Mindaz, ami a tömegek képzeletét fölkelti, megkapó és világos kép alakjában mutatkozik. Minden mellékértelemtől ment, vagy nincs más járuléka, mint valami csodálatos vagy titokzatos esemény: nagy győzelem, nagy csoda, nagy bűn, nagy remény. Egészükben kell eléjük állítani és nem tárni fel eredetüket. Száz kis bűntény, száz kis baleset egyáltalában nem kelti fel a tömegképzeletet; míg egy nagy bűntény és nagy szerencsétlenség teljesen fölkelti, ámbár az végeredményében jóval kevésbé borzasztó, mint a többi kis eset együttvéve. Az influenzajárvány néhány évvel ezelőtt Párisban 5000 embert elpusztított pár hét alatt; nem nagyon keltette föl a nép fantáziáját. Mert ez az igazi emberáldozat látható kép által nem jutott a köztudatba, hanem a statisztika heti közleményei révén. Egy olyan szerencsétlenség, hol 5000 helyett 500 veszett volna el, de egy napon, valamely köztéren, látható baleset folytán, például az Eiffel-torony összeomlása következtében, ellenkezőleg, roppant hatást gyakorolt volna a fantáziára. Egy oceánjáró hajó állítólagos pusztulása, melyről tévesen azt hitték, hogy a sík tengeren elmerült, nyolc napig izgatta a tömegek képzeletét. A hivatalos statisztika kimutatta, hogy abban az évben ezer nagy hajó elpusztult. De az egymást követő veszteségek, ámbár jóval több emberélet és árú pusztulását jelentik, mint amennyiről az oceánjárónál szó lehetett volna, a tömegeket csak egy pillanatra sem lepték meg.
Nem a tények, mint olyanok ragadják meg a nép képzeletét, hanem az út és mód, ahogy eloszlanak és megjelennek. Szükség van, hogy úgy mondjuk, bizonyos tömörülésre; ez ad megkapó képet, ami megtölti, magáévá teszi az elmét. Aki tudja, hogy mimódon kell a tömegek képzeletére hatni, kormányozásuk művészetét is ismeri.
A vallásos érzés elemei. – A vallás független valamely istenség imádásától. – Jellemvonásai. – A meggyőződés hatalma, ha vallásos formát ölt. – Különböző példák. – A nép istenei sohasem vesztek el. – Visszatérésük új formái. – Az atheizmus vallásos formái. – Ezeknek a fogalmaknak fontossága történelmi szempontból. – A reformáció, a Szt. Bertalan-éj, a rémuralom és a többi hasonló események a tömegek vallásos érzelmeiből származnak és nem izolált egyének akaratából.
Kimutattuk, hogy a tömegek nem gondolkoznak, az eszméket egészükben fogadják el vagy utasítják vissza; nem tűrnek sem vitát, sem ellenmondást, a rájuk ható szuggesztiók az értelem egész területét lefoglalják, s azonnal törekszenek tetté transzformálódni. Kimutattuk, hogy a kellőkép szuggerált tömegek készek önmagukat föláldozni a szuggerált eszményért. Azt is láttuk, hogy csak erős és szélsőséges érzelmeket ismernek és hogy a rokonszenv könnyen imádássá és hogy csekély ellenszenv gyűlöletté változik. Ezek után az általános adatok után már sejthetjük meggyőződésük természetét.
Mikor a tömegek meggyőződéseit közelebbről szemügyre vesszük, a hit korában ép úgy, mint a nagy politikai mozgalmak idejében, pl. az elmúlt évszázadban, azt találjuk, hogy ezek a meggyőződések mindig valami különös formát öltenek s azt jobb meghatározás híjján vallásos érzelemnek nevezem.
Ennek az érzelemnek nagyon egyszerű jellemvonásai vannak: egy felsőbbnek vélt lény imádása, a neki tulajdonított varázslatos hatalomtól való rettegés, vak engedelmesség parancsainak; dogmáin nem lehet vitatkozni; igyekeznek a dogmákat terjeszteni és ellenségnek tekintik azokat, kik e dogmákat el nem fogadják. Az ilyen érzelem akár valami láthatatlan istenséghez kapcsolódik, akár fa- vagy kőbálványhoz, hőshöz vagy politikai eszméhez, mihelyt az említett jellemvonásokat fölmutatja, lényegében mindig vallásos. A csodálatos és természetfölötti egyaránt meg vannak benne. A tömegek a politikai formulát vagy a győztes vezetőt, ki pillanatra fanatizálja őket, öntudatlanul titokzatos hatalommal ruházzák föl.
Az ember nemcsak akkor vallásos, amikor istenséget imád, hanem akkor is, amikor lelkének minden erejét, minden akaratelhatározását, rajongásának egész hevét egy oknak vagy egy lénynek rendeli alá, s ez gondolatainak és tetteinek végcélja és vezetője lesz.
A türelmetlenség és fanatizmus szükségszerű járulékai a vallásos érzelemnek. Elkerülhetetlen azoknál, kik hisznek a földi vagy égi boldogság elnyerésének titkában. Ezt a két vonást megtaláljuk minden embercsoportnál, mikor valami meggyőződés ragadja őket magával. A rémuralom jakobinusai ép olyan buzgó vallásosak voltak, mint az inkvizíció katolikusai és vad dühök ugyanazon forrásból eredt.
A tömegmeggyőződések a vak alávetettség, a kérlelhetetlen türelmetlenség és az erőszakos propaganda szükségének jellemvonásait öltik magukra, s ezek mind hozzátartoznak a vallásos érzelemhez. Ennek alapján mondhatjuk, hogy minden hiedelmüknek vallásos formája van. A hős, kit a tömeg ujjongat, neki valóban istene. Napoleon az volt tizenöt évig és még egy istenségnek sem voltak buzgóbb imádói. Egyik sem küldte könnyebb szerrel halálba az embereket. A pogányság és keresztyénség isteneinek sohasem volt korlátlanabb hatalma a lelkeken, kiket meghódítottak volt.
A vallásos és politikai hiedelmek alapítói úgy érték el céljukat, hogy a fanatizmus érzelmét oltották a tömegek lelkébe; ezzel elérték, hogy az ember az imádásban és engedelmességben lelje boldogságát és életét is kész bálványáért feláldozni. Így volt ez minden időben. Helyesen jegyzi meg Fustel de Coulanges a római Galliáról szóló jeles művében, hogy nem az erő tartotta fenn a római császárságot, hanem a vallásos csodálat, amit inspirált. «Példátlan volna a világtörténelemben – mondja, – hogy egy, a lakosság által gyűlölt uralom ötszáz évig tartson… Érthetetlen volna, hogy a császárság harminc légiója száz millió embert engedelmességre tudjon szorítani.» Engedelmeskedtek, mert a császárt, ki a római nagyság megszemélyesítője volt, egyetértőleg istenként imádták. A birodalom legkisebb zugában is voltak a császárnak oltárai. «Látták ebben az időben, hogy a birodalom egyik végétől a másikig vallás kél a lelkekben életre, melynek istenei maguk a császárok voltak. Néhány évvel a keresztyén kor előtt az egész Gallia, melyet hatvan község képviselt, közösen templomot emelt Lyon város előtt Augustusnak… Papjai, kiket a gall községek egyesülete választott, az ország legelőkelőbb emberei voltak… Mindezt lehetetlenség a félelemnek és a szolgalelkűségnek tulajdonítani. Az egész nép nem volt szolgalelkű és három század alatt nem vált azzá. Nem az udvaroncok imádták a fejedelmet, hanem Róma. És nemcsak Róma, hanem Gallia, Hispania, Görögország és Ázsia.»
Ma már legtöbb lelki nagy hódítónak nincs többé oltára, de vannak szobraik, képeik és a kultusz, ami kijár nekik, nem nagyon különbözik attól, amiben hajdan részesültek. Csak akkor értjük meg egy kevéssé a történelem bölcseletét, ha jól belemélyedtünk a tömegek lélektanának ebbe az alapvető részébe. Nekik istenek kellenek vagy semmi.
Nem kell hinni, hogy ezek egy más kornak babonái, melyeket az ész végleg elűzött. Az ész ellen való örökös küzdelemben az érzelem sohasem lett vesztes. A tömegek nem akarnak hallgatni annak az istenségnek és vallásnak szavára, melynek nevében oly sokáig szolgáltak, de a fétisek sohasem uralkodtak rajtuk annyira, mint száz év óta és régi istenek nem emeltettek maguknak annyi szobrot és oltárt. Akik tanulmányozták az utóbbi években a boulangizmus néven ismert mozgalmat, láthatták, hogy a tömegek vallásos ösztönei milyen könnyen felújúlhatnak. Nem volt olyan falusi kunyhó, hol ne lett volna meg a hős képe. Azt hitték róla, hogy hatalma van minden igazságtalanság és baj orvoslására; az emberek ezrei adták volna életüket érte. Milyen helyet foglalt volna el a történelemben, ha jellemében lett volna erő, csak egy kevés is, fenntartani legendáját!
Haszontalan szófecsérlés volna ismételni, hogy a tömegeknek szükségük van vallásra, mert hisz minden politikai, vallásos vagy társadalmi hit csak úgy talál utat hozzájuk, ha vallásos alakot ölt, mely fölmenti őket minden vita alól. Az atheizmus, ha lehetséges volna a tömegekkel elfogadratni, átvenné a vallásos érzelem türelmetlen hevességét és szélsőséges formában csakhamar kultusszá lenne. Érdekes bizonyítékkal szolgál a kis pozitivista szekta fejlődése. Az történt vele nagy hirtelen, ami azzal a bizonyos nihilistával, kinek történetét a mélyen gondolkodó Dostojewski beszéli el. Egy napon, mikor a szellem fénye fölvirradt, széttörték az istenek és szentek képeit, melyek egy kápolna oltárát ékesítették, kioltva a gyertyákat, tüstént felcserélték a lerombolt képeket, néhány istentagadó bölcselőnek – Büchnernek és Moleschottnak – munkáival, aztán a gyertyákat kegyesen újra meggyújtották. A vallásos hitük tárgya más lett, de mondhatjuk-e, hogy vallásos érzelmeik is megváltoztak?
Ismétlem: bizonyos történelmi eseményeket – és épen a legfontosabbakat – csak úgy érthetjük meg, ha számot vetünk azzal a vallásos formával, melyet a tömegmeggyőződések végre fölvesznek. Vannak társadalmi jelenségek, melyeket inkább pszichológus, mint természettudós módjára kell tanulmányoznunk. Nagy történetírónk, Taine a forradalmat természettudósként tanulmányozta, amiért is az események valódi forrása sokszor elkerülte figyelmét. Nagyon jól megfigyelte a tényeket, de mivel a tömegek lélektanát nem tanulmányozta, nem tudott mindig az okokhoz lejutni. Mivel a véres, anarchikus, vad tettek borzalommal töltötték el, a nagy hős költemény hőseiben nem látott mást, mint örjöngő vad hordát, mely szabad folyást engedett ösztöneinek. A forradalom erőszakosságait, a mészárlásokat, a propagandát, a hadüzenetet az összes királyoknak csak akkor értjük meg, ha meggondoljuk, hogy a tömegek lelkében új vallásos hiedelem szilárdult meg. A reformáció, a Szt.-Bertalan-éj, a vallásos háborúk, az inkvizició, a rémuralom egy fajta jelenségek, ezektől a vallásos érzelmektől lelkesült tömegek művei, kik szükségképen irgalom nélkül tűzzel-vassal irtanak ki mindent, ami az új vallás megszilárdításának útjában áll. Az inkvizíció eljárása azonos minden igaz meggyőződésű eljárásával. Nem lettek volna meggyőződve, ha máskép jártak volna el.
Az ilyen felfordulások csak akkor lehetségesek, ha a tömeglélek kelti életre. A legkorlátlanabb zsarnokok sem tudták volna felidézni. Mikor a történetírók a Stz.-Bertalan-éjt úgy adják elő, mint a király művét, ezzel azt mutatják, hogy a tömegek lélektanát ép úgy nem ismerik, mint a királyok lélektanát. Az ilyen tünetek csak a tömeglélekből eredhetnek. A legzsarnokabb monarchának korlátlan hatalma sem terjedhet tovább, mint hogy siettesse vagy késleltesse az alkalmas pillanatot. Nem a királyok okozták a Szt.-Bertalan-éjet és a vallásháborúkat és nem Robespierre, Danton, avagy Saint-Just csinálták a rémuralmat. Az ilyen események hátterében a tömeglelket találjuk mindig és nem a királyok hatalmát.