Odáig ment Swift a gúny élvezetében s az emberek lenézésében, hogy úgy beszélt erről a könyvéről, mintha az államvallás védelmére volna írva. Pályáján nagy akadálya volt ez a mérges szatira; az irodalomban Steele és Addison tiszteletét es barátságát szerezte meg neki. Hatása nagy volt. Swift barátja, John Arbuthnot (1667–1735) e mese példájára írta politikai allegoriáját John Bullról (1713), mely név maig rajta maradt az angol népen. Swift világgyűlölete valósággal rendszerré nőtte ki magát. Az a könyv, mely annyi kacagást csendített meg mohó kis olvasói ajkán, Gulliver utazásai (1720–26) az undor és utálat teljes rendszere.

Igazán, csak a gyermekek olvashatják ezeket a leírásokat anélkül, hogy megundorodjanak az embertől és a világtól. Ami a felnőtteket kétségbeejti bennök, az nekik mulatság: hogy a huncut kis törpék és az otromba óriások szakasztott olyanok, mint az emberek.

Legfurcsább szörnyetegei is elevenek. Olyan részletességgel és annyira komolyan mond el mindent, hogy alig van író, aki ennyi valószínűséget tudna szerezni polgári történeteinek, olyan könnyen kormányozná hiszékenységünket, mint Swift. Egy-egy lehetetlenségből kiindulva, teljes realissággal halad tovább. Messze felülmúlja ebben mintaképét, a Cyrano Bergerac könyvét: Histoire comique des états et empire de la Lune. Stílusának ez az egyszerűség és keresetlen természetesség ad erőt, ez teszi oly metszővé gúnyját, de szárazzá is. Swift megnevettet, de maga nem nevet velünk. A sors azt a bosszut rótta rá, hogy aki megnevettette az egész emberiséget a világ aljas, gonosz és komikus apróságainak, az ember csenevész tudományának, kolosszális romlottságának és nevetséges esztelenségének a képeivel, maga mindezek miatt csak elkeseredést érzett, kétségbeesést és dühöt, ámbár maga írta, hogy a harag esztelenség, mert magunkon bünteti meg a mások hibáit. – Szerencséjök a gyermekeknek, hogy ennek a törpékről és óriásokról szóló mesének a mérge olyan csontos héjba van beleékelve, melyet nem törhet fel, csak a tapasztalat; s még nagyobb szerencséjök, hogy a felnőttek értetlensége a kezökbe juttatott egy második kalandos regényt is, melyet ha nem értenek is meg jobban szüleiknél, mindenesetre szívesebben olvasnak s amelyet minden komoly olvasó a munka és műveltség őszinte és költői dicsőítésének talál. Nem írhatta ezt a könyvet más, csak aki maga is lelkesült a civilizációért s szünet nélkül dolgozott. Daniel Foe (1661–1731) – mert csak később faragta a D. Foe-ből az előkelő Defoet – valósággal megtestesülése szorgos Robinsonjának. Hősének sincs több terve és szorgosabb keze, mint neki. Harmadfélszáz kisebb-nagyobb mű maradt utána, politikai meg közgazdasági értekezés, vegyest versekkel és regényekkel. Ott volt a Monmuth táborában és Orániai Vilmos seregében, mikor London felé masirozott, mintha nem is lett volna egyszerű harisnyakereskedő. Ha Spanyol- vagy Franciaországba vetődött, többet gondolt az államformákkal, mint boltjával; nem csoda, ha csődbe jutott. De tervben nem ismert hiányt. Egyik munkájában (Essay on projects) ő sürgeti először az országutak javítását, őrültek-háza építését, biztosító társulatok és takarékpénztárak alapítását s mindezeknek létrejöttében is bő része volt; később megírta a kereskedelem történetét. Amellett verset írt a király védelmére, akit ócsároltak idegen voltáért, mikor nincs a világnak zagyvább népfaja az angolnál (The true-born Englishman = A valóságos angol). Vilmos személyesen köszönte meg neki ezt a jó szolgálatot s akármikor jelent meg a palotában óriási parókája, mely alól kivillogott szúró szeme, rögtön megnyílt előtte a király ajtaja. «Ismerem a világ ragyogó oldalait épp úgy, mint kegyetlenségét; utam a börtön odujából a király szobájába vezetett. Elvesztettem vagyonomat jó nevemmel együtt, csakhogy megőrizzem becsületemet és elveimet – nem is bántam meg. Most szegényen és megvetetten élek, de én megvetem ezt a megvetést». Ő maga ezekbe a mondatokba foglalta össze életét. S a börtön épp oly igazság ebben, mint a király szobája. Mikor a dissenterek üldözésének idején, akikhez maga is tartozott, azt írta, hogy legegyszerűbben úgy bánhatni el velök, ha mindnyájokat kivégeztetik, pellengérre ítélték; de a nép elborította virággal annak környékét s naphosszat énekelte mellette versét, melyet a pellengérre írt. A Newgateban röpiratokon és szatirákon járt az esze s ott írta meg első számát a legelső reviewnek, melyben irodalmi kérdéseknek is tért nyitott; azután jobb keze volt a kormánynak az Anglia és Skótország közti unio összekovácsolásában, aminek történetét meg is írta. Másodszor is börtönbe került, mert a Hannover-ház örökösödési jogát védelmezte, de I. György alatt megint bizalmas embere lett a minisztériumnak.

Ennyi munkával is nehezen tudott megélni, úgy hogy jóformán szükségből kezdett regényeket írni, mindenfélét. Moll Flanders (1722), Colonel Jack (1722) és Roxana (1724) a kalandor és gézengúz-regények vegyülékei; mindegyik mélyre sülyedt emberek története, melyek azonban egytől-egyig erkölcsösen végződnek. Különösen tetszettek tengerjáró kalandos regényei; Singleton kapitány kalózkodása (1720) és Duncan Campbell kalandos élete (1720) meg Carleton kapitány visszaemlékezései (1728). Egypár regénye ma is kelendő, a családot illető iratai is: A házi nevelő (1719) és A vallásos család. Különösen egy fényes írói tulajdonság tünik szembe valamennyiben: az elhitetés művészete. Annyi komolysággal, olyan részletesen és hosszadalmasan ír le mindent, hogy a sok részletképből pontosan kialakul előttünk az egész s az az érzésünk, hogy mindezt csak az írhatja le ilyen pontosan, aki valósággal látta. Úgy írta le a londoni pestist, hogy dr. Mead bátran hivatkozott ezekre a megfigyelésekre; A gavallér emlékiratait úgy idézték, mint I. Károly korabeli kútforrást. Amit ő leír, szinte a látással ér föl. Ez a kiválósága teszi örökké azt a könyvét is, melyre csak nagynehezen találkozott kiadó, aki tíz font sterlingen megvegye s amely ma egyik legelterjedtebb könyve a világnak Amerikától Szent-Pétervárig és Arábiáig. Ez a könyv The life and surprising adventures of Robinson Crusoe; megjelent 1719-ben.

Nem csökkenti Defoe érdemét s nem emeli a könyv érdekességét, ha az irodalomtörténet kifürkészi, hogy a magva megtörtént eset, hogy egy Selkirk nevezetű makacs matrózt kapitánya csakugyan kitett Juan Fernandez szigetére, hol négy esztendőn át élt egyes-egyedül, míg Rogers kapitány meg nem mentette. Az eset meg volt írva Rogers és Cook utirajzaiban meg a Steele Englishmanjében, de egyikben sem volt kirajzolva az, ami Defoe könyvének a tárgya: az ember küzdelme a természettel. Defoe könyve a civilizáció története, regény formában. Robinson kicsiben elvégzi a civilizáció egész munkáját, magára hagyatottságában feltalálja úgyszólván az egész kulturát. Nem hiába akarja Rousseau Emilje ezt az egy könyvet adni minden gyermek kezébe olvasmányul. Defoe maga sem érte utól ezt a művét; leleményes feje nem talált többé hozzátenni valót, Robinson folytatásai puszta kalandok.

Minden olyan egyszerűen van elmondva, hogy átérezni minden helyzetet s ez a másik nyitja annak, hogy a könyv olyan érdekes és valószínű. Robinson fiatal szívének kaland- és szabadságvágyában, a veszély, megmenekülés és elhagyatottság láttára az érzések egész scáláját végig érezzük. Minden egyes találmánya és munkája az élete biztonsága révén is érdekel. Egymás mellett látva őt és Pénteket, latra vetjük az értelem és civilizáció értékét a műveletlenséggel szemben. Mikor hozzájok vetődnek a spanyol matrózok, átérezzük az emberi összetartozás érzését s látjuk nyomában a társadalmi rend kialakulását. Végül, hogy semmi ki ne maradjon, megjelenik egy bölcs pap, az erényes élet apostola. Philosophiai értekezés ez a művelődés történetéről s meg kell csodálnunk a Defoe művészetét, aki ezt természetesen tudta belevinni egy embernek az életébe s aki a legtisztább valószínűséggel rajzolt meg olyan érzéseket és gondolatokat, amelyekből a polgárosultság kellő közepén semmit sem tapasztalhatott magán.

A szülők, akik a gyermekek kezébe adták ezt a könyvet, nem értették sem mély tartalmát, sem finom művészetét s az ő segedelmük nélkül a gyermek szeme sem nyilhatik meg ezek iránt, legfeljebb ösztönük érez valamit. A gyermekek azért jól jártak: a világ egyik legérdekesebb könyvét kapták olvasmányul és jól járt Defoe, mert a felnőtteknél mohóbb és hálásabb közönséghez jutott. Jól jártunk mi is, mikor olyan könyvet adtunk gyermekeink kezébe, amelyből többet és hasznosabbat tanulhatnak, mint a mi példáinkból.2)

III. A POLGÁRSÁG EMELKEDÉSE.

1. Állambölcselők és közgazdák.

A Habeas Corpus és a Declaration of rights óta folyvást emelkedett a polgárság. A parlamenti háborúk során megerősödött, a gyarmatokban meggazdagodott; Locke elmélete az állam éltető erejévé tette. Tudatában is van erejének és féltékenyen őrzi jogait. Mikor a király ki akarja zárni a parlamentből Wilkest, amiért lapjában szóvá tette a trónbeszédet, négyszer választják meg újra s mikor a megvásárolt követek mégis kizárják, a felsőházban Chatham, az alsóban Burke kél ki ez önkény ellen, a londoni polgárság pedig felír a királyhoz, hogy ez a parlament nem képviseli a népet s így törvénytelen. Fel kellett azt oszlatni és befogadni belé Wilkest. Pedig Wilkes üres politikai kalandor volt, de éppen az mutatja a polgárság értelmét, hogy kitartott az elv mellett, ha ilyen egyénről volt is szó. Részt vett a küzdelemben az egész nemzet. A Public Advertiser nagy időközökben politikai leveleket adott közre a Wilkes esetről, Junius aláírással, melyek mind nagyobb feltünést keltettek. Elmés, csípős és fordulatos volt a levelek hangja, eleven a formájuk – kivált mikor az író Philo-Junius néven önmagával polemizálni kezdett, csakhogy ismételhesse és megerősíthesse nézeteit – meggyőzőek a fejtegetések, tiszteletreméltó írójuk bátorsága, mely akkor sem lohadt, mikor a lap kiadóját a király ellen írt levél miatt törvény elé állították. 1768 november 21-étől 1772 január 21-ikéig 69 levél látott napvilágot, később kötetbe gyüjtve is megjelentek. A könyv előszava azt mondja: «Hallgassatok meg, mikor arra intelek: sohase tűrjétek elszánt és szívós küzdelem nélkül, hogy alkotmányotokat megtámadják, akármilyen csekélységben is. Egyik eset a másikat vonja maga után. Felhalmozódnak és törvényekké válnak… Írjátok lelketekbe s véssétek bele gyermekeitek szívébe, hogy a sajtó szabadsága palladiuma az angol nép minden polgári, politikai és vallási jogának. A király hatalma s az előljáróké nem önkényes hatalom. Csak megbizottai az állammnak, nem tulajdonosai».

Nemcsak az angolokénak, minden alkotmánynak védelme a Június levélsorozata. Az angolok legnagyobb politikai írójuknak tartják e levelek szerzőjét s magánlevelek kézírásának, stilisztikai fordulatainak és felfogásának összevetéséből kinyomozták, hogy e vasálarc mögött a dublini születésű Sir Philipp Francis (1740–1818) rejtőzik, aki a hadügyi hivatalban nem bírván előre menni, 1774-ben átlépett a kalkuttai bírósághoz, 1781-ben visszatért Londonba s a Bath-rend lovagja lett. Ő mellette mások is küzdöttek az angol nép politikai szabadságaiért. Oly államtudósai voltak ennek a kornak, mint Burke, aki a választójog szabályozásában s a nyilt szavazásban kereste a parlament megtisztításának eszközeit s olyan szónokai, mint William Pitt, később Earl of Chatham (1708–1778), akinek cicerói beszédeit ma minden gimnazista ismeri Angliában, és Sheridan, aki a Byron szemében felülmúlta Foxot, Burket s korának minden szónokát.

A szabadság mellett támadnak szószólói a jólétnek is. Adam Smith (1723–1790), az erkölcstan és logika tanára Glasgowban, értekezést ír a nemzetek jólétének természetéről és okairól. Oly korban, mely csak az arany és ezüst felhalmozásában kereste a gazdagságot s mindent elkövetett, hogy ami máshol olcsón terem, azt az ország sorompóinál drágává tegye: Smith a szabad kereskedés hasznosságát hirdette s azt, hogy a jólétnek egyedüli forrása, minden értéknek teremtője: a munka. Tanításai, amint azokat Cobden Richárd tovább fejlesztette s Malthus kiegészítette, ma az útfélen röpködő szárnyas igék; de hogy azzá lettek és ma is azok, éppen az a bizonyság igazságuk mellett.

2. Az erkölcsös és szatirikus regény.

Megnövekedett erkölcsi és anyagi erejével a polgárság lett a nemzet magva. Ebben a rétegben csirázott a jövő. A főurak életét a gyarmatokból beözönlő kincsek hallatlanul színessé és fesletté teszik s oly elkeseredetté a szegény népet, hogy félős az utcákon járni a rablók és gyilkosok miatt. E két véglet közt a polgárság munkás, vallásos és erkölcsös. Belőlük kerül ki az olvasóközönség, nekik és róluk írnak az írók. A regény, mint eleinte mindenütt, itt is demokrata s itt annak is marad, formában, tartalomban egyaránt; a köznapi élet prózáját választja nyelvül; a mindennapi életet rajzolja és a tömeg embereit. A tapasztalás és megfigyelés eszközeivel dolgozik; érdeme a józanság és élethűség. Itt mindig is ezen az úton marad a regény, mert e tulajdonságok a nemzeti jellem alapvonásai. A közönségnek maig is azok a könyvek tetszenek legjobban, melyek nem zaklatják föl a szenvedélyt és képzeletet, hanem meghagyják olvasóikat a maguk világában. Szeretnek gyönyörködni a maguk erényeiben s elítélik a főurak paráznaságait. Az írók tehát erényt prédikálnak és kigunyolják az erkölcstelenséget. Megterem a polgári élet józan és élethű rajza, a nem regényes regény: az erkölcsös és szatirikus.

Az erkölcsös regény megteremtője Samuel Richardson (1689–1761), maga is egyszerű polgárember volt; szedőségen kezdte, azután meggazdagodott és nyomdát nyitott. Nyugodt kedélyű, megelégedett ember s meghiggadt, ötven éves, mikor első regényét írja. A címe: Pamela, vagy az erény jutalma. Pamela erényes cselédleány, aki addig áll ellent lord-gazdája kísértéseinek, míg az, meghatottan ekkora lelki nagyságtól, a VIII. kötet végén feleségül veszi. Richardson elmondja egyik levelében, hogy hallotta ezt az esetet s alkalmasnak találta arra, hogy a fiatalságnak megmutassa az erény hasznos voltát. A második regényben (Clarissa, 1748) Harlow Clarissát kedve ellen erőltetik férjhez pénzvágyó szülői, mire ő régi lovagjához, az elmés, csélcsap Lovelacehoz menekül, aki hosszas ellenállás után, altató segítségével zsákmányául ejti. Clarissa meghal bánatában; egy rokona megöli Lovelacet, aki bűnbánón hal meg. Tanulság: Ne erőszakoskodjatok gyermekeitek szívén, szülék; leányok, ne hallgassatok a mézes-mázos beszédre; csábítók, meglakoltok ám! – Végül megírta az erényes férfi és nő jellemrajzát Sir Charles Grandisonban (1753) és szerelmesében, Poretta Clementinában, aki inkább zárdában hervad el, mintsem protestáns férj neje legyen. Nem hiába volt a regény első címe The good man: Grandison valósággal a jóság tökéletes automatája. Ennyi erényt már a puritán közönség is megsokallott. De Richardson a tanulság kedvéért írt s ezt be is vallotta a Pamela előszavában. Szerencsére a sivár oktatáson kívül van ezekben a munkákban egyéb is. Megdöbbentőn terjedelmesek ugyan s a levélalak, melyről Richardson nem tud letenni, hamar válik unalmassá, de szerkezetök olyan kitünő, hogy Diderot kész drámáknak nevezte e regényeket s a levél bizalmas formája annyi finom részletrajzzal teszi elevenekké az alakokat, hogy nemcsak az író maga könnyezett sorsukon, hanem a közönség is. Smollett abban kereste e regények legfőbb érdemét, hogy az írásműveknek egészen új műformái. Kétféle értelemben is: mint erkölcsös- és mint levélregények. Hatásuk elér Voltaireig és Lessingig, másfelől Rousseau Nouvelle Heloiseáig.

Walter Scott azt írta Richardson életrajzában, hogy ő rántotta le a regénybeli mesés királyfiak merev álarcát s addig elburkolt arcukat ő árnyalta ki az élet színeivel. De azért alakjai még erkölcsi szabályok példái maradtak, akiket nem egyéniségük hajt, hanem az író vezet.

Az élet egész össze-visszaságát, rossznak és jónak egybetorlódását Henry Fielding (1707–1754) tudta először összebogozni alakjai lelkében. Ő nem egy csendes comptoir kis ablakán át nézte a világot; legaljáig ismerte az életet, minden szenvedélye végig szántott lelkén. Volt víg etoni diák s mikor a szegénység onnan elkergette, felcsapott színigazgatónak Londonban, aki könnyedén odavetett bohózatokkal kereste kenyerét, többek közt a Hüvelyk Matyi történetével. Azután jogot tanult a Templeben, közben röpiratokat és regényeket írt s mint békebíró halt meg. Az emberi természetnek majdnem minden vonása megvolt benne: jószívű a könnyelműségig, vidám a léhaságig. Mikor házassága és valami örökség révén vagyonhoz jut, három év alatt elveri; de azután is tökéletesen boldog, ha valamelyik lebujban egy darab húshoz jut vacsorára. A maga életét rajzolja Amelia (1752) c. regényében, mikor Amelia összekészíti szerény kis vacsorájukat s dobogó szívvel várja férje hazajöttét, az meg ezalatt újabb bánatot hoz a fejére. Ebben a regényben feleségét gyászolta el, akit lelkéből szeretett. Hónapokig együtt siratta szolgálójukkal, azután feleségül vette ezt. Természetes, hogy ez az ember nevetségeseknek találta a Richardson erénybábjait. Tulajdonképpen azért fogott tollat, hogy azokat kiparodizálja. Nem az erényt gúnyolta ki, csak az erényesség affektálását. Képmutatóknak tartotta a túlságosan erényes embereket s a Tom Jones Blifiljében megmutatta, mennyi gonoszságot takar az álszenteskedés. Gyönyörködik az emberi fonákságokban, jóízűen nevet rajtuk. Tom Jones kitöri a karját, Square maximákkal vigasztalja, hogy a gondolkodó ember egykedvűen tűri a fájdalmakat; beszédközben azonban megharapja a nyelvét s tüstént kiloccsan belőle egy pár káromkodás.

Ment volt minden mellékes céltól, pusztán az emberi természet rajzában találta kedvét s abban kereste az olvasóét. Tom Jones első fejezetében azt mondja: «Amit itt feltálalunk vendégeinknek, semmi egyéb, mint az emberi természet… A válogatósak, félős, azt vetik ez ellen, hogy ez közönséges és mindennapi; hiszen mi más a tartalma valamennyi regénynek, elbeszélésnek, színdarabnak és versnek, amelyek megtöltik a könyvesboltok kirakatait? De hány pompás eledelről kellene az epikureusnak lemondania, ha ezen a réven visszautasítana minden köznapit és közönségest, csak mert hasonló elnevezésű fogásokat a legutolsó lebujokban is találni. S csakugyan, az íróknál éppen olyan ritkán találni igazi emberi természetet, mint a boltokban valódi bayonnei sonkát és bolognai kolbászkákat». S hátrább (X. könyv. I. fej.) azt mondja az emberi jellemekről: «Okosnak sem tartom, ha angyali vagy ördögi alakok szerepelnek a költeményben, minthogy láttukra az embert hamarább aggodalom és szégyen fogja el, mintsem hogy példát venne róluk. De alapjában jó embereknél a hibák és vétkek annál szembeötlőbbek, mert kirínak erényeik közül s láthatjuk, hogy ezek a hibák mennyi bajba keverik e szeretetreméltó jellemeket».

Ezekben a sorokban Fielding maga jellemzi magát. S munkái pompásan megfelelnek elveinek. Abraham Adams a legderekabb alakja s Thackeray azt a regényét nézi legtöbbre, amelyben ez a becsületes pap, a wakefieldinek előképe, a főszemély: The Adventures of Joseph Andrews and of his friend Mister Abraham Adams s mennyi gyarlóságát ismerjük meg ennek is. Fielding nem teszi alakjait a jómód üvegburája alá; kiűzi őket az életbe, a kocsmák borgőzébe, az országutak szennyébe, nélkülözések és gyarlóságok közé; ott válik el, hogy milyenek. Mennyi ütleget kap az ő kedves lelence, Tom Jones, amíg elnyeri a Squire Western leányát. A realitás iránt való kitűnő érzéke révén vált Fielding a realista regény atyjává s a legnagyobb regényíróvá Dickens előtt. Regényeit ma is olvassák s egy pár erős neveletlenséget nem számítva, most is gyönyörűséggel.

A korszak hű képét adja ez emberöltőnek több más írója is, de az emberi léleknek ilyen pontos és könnyed rajzát nem találni sem Smollett, sem Sterne munkáiban. Tobias Smollett (1721–71) annyira a valószínűség után veti magát, hogy minden története egy-egy darab valóság; a nevek nála egytől-egyig álnevek, melyek őt magát leplezik. Roderick Randomja hajóorvos, mint ő volt s tengeri kalandjai és szerelmi története az író tulajdon életéből valók; az Előkelő hölgy emlékezései a Peregrine Pickleben épp ilyen hitelesek, lady Vane írta ezt a részt s vétette fel jó pénzért a kapós író regényébe. Humphrey Clinker útileveleit az ő saját skóciai útjának emlékei teszik elevenekké. Mindezen regényeiben s Fathom morális és Sir Lanncelot Greaves kalandos történeteiben is, frissebb és leleményben dúsabb elbeszélő Richardsonnál; a lélekrajz élethűségében nem messze marad Fielding mögött. De Fielding emberei szeretetreméltóbbak s jobbak is, bár a francia kritikusok már róla is azt mondják, hogy «a bő aratásból, melyet tele kézzel hoz, kifeledte a virágokat». Nyersek és illetlenek az ő emberei s erős és durva természetük annyi kalandon tombol át, amennyi, ha őket nem is, az olvasót bizonyára kimeríti. Nyers őszinteség dolgában közeli rokona Hogarth a maga reális rajzsorozataiban.

Finomabb elemző Laurence Sterne (1713–68). Egyszerű falusi lelkész, vérköpős beteg ember, akinek az élet csak egy gyönyörűséget engedett meg: a szemlélődést. Ebből aztán ki is vette a részét. Szeretetreméltó, meleg kedélyű író, akinek a közelében jól érezzük magunkat; azok az apró illetlenségek, melyeket itt-ott elkövet, a kor rovására mennek. Munkái nem is egyebek örökös megfigyelésnél; mind csupa ötlet és megjegyzés; az író elmésen társalog, szórakoztat és lebilincsel, de a regény áll, sőt alig indul meg. Tristram Shandyban a hős csak a harmadik kötetben jő világra s a hatodikban adják rá az első nadrágocskát. Ez lett volna a világ legterjedelmesebb életrajza, ha ebben a tempóban egyáltalán elkészülhetne. Lassúságán látszik, hogy a maga gyönyörűségére ír. Egy kissé mindig azok pártján van, akiken nevet s közel van hozzá, hogy hálás legyen azok iránt, akik másoknak egy mosolyt ajándékoznak. Minden alakja oly rokonszenves, mint Yorik, a lelkész, akiben magát rajzolta, de a legkedvesebb egyéniség könyveiben: az író maga s nincs okunk valami nagyon bánkódni azon, ha alakjai nem jutnak tőle szóhoz. Mint az embert, a természetet is úgy figyeli meg; az Érzelmes utazás (Yorik’s Sentimental Journey) címében ő faragta a rá nézve annyira jellemző szót: sentimental. Könyvében az út érzelmek közt vezet, amelyek Francia- és Olaszország természeti szépségeiből sarjadnak. Pompás apró hangulatképek, kis genreképekkel tarkítva. Ennek a könyvének vége is van, éppen mert csupa apró skizzekből áll, amelyek akárhol abbamaradhatnak.

Ezek az írók, Fieldinget kivéve, ma már csak nevek az irodalomtörténetben. De maradt fenn ebből a korból egy kis regény, mely ma is ott forog az olvasók kezén. Népszerűségre kiállja a versenyt Robinsonnal, érték dolgában a legkitűnőbb elbeszélés Dickens előtt. Oliver Goldsmith (1728–1774) regénye ez: A wakefieldi papról (The Vicar of W.).

E kis mesében sok a képtelenség; de az író maga azt mondja rövid előszavában: «Lehet a könyv mulattató, ha sok hibája van is és lehet unalmas egyetlen képtelenség nélkül». Az egész úgy van összeállítva, hogy az erkölcsi intelem és tanluság minél hatásosabb legyen. Minden fejezetnek megvan a maga tanulsága. Mikor az úrfi jövedelmező állások ürügye alatt a leányokat Londonba szeretné csalogatni, de terve szerencsére füstbe megy, Goldsmith előre azzal az axiomával kereszteli meg e fejezetet: «Látszólagos balesetek valóságos áldások lehetnek». Ilyen erkölcsi axiomákkal szolgál valamennyi szakasz. A párbeszédekbe is vitatkozások vannak szőve az angol szabadságról, az irodalomról, a börtönökről, a törvényekről, melyek büntetni akarnak, nem javítani. Maguk az alakok erkölcsi mintaképek. A családfő azt tartja, hogy a becsületes ember tartozik honának hasznot hajtani, derék emberek felnevelésével; ezért házasodott meg. Hitvesét úgy választotta ki, mint ez az esketőruháját, nem a külcsínnal, hanem jóságával gondolva. Felesége jó gazdasszony, gondos anya; ő a ház feje; ő szeleteli fel a húst, közben elmondja minden tál históriáját. A gyermekek az ő szemükben a hazának adott ajándékok, akiknek kötelességök szüléiket ebéd után énekkel vidítani; a fiúk a gazdaságban segítenek. Az apa maga «a világ három legnagyobb hivatását egyesíti: lelkész, férj és családapa». Még pedig milyen férj! Előre megírta s berámázva a kandallón tartja neje sírversét. Apának is ilyen: ha marka üres, bő tanácscsal ereszti világgá nagyobbik fiát. Életének minden percében lelkész. Midőn megtudja, hogy leányát megszöktették, elátkozza a csábítót. «Bocsásson meg az ég nekem s neki, amiért ezt tettem», teszi hozzá nyomban. Mikor a börtönbe hurcolják, megdorgálja azokat, akik ki akarnák szabadítni; a tömlöcben vallásos tanításokat tart rabtársainak. Jámborsága néha majdnem túlságos, de mindig őszinte. A lelkész és polgár tökéletes mintaképe az öreg Primrose, akiben atyját rajzolta Goldsmith. Goethe lelkesülve beszél ez alakról s e csöndes, elégedett életről a Dichtung und Wahrheitban.

Ez a regény mintája minden későbbi angol regénynek. Az erős erkölcsös érzés, az elvetemült gazemberek s a derék, vallásos, tűrő jók, szerencsétlenségeik, türelmök és diadaluk meg van minden angol regényben. Goldsmith jellemzési módja is átszállott utódaira. Az angol józanság, a pontos megfigyelés jut itt szóhoz, hogy divatba hozza az élethű realizmust.

Hányt-vetett életén át, mely szinte a Primrose György életére emlékeztet, Goldsmith mindennel megpróbálkozott: de színdarabjai megbuktak, görög, római és angol történelme nem keltett figyelmet, természetrajza befejezetlen maradt. Két költeménye (The traveller, The deserted village) komoly becsű munka, de egymagukban nem szereztek volna hírt írójuknak. Mint Manon Lescaut története a Prevost abbéét, úgy tartja fenn az ő nevét kis regénye, mely hű képe az angol népnek, mintája az angol családnak, dicsérete az angol erkölcsnek.

Az angol regény, éppen mert tulajdonságai a nemzeti jellemből sarjadtak, mindig az maradt, ami akkor volt: nem fordult el sem a köznapi élettől, sem a józanságtól, sem az erkölcstől.

Külföldön a regény útja kettészakad; az egyik a külső világ megfigyelése, az életviszonyok vizsgálata felé halad s a naturalismus révében köt ki; a másik a belső emberbe fúrja bele magát, lélektani eszközökkel dolgozik s az analysisben leli gyönyörűségét. Mindegyik utat keresztezik a tudományok és eszmeáramlatok, a regényíró lélekbúvár és szociológus, történetíró vagy az erkölcsök kritikusa, a regény pedig a korszak encyklopaediája. Ezek az utak Angliában nem szakadnak úgy külön, mint egyebütt.

Az író levetheti a mindennapi élet zubbonyát, fürkészhet kivételes jelenségeket, lehet világfelfogásában arisztokrata s ha kedve tartja, a képzelet lovagja, mindez csak egyéniségét jellemzi, nem a műfajt.

A külső és belső élet rajza egybefonódik náluk s jórészt ennek köszönhetik íróik, hogy hírnevüket nem sodorják el a korszellem változó divatai. A régi classikus regények nem kopnak ki a könyvtárakból a regényírás classicus századában sem, melyben az angol közönség Scott, Dickens, Thackeray műveiben gyönyörködhetik.

3. A polgári színmű és a bohózat. – Garrick.

A színházaknak ugyanaz a közönségük volt, mint a regényeknek s e közönségnek ugyanaz volt az ízlése itt is. A színmű tehát hasonló lett a divatos regényekhez, csak a színműírók tehetsége maradt messze a regényíróké mögött. A főurakat a színpadról is kiszorítja a polgárság. Beszédükről lepattog a rím és rhythmus fénye, a francia drámák eleganciája veszendőbe megy. Megbomlik a szabályos alaprajz; kuszán van odatoldva egy-egy részlet itt is, ott is, mint a polgári házaknál. A rend iránti ízlés kivész; a cselekmény kedve szerint szökellhet ide-oda. Ez emberek lelkének nincsenek mélységei; a darabok csupa felpuffasztott napi hírek, melyek szembe állítják a bűnt és az erényt, akárcsak a Steele és Addison kritikái.

Egy fiatal embert rávesz egy csábító asszony, hogy lopja meg gazdáját, egy gazdag boltost. Azután megöleti vele nagybátyját, hogy gazdag örökséghez jusson. Egyszerre minden kiderül s mind a kettőjüket kivégzik. Ez a kor legnépszerűbb színdarabja, George Lillo George Barnwellje. A city kereskedői esztendőkön át ide küldözték tanulóikat és segédjeiket, hogy megtanulják, mire vezet a hűtlenség és lopás. Szakasztott ilyen Lillónak (1693–1739) valamennyi darabja s a másoké is. Edward Moore (1712–57) A játékosban (The gamester) egy hamis játékos leálcázásával és bűnhődésével gyönyörködtette a közönséget. Nincs ezeknek az együgyű színdaraboknak egyéb érdemök, mint hogy Voltaire és Lessing ezek mintájára faragják ki a polgári drámát.

A vígjáték is erősen az élethez símul. Young Sam Foote (1720–1777), a kitünő színész és igazgató, a maga kis színháza számára csupa olyan bohózatot írt, amelyekben általánosan ismert személyek voltak kifigurázva. Sokan próbáltak szerencsét a vígjátékban, némelyek, mint Garrick és Goldsmith, a felsőbb komikum felé is igyekeztek. Igazi tehetség egyetlenegy akadt: Richard Brinsley Butler Sheridan (1751–1816), akinek atyja is színigazgató volt; ő maga színműírói sikerekről álmodott, míg később kitünő parlamenti szónok lett s Cornwall főadószedője. De azért holtáig vidám legény maradt, tele adóssággal, úgy is halt meg, a végrehajtóval halálos ágya mellett. Meséiben nem sok az eredetiség; ha visszafizetné, amivel a régi angol drámaírókon kívül Molièrenek és Kotzebuenak is tartozik, egy árva jelenete sem maradna éppen. Mégis nagy tehetség; lobogó jókedve, röpködő élcei, kedves dévajsága, a frissen surranó cselekmény, mulatságos helyzeteivel és eleven, talpraesett alakjaival Beaumarchaishoz teszik hasonlóvá egyéniségét, természetesen ennek történelmi jelentősége nélkül. The Rivals, St. Patrick’s Day, The Duenna voltak első darabjai. Legnagyobb sikert a School for Scandal aratott. Mint Tom Jones és Blifil, úgy áll itt szemben a két Surface testvér. A kisebbik csupa derékség, a nagyobbik merő képmutatás; egy második Tartuffe, a tisztességnek csak látszatára ügyel, de lelkiismeretes annyira, amennyire előmenetele megkívánja. Viszonyt sző gyámjának a feleségével s öccséről hírleli ezt. Az nyiltságában mindent kitálal, de azután össze is békíti a házaspárt. Örökre élő alakok ezek s velök együtt Sir Anthony és Mister Malaprop a The Rivalsban. A legelevenebb mégis Puff, a darabgyártó és színházi kritikus, a pózoló reklámhős, a Kritikus vagy egy tragédia-próba című darabban (The Critic, or a Tragedy Rehearsed), melyet Cumberland szörnyű tragédiái ellen írt, mint Buckingham Dryden ellen a magáét. Shakespeare óta nem látott az angol színpad ilyen vérbő és mozgékony embereket; a vígjátékban maig sem akadt ott párjok. – Sheridan nélkül merő sivárság lett volna az angol színpad élete, ha éppen ez időtájt fel nem támad maga Shakespeare. E kor első színésze, David Garrick (1716–79) huszonöt Shakespeare-szerepet játszott; igaz, hogy nagyrészt a maga átdolgozásában, elferdítve. Ő rendezte az első nagy Shakespeare-ünnepeket Londonban és Stratfordban, ő gyüjtött Shakespeare első szobrára. Megérdemli, hogy ott feküdjék a Westminsterben, Shakespeare szobra alatt – Heine szavai szerint: «mint a hű kutya gazdája lábai előtt». Ekkor kezdődik Shakespeare elmúlhatatlan uralma a színpadon.

4. Aesthetikai elméletek; a kritika. Johnson Sámuel.

A regény és a színdarab új útra tértek, de az új iránynak még nem akadt aesthetikusa. A kritika codexe még Pope és Dryden tanácsaival volt tele. A messzebb néző moralista gondolkodók meg a művészi gyönyörűség eredete körül puhatolóztak, rendesen közös forrását keresve a szépnek az erénnyel, mint Francis Hutcheson (1694–1746). Mások, Gerard es Home, atomokra darabolják az emberi lelket s ilyen parányaiban keresik a szépség egyes árnyalatainak fészkét, mint ahogy Gall és Lavater a koponyának külön-külön dudorodásába szállásoltak el minden egyes tehetséget. A szerencsésebb elmélkedők is szűk elméletekbe rekednek. Addison a fenségesről értekezik; Burke a fenségesnek és szépnek a gyökere után az önfentartás és társulási ösztön rétegéig ás le; szerinte: ami az elsőt megfélemlíti, hatalmasnak és vészhozónak tetszik, vagyis fenségesnek; ami az utóbbit kielégíti, kellemes és gyönyörködtető s ez a szép. William Hogarth, a szépséget a maga művészetében analysálva, úgy találja, hogy az: egység a változatosságban, aminek egyszerű példája és jelképe a hullámvonal.

E gyakorlati tanácsok és lélektani találgatások közt jelenik meg az első igazi műbíró, Samuel Johnson (1709–84). Apjának lichfieldi kis könyvesboltjában nőtt fel, azután az egyetemre ment, ahonnan szegénysége miatt nemsokára kimaradt. Hogy megélhessen, elvett egy csúnya vén asszonyt s hozományából iskolát nyitott szülőföldjén. De mindössze három tanítványa akadt; görvély elrútította arca, folyvást hunyorgó gyönge szeme, gorombasága, böfögő beszédje visszariasztottak tőle mindenkit. Nagynehezen bejutott a Gentlemen’s Magazine szerkesztőségébe; volt tanítványa, Garrick, előadta szomorújátékát, Irenet, de az megbukott; Juvenalist utánzó költeményei Londonról meg Az ember vágyainak hiábavalóságáról ráfordították Pope figyelmét, aki főiskolai minősítvényt szerzett neki; Addison mintájára indított két lapja, a The Rambler és a The Idler, egymásután megszűntek s ennyi kisérlet és igyekvés után is szegény volt; hogy anyját eltemettethesse, hét nap alatt tákolt össze egy regényt Rasselas abissziniai királyfi vándorlásairól, aki végtére visszatér a boldogság völgyébe.

Szépirodalmi munkái egytől-egyig ódivatúak, de mikor kalandos életű barátjának, Savage Richardnak életrajzát adta ki, a nyelv tökéletessége, irodalmi ismereteinek gazdagsága, világos fejtegetései és tiszta irodalmi ítélete egyszerre Pope tekintélyének örökösévé tették. Kávézó helyén körülte seregeltek az írók. Egy piperkőc skót jogász, valami Boswell, úgy sarkához nőtt, mint Goetheéhez Eckermann. Húsz éven át járt be Edinburghból Londonba, csakhogy megfigyelhesse Johnson életét, roskatag kis házában a kereskedők során, amelyben annyi ágrólszakadtnak adott födelet, amennyi csak elfért alatta. E gyönge tehetségű ember könyve éppen bőbeszédűségénél fogva igen érdekes. Az egész ország magasztalta Johnson nevét és tudományát. A könyvkiadók őt kérték fel az angol nyelv nagy szótárának megszerkesztésére. Hét esztendeig dolgozott ezen a művén. Etymológiája nem szerencsés ugyan s meghatározásaiba belekeverte minden indulatát – így pl. az évdíjról azt mondja, hogy az ellenszolgáltatás nélkül húzott tartásdíj, melyért a kormány bérencei eladják a hazát – de mikor megjelent, mégis olyan lelkes fogadtatásban volt része, mely effajta könyvnél példátlan. A kormány évdíjat adott Johnsonnak s még 1855-ben is, száz esztendővel a szótár megjelenése után, a parlament évdíjat szavazott meg két szegény rokonának; a kérvény, melyet Macaulay, Carlyle, Dickens, Thackeray, Disraeli is aláírtak, azt mondja a szótárról: «Az a szótár, mely egy szegényes fenyőfa-pulpituson készült, büszkesége az egész angol nemzetnek. S nem csupán philológiai tekintetben. Ez a szótár kiváló módon architektonikus; tervének massziv biztosságára, a kivitel férfias correctségére és hűségére nézve, lángeszű felfogás, értelem és jellembeli kiválóság dolgában alig van ehhez fogható könyv; a maga nemében a Szent Pál kathedrálishoz hasonlatos».

Irodalmi jártassága és ítélete még jobban szembetűnik az angol költők életrajzgyűjteményében (Lives of the most eminents English Poets), mely a régebbi költőknek Cowleynél kezdődő új kiadásához készült. A pár ívre tervezett munka Johnson tudományától tíz kis kötetre duzzadt. Életrajzai élvezetesek, az egyes írók s az egész irodalom fejlődésének feltüntetése mesteri. Ízlése ósdi, mint a legtöbb irodalomtörténetíróé. Popeot tartotta a legnagyobb költőnek, Drydenben a nyelv kifinomítóját tisztelte; többre nézte az erkölcsös és finom Addisont Shakespearenél, akinek természetességét, elütő és színes jellemeit s ízlését, mely csak a cselekmény egységére ügyelt, magasztalja ugyan kiadása előszavában, de nem foghatja meg, hogy oly kevés erkölcsi leckét adott, nem egyszer ok nélkül feláldozta az erényt, kellő indokolás nélkül zúdította le a katastrophát. A maga korabeli írók közül Richardsont méltányolta; közbenjárt a Wakefieldi pap kiadása dolgában; a Percy ó-angol balladagyűjteményéről kicsinyléssel beszélt s Ossian énekeiben is azt becsülte legkevesebbre, ami azokban legtöbbet ér: a természetes, eredeti, népies hangot.

Ítéletein sokat változtatott a kor, de meghagyta azt az érdemét, hogy ő az első komoly irodalomtörténetíró s az első igazi kritikus, bár iránya és ízlése még életében lejárta magát. A balladák és Ossian magukhoz hódítják az írókat. Young arra biztatja a költőket, hogy dobják el a szabályok mankóit, álljanak a maguk lábára, nézzenek Shakespearere, aki csak két könyvből tanult: a természetből és az emberből. Hugh Blair 1783-ban azt hirdeti, hogy a költészet a szenvedély és képzelet beszéde, melyben az író egyénisége jut szóhoz, melynek fő célja a jellemfestés, mintaképe pedig Homeros (Lectures on rhetoric and belles lettres).

S mikor ezek a könyvek megjelennek, már mindenfelé olvassák a Percy összegyűjtötte ó-angol balladákat, melyekből először csendül bele a nép hangja az angol irodalomba s már él és a mezőn az aratókkal együtt énekli a skót népdalokat Burns, a népies irány legnagyobb mestere.

5. A népies költészet. Burns.

Thomas Percy püspök félénk és óvatos előszóval adta közre ballada-gyűjteményét, 1765-ben, The reliques of ancient English Poetry. Szinte bocsánatot kér, amért ezeket az egyszerű és igénytelen verseket összeszedte; csak halványan villan át fején a gondolat, hogy ezeknek a költőknek, akik gyér hallgatóság tetszéseért daloltak, érdemök nagyobb lehet a tanult és kiművelt költőkénél. Féltében műdalokat is soroz e népi versek közé s nem vehetni ki, hogy teljes értékök szerint becsülte volna e maga kedvére gyűjtött népénekeket, e szűkszavú, homályos, hézagos, drámai és tragikai népballadákat, melyek e műfaj örök mintái, melyekről Arany is példát vett. A gyűjtemény termékenyítőn hatott nemcsak az angol, hanem az egész európai költészetre. A vándor költői tárgyak, megszokott kölcsönzések helyébe nemzeti tárgyak, események, szokások lépnek, melyeken a régi kor s a népi képzelet hit- és világnézetének zománca csillogott; hatalmas szenvedélyek mellett naiv érzések s mint a népköltészetben mindig, a föllengző műköltészettel szemben bizonyos józanság, realizmus érzett; a szerkezet egységes világossága együtt járt a természetes jellemekkel, az egyszerű nyelvvel, naiv hanggal; a szobai költészet helyébe a mezők szabad levegője áradt. Percy példáját követte a németeknél Herder, Stimmen der Völker gyűjteményével, mely minden nép énekeiből közöl fordításokat, sokat Percy után (1778); e példákra jött létre nálunk Erdélyi népköltési gyűjteménye s Krizáé, segítve nálunk is a költészet népies, nemzeti megújhodását.

Percy gyűjteményénél akkoriban még nagyobb hatása volt írókra és közönségre egyaránt egy öt évvel előbb megjelent gyűjteménynek, melyben egy fiatal skót theológus, Macpherson Jakab, tizenöt elbeszélő éneket adott ki e címen: Töredékek a régi költészetből. Ossiant, e borongós költemények szerzőjét, Blair Hugo fölébe tette Homerosnak; egy pár év alatt egész Német-, Olasz- és Franciaország ismerte és rajongott érte, Goethe Wertherének a szívéből is «kiszorította Homerost», nálunk Petőfi együtt emlegette a mult idők e két nagy költőjét; Arany is, abban az időben, mikor mi is olyanok voltunk, mint Kaledonia népe: «Enyésző nép, ki méla kedvvel Multján borong»… Elképzelhetni, mekkora volt e könyv hatása megjelenésekor. 1765-ben megjelentek Ossian összes művei. A roppant siker támadókat is szült: a franciák ráfogták Ossian énekeire, hogy a Macpherson csinálmányai; de ez eredeti költeményei szerint gyöngébb tehetség volt, hogysem ez énekek szerzője lehetne, a gael nyelvet pedig nem ismerte úgy, hogy arra hosszú angol költeményeket fordíthatott volna. E költemények tartalma ősrégi korra vall; képzeletből azt nem restituálhatta így költő: fejedelmek kelnek bajra egy tehénért; a király a tenger partján vendégeskedik; házasságnak, későbbkori kulturának semmi nyoma. Olyan naivak és egyszerűek nyelvben meg érzésben ez énekek, akár Homeroséi, de Ossian inkább hat a szívre, Homeros a képzeletre. Homer felségesen írja le a világot és az embert, Ossian mélyebbre férkőzik lelkébe; elegikusabb és erkölcsösebb. Az «allons dans le jardin!» jelszava idejében ez egyszerű és természetes világnak egyszerű és költői leírása minden szívet meghódított s mindenki oda hallgatott mikor