Az írói cselfogásnak tartott kaledoniai énekek az egyszerűség és természetesség utánzása mellett divatba hozták a régiességgel való szédelgést is. Henry Ireland, egy agyafúrt fickó, Shakespeare-kéziratokat adogatott el hiszékeny atyjának, többek közt a Learét s egy addig ismeretlen – öngyártotta – darabot is, Vorrtygerne királyról, melyet elő is adtak. Egy nagy tehetséggel megáldott gyermek, Thomas Chatterton (1752–70), egy bristoli templomszolgának a fia, valami Rowley barát neve alatt adta ki költeményeit, mintha a templom régi levelesládájában bukkant volna rájok. A csalás, bármily ügyes volt is, hamarosan kiderült; a nagyravágyó gyermeket csalónak nézték; nyomorba jutott és megmérgezte magát, tizennyolc éves korában.

A balladák s a bárdok énekei azonban jobb és állandóbb hatással is voltak. Azon a napsugáron, mely ezekre sütött, zsendült föl az egyszerű, naiv népies költészet. A Thomson-féle természetleírásokat utánzóinál, Glover, Dyer, Falconet munkáiban átmelengette a belső természetesség. Szóhoz jutnak a lélek bensőbb hangulatai. A mélabús, beteges William Cowper (1731–1800), aki kétségbeesve és tébolyultan hal meg, szíve lágyságát szólaltatja meg szerelmes verseiben; boldogtalanságát panaszolja s hogy «rá nem ragyogott a szerencse csillaga». John Gilpin humoros balladájában a patkócsattogás népies ütemet ver ki s maga hosszú elmélkedő költeménye, melyben lady Austen kívánságára annak pamlagát énekli meg – ezért a vers címe A feladat vagy a pamlag (The Task or the Sopha) – semmiben sem üt az ósdi szószátyár tankölteményekre. Nem tudta megbocsátani Popenak, hogy kézművességgé alacsonyította a költészetet s egész erejéből rajta volt, hogy gondolatát egész mélységében, érzését forrtában fejezze ki. Szerepe inkább a Mózes szerepe volt, mint Józsuáé. «Megnyitotta a szolgaság házát, de nem jutott el az igéret földjére».

Azt a skót Robert Burns hódította meg. Általában Skócia a megújhodás földje. Ott soha sem hallgatott el a népdal: hajtásait maguk a költők gyűjtötték. Allan Ramsay (1686–1758) két ilyen kötetet adott ki (Teatable-Miscellany és Evergreen, 1724 és 25) s verseiben is a népdal eleven ritmusa lüktet. Robert Fergusson (1750–1774) is egyszerű és természetes. Az ő versein tanulta meg Burns, mint lehet művészivé emelni a skót népdal természetes érzéseit és egyszerű hangját. A földmíves tűzhelye c. versének hatása meg is érzik a Burns híres Szombat estvéjén.

Burnsnek az a jelentősége az angol irodalomban, ami nálunk a Petőfié és Aranyé; ott az ő lángesze avatta költőivé a népi élet jeleneteit, természetes érzelmeit és egyszerű hangját. Maga is földmíves volt; egy vertfalú kunyhóban született, mely pár nappal azután összeomlott, Doonholmban, 1759-ben, Schillerrel és Kazinczyval egy esztendőben. Apjának hét holdnyi bérlete volt s maga vitte gazdaságát, hét gyermekével. Robert alig is látott iskolát; olvasni is csak azt olvasta, ami könyv megvolt a falu kovácsánál, kihez lovaikat patkoltatni járt. Testvéreivel együtt cselédi sorban dolgozott egész nap, kivált mikor huszonkét éves korában rászakadt a család eltartása. Hasztalan próbált a nyomorúság elől odább-odább vándorolni; szántott és aratott mindazon folyók partján, melyeket verseiben említ. De az alkony rendesen csókokat hozott neki. Legszebb szerelmes verseit egy kis szolgálóleányhoz írta, a fiatalon meghalt Campbell Marihoz. Nem is illett volna hozzája más, hiszen maga is olyan szegény volt, hogy későbbi feleségét, Armour Jankát, apja, egy vén kőműves, évekig nem adta hozzá, noha már gyermekük is volt. Első költemény-kötetét is azért adta ki, hogy árán Jamaicába mehessen szerencsét próbálni (1786); s mikor bejárt Kilmarnockba a nyomdába, ebédje rendesen bablepény volt s két penny ára sör. A kiadás csak 20 font sterlinget hozott, de azonfelül baráti meghívást Edingburghba. A fővárosban a tüzes szemű, szép arcú athléta, magas csizmájában, szarvasbőr nadrágjában, a földmívesek kék zekéjében egyszerre ismert és ünnepelt emberré lett. «Bizonyos mennyiségű pudding és dicséret koronkint szívesen cserélődött ki az ő jelenlétének bűbájaért» – írja Carlyle. Mackenzie magasztaló cikket írt «az ayrshirei paraszt»-ról, versei hamarosan második kiadást értek s ez ötszáz font körül jövedelmezett. E pénz nagy részét anyjának és testvéreinek adta; a megmaradt részből síremléket állíttatott Fergussonnak, a többin földet bérelt Ellislandban, a Nith vize partján, Dumfrieshez közel, hová végre feleségestül költözött. De itt is nehezen boldogult, pedig családja szaporodott; négy fia született. Edinburghi pártfogóinak segítségével állás után nézett. Akózónak nevezték ki a vámhivatalnál 50, később 70 font évi fizetéssel. Ebben az állásban halt meg, harmincnyolc éves korában. Emlékét sírkápolna, festmények, három nagy életrajz, Currie, Walker, Lockhardt tollából s Carlylenak egy essay-je őrzi; mindezeknél inkább pedig saját költeményei.

Minden verstárgy neki és mindig szer a dalra. Juha belebonyolódik a pányvába s megful, nyomban versben gyászolja el; ekéje szétrontja egy mezei egér fészkét, vers lesz belőle, ott nyomban az eke mellett; estve, mikor hazamegy, hamarjában leírja emlékezetből. Erejének igazi nyitja abban van, hogy amilyen egyszerű és természetes, olyan költői is. Kiszánt egy százszorszépet; érzése és gondolata szárnyra kap s ilyen messze száll:

Nyelve olyan cikornyátlan, hogyha régi népdalokból sző be versébe egyes sorokat vagy szakokat, azok soha sem rínak ki az övéi közül. Dala mind rövid és formás, hamar megragad az emlékezetben; nem csoda, hogy ma is mindenfelé danolják.

Mester a nyugodt leírásban és az arcképfestésben is. A Víg koldusok (The Jolly Beggars) minden egyes alakja, a vén csavargó, aki féllábát a csatában hagyta, a zsebmetsző lotyó, a vándor üstfoldozó egytől-egyig mesteri rajzok. Másik nagyobb költeményében, a Tom o Shanterben, melyet Burns maga legtöbbre tartott s melyet Arany János fordított magyarra Kóbor Tamás címmel, a pityókos Tamás, szürke gebéje, a széljárta sötét vidék a boszorka-haddal, amint a bámuló legénynek utána zúdul s megtépázza lova farkát: a táj- és hangulatfestésnek valóságos példái s a boszorkánytáncban művészin keveredik össze a torz a félelmessel. Maga a kárvallott Tamás felesége is kész kép, noha nincs több mondva róla, mint hogy otthon ül:

A Szombat estve a kunyhóban épp oly teljes és hű rajza a skót földmíves családnak, mint a magyar háznak a Családi kör. Sok hasonlatosság is van a két család között, csakhogy a magyar szomorúbb s Arany leírása festőibb.

Külön kellene szólani Burns humoráról. A népmesék pajkos képzelete sem elevenebb és üdébb s természetesebb és egyszerűbb, mint az övé (például Árpa Jankóban).

Burns sokoldalú tehetségében két fővonás az állandóan uralkodó: tárgyai, képei természetessége, hangja földmívelő életéből sarjadnak s szorosan hozzásímulnak a természethez; közelebbről ezt a skót természet színezte, amit ő maga szerényen a skót balítéletek árjának nevezett. Ez a két jellemvonás csillan fel két honfitársában, az elbeszélő költeményeket szerző pásztorfiúban, James Hoggban (1770–1835) s a kőmíveslegény Allan Cullinghamban (1784–1842), ha sokkal halványabban is, mint ő benne. Burns szépségei megmutatták, hogy a Dryden és Pope szabályai nélkül is költővé lehet valaki, aki természetes érzéseit erővel bírja kifejezni, akárha a népdalok hangján is; az iskolák egyhangúak, a szentesített elméletek megölői a költészetnek, melynek megváltója minden új írónak új egyénisége és eredetisége. A szabályok összetörtek a XVIII. század végén s a XIX. század nem a szabályokat, hanem a költők egyéniségét tekinti fődolognak.