az erdőség volt az a pont, a hol az elmult év végén a Krakó felé előtörő orosz hadsereg a legközelebb jutott ehhez az irtózatos erejű várhoz. Az út a legkülső erődökön vezet át, ellenséges területre. A határt orosz nemzeti színekre festett oszlopok jelzik: az oszlop fehér és piros-kék csigavonal fut végig rajta. Mellette hórihorgas fakereszt nyulik a magasba, akkora, mint egy telegráfpózna, de rajta Krisztus alakja olyan picziny, mintha kis asztali feszülethez készült volna. Ha nem volna csillogó sárgarézből, nem is lehetne látni. Később mindenütt ilyen szokatlan formájú feszülettel találkozom az országúton.
Az út egy ideig a Lysagora hegység felé halad, aztán egy ágán letérünk a nagy varsói országútra. A harczok itt Slomniki falu környékén a Szreniava folyótól délre folytak az országúton, a nyomorult orosz faházak közt, főként a rengeteg nagy erdőségben, a mely Widoma falunál kezdődik. Ma már hó fedi a ránk nézve győzelmes harczok nyomait. Az elesett katonáknak, a kik Krakó alól elverték az ellenséget, már a sírjaik is csak gyengébb hullámoknak látszanak a sima hótengeren. Csupán a fakeresztek meredeznek ki a végtelen fehérségből.
A hó elborított mindent: lövészárkot, földhányást, sírhantot. Ez volt az a harcz, a melynek ágyúdörgése elhallatszott Krakó városába. A widomai fenyőerdő megőrizte az elkeseredett küzdelem nyomait. Gránátok irtották ki itt a toronymagas, gyertyaegyenes fenyőt. Az erdők földjeit méternyi magasan borítja a fenyőlomb, mintha jégvihar verte volna le. A shrapnellek golyó- és szilánkesője szaggatta le a lombot, megkoppasztotta az erdő koronáját, úgy hogy most besüt felülről a nap, oly melegen, hogy szinte éget.
A vékony, magas szálfák, melyek nem igen nyújthattak fedezetet egyik félnek sem, embermagasságig össze vannak lövöldözve. Olyan sűrűn járt itt a golyó, hogy az erdő szélén álló útmutató-oszlop kis vastáblája valósággal rostává van lőve. Magán ezen a tenyérnyi széles és talán harminc czentiméter hosszú táblácskán tizenhét lyukat lehetett megszámlálni. Az országúton a falvak közelében faoszlopok állnak. A tetejükön sárgarézből domborított szentképekkel. Ezek úgy össze-vissza vannak az erdő körül lőve, hogy a szentet sem látni már rajtuk. Ha ezek az apró tárgyak így ki vannak lyuggatva, mennyi golyó repülhetett ki abból az erdőből erre az országútra, a mely az oroszok szemében akkor egyszerre Bécset és Berlint jelentette!
Csodálatos vad látvány ez a megritkított, megtépett erdő, a melyben három emelet magas sudár fák dőlnek keresztül-kasul egymásra. Néhol torlaszok vannak hirtelen kivágott, vastagabb törzsekből. Itt a frissen hasított fenyőgerendák vérfoltosak. Most nyugodalmasan ragyogó téli nap süti az erdőt. Így néz be a leégett tetejű házak falai közé is. Az erdőn túl egy szétlőtt parasztház romjaira világít élesen. A szobák falai belül pirosra, kékre, sárgára voltak festve, most olyanok ezek az eltörött faldarabok, mint valami mesevilág szines sziklái. A fehér alapon úgy ragyognak, mint óriási nyers drágakövek.
Az erdőben, a honnan ezt a váratlan képet nézem, isteni csend pihen. A ritkuló szélen át kilátni az országútra, a melyen teherautomobilok szakadatlan sora halkan vonul a puha szőnyegen. A harczvonal felé visznek tömött zsákokat.
Dél van. Huszárőrjárat megy át a fák között és az erdő szélén. Közös huszárok nagyszerű színben. Frissen, nevetve nyargalnak. A szavuk idehallik a hótakaró fölött. Az egyik valami hosszú mondatot mond, a minek az a vége, hogy Tisza Pista. Vidáman csattan ez a név a beszéd végén, mint az ostor. A czár földjén így diskurálnak a magyar huszárok.
Valami hallatlanul boldog érzés szaladt végig rajtam. Az ember ilyenkor fél, hogy ha majd ezt elmeséli, nem fogják elhinni. Utánuk nézek. Letérnek az országútról és keresztül vágnak a szűzfehér havon. Még csak azt látom, hogy egy hosszú bundás lengyel paraszt mélyen meghajolva köszön nekik. Szikrázva porzik utánuk a hó.
Szinház…
Hát ilyen is van még?
Zsufolt szinház, meleg nézőtér, kivágott ruhás hölgyek, frakkok, szinlapok, legyezők, smokingok, gukkerek, virágok, páholyok, parfüm, zenekar, forró premiére-hangulat… Urak udvarolnak hölgyeknek.
Délután még harmincz és feles mozsarak mentek el a krakói szinház előtt, alkonyatkor szuronynyal állítottak meg innen tíz percznyire a vár kapujában és tábori jelszót kellett dadogni. Ágyuk és drótsövények közt, tábori tüzek közt jöttem a szinházba, alig a minap még dörgött a krakói erődök acélkórusa – és ez itt szinház, sőt opera, sőt premiére. Úgy állok itt a frakkosok közt halina-csizmában, szőr-ingben és elfogódott szívvel, mint egy félénk paraszt. És tele vagyok féltékeny, igazságtalan keserűséggel, hogy miért játszanak most szinházat.
Az is hazudik, a ki azt mondja, hogy ennél érdekesebb premiéret látott. Az első premiére az ágyúszó óta. Ezek is furcsa emberek. A mint nem ágyúzzák őket, szinházba szaladnak.
*
Halálosan fáradt vagyok. Oroszországban voltunk ma egész nap. Sírokat láttam a hó alatt. Vért láttam egy erdőben. Szétrobbantott házakat, beteg huszárokat, fenyőlomb alatt a háború szemetjét, a mi most a fél világot borítja: üres konzervskatulyákat és rengeteg véres rongyot, alsóruhát… És megint kereszteket a hóban. Ki a szerző?
A szerző Walewski úr. Az operája egy felvonás. Már sötét van. Walewski úr maga dirigálja művét és rosszul állt oda a karmesteri emelvényre. Mert a villamos lámpa a bal csipője mellett van, úgy, hogy a mint dirigál, óriási árnyéka felrajzolódik a nagy szinház jobboldali páholy-rengetegére, csak oda kell nézni: egy huszméteres fekete árnyékkarmester dirigálja tele a nézőteret, a pálczája akkora, mint egy kocsirúd, a feje: mint két páholy. Walewski úr Wagner tanítványa. Lengyelül énekelnek. Elhatároztam, hogy azonnal elalszom. Még csak a díszletet nézem meg. A függöny felgördül, az előtérben sziklák, a háttérben a hóborított lengyel síkság, ugyanaz, a mit délben láttam. Mintha le volna bontva hátul a szinház fala és ki lehetne innen látni Slomniki felé. Hold süt a havas tájra. Hol vannak róla a keresztek, a vékony kis keresztek, a mint kiállnak a lágyan hullámzó hóból? Hol van az öreg, beteg népfölkelő-huszár, a ki a lovát «gribbencs»-nek nevezte, – a czár határkövénél találkoztam vele, mentek haza Marosvásárhelyre, mert mind a ketten betegek, ő is, a lova is. Mit bánom én, hogy Walewski úr hirtelen megy át a czé-durból direkt a czisz-durba. Walewski úr merész ember. A háttér-díszletet kell nézni, összehúzott szemmel, a fehér orosz síkságot. Tőlem Walewski úr átmehet a czé-durból, a hova akar. Csöndesen pisszegek a jegyszedőnek, adjon színlapot, hadd tudjam, mit keres itt az orosz síkság.
Az előttem ülő úr visszafordul és színlapot ad. Közben megkérdezi:
– Der Herr ist Kriegsberichterstatter?
– Ja – sugom neki.
Most jut eszembe, hogy rajtam van a sárga-feketesárga karszalag az ezüst betükkel.
Az úr magántanár a krakói egyetemen. Van szerencsém. A történelmet tanítja.
– Kérem, mit keres ott a síkság?
– A síkságon kóborol Twardowski, a híres lengyel varázsló és habozik, hogy az élet örömeit válaszsza-e, vagy a dicsőséget. Az a meztelen nő a pálmaággal, az a dicsőség. Ez egy fiatal lengyel zeneszerző. Nekünk ma nagy napunk van.
– Igen?
– Igen.
Szünet.
Látom, Twardowski, a híres lengyel varázsló az életet fogja választani, nem a dicsőséget, mert lökdösi a meztelen nőt a pálmaággal.
Az úr megint visszafordul:
– Ön magyar?
Elképpedek.
– Honnan tudja?
– Az előbb beszélt németül egy kapitánynyal és a kiejtése…
– Igen.
– Tessék megírni, hogy a lengyel a legszerencsétlenebb nemzet a világon. Az egész háború a mi országunkban folyik. Német kommandó alatt 340,000 lengyel harczol négy millió százharminczhatezer közül. Itt nálunk négy és fél millió lengyel lakik, ebből 400,000 katona. Óh, uram, mily borzasztó: Oroszországban tizenkét millió lengyel lakik, ebből 800,000 katonaköteles, ez áll szemben 740,000 német-osztrák-lengyellel.
Twardowski, a híres lengyel varázsló mégis a dicsőséget fogja választani, mert simogatja a meztelen nőt a pálmával. A szülei jönnek és rábeszélik, hogy az életet válaszsza. Nem.
– Kérem, mondja suttogva a tanár – írja meg, hogy Krakó a lengyelség kulturájának a közepe. Itt vannak az egyetemek, a lengyel szerzők premiérejei…
– És Varsó?
– Varsó a lengyel Páris. Krakó a lengyel Göttinga. Varsó az élet, a gazdagság, a fény, mulatság, üzlet… Krakó a lengyel tudomány, irodalom, zene, hazafias politika, festészet, történelem, buvárkodás. Irja meg, hogy a lengyel mily szerencsétlen nép… hogy Varsó az orosz rabság alól felszabaduljon, ezért Varsónak mennyit kell szenvednie… össze fogják lőni… Ismer egy Divéky nevü magyar tanárt?
– Nem.
Körülöttünk diszkrét pisszegés, hogy ne diskuráljunk. Walewski úr felviharzik a zenekarban, felsikolt és dübörög. Twardowski, a híres lengyel varázsló a dicsőséget választotta. Tomboló tapsvihar. A függöny legördül.
– Szerző! Szerző!
Egy kis frakkos úr hajlong, sápadtan, boldogan. Feltünően megszorítja Twardowskinak, a híres lengyel varázslónak a kezét, mutatván ezzel, hogy az övé az érdem. Taps és ordítás. Siker. Most már nem bánt az, hogy szinházat játszanak. Lengyel dolog ez egészen a csontok velejéig. Ordítanak és tapsolnak az orosz ellen. A lengyelségért. Gyönyörű pillanat, szeretném a szinház tetejét felnyitni, mint valami nagy skatulyát, hogy ez a tűzes, vad diadalordítás elzengjen messze a havas éjszakában, az oroszig. A magántanár elégülten mosolyog. Igazán szép este. Nagyon izgatott vagyok, minden az eszembe jut: a Visztula partján ülök, egy szinházban. Milyen nagy szó ez itt: Visztula. A Visztula jelenti az egész orosz háborút. Ebbe ömlik minden háborús folyó, ebbe viszi a vért a Dunajec, a Biala, a Nida, az a sokat emlegetett Nida… Ebbe siet a San, a Pilica, a Bzura… Mennyi vér folyik le a Visztulán. Nemrég egy szibériai hadtest fulladt bele, belevertek a németek huszezer embert. Huszezer hulla uszik ebben a folyóban és mi szinházban ülünk a partján és tapsolunk: Szerző! Szerző!
Walewski úr a szinpadi boldogság grimaszával sápadt arczán, hajlong.
– Éljen Lengyelország! – kiáltja a tanár.
– Kérem, – mondja hirtelen – nézze a függönyt, ezt Siemieradzki, a híres lengyel festő festette. Alá is írta a nevét.
– Igen, látom.
Jön le a függöny.
*
A második darab czíme: Krolewicz Jaszczur. Értelme olyanféle, mint: Békakirály.
Ez igazán gyönyörű. Népdalok vannak a zenéjében feldolgozva, lengyel népdalok, a melyekbe Chopin is belemarkolt. Sok helyen ismer rá Chopin melódiáira az idegen. A békakirályt szerelemmel, csókkal váltja meg egy leány, a ki vizért megy a kutra. A békakirályt szép lovaggá varázsolja a leány szerelme. Aztán visszamegy a kutba, valami hiba történt, fájdalom, megint béka lesz belőle. Elragadó zene, ez aztán igazi muzsikus, a ki ezt csinálta. Három rövid felvonás. A szerző: Boleslaw Raczynski.
Mikor a megváltott békakirály a nagy zöld fejével elindul a szép lengyel leány után és a legszebb szomorút játszszák a hegedük a kisbőgővel, azt mondja a tanár az előttem levő széken:
– Az oroszok is akartak lengyel légiót csinálni, mikor a mieink sikerét látták. Egy Gorcsinszky nevü alak próbált Lembergben lengyel légiót csinálni az osztrák-magyar hadsereg ellen.
– Ki az a Gorcsinszky?
– Mi, lengyelek, nem ismerjük. Bizonyára orosz rendőrügynök. Drága pénzen összehozott háromszáz embert, ebből száz megszökött, maradt összesen kétszáz ember. Nálunk egész ezredek harczolnak önként. Ezt a kétszázat aztán hazaküldték, szégyeltek vele előállni. De ezek se voltak mind lengyelek. Az oroszországi lengyel légió terve megbukott. A lembergi orosz parancsnok Gorcsinszky urat végül kirugta.
Igazán gyönyörű zene ez a Békakirály. Valami oly fájóan édes, oly szépen szomorú. Igazán kifejezi azt a mondhatatlan pechet, hogy egy varangyos béka halálosan beleszeret egy szép kis lengyel leányba, – s miután egy napig férfi volt, vissza kell mennie békának a kutba. Nem nagy öröm.
A hegedük szólnak és a kisbőgők. A teli szinház a lélegzetét visszafojtva hallgatja a férfias, erotikus sírást. Oly halotti csönd van, – ebből viharos taps lesz. Mellettem ül Hellsen Henrik úr, egy fiatal dán ujságíró, ez egészen elolvadt. Én nem tudom sajnálni a királyfit, a ki ismét békává lett. A nagy csöndben körülnézek a szinházban. Zsufolva van. Minden páholyban szoronganak a szépmellű lengyel nők. Távcsövek… legyezők… Hallatlan szépek ezek a lengyel asszonyok És mégis csak csodás, ízzó dolog a szinház.
Szinház… régi szerelem, mult idők emléke…
Lehet elfelejteni a beteg huszárt a beteg lovával? Azt a rengeteg kis keresztet a hóban… Azokat a piszkos, véres rongyokat, azokat a mártir-kapczákat a widomai erdőszélen? Az idegességtől, nemalvástól, a fáradtságtól és a látványoktól lázasra gyötörten, a fejem még tele emberi kinok emlékeivel… mikor jön vissza az idő, hogy frakkban ülök az Operában és semmi másra nem gondolok, mint a zenére? Itt oly rossz most ülni. Fenn kellene állni ennek a lengyelesen büszke, hatalmas szinház-palotának a tetején, a kupola gombján, onnan elnézni arrafelé, a honnan idejöttem. Most ott trénszekerek éjjeli táborban állnak, és kis vörös tüzek mellett guggolnak bebugyolált fejű szakállas katonák. Hat hónapja nő a szakálluk. Parasztok, kereskedősegédek, munkások, törvényszéki aljegyzők, kis vidéki zsidó boltosok, apró-gentry, a kinek a huszáréletre nem tellett, butorszállító czégek írnokai, czvikkeres tartalékosok, – trén.
Élesen, vadul tapsolnak, igazán mindenki tapsol és ordít. A csillár felszikrázik megint. Gyönyörű nők, mellek, vállak, frakkok, legyezők, «szerző!» – «szerző!»… Koszoruk. Virág. Emlékszem: száz évvel ezelőtt mintha láttam volna már ilyet.
Vége van.
– Habe die Ehre – mondja a tanár és megy a ruhatár felé. Kábultan megyek utána, a rettenetes szöges csizma visz, mint valami büvös járógép.
Mögöttem dobogva áll fel az egész szinház.
– Éljen Lengyelország!
A legmagyarabb madár nem a turul. A legmagyarabb madár egy osztrák repülőgép, a melyen két magyar katona ül. Az egyik, a ki az ellenség fölött ágyúk és gépfegyverek sortűzében, egész ezredek egyszerre való tüzelése közben vezeti a gépet, a másik a ki ezalatt nyugodtan rajzol és fotografál.
Odahaza folyton siránkoztunk, hogy kevés aviatikusunk tengődik, nincs repülőtér, szubvenczió, semmi – és most csupa magyar szó itt körülöttem a repülőtéren. Nemcsak a bakák magyarok, akik itt gépészkednek, de egyik repülőtiszt a másik után szólal meg magyarúl. Meglepően sok a hadseregben a bravuros magyar pilóta és légi megfigyelő. Több mint hittük.
Napfényes, száraz téli idő. A délelőttöt a negyedik hadsereg egyik repülőszázadánál töltöttem. A repülőtér hófödte tiszta-fehér síkság. Rajta sátrak, deszkabódék, árboczok, jelzőlobogók. Innen indul el és ide tér vissza az orosz állásokat kémlelő repülőtársaság. Elegáns tisztek, – valaki azt mondta, hogy a jövőben a repülő katona lesz a legelegánsabb fegyvernem – most már meg is van ez a karaktere ennek a csoportnak.
Az óriási fehér terítőn színes pillangók pihennek. Nagy piros-fehér foltok, csikok vannak a gépek, szárnyain. A kép: piros rovarok egy tudós fehér itatóspapirján, az óriások országában. A sátrak előtt égnek fordított csövű gépfegyver. Két katona őrzi. Felettünk a végtelenségig tiszta, halványkék ég. Szélcsönd.
Egyszerre hallom, a mint kiabálnak a katonák:
– Apparát! Apparát!
És a sátrakból kirohan vagy negyven katona, szalad előre a fehér mezőn, messzire, olyan messzire, hogy végül már csak pontoknak látja őket az ember. Az «apparát»-ot én még nem is látom. A gukkert kell elővenni, hogy valahol az ég alján, nagyon messze, a láthatár szélén egy szunyogot lássak meg, a mint buzgón igyekszik ide, hazafelé.
Jön a Dunajec mellől haza a magyar madár.
Most már tisztek is kerülnek elő a sátrakból. Nagy dolog mégis, mikor az egyik így hazajön. Végül egész kis tömeg várja.
Az «apparát» jön az égen, egyre nagyobb és egyre színesebb, a hogy közelebb jön és lejebb ereszkedik. Már nem barna szunyog, már piros repülőbogár, aztán égőszínű, csíkos, könnyű piros-fehér lepke, aztán leszáll. Mindenki hozzája rohan.
Két medve ugrik ki belőle. Tetőtől-talpig szőrös-bőrös, embernél kétszerte kövérebb alakok, se orruk, se szemük nem látszik ki a prémekből és állatbőrökből. A katonák hámozzák le róluk ezeket a bundazsákokat, négyen is dolgoznak egy-egy tiszten. Végre a szőrök és bőrök tömegéből kikeczmereg a repülőtiszt. Az arcza piros, mint az alma, a szeme csillog. A bőrök alatt még repülősisak, hósapka is van a fején, nyakán óriási kendő. Leírhatatlan éles, metsző fagy van fenn a magasságokban.
Losonczy Bélának hívják, egyébként főhadnagy a 19. tábori tüzérezredben, Nagyváradon. A gépe: Lohner C. 48. A Dunajec partjáról jön, a hol végre sikerült pontosan megállapítania egy orosz ágyúüteg állását. Boldogan meséli, hogy azóta talán már össze is lőtték a mieink az orosz császári battériát. Elmondja, hogy egyszer már holt hírét költötték a lapok, a mikor Wolbrom és Olkusz közt erős tűzbe került. De csak a czombját ütötte meg a golyó. Még egyszer volt igen bajos helyzetben; egyszer Tarnow fölött kilyukasztották az orosz puskagolyók a benzintartóját, akkor siklórepüléssel ereszkedett le Woinic körül, de az oroszok szemmel tartották. Egy mocsárba akadt a gépével, az orosz ágyúk nem sajnáltak tőle tizenkét gránátot, mikor már tehetetlenül vergődött a földön, de ott se történt semmi baja. A gránátok valósággal a levegőbe röpítették a mocsarat és telefröcskölték őt is, a gépét is sárral. De másnap megmentette a gépet, tessék megnézni, semmi se látszik már rajta.
A csoportban egy érdekes fényképet mutogatnak. Egy repülőtiszt lefényképezte tüzelésünk hatását az orosz lövészárkon. Lerajzolom a képet, mert nagyon könnyű lerajzolni, majdnem pontosan ilyen az eredetije is:
A görbe vastag vonal az orosz lövészárok, a mely élesen, feketén látszik a hóban, ha felülről nézik. Körülötte a paczkák: a mi ágyúink gránátlövései, a melyekkel az oroszt kizavartuk ebből az állásból. A ferdén húzódó egyenes, vékony vonal egy országút. Csodaszépen lehet fotografálni felülről a hóborított csatateret. A ragyogó fehér alapon minden olyan pontosan látszik, mint a papiron az írás.
Azt mondja:
– Azért télen nagyon nehéz felülről tájékozódni, mert az országút is be van havazva, falu, erdő, minden fehér. Még leginkább a folyókat és patakokat nézzük, azok sötét vonalként válnak ki a hóból.
Érdekes, hogy hogyan történik az orosz ágyúk állásának felfedése.
– Ha felülről meglátjuk végre az orosz üteg állását távcsővel, nem is kell fotografálni. Van nálunk részletes térképe annak a földdarabnak, a melyet át akarunk vizsgálni. Mikor az ágyú megvan, egyszerűen belerajzoljuk piros czeruzával a térképbe, ott fenn, a repülőgépen.
– És hogyan értesítik a mi tüzérségünket?
– Visszarepülünk a mi állásaink felé és a levegőben, igen magasan, egy szabályos kört írunk le. Ez a jel, ebből a mi katonáink már tudják, hogy van valami mondani valónk. Várunk, a míg bizonyossá válik, hogy észrevettek. Akkor a térképet beleteszszük ebbe a bádogcsőbe…
Megmutatja: bádogcső, olyan, mint valami diplomának a hengeralakú tokja. Tenyérnyi széles, igen hosszú fehér vászonszalag van köréje csavarva.
– A bádogcsövet lezárjuk és ledobjuk. Ez a széles, négy méter hosszú fehér szalag hozzá van erősítve, esés közben lecsavarodik róla és mint az üstökös farka, lebeg utána a levegőben. Ez arra való, hogy a ledobott tárgy útja feltűnőbb, láthatóbb legyen. Még látjuk felülről, a mint apró lovasok vágtatnak a leesett bádogcső felé, aztán tovább repülünk, más olyan csapatok fölé, a kik számára szintén viszünk jelentést.
Újabb fotografiát mutatnak: egy harmincz és feles mozsár hatása az orosz trénszekerek tömegében. A pilóta az orosz tréntábor fölött lebegett, mikor a mieink odalőttek. Lefotografálta a lövedéket felülről a felrobbanást követő pillanatban.
– A mozsarak lövedékeinek – mondja a főhadnagy – oly rettenetes a robbantó hatásuk, hogy mikor egyszer az oroszok fölött repültem és alattam felrobbant egy ilyen harmincz és feles lövedék, a következő perczben erősen hintázni kezdett a gépem a levegőben, pedig ezernyolczszáz méter magasan voltam. Az erős légnyomás a nehéz repülőgépet még ebben az óriási magasságban is meglóbálta, pedig a lövedék a földben robbant fel. Micsoda hatása lehetett ennek ott lenn, a szomszédságában!
Mellettünk egy gépet bombával raknak meg.
Nyomtatott piros czédula van rajta, ezzel a furcsa czímmel: Achtung! (Vigyázat!) Az ember azt hinné, hogy valami emberkimélő, óvatosságra intő szöveg következik. De nem, hanem ép az ellenkezője: «Vigyázat, használat előtt a drót okvetlenül eltávolítandó!» Vagyis: vigyázat, mert ha nem vigyázol, a bomba nem sül el. Csak akkor sül el, ha vigyázol. Ha ez az egyszerű czédula nem a legtisztább háborústilus, akkor nem tudom mi az. Különös világ, a hol, ha nem vigyáz az ember, még valami szerencsétlenség – marad el…
Kiabálnak körülöttünk:
– Apparát! Apparát!
Az ég alján egy másik szunyog tűnik fel, ez is jön haza, ebédelni.
– A kis Tóth! – kiáltják vígan a magyar repülőbakák és veszett versenyfutás indul a fehér síkságon újból.
A kis «Tóth» a kedvencze ennek a repülőparknak. Teljes czíme: Tóth József, tábori pilóta. Egyszerű népfölkelő-káplár. A versenyt futó legények, a kik az imént még tudós és okos avatottsággal magyarázták nekem a repülőgépek bonyolult technikáját, magyar bakák: Zsarkó, Veér, Balaton, Szörcseg, Magáth, Balázsik, Kovács, Kosuczki, Sternbach, Lékó, Koczeth, Hochmann, Bálli, Tóth, Tőke. Bevonulásuk előtt még soha életükben nem is láttak repülőgépet.