– Még nem volt időm elolvasni a tárcáját.

Annyira megörültem, – legalább még nem vetette el, – hogy azt feleltem:

– Természetesen, uram, nagyon értem. Hiszen nem is olyan sietős. De talán egy pár nap mulva, vagy…

– Majd meglátom. De különben nálam van a cime.

És én elfelejtettem felvilágositani, hogy már egyáltalán semmiféle lakáscimem nincs.

Az audienciának vége volt; hajlongva léptem hátra és kimentem. A reménység megint fellángolt bennem, még semmi sincs veszve, ellenkezőleg, éppen most nyerhetek meg mindent. És agyam rögtön mesét kezd szőni egy nagy égi tanácskozásról, amelyben éppen most határozzák el, hogy meg fogom nyerni az ügyem, teljes tiz korona tőkét kapok majd a tárcámért…

Csak legalább valami menedékhelyem lenne ma éjjelre! Fontolgattam, hogy hol tudnék legjobban elbujni éjszakára és ez a kérdés annyira elfoglalt, hogy az utca közepén állva maradtam. Elfelejtettem, hol vagyok, ott állok, mint egy magános jelzőhajó a tenger közepén, amelyet hullámok ostromolnak és üvöltenek körül. Egy ujságáruló gyerek a „Wiking“-et nyujtja felém; nagyon érdekes uj hirek! Felnézek és összerázkódom, – megint Semb előtt vagyok.

Gyorsan megfordultam, a csomagomat magam elé tartva rejtegettem és az egész Kirkegate-n félősen és leverten siettem le, – talán megláthattak az ablakból. Átmentem az Ingebrete-n, el a szinház előtt és a Logenál befordultam a tenger és az erőditések irányába. Végre találtam egy padot és ujra tanakodni kezdtem.

Hol a csodába találok én ma éjszakára fedelet? Van a világon olyan lyuk, ahova elbujhatnék, hogy elrejtsem magam reggelig? Büszkeségem megtiltotta, hogy a szobámba visszatérjek; eszembe sem jutott, hogy a szavam visszavonjam, felháborodva utasitottam vissza még csak a gondolatát is és lenézően mosolyogtam magamban a kis veres hintaszék felett. Eszmetársulás révén egyszerre csak egy nagy, kétablakos szobában találtam magam, ahol valamikor már laktam a Hagdehauge-n; egy tálcát láttam az asztalon, tele vastagon kent vajas kenyérrel; egyszerre csak megváltoztatta külsejét, beefsteak volt, – csábitó beefsteak, fehér asztalkendő, egész kosár kenyér, ezüst evőeszköz előttem. Az ajtó felnyilt, háziasszonyom jött be és még több teát kinált…

Látomások és álmok! Azt mondtam magamban, hogyha most enném valamit, a fejem megint megzavarodnék, láz fogná el az agyamat és őrült képzelgésekkel kellene küzdenem. Nem birom az ételt, az én szervezetem már csak ilyen; ez valami különösség bennem, valami egyéni sajátosság.

Talán mégis csak találok ki valami okosat, mielőtt egészen beesteledik. Egyelőre nem volt sietős; legrosszabb esetben az erdőben kereshetek valami jó helyecskét, az egész város környéke rendelkezésemre áll és a levegő fagyponton felül van…

És a tenger nehéz nyugalommal fekszik odakint, hajók és széles tutajok vágnak barázdát az ólmos felületbe, sávokat vetnek szét jobbra és balra, aztán továbbsiklanak, mig a füst nagy pára-csomókban tolul ki a kéményekből és a gépek tolóinak ismétlődő ütődése eltompulva hangzik át a nedves levegőn. Sem nap, sem szél nincs, a fák nedvesek mögöttem és a pad, amelyen ülök, hideg és átázott. Az idő mult; ott ültem félig álmodozva, fáradt voltam és a hátam borzongott; kis idő mulva éreztem, hogy a szemhéjam kezd lecsukódni; nem álltam ellent…

Mikor felébredtem, sötét volt körülöttem; kábán és fázva ugrottam fel, kezembe vettem a csomagomat és megindultam. Mindig gyorsabban és gyorsabban mentem, karjaimmal hadonásztam, dörzsölgettem a lábszáramat, amely már egészen érzéketlenné zsibbadt; végre a tüzőrséghez jutottam. Kilenc óra volt; hosszu ideig aludtam.

Mihez fogjak már most? Valahol csak kell lennem? Amint ott állok és a tüzoltóőrházra bámulok, eszembe jut, hogy vajjon nem sikerülhetne-e belopódzni valamelyik folyosóra, ha kilesek egy alkalmas pillanatot, amikor az őr hátat fordit. Felsétálok a lépcsőn és beszédbe akarok állni az emberrel; azonnal tiszteleg a baltájával és várja, hogy mit fogok neki mondani. Ez a felemelt balta, amelynek éle felém volt fordulva, mint egy jeges hasitás vágott bele az idegeimbe, a rémülettől néma maradtam a felfegyverzett ember előtt és akaratlanul visszaléptem. Egy szót sem szóltam, csak mindig hátrább-hátrább vonultam tőle; hogy a látszatot megmentsem, végigsimitottam kezemmel a homlokomon, mintha valamit elfelejtettem volna és továbbmentem. Amikor ujra a járdán állottam, olyan felszabadultnak éreztem magam, mintha nagy veszélyből menekültem volna meg. Amennyire csak birtam, ugy siettem tovább.

Fázva és éhesen, mindig levertebben mentem végig a Karl Johan-utcán; hangosan kezdtem káromkodni és nem törődtem vele, hogy mindenki meghallhatja. Az országház előtt, éppen az első oroszlánnál, valami uj gondolattársulás utján hirtelen eszembe jut egy festő ismerősöm, fiatalember, akit egyszer kint a Tivoliban egy pofontól mentettem meg és akit későbben meg is látogattam. Csettentettem az ujjammal örömömben és lementem a Tordenskjold-utcára, ahol meg is találtam az ajtaját, rajta C. Zacharias Bartel névjegyével; kopogtattam.

Maga jött ki, sör- és dohányszagot hozva magával, hogy szinte undoritó volt.

– Jó estét, – mondtam.

– Jó estét. Maga az? De mi az ördögért jön ilyen későn? Lámpavilágnál semmit sem lehet látni. Azóta egy szalmakazalt festettem rá és mást is változtattam rajta. Nappal kell megnéznie, most semmit sem érne az egész.

– Azért mégis csak szeretném megnézni! – feleltem, de különben fogalmam sem volt, miféle képről beszél.

– Teljes lehetetlen! – felelt. – Az egész csak egy sárga folt este. Meg aztán valami más is van, – suttogva hajolt felém, – egy kis leány van nálam ma este, hát teljes lehetetlen.

– Hja persze, akkor szó sem lehet róla.

Visszavonultam, jó éjszakát mondtam és elmentem.

Igy hát nem maradt semmiféle más választás, mint az erdőben keresni helyet. Csak legalább a föld ne lenne olyan vizes! Megveregettem az ágyteritőmet és mindjobban megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy odakint fogok aludni. Annyi ideig gyötörtem magam, hogyan találjak a városban szállást, hogy most már belefáradtam és beleuntam az egészbe; szinte megnyugtató gyönyörüséget éreztem, hogy végre pihenhetek, megadhatom magam és gondolkozás nélkül járhatok össze-vissza az utcákon. Elmentem az egyetem órája mellett, láttam, hogy már elmult tiz, aztán megindultam fel a városba. A Hagdehauge-n egy helyen megállottam egy ablak előtt, ahol ételek voltak kitéve. Egy nagy kerek kenyér mellett egy macska feküdt és aludt; beljebb zsir állott fazékban és néhány üvegben főtt dara. Egy darabig ott nézegettem az ennivalókat, de mivel ugy sem volt miből vásárolnom, hátat forditottam és folytattam az utamat. Lassan mentem tovább, elhagytam a házakat, mindig messzebb és messzebb jártam, egyik óra a másik után mult, mig végre elértem a bükkerdőbe.

Itt letértem az utról és leültem pihenni. Azután hozzáfogtam valami jó helyet keresni; egy kis hangát és lombot hordtam össze és egy dombocska tetején, ahol szárazabb volt, elkészitettem a fekvőhelyemet, felnyitottam a csomagot és kivettem az ágyteritőt is. Nagyon fáradt és törődött voltam a hosszu járástól és azonnal lefeküdtem. Sokáig forgolódtam, mig jól el tudtam helyezkedni, a fülem is fájt egy kicsit és fel volt dagadva a szekeres ember ostorcsapásától, ugy hogy nem tudtam ráfeküdni. Lehuztam a cipőmet és a fejem alá tettem, rá a nagy összehajtott csomagolópapirt.

A sötétség elmerülten vett körül, minden csendes volt; minden, csak fent a magasban zugott az örök dallam, a szél muzsikája, a távoli, egyhangu susogás, amely sohasem hallgat. Soká hallgattam ezt a végtelen, fájdalmas zümmögést, mig egészen elkábultam bele; bizonyosan az óriás, tovagördülő világok szimfóniája zug felettem, a csillagok intonálják éneküket…

– Az ördögbe is, – mondtam hangosan és felnevettem, hogy felrázzam magam; – inkább a baglyok huhognak Kanaánban.

Felkeltem, ujra lefeküdtem, – felhuztam a cipőmet, járkálni kezdtem a sötétben, ujra lefeküdtem, félelemmel és haraggal küzdöttem és kinlódtam egész hajnalig, amikor végre elaludtam.

Világos nappal volt, amikor felnyitottam a szemem és én ugy éreztem, hogy már legalább is dél van. Felhuztam a cipőmet, az ágyteritőt ujra becsomagoltam és megindultam a városba. A nap ma sem sütött és ugy fáztam, mint egy kivert kutya; a lábam egészen elzsibbadt és a szemem könnyezett, mintha nem birná ki a napvilágot.

Három óra volt. Az éhség nagyon kellemetlenül kezdett jelentkezni, egyszer-kétszer félre fordulva kissé hánynom is kellett. Letértem a nyilvános konyhához, elolvastam a kitett cédulát és tüntetően vállat vontam, mintha füstölt disznóhus és főtt marhahus nem nekem való ételek lennének; innen a pályaudvar terére jutottam.

Egyszerre valami különös szédülés fogta el a fejemet; továbbmentem, nem akartam észrevenni, de mindig erősebb és erősebb lett, ugy hogy végre le kellett ülnöm egy lépcsőre. Egész tudatom megváltozott, mintha a bensőmben valami megingott volna, vagy mintha egy függöny, egy fátyol szakadt volna szét az agyamban. Nagyokat lélegzettem és ülve maradtam a csodálkozástól. Nem vesztettem el az öntudatomat, mert világosan éreztem, hogy a fülem kissé sajog még a tegnapi ütés után és amikor egy ismerős ment el előttem, azonnal felismertem és köszöntöttem.

Mi lehetett ez az uj, kinos érzés, ami az eddigieket is elhomályositotta? Talán a hideg földön alvás következménye? Vagy az az oka, hogy még nem reggeliztem? Ha jól meggondolom, egyszerüen semmi értelme, hogy az ember igy éljen; a Krisztus kinszenvedésére, nem értem mivel érdemeltem ki a sors ilyen durva üldözését! És abban a percben eszembe jutott, hogy tulajdonképpen miért ne lehetnék mindjárt gazemberré; elvihetném rögtön ezt az ágyteritőt a „nagybácsi“ pinceboltjába, zálogba tehetném egy koronáért, amiből háromszor jóllakhatnék és legalább addig fenntarthatnám magam, mig valami más akad; Hans Paulit majd bolonddá tartanám valamivel. Már utban voltam a pince felé, de a bejárás előtt megállottam, kétkedően megráztam a fejem és visszafordultam.

Minél távolabb jutottam, annál boldogabbnak éreztem magam, hogy ennek a nehéz kisértésnek ellent tudtam állani. A becsületesség öntudata a fejembe szállt, nagyszerü érzés fogott el, hogy kiváló jellem vagyok, fehér világitó torony a piszkos emberáradatban, amelyen csupa roncsok uszkálnak. Elzálogositani másnak a tulajdonát egy ebédért, saját lelkiismeretét megenni és meginni, saját maga előtt gazembernek érezni és szégyelni magát – soha, soha! Nem is volt komoly ez a gondolat bennem, tulajdonképpen alig is jutott eszembe; szakadozott, futó, zavaros gondolatokért igazán nem lehet az ember felelős, különösen, ha ilyen rettenetes fejfájása van és halálra fárasztja magát egy ágytakaró cipelésével, ami nem is az övé.

Egészen bizonyos, hogy találkozik segitség valami uton-módon, ha eljön az ideje. Hát az a kereskedő a Grönlandslere-n? Talán bizony minden órában zaklattam az állásért, mióta a levelet elküldtem? Vagy reggel-este rángattam a csengettyüjét, mig ki nem dobott? Ugyszólván nem is jelentkeztem nála a feleletért. Miért lenne ez hiábavaló kisérlet? hátha éppen most vár rám a szerencse? Hiszen a szerencsének olyan kanyargós utai szoktak lenni! Felkerekedtem tehát Grönlandslere felé.

Az utolsó megrázkódás egy kicsit kimeritette a fejemet és rendkivül lassan mentem tovább azon gondolkozva, hogy mit fogok a kereskedőnek mondani. Talán jólelkü ember lesz; ha jókedvében találom, talán magától is ad egy korona előleget a későbbi fizetésemre, anélkül, hogy kérném; az ilyen embereknek néha kitünő ötleteik szoktak lenni.

Beosontam egy kapu alá, megnyálaztam a kezem és ledörzsöltem a nadrágom térdét, hogy rendesebb külsőm legyen, letettem teritőmet egy sötét szegletbe egy láda mögé, átmentem az utcán és beléptem a kis boltba.

Egy ember állott benn és papirzacskókat ragasztott ócska ujságokból.

– Christie urral szeretnék beszélni, – mondtam.

– Az éppen én vagyok, – felelt az ember.

– Nos, az én nevem ez és ez, bátor voltam irásban jelentkezni az állásért s még nem tudom, volt-e valami eredménye?

Nehányszor ismételte a nevemet és elkezdett nevetni. – Most mindjárt mutatok valamit! – mondta és kivette oldalzsebéből a levelemet. – Tessék megtekinteni, uram, hogy bánik el ön a számokkal. A levelének a dátuma 1848-ról szól. – Tele torokkal kezdett ujra nevetni.

– Bizony ez egy kis hiba, – feleltem csüggedten, – meggondolatlanság vagy szórakozottság, ezt be kell vallanom.

– Látja, uram, nekem olyan emberre van szükségem, aki a számokban soha sem téved, – mondta. – Nagyon sajnálom, az irása nagyon olvasható, különben a levele is tetszett, dehát…

Egy percig vártam; lehetetlen, hogy ez lett volna az utolsó szava. De ő ujra hozzáfogott a papirzacskóhoz.

– Sajnálom, – kezdtem ujra, – igazán nagyon sajnálom; de természetesen, nem ismétlődnék többé és ez a kis iráshiba csak nem tesz teljesen alkalmatlanná a könyvvezetésre?

– Nem, azt nem is állitom; de az én szememben olyan fontos volt, hogy egy másik pályázót alkalmaztam.

– Az állás tehát már be is van töltve? – kérdeztem.

– Igen.

– Na, istenem, hát akkor nincs mit tovább beszélni róla.

– Ugy van; nagyon sajnálom, de…

– Ajánlom magamat.

Égő, vad düh fogott el. Elhoztam a csomagot a kapualjából, összeszoritottam a fogamat, neki mentem békés embereknek a járdán és nem kértem bocsánatot. Mikor egy férfi megállott és elég szigoruan rendreutasitott, visszafordultam, valami értelmetlen szót orditottam a fülébe, összeszoritott öklömet megráztam az orra előtt és továbbmentem, beleveszve vak dühömbe, amit lehetetlen volt fékeznem. Rendőrért kiáltott és én boldogan vártam, hogy rendőrt kapjak a kezem közé; akarattal lassabban mentem, hogy utólérhessen, de nem jött. Hát volt ennek valami értelme, hogy a legmegfeszitettebb, legkomolyabb kisérleteim teljességgel ne sikerüljenek? De hát miért kellett 1848-at irnom? Mi közöm ehhez az átkozott évszámhoz? Már most éhezhetem, hogy a beleim, mint eltaposott férgek, zsugorodnak össze bennem és hol van megirva, hogy ma éjszakáig jutok egyáltalában valami ételhez? És minél több idő mulik el, annál jobban ki leszek szivattyuzva lelkileg és testileg, máris napról-napra becstelenebb tetteket követek el. Pirulás nélkül hazudom, más szegény embert megröviditek a házbérrel, még a legaljasabb gondolatok ellen is küzdenem kell, hogy idegenek ágyteritőit el ne lopjam – és mindezt bünbánat, lelkiismeretfurdalás nélkül… Rothadt foltok vannak már a bensőmben, fekete gombák, amik mindig jobban terjednek. És fent az égben ott ül isten, figyelmesen tekintve le reám, hogy romlásom a müvészet törvényei szerint menjen végbe, egyenletesen és lassan, minden ingadozás nélkül. A pokol mélyében pedig a kegyetlen ördögök ezalatt ide s tova szaladgálnak, dühöngve, hogy olyan sokáig kell várniuk, mig valami főbenjáró bünt követek el, megbocsáthatatlan bünt, amiért az isteni igazságszolgáltatás oda letaszithasson…

Sietni kezdtem, az utam rohanássá vált, egyszerre balra fordultam és felhevülve, dühösen jutottam be egy kivilágitott, feldiszitett kapubejárat alá. Nem álltam meg egy pillanatra sem; de azért a feljárat egész különös kiállitása abban a szempillantásban belerajzolódott tudatomba, minden jelentéktelen apróság az ajtókon, diszeken, falakon, kövezett folyosón világosan állott belső látásom előtt, mig a lépcsőkön felrohantam. A második emeleten megrántottam a csengőt. Miért állottam meg éppen a második emeleten? Miért fogtam meg éppen ezt a csengőhuzót, amelyik legmesszebb volt a lépcsőtől?

Egy fiatal hölgy nyitotta ki az ajtót; szürke ruhában volt, fekete diszitéssel. Egy ideig meglepetten nézett rám, azután megrázta a fejét és megszólalt:

– Nem, ma nincsen semmi. – Azután ujra be akarta zárni az ajtót.

De hát mibe is elegyedtem én ezzel az asszonnyal? Bizonyos, hogy egyszerüen koldusnak tart; azonnal nyugodt lettem és hidegvérü. Levettem a kalapom és tiszteletet kifejező meghajlással, mintha nem is hallottam volna szavait, végtelen udvariasan mondtam:

– Bocsásson meg kisasszony, hogy olyan erősen csengettem, de nem tudtam, hogy a csengőhuzó olyan könnyen jár. Ugy tudom, itt lakik az a beteg uraság, aki hirdetés utján keres egy embert, hogy a kocsijában tolja.

Állva maradt, mintha fontolgatná ezt a hazugságot; a személyem felől való véleménye láthatóan ingadozni kezdett.

– Nem, – mondta végül, – itt nem lakik semmiféle beteg ur.

– Igazán? Egy idősebb ur? Kétórai kocsiztatásról volt szó, óránként negyven örével fizetve.

– Nem lakik itt.

– Akkor ujból bocsánatot kérek, – feleltem, – talán eltévesztettem az emeletet. Erre járván, csak fel akartam használni az alkalmat, hogy ajánljak neki valakit, akit jól ismerek és aki iránt érdeklődöm. A nevem Wedel-Jarlsberg. – Ujra meghajtottam magam és hátra léptem. A fiatal hölgy mélyen elpirult, zavarában meg sem tudott mozdulni, ott maradt állva és utánam bámult, mig a lépcsőn lementem.

Nyugalmam visszatért és a fejem kitisztult. A fiatal hölgy mondása, hogy ma nem adhat semmit, ugy hatott rám, mint a hideg zuhany. Hát odáig jutottam, hogy bárki rám mutathat gondolatban és azt hiheti: itt megy egy koldus, akinek az ételét az ajtón keresztül szokták kinyujtani!

A Möllergate-n megállottam egy kis vendéglő előtt és beszivtam a pecsenye kellemes illatát, amelyet bent sütöttek; már rajta volt a kezem a kilincsen, hogy minden ok nélkül bemenjek, de még idejében meggondoltam magam és tovább igyekeztem. Mikor a Stortorvra értem és helyet kerestem magamnak, hogy egy kicsit megpihenjek, már minden pad el volt foglalva és hiába kerültem körül az egész templomot egy csendes kis helyért, ahová ledobhattam volna magamat. – Hát persze! – gondoltam sötéten magamban, – ez természetes, természetes! – Megint tovább kellett mennem. Egy kis kerülőt tettem a Bazár szeglete körül a szökőkuthoz, lenyeltem egy korty vizet, aztán egyik lábamat a másik után huzva, ujra nekiindultam; sok időt töltöttem a kirakatok előtt ácsorgással, meg-megálltam és minden kocsinak utána néztem, ami mellettem elment. Égető forróságot éreztem a fejemben és a halántékom csodálatosan lüktetett. A viz, amit megittam, nagyon rosszat tett és kénytelen voltam a hányinger miatt majd itt, majd ott félre fordulni az utcán. Igy jutottam el végre a Krisztus-templom temetőjébe. Leültem, rákönyököltem a térdemre s fejemet a kezemre támasztottam. Ebben az összegörnyedt helyzetben nem éreztem azt a kis rágást a mellemben.

Mellettem egy kőfaragó hason feküdt egy nagy gránitlapon és a felirást véste; kék szemüvegje volt s ez egyszerre eszembe juttatta egy ismerősömet, akit már csaknem elfelejtettem; bankhivatalnok volt és nem régen találkoztam vele utoljára az Opland-kávéházban.

Csak a szégyenlősségemet tudnám agyonütni! Ha hozzá tudnék fordulni és megmondanám az egész igazságot, hogy nagyon nehéz helyzetbe jutottam, annyira, hogy az életemet alig tudom fenntartani, bizonyosan segitene. Oda adhatnám neki biztositékul a borotválkozó bérletemet… Az ördögbe is, a bérletkönyvem! Hiszen abban legalább egy korona értékü szelvény van! Idegesen kapok e nagy kincs után a zsebembe s hogy nem találom meg elég gyorsan, felugrom, a rémülettől verejtékesen keresgélem, mig végre az oldalzsebben mindenféle tiszta és befirkált értéktelen papir közt lelem meg. Előre-hátra sokszor megszámolom ezt a hat szelvényt; nincs rá tulajdonképpen semmi szükségem; miért ne lehetne most az a szeszélyem vagy szokásom, hogy nem borotválkozom többet? Itt egy fél korona ára segitség, egy ezüstfehér, ujveretü félkoronás! A bankot hat órakor zárják be, hét és nyolc között elfoghatom az emberemet a kávéház előtt.

Sokáig ültem még ott és tovább örültem ennek a gondolatnak. Az idő mult, heves szél rázta a vadgesztenyefákat körülöttem és a nappal kezdett szürkülni. Vajjon nem lesz-e mégis nagyon szegényes hat borotválkozó szelvénnyel állani egy fiatalember elé, aki bankhivatalnok? Ki tudja, talán két teljesen uj, telt bérletkönyv is van a zsebében sokkal finomabb és tisztább szelvényekkel, mint az enyém. Minden zsebemet kikutattam, hogy valami más apróságot tehessek még a szelvényekhez, de semmit sem találtam. Hátha a nyakkendőmet adnám oda neki? Ezt igazán könnyen nélkülözhetem, ha a kabátomat nyakig begombolom; ezt pedig ugyis meg kell tennem, mert hiszen mellényem már nincsen. Levetettem a nyakkendőmet; nagy, puha csokor volt, ami a fél mellemet eltakarta; gondosan kisimitgattam és becsomagoltam a szelvénykönyvvel együtt egy darab tiszta irópapirba. Most már ott hagytam a temetőt és az Opland-kávéházat kerestem fel.

A városházán hetet mutatott az óra. A kávéház közelében, a vasrács mellett jártam fel-alá és mindenkit erősen megfigyeltem, aki csak az ajtón kijött vagy bement. Végre nyolc óra felé megpillantottam a fiatalembert, amint frissen és elegánsan jött felfelé az utcán, a kávéház felé tartva. A szivem, mint egy kis madár, vergődött a mellemben és köszönés nélkül rohantam rá.

– Egy fél koronát, öreg barátom, – mondtam a könnyedet játszva; – itt-itt van a valuta! – És kezébe nyomtam a kis csomagot.

– Nincs semmim, – mondta, – bizony isten, nincs. – Kiforditotta előttem a pénztárcáját. – Tegnap este mulattam és most teljesen uszom. Higyje el, nincs egy fél koronám sem.

– Hogyne, hogyne! Elhiszem! – feleltem és csakugyan elhittem minden szavát. Nem lett volna semmi értelme, hogy ilyen haszontalanság miatt hazudjék; és mintha kék szeme egy kissé könnybe lábadt volna, mikor kikutatta a zsebeit és semmit sem talált. Vissza kellett vonulnom.

– Bocsásson meg! – mondtam, – pillanatnyi pénzzavarban vagyok.

Már mentem lefelé az utcán, mikor a kis csomag miatt visszahivott.

– Tartsa meg, tartsa meg! – kiáltottam vissza. – Talán felhasználhatja. Egy pár apróság van benne, semmiségek – körülbelül minden, amit a földön az enyémnek mondhatok. – Saját szavaim annyira meghatottak, olyan vigasztalanul hangzottak a sötétlő estében, hogy sirva fakadtam…

Hüvös szél kerekedett, a felhők vadul száguldottak az égen és a sötétséggel együtt lassankint mindig hidegebb is lett. Sirtam az egész utcán végig, szánalmam magam iránt folyton növekedett és szüntelenül ugyanazt az egynéhány szót ismételtem, egyetlen felkiáltást, amely ismét könnyekre fakasztott, alighogy megakadt bennem a sirás: Óh istenem, milyen szerencsétlen is vagyok! Óh istenem, milyen szerencsétlen is vagyok!

Eltelhetett egy óra, – végtelenül lassan és lomhán telt el. Egy ideig a Torvgate-n tartózkodtam, néha leültem egy lépcsőre, beosontam a kapualjak alá, ha valaki jött, megállottam és bebámultam a kivilágitott boltokba, ahol az emberek csak ugy nyüzsögtek az áruk körül és dobálództak a pénzzel, mig egy nyugodt helyre akadtam a templom és a Bazár közt egy deszkaállvány mögött.

Nem, ma este nem mehetek ki az erdőbe, akármi történik is; nem volna elég erőm hozzá, hogy ezt a végtelenül hosszu utat megtegyem. Majd csak eltöltöm ezt az éjszakát, ahogy lehet és itt maradok, ahol vagyok; ha nagyon hideg lenne, majd sétálok a templom körül, nem érdemes sokat vesződni az egésszel. Hátra támaszkodtam és félálomba merültem.

A zaj lassanként elhalt körülöttem, a boltokat bezárták, mindig ritkábban hangzott fel egy-egy járókelő lépése és körül minden ablak elsötétedett…

Felnyitottam a szemem és egy alakot láttam meg magam előtt; a fényes gombok, amelyek felém villantak, rendőrt juttattak eszembe; de az ember arcát nem láttam.

– Jó estét, – mondta.

– Jó estét, – feleltem s kissé ijedten és zavartan állottam fel. Az ember egy ideig mozdulatlanul állva maradt előttem.

– Hol lakik? – kérdezte.

Megszokásból gondolkozás nélkül régi lakásomat neveztem meg, a kis padlásszobát, amelyből kiköltöztem.

Megint állott egy ideig.

– Valami rosszat tettem? – kérdeztem félénken.

– Nem, dehogy! – felelte. – Hanem okosabb lesz, ha most már hazamegy, nagyon hideg van idekint éjszakázni.

– Csakugyan, magam is érzem, hogy hideg kezd lenni.

Jó éjszakát kivántam és ösztönszerüen a régi helyem felé vettem utamat. Ha nagyon vigyázok, feljuthatok, anélkül, hogy valaki meghallaná; egészben csak nyolc lépcsőforduló volt és csupán a két legfelső fokon nyikorgott a lépések alatt.

A kapuban lehuztam a cipőmet és felmentem. Mindenütt csend volt; a második emeleten kihallottam egy óra halk tikk-takkját és egy sirós gyerekhangot; azután megint semmi. Megtaláltam az ajtómat, kissé megemeltem a sarkán és igy kulcs nélkül nyitottam ki, mint szokásom volt; aztán beléptem a szobába és éppen olyan hangtalanul megint behuztam az ajtót.

Mindent ugy találtam, mint ahogy ott hagytam; a függönyök félre voltak huzva az ablak elől és az ágy üres volt. Az asztalon valami fehér papir látszott, bizonyosan a saját cédulám, amit a háziasszonynak irtam; igy tehát nem is volt még idefent, amióta elmentem. Rátettem a kezem a fehér foltra és meglepetésemre éreztem, hogy levél. Miféle levél? Az ablakhoz vittem, hogy, amennyire a sötétben lehet, megpróbálom kibetüzni a rossz irással irt szavakat s végre sikerül a saját nevemet kivennem.

– Ahá, – gondoltam, – a háziasszony felelete; bizonyosan megtiltja, hogy a szobába lépjek, ha eszembe jutna visszatérni.

És lassan, nagyon lassan ujra ott hagyom a szobát; a cipőmet az egyik kezemben, a levelet a másikban viszem, hónom alatt pedig az ágytakarót szorongatom. Igyekszem sulytalanná tenni magam, összeszoritom a fogam a nyikorgó két fokon, szerencsésen lejutok a sok lépcsőn és megint a kapuban állok.

Ujra felhuzom a cipőmet, sok ideig bajmolódom a befüzéssel, pár percig még ülve maradok, miután készen lettem s bután bámulok magam elé a levéllel a kezemben.

Végre felállok és továbbmegyek.

Fent az utca végén egy gázlámpa reszkető világossága fénylik; egyenesen a világosság alá állok, a lámpaoszlopnak támasztom a a csomagot és amilyen lassan csak tudom, felbontom a levelet.

Világosság járja át a mellem – a világosság egész áradata és hallom – a saját felkiáltásomat, az örömnek egy értelem nélküli kis felkiáltását: a levél a szerkesztőtől jött, a tárcámat elfogadta és már ki is szedték! „Néhány csekély változtatás… néhány iráshiba kijavitása… nagyon tehetséges… holnap megjelenik… tiz korona“…

Sirtam és nevettem, ugrálni kezdtem és futkostam az utcán; megállottam, térdre estem és mindenféle szent fogadalmat tettem, a levegőbe esküdözve. Igy mult az idő.

Egész éjjel, világos reggelig, futkároztam és énekeltem az utcákon boldogságomban és nem untam meg mindig ujra ismételni: nagyon tehetséges… tehát valóságos kis remekmü, a lángész egy fellobbanása. És tiz korona!