Cisler? Vajjon nem valami magasabb ujjmutatás volt ez? Minden ok nélkül jutott a neve eszembe és nagyon messze is lakott; de azért elmegyek hozzá, lassan mehetek és közben pihenhetek is. Jól ismerem az utját, többször is voltam nála a régi jó időkben zenedarabokat venni. Egy fél koronát kérjek tőle? Ez olyan kevés, hogy restellni fogja; egy egészet kell kérnem.

Beléptem a boltba és a főnököt kérdeztem; az irodájába utasitottak. Odabent ült, tekintélyesen, a legujabb divat szerint öltözve és üzleti papirokat rendezett.

Dadogva kértem bocsánatot és elmondtam a kérésemet. A nyomor késztet, hogy hozzá forduljak… A legrövidebb idő alatt vissza fogom fizetni… Mihelyt megkapom az ujságtól a honoráriumot az utolsó cikkemért… Olyan nagy jótettet követne el…

Még a beszédem alatt visszafordult az asztal felé és folytatta a munkáját. Mikor befejeztem, oldalt rám nézett, megrázta szép fejét és annyit mondott: nem! Semmi mást. Magyarázat nélkül. Egy szót sem többet.

A térdem türhetetlenül remegni kezdett és nekitámaszkodtam a kis politurozott szekrénynek. Még egyszer meg akartam próbálni. Miért jutott volna különben éppen az ő neve az eszembe, amikor messze odalent álltam? A baloldalomban egy pár apró szurást éreztem és izzadni kezdtem. – Hm. Igazán nagy nyomorba jutottam, – kezdtem ujra, – és még hozzá beteg is vagyok; biztosithatom, hogy egy pár nap mulva vissza tudom fizetni. Nagyon kérem, legyen olyan jó…

– Jó ember, miért jön maga éppen én hozzám? – felelt végre. – Ön teljesen ismeretlen előttem, egy X, aki az utcáról beszaladt. Menjen a szerkesztőségbe, ahol ismerik.

– Csak ma estére, – mondtam. – A szerkesztőség már be van zárva és annyira éhezem.

Folytonosan rázta a fejét, még akkor is, mikor már a kilincsre tettem a kezemet.

– Isten önnel! – mondtam és kimentem.

Hát nem volt valami magasabb ujjmutatás, gondoltam keserüen; ilyen magasra én is tudok mutatni, ha már éppen ezen fordul meg a dolog. Egyik városnegyedből a másikba vonszoltam magam, csak néha pihentem egy-egy pillanatig valahol egy lépcsőn. Csak be ne csukjanak! Egész idő alatt üzött a rettegés a cellától, egy pillanatig sem hagyott nyugton; mihelyt rendőrt láttam, azonnal beosontam a legközelebbi mellékutcába, hogy kikerüljem a találkozást. Most száz lépést fogok számolni, mondtam magamban és ujra szerencsét próbálok. Egyszer mégis csak sikerülni fog…

Egy kisebb cérnakereskedés volt, ahol soha életemben nem jártam. Egyetlen ember állott az asztal mögött, bent az iroda ajtaján porcellán-cimlap, a polcok és asztalok tömve áruval. Vártam, mig az utolsó vásárló is kilépett a boltból, egy fiatal leány, mosolygó, gödrös arcu. Milyen boldognak látszott! Meg sem próbáltam, hogy valami hatást tegyek rá összegombostüzött kabátommal, inkább elfordultam.

– Kiván valamit? – kérdezte a segéd.

– Itt van a főnök ur? – feleltem.

– Kiránduláson van Jotunheimban. Valami fontos ügy?

– Egy néhány örét akartam kérni, ennivalóra, – mondtam és megpróbáltam mosolyogni; – nagyon éhes vagyok és nincs semmi pénzem.

– Akkor éppen olyan gazdag, mint én, – felelt és tovább rendezgette a cérnacsomagokat.

– Óh, ne utasitson vissza – csak most ne! – mondtam és az egész testemet átjárta a hideg. – Igazán félholt vagyok az éhségtől, már napok óta nem ettem semmit.

Minden szó nélkül, a lehető legkomolyabban kezdte a zsebeit kiforgatni, egyiket a másik után. Ha nem akarom elhinni, amit mondott…

– Csak öt örét, – kezdtem ujra. – Egy pár nap mulva bizonyosan visszaadom.

– De jó ember, azt akarja, hogy a pénztárból lopjak? – kérdezte türelmetlenül.

– Igen, – mondtam; – vegyen ki öt örét a pénztárból.

– Akkor nem jó helyre fordult hozzám, – fejezte be és hozzátette: – de azt is mondhatom, hogy már megelégeltem a dolgot.

Az éhségtől betegen és szégyentől égve kullogtam el. Nem, most már csakugyan végét kell vetni! Hová jutottam! Évekig fenn tudtam magam tisztességesen tartani, emelt fejjel viseltem el sok nehéz órát és most egyszerre a legdurvább koldulásig sülyedtem. Ez az egyetlen nap minden gondolatomat eldurvitotta, az egész lelkemet bepiszkolta. Nem szégyeltem magam, hogy nyavalyogva és siránkozva oda álljak a legutolsó kalmár elé. És mit használt az egész? Nem éppen ugy egy harapás kenyér nélkül állok itt? Csak azt értem el, hogy undorodtam magamtól. Igen, igen! most már véget kell vetni az egésznek. Majd a kaput is be fogják odahaza csukni és sietnem kell, ha nem akarok megint a városházán aludni…

Ez a gondolat uj erőt adott; nem szerettem volna még egyszer a városházán tölteni az éjszakát. A testemet előrehajtva, kezemet a baloldali bordákra nyomva, hogy ezzel is csillapitsam a szurásokat, vonszoltam magam tovább; a tekintetem fel nem emeltem volna a kövezetről, hogy véletlenül ismerősöket köszönésre ne kényszeritsek; igy jutottam el a tüzoltó őrházig. Hál’ istennek, még csak hét óra volt a Megváltó-templom tornyán, még három órai időm van, mielőtt a kaput bezárják. Mennyire megijedtem minden ok nélkül.

Igy hát egyetlen lépést sem mulasztottam el, mindent megtettem, amit lehetett. Hogy lehet az, hogy egyetlen egyszer sem sikerült semmi egész nap! gondoltam. Ha elmondanám valakinek, senki sem hinné el, hogy igaz és ha megirnám, azt hinnék, hogy az egészet kitaláltam. Egyetlen egyszer sem! Hiába, ezen már nem lehet segiteni; most már az a fő, hogy ne járjak tovább és ne érzékenykedjem. Pfuj, biztosithatlak, hogy ez a legutálatosabb, emiatt undorodom tőled! Ha minden reménynek vége, hát vége! Vajjon nem tudnék legalább egy maroknyi zabot lopni az istállóból? Egy pillanatnyi uj világosság, csak egy felvillanás – már is eszembe jutott, hogy az istállót ilyenkor már bezárják.

Kényelmesen, lassu csigalépésekben vonszoltam magam hazafelé. Szomjas lettem, szerencsére először egész nap és körülnéztem, hogy hol ihatnám. A Bazártól nagyon is messze voltam, magánházba pedig nem akartam bemenni; hiszen várhatok is, mig hazaérkezem, egy negyed óránál nem telik több időbe. De azért egyáltalában nem volt bizonyos, hogy az a korty viz is bennem fog-é maradni; a gyomrom nem türt többé semmit, még ha a nyálamat lenyeltem, attól is émelygett.

De hát a gombok! A gombokkal még nem próbálkoztam. Megállottam és elmosolyodtam. Talán mégis van menekvés, talán mégsem vagyok még teljesen elátkozva! Tiz örét bizonyosan megkapok értük, holnap valahonnan megint keritek másik tizet és csütörtökön már megkaphatom az ujságcikkem honoráriumát. Majd meg fogom látni, hogy minden rendbe jön! De hogy a gombokról meg tudtam feledkezni! Kivettem a zsebemből és megnézegettem, mig tovább indultam; az örömtől minden elsötétedett a szemem előtt, az utcát sem láttam, amelyen járok.

Milyen jól ismertem a nagy pincehelyiséget, mentsváramat a sötét estéken és benne az én vérszopó barátomat! Egyenkint nyelte el mélyébe minden jószágomat, az otthonról hozott apróságokat, utolsó könyvemet. Árverések napjain rendesen lementem, hogy megnézzem, hova kerülnek és örültem, ha ugy látszott, hogy a könyveim jó kezekbe jutottak. Magelsen szinész vette meg az órámat és erre szinte büszke voltam; egy naptárt, amelybe első költői kisérleteimet irtam, egy ismerősöm vitte el és a frakkom egy fényképésznél talált otthonra, hogy a mütermében kölcsön adhassa. Ugy, hogy egyik ellen sem lehetett kifogásom.

Gombjaimat készen tartottam a kezemben és beléptem. A „nagybácsi“ az asztalánál ült és irt.

– Nem sietős, – mondtam, félve, hogy zavarom s hogy talán türelmetlen lesz a háborgatás miatt. A hangom idegenül üresen hangzott, magam sem ismertem rá és a szivem ugy vert, mint egy kalapács.

Mosolyogva jött elém, mint szokott, mindkét kezét laposan az asztalra támasztotta és szó nélkül a szemembe nézett.

– Van valami nálam és csak meg szeretném tudni, hogy nem használhatná-é… valami, ami otthon csak utamban van, biztositom, hogy csak alkalmatlan… egy néhány gomb.

– Miféle gomb? Hol vannak azok a gombok? – És arcával egészen lehajolt a kezem felé.

– Nem adhatna nehány örét ezekért?… Amennyit éppen jónak lát… a saját belátása szerint…

– Ezekért a gombokért? – És a „nagybácsi“ csodálkozva bámul rám. – Ezekért a gombokért?

– Csak egy szivarra valót vagy amit akar. Éppen itt mentem el és csak meg akartam tudni…

Az öreg zálogos csak nevetni kezdett és szó nélkül visszament az asztalhoz. Itt állottam megint. Hiszen tulajdonképpen nem is sokat reméltem, de mégis hittem, hogy valami segitség van még a számomra. Ez a nevetés a halálos itéletem volt. Most már tudtam, hogy a szemüvegem sem sokat segithet.

– Természetesen a szemüvegemet is hozzáadnám, ez magától értetődik, – mondtam mégis és levettem. – Csak tiz örét, vagy legyen, ha már akarja, öt öre.

– Azt már tudja, hogy a szemüvegjéért semmit sem adhatok, – mondta a „nagybácsi“, – ezt már a multkor megmondtam magának.

– De egy bélyegre van szükségem, – mondtam reménytelenül. – Még a leveleimet sem tudom elküldeni, amiket irnom kell. Egy tiz vagy öt örés postabélyeget adjon érte, amint akarja.

– Ugyan menjen már, az isten áldja meg! – felelt és a kezével elutasitólag intett felém.

Igen, ennek igy kellett jönni, mondtam magamban. Gépiesen feltettem megint a szemüvegemet, a kezembe vettem a gombokat és már mentem is; jó éjszakát mondtam és betettem magam után az ajtót, ugy mint szoktam. Lám csak, most már igazán nincs mit tenni. Kint a lépcső előtt megállottam és még egyszer megnéztem a gombokat. Mégis különös, hogy semmi áron sem akarta elfogadni, mondtam magamban; pedig csaknem egészen uj gombok; ezt igazán nem értem.

Mig igy elmélkedéseimbe elmerülve állottam, egy férfi ment el mellettem a pince lépcsőn lefelé. Gyors menés közben kissé meglökött, mind a ketten bocsánatot kértünk egymástól és én megfordultam, hogy utána nézzek.

– Micsoda, te vagy az? – kiáltott fel a lépcső aljáról. Visszajött s akkor megismertem. – De isten ments, mi lelt téged? Betegnek látszol. Mit csináltál odalent.

– Óh – üzleti ügyek! Te is odatartasz? – mondtam.

– Igen. Mit vittél neki?

A térdeim reszkettek, oda támaszkodtam a falhoz és felényujtottam a kezemet, amelyben a gombok voltak.

– Mi az ördög? – kiáltott fel, – ez már mégis sok!

– Jó éjszakát, – mondtam. A mellemet sirás fojtogatta.

– Nem, várj csak egy pillanatra!

Ugyan minek vártam volna. Ő maga is a „nagybácsi“-hoz ment, talán a jegygyürüjét hozta magával, napok óta éhezik, adós a házbérrel.

– Jó, – feleltem végre. – Ha nagyon sietsz…

– Persze, – felelt és karomba öltötte a kezét; – de az igazat megvallva, nem bizom benned, amilyen félbolond vagy; legjobb lesz, ha lejössz velem együtt.

Megértettem, hogy mit akar, a becsület egy szikrája megint fellobbant bennem és azt feleltem:

– Nem lehet; megigértem, hogy a Bernt Ankers-utcában leszek fél nyolckor…

– Fél nyolckor, persze! De most nyolc óra. Hiszen itt az óra a kezemben, éppen azt akarom levinni. Igy, előre be, te éhes gazember! Legalább öt koronát kipréselek a részedre is.

És ezzel betaszitott maga előtt.