De hát miért nem fogtak el mindjárt? Akkor mindennek vége lett volna legalább. Hiszen szinte kinyujtottam a kezemet a bilincsek után. Nem állottam volna ellent, sőt inkább segitettem volna nekik. Egek ura, egy egész napját életemnek odaadnám még egyetlen boldog pillanatért! Fél életemet egy tál lencséért! Csak még most az egyszer hallgass meg!…

Nedves ruháimban feküdtem le; valami bizonytalan gondolatom jött, hogy talán meg fogok halni az éjjel; utolsó erőmet összeszedtem tehát s egy kicsit rendbehoztam az ágyamat, hogy valamennyire tisztességes látszata legyen reggel a környezetemnek. Aztán összetettem a kezem és elhelyezkedtem a fekvésben.

Egyszerre Ylajali jutott eszembe. Hogy is felejthettem el olyan teljesen az egész este! Uj világosság kelt az agyamban megint, lassan, gyöngéden egy kis napsugár hatolt be, ami olyan áldottan jólesett. És mindig növekszik a napfény, – meleg, finom, selymes fény simogat kábitó kéjesen. És a napfény mindig erősebbé válik, fájdalmasan kezdi égetni halántékomat, nehéz tüzzel forralja kiaszott agyamat, mig végre őrületes máglya lobban föl szemem előtt fénykévékből, ég és föld lángba borul, tüztől lobogó emberek és állatok, tüzben lobogó hegyek, tüzet lobogtató ördögök, egy égő orkán, égő mélység és magasság, egy égő világegyetem, egy lángoló utolsó itélet.

És nem láttam s nem hallottam többé semmit…

Másnap reggel teljesen átizzadva ébredtem, egész testemről folyt a viz; a láz kegyetlen erővel ragadott meg. Első pillanatban nem tudtam, mi történt velem, csodálkozva néztem körül, teljesen megváltozottnak éreztem egész lényemet, nem ismertem rá magamra. Megtapogattam fölfelé a karomat, lefelé a lábamat, meg voltam lepve, hogy az ablak azon az oldalon van és nem éppen az ellenkező falon és a lovak dobogását az udvarból ugy hallottam, mintha felülről jönne.

A hajam nedvesen és hidegen tapadt a halántékomra; fölemelkedtem a félkönyökömre és lenéztem a párnára: ott is nedves haj feküdt kis csomókban. A lábam egészen beledagadt az éj folyamán a cipőmbe, de nem fájt, csak nem tudtam mozgatni az ujjaimat.

Mikor délutánra fordult az idő és már kissé sötétedni kezdett, fölkeltem az ágyból és a szobában motozgattam. Eleinte apró, elővigyázatos lépésekkel próbálkoztam meg, igyekeztem az egyensulyt fönntartani és amennyire lehet, kiméltem a lábamat. Nem nagyon szenvedtem és nem is sirtam; tulajdonképpen nem is voltam szomoru, sőt ellenkezőleg, majdnem boldogan megelégedett; nem is jutott abban a percben eszembe, hogy valami másként is lehetne.

Azután kimentem az utcára.

Az egyetlen, ami mégis kinzott egy kicsit, az volt, hogy habár utáltam az ételt, mégis éhes voltam. Szégyenletes éhséget kezdtem érezni, valami benső, sóvár ennivágyást, ami mindig követelőbb és követelőbb lett. Kegyetlenül kezdett valami marni a mellemben, hangtalan és gyorsan, különös munka folyt le benne. Vagy husz apró, finom kis állat hajtotta az egyik oldalra a fejét és kezdett rágcsálni, azután a másik oldalra hajtották a fejüket és ott rágcsáltak egy kicsit, egy pillanatig nyugton voltak, majd ujra kezdték; hangtalanul, sietség nélkül furták tovább magukat és üres helyet hagytak mindenütt maguk után, ahol keresztülmentek…

Nem voltam beteg, csak gyönge és izzadni kezdtem. A Stortorvra szerettem volna menni, hogy egy kicsit pihenjek, de az ut hosszu volt és fáradtságos; végre már csaknem eljutottam odáig, a piac és az utca szegleténél álltam. Az izzadtság a szememre folyt, elhomályositotta a szemüvegemet és egészen megvakitott; megálltam, hogy kissé letöröljem az arcomat. Nem vettem észre, hogy hol állok, nem is gondoltam rá; rettenetes lárma volt körülöttem.

Egyszerre egy kiáltás hangzik, egy éles, hideg „vigyázat“ kiáltás és én hallom a kiáltást, nagyon is jól hallom; idegesen huzódom félre és olyan gyorsan igyekszem egy lépést visszafelé tenni, amennyire gyönge lábam megengedi. Egy óriási kocsiszörnyeteg tele kenyérrel megy el olyan közel mellettem, hogy kereke a kabátomat surolja; ha csak egy kicsit fürgébb lettem volna, minden baj nélkül kikerülöm. Talán lehettem volna valamivel fürgébb, csak egy egészen kicsikét gyorsabb, ha jobban megerőltetem magam; de már minden késő volt, az egyik lábam rosszul járt, néhány ujjamat összezuzta; éreztem, hogy görcsösen zsugorodnak össze a cipőben.

A kocsis nagy erőfeszitéssel állitotta meg a lovakat, visszafordult a szekérről és ijedten kérdezte, hogy mi történt. Ó, még sokkal rosszabb is lehetett volna… nem hiszem, hogy veszedelmes lenne… remélem, nem tört el… ó, kérem…

Amilyen gyorsan csak tudtam, egy padhoz sántikáltam; ez a sok ember, aki körülfogott és rám bámult, zavarba hozott. Hiszen nem volt halálos baleset, aránylag szerencsésen folyt le, ha már a bajnak be kellett következnie. A legrosszabb az volt, hogy a cipőm szétrepedt, a talpa elszakadt a hegyétől. Föltartottam a lábamat és vért láttam a repedésben. Nos, egyik részről sem akarattal történt, végre is nem volt a kocsis szándéka, hogy még rosszabbá tegye a helyzetemet, mint amilyen; látszott, hogy nagyon megijedt. Ha kértem volna egy kenyeret a kocsijáról, talán adott volna. Bizonyosan szivesen adott volna. Isten fizesse meg a jószivüségét!

Kegyetlenül éheztem és nem tudtam, mit csináljak ezzel a szemérmetlen étvággyal. Ide-oda forgolódtam a padon és mellemet egészen a térdemre hajtottam. Mikor besötétedett, a városházához sántikáltam – isten tudja, hogyan jutottam el odáig, – és a balüsztrád szélére ültem. Kitéptem a kabátomból az egyik zsebet és azt kezdtem el rágcsálni, különben minden föltett szándék nélkül, sötét arccal, kimeredt szemmel, anélkül, hogy láttam volna. Hallottam, hogy kis gyermekek szaladgálnak körülöttem és ösztönszerüen megéreztem, ha egy-egy sétáló elment mellettem; egyebet nem vettem észre.

Egyszerre csak eszembe jut, hogy lemegyek valamelyik bazárba és egy darab nyers hust kérek. Fölállok, keresztül megyek a balüsztrádon, egészen a Bazártetők szomszédságáig, itt lemegyek a lépcsőn. Mikor már közel jutottam a mészárosbódékhoz, visszakiáltottam a lépcső felé, mintha egy kutyát kergetnék föl és merészen oda fordultam az első mészároshoz, aki elém akadt.

– Nem volna olyan szives egy darab csontot adni a kutyámnak? – mondtam. – Csak egy csontot, nem baj, ha nem is lesz rajta semmi; csak hogy legyen valami, amit a szájában vigyen.

Megkaptam a csontot, egy pompás kis csontot, amin még maradt egy kis hus is és a kabátom alá dugtam. Olyan szivesen köszöntem meg, hogy az ember rám bámult:

– Nincs mit, – mondta.

– Ne mondjon ilyet, – mormogtam, – mégis szivesség volt magától.

És ujra fölmentem. A szivem erősen dobogott.

Beosontam egy mellékutcába, amilyen messzire csak lehetett és megállottam egy hátulsó udvar rozoga kapuja előtt. Sehol sem volt világitás, áldott sötétség terjengett körülöttem; és elkezdtem a csontot rágni.

Semmi ize sem volt, csak az állott vér szaga szállt föl belőle és csaknem azonnal émelyegni kezdett a gyomrom. Ujra megpróbáltam; ha képes volnék magamban tartani, megtenné a hatását, a fő dolog az volna, hogy odabent maradjon. De ujra hányni kezdtem. Dühös lettem, beleharaptam a husba, letéptem egy darabkát és erőszakkal lenyeltem. Semmit sem használt; mihelyt a kis husdarabok megmelegedtek a gyomromban, azonnal följöttek. Őrjöngve szoritottam össze az öklömet, elkezdtem gyámoltalanságomban sirni és mint egy vadállat, rágtam tovább; ugy sirtam, hogy a csont vizes és piszkos lett a könnyeimtől; ujra hánytam, káromkodtam és rágtam, sirtam, hogy a szivem majd megszakadt és ujra hánytam. Végre a világ valamennyi hatalmát megátkoztam.

Csönd. Egyetlen ember sincs a közelben, nincs sem világosság, sem hang. A legrettenetesebb lelki izgalomban nehezen és hangosan lélegzem és fogcsikorgatva sirok, valahányszor ki kell adnom a kis husdarabokat, amelyek valamennyire táplálhattak volna. Miután hiába kisérlem meg ujra és ujra, tehetetlen dühömben a csontot a kapuhoz vágom, őrjöngve kiabálok és kegyetlenül fenyegetődzöm az ég felé, isten nevét orditom rekedten és csökönyösen és mint karmokat, görbitem meg az ujjaimat… Azt mondom neked, egek szent Baalja, hogy nem is létezel, de ha léteznél, ugy elátkoználak, hogy az eged a pokol tüzétől égne el. Azt mondom, hogy fölajánlottam neked szolgálatomat és te visszautasitottál, visszalöktél magadtól s én mindörökre hátat forditok neked, mert nem tudtad megválasztani az időt, mikor meglátogattál. Azt mondom neked, hogy tudom, hogy meg kell halnom és mégis kigunyollak, te égi Apis, akinek foga a halál. Zsarnokoskodtál velem és nem vetted észre, hogy nem hajlok meg előtted soha a szerencsétlenségben. Hogy nem látod ezt? Álmodban alkottad a lelkemet? Azt mondom neked, hogy egész testem és minden vércsepp benne örvend, hogy kigunyolhat és leköpheti kegyelmedet. Ettől a perctől fogva megtagadom egész lényedet és minden tettedet, elátkozom gondolataimat, ha még egyszer eszembe jutsz és kitépem nyelvemet, ha még egyszer kimondja a neved. Most mondom neked, ha létezel, az utolsó szót életemben és halálomban, bucsut veszek tőled örökre. Most hát elhallgatok, hátat forditok és megyek a magam utján…

Csend.

Reszketek az izgatottságtól és a gémberedettségtől, ugyanazon a helyen állva, még mindig átkokat és szidalmakat sziszegek, föl-fölzokogok a heves sirás után, összeesve és megtörve az őrületes dühkitöréstől. És még akkor is csak könyvfrázis és litteratura volt, amit legnagyobb nyomoruságomban megpróbáltam, csak szó és szó. Vagy egy félóráig álltam ott szipogva és suttogva s erősen belekapaszkodtam az ajtóba. Ekkor hangokat hallottam, két ember beszédjét, akik az utcán fölfelé jöttek. Elosontam az ajtótól, a fal mellé huzódva mentem tovább s ujra a kivilágitott utcákra jutottam. És mig a Youngsbakkenen lefelé igyekszem, az agyam egyszerre a legcsodálatosabb irányba kezd fordulni. Eszembe jut, hogy azok a nyomoruságos bódék a piac szélén, ezek a faviskók, ahol élelmiszert és ócska ruhákat árulnak, szégyenfoltjai a helynek. Tönkreteszik az egész tér hatását, elundokitják a várost, pfuj, el ezekkel a rongyokkal! És mig tovább megyek, gondolatomban költségvetést csinálok, hogy mibe kerülne, ha a Földrajzi Intézetet, ezt a szép épületet, mely mindig olyan nagy hatást tett rám, valahányszor elmentem előtte, ide letolnák. Egy ilyen fajta továbbcsusztatás alighanem belekerülne hetven, hetvenkétezer koronába – csinos összeg, meg kell hagyni, helyes kis zsebpénz ugy kezdetnek, hahaha! És integettem üres fejemmel és beismertem, hogy kezdetnek elég megfelelő kis zsebpénz. Közben még mindig reszketett az egész testem és néha mélyen föl-fölzokogtam a sirás után.

Ugy éreztem, hogy már alig van élet bennem és hogy az utolsó versemet éneklem. De ez meglehetősen közönyös volt most előttem, legalább is egy csöppet sem foglalkoztam vele; sőt ellenkezőleg, lefelé indultam, neki a városnak a kikötő felé, mindig messzebb és messzebb a szobámtól. Akár az utca szélére feküdtem volna le meghalni. A szenvedés mindig érzéketlenebbé tett; megsebesült lábam erősen lüktetett és a fájdalom elterjedt az egész lábszáramba, de még ezt sem éreztem valami nagyon, kiállottam én már rosszabbat is.

Igy jutottam el a vasuti hidhoz. Nem volt közlekedés, semmi lárma, csak itt-ott lehetett magányos embereket látni, egy favágót vagy tengerészt, aki zsebre dugott kézzel őgyelgett. Különösen egy sánta ember tünt föl, aki meredten rám kancsalitott, mikor egymás mellett elmentünk. Ösztönszerüen megállitottam, megérintettem a kalapom és azt kérdeztem tőle, nem tudja-e, hogy az „Apáca“ elhajózott-e már? De nem tudtam ellentállni a vágynak, hogy az ujjammal éppen az ember orra alatt ne csettintsek egyet, mikor azt mondtam: – Ördög és pokol, igen, az „Apáca“! – Az „Apáca“! hiszen egészen meg is feledkeztem róla! Legbensőbb gondolatomban mindenesetre ott szunnyadt öntudatlanul, bizonyosan magamban hordoztam, anélkül, hogy tutam volna róla.

– Hát bizony az „Apáca“ már elvitorlázott.

– Nem tudná megmondani, hogy hová ment?

Az ember elgondolkozik, a hosszabbik lábára áll, a rövidebb a levegőben van, még lógázódik is egy kicsit.

– Nem, – feleli. – Nem tudja, mivel rakodott itt meg?

– Nem, – mondom én.

De ekkor már el is felejtettem az „Apácá“-t megint és azt kérdeztem az embertől, hogy milyen messzire lehet ide Holmestrand, régi, jó földrajzi mérföldben számitva.

– Holmestrand? Mindjárt csak…

– Vagy Veblungsnaes?

– Azt akartam az elébb mondani, ugy számitom, hogy Holmestrand…

– Ó, hallja csak, hogy el ne felejtsem, – szakitom félbe megint, – nem lenne olyan szives egy kis dohányt adni, csak egy kis csipetnyit!

Megkaptam a dohányt, melegen megköszöntem az embernek és tovább mentem. Semmi szükségem sem volt a dohányra és mindjárt a zsebembe is dugtam. Az ember tovább is rám meresztette a szemét, ugy látszott, valami módon gyanut fogott ellenem; ahol álltam és mentem, mindenütt követett gyanakvó tekintete és én nem akartam türni, hogy ez az ember üldözzön. Visszafordulok, odavonszolom magam megint hozzá és azt mondom:

– Tűcsináló.

Csak ezt az egy szót: tűcsináló. Semmit többet. Erősen ránézek, mig ezt mondom, ugy éreztem, hogy rettenetes tekintetet vetek rá, mintha egy másik világból nézném. Egy ideig állva maradok előtte, miután ezt a szót kimondtam, azután ujra elvonszolom magam a pályaudvar-térre. Az ember egy hangot sem szólt, csak tekintetét nem vette le rólam.

Tűcsináló? Egyszerre megállottam. Hiszen akkor már sejtettem az előbb, hogy már találkoztam valahol ezzel a nyomorékkal. Fönt a vámháznál, egy napos reggelen, mikor zálogba tettem a mellényemet. Mintha egy örökkévalóság mult volna el azóta!

Mig ott állok és ezen gondolkozom, – álltomban neki támaszkodva egy házfalnak a tér és a kikötőut szegletén, – egyszerre összerázkódom és megpróbálok elrejtőzni. De mivel ez nem sikerül, merészen magam elé nézek, megfojtom minden szégyenlősségemet, – nem volt más menekvés, – és szemtől szemben állok a „Generális“-sal.

Tapintatlan merészséggel még egy lépést teszek a házfaltól előre, hogy fölhivjam a figyelmét. És mindezt nem azért, hogy a szánalmát fölkeltsem, hanem hogy önmagam kigunyoljam, pellengérre állitsam; fetrengeni tudtam volna az utcán és kérni szerettem volna a „Generális“-t, hogy gázoljon át rajtam, taposson az arcomba. Még csak nem is köszöntem.

A „Generális“, ugy látszik, megsejtette, hogy valami nincs rendben s meglassitotta a lépéseit, én pedig megszólaltam, hogy megállitsam.

– Már föl akartam önt keresni, hogy elvigyek egy cikket, de még nem sikerült megirnom.

– Igen? – kérdezte. – Tehát még nincs készen vele?

– Nem, eddig még nem készültem el.

De már könnyek tolulnak a szemembe a „Generális“ szives szavaira és keservesen köhögök és reszelem a torkomat, hogy megerősitsem magam. A „Generális“ egyet szuszog az orrán át és rám néz:

– Van addig is miből élnie? – kérdi.

– Nincs, – felelem, – egyáltalában nincs. Ma még semmit sem ettem, de…

– Isten ments! Az még sem járja, hogy ilyen halálra éhezve jöjjön-menjen. – És ugyanakkor a zsebébe nyul.

A szégyen fölébred bennem, ujra visszahuzódom a házfalhoz, nekitámaszkodom és látom, hogy a „Generális“ a tárcájában keresgél; de egy szót sem szólok. És akkor átnyujt egy tizkoronást. Minden további nélkül ide ad tiz koronát. Csak ujra elismétli, hogy nem járja igy halálra éheztetni magam.

Valami ellenvetést dadogtam és nem vettem el azonnal a bankjegyet: – mégis szégyen, hogy én… különben is ez nagyon sok…

– Siessen! – mondja az óráját kihuzva. – A vonatra várok és már hallom, hogy jön is.

Elvettem a pénzt, meg voltam bénulva az örömtől, egy szót sem szóltam, még csak meg sem köszöntem.

– Igazán nem érdemes ezért restelkedni, – mondja a „Generális“ még utoljára; – majd irni fog érte valamit.

Ezzel el is ment.

Mikor már néhány lépésnyire volt, egyszerre eszembe jutott, hogy meg sem köszöntem a segitségét. Megpróbáltam utólérni, de nem tudtam elég gyorsan menni, a lábam összecsuklott és csaknem az orromra buktam. A „Generális“ pedig mindjobban eltávolodott. Már nem is igyekeztem elérni, arra gondoltam, hogy utána kiáltok, de nem birtam és mire annyira összeszedtem magam, hogy egyszer-kétszer kiáltani tudtam, akkor már tulságosan messze volt és az én hangom nagyon gyönge, hogy elérje.

Ott állottam a járda szélén, utána néztem és halkan sirtam magamban. Ilyet még sohasem láttam, – gondoltam, – tiz koronát adott! Visszamentem arra a helyre, ahol állott és minden mozdulatát utánoztam. Fölemeltem a tizkoronást nedves szemem elé, megnéztem mind a két oldalát és elkezdtem káromkodni – káromkodva bizonykodtam, hogy semmi kétség, az, amit a kezemben tartok, tizkoronás bankó!

Nemsokára azután, – vagy talán jó sokára, mert már mindenütt teljes csönd volt, – magam sem tudom, hogyan, a Tomtegate 11. száma előtt állottam. Hiszen itt csaltam meg egy kocsist egyszer, akivel jó sokáig kocsiztam, itt mentem át az egész házon, anélkül, hogy valaki észrevette volna. Miután egy ideig ott állottam, hogy összeszedjem magam és magamhoz térjek a csodálkozástól, másodszor is bementem a kapun, egyenesen oda, ahol szállás és étkezés volt utazók részére. Szállást kértem és azonnal ágyba feküdtem.

Kedd.

Napsütés és csönd, csodálatosan tiszta délelőtt. A hó teljesen elolvadt; mindenütt élet és fény és vidám arcok, mosolygás és nevetés. A szökőkutakból magas ivben szálltak föl a vizsugarak a naptól aranyosan és az ég kékjétől kékesen…

Délfelé kimentem lakásomról a városba; azóta a Tomtegaten laktam s jó dolgom volt, hála a „Generális“ tiz koronájának. A legvidámabb hangulatban járkáltam egész délután a legmozgalmasabb utcákon s az embereket nézegettem. Este hét óra előtt még elsétáltam a Szent Olaf-térre és titokban fölnézegettem a második szám ablakaira. Egy óra mulva látni fogom! Az egész idő alatt valami könnyü, boldog aggodalommal járkáltam. Hogyan is lesz csak? Mit fogok mondani, mikor a lépcsőn lefelé jön? Jó estét, kisasszony? Vagy csak mosolyogjak? Elhatároztam, hogy csak a mosolygásnál maradok. De természetesen mélyen meg fogom hajtani magam.

Azután tovább osontam, kissé szégyenkezve, hogy olyan korán megjelentem; a Karl Johan-utcában járkáltam egy darabig és folytonosan az egyetem óráját figyeltem. Pont nyolc órakor ujra fölmentem az Egyetem-utcán. Közben eszembe jutott, hogy talán pár perccel el is késem és amennyire csak birtam, sietni kezdtem. A lábam még mindig sebes volt, de különben nem volt semmi bajom.

A szökőkuthoz állottam és kifujtam magam; elég sokáig vártam már és néztem a 2. szám ablakait, de ő nem jött. Nos, hát várni fogok tovább is, nem volt semmi sietős utam, talán föltartóztatta valami. És megint vártam. Csak nem álmodtam talán az egészet? Csak nem annak az éjszakának a képzelődése volt az egész első találkozás, amikor lázban feküdtem? Gyámoltalanul gondolkozni kezdek a dolgon és egyáltalában nem vagyok vele tisztában.

– Hm! – hallom magam mögött.

Jól hallom a torokköszörülést, hallom a könnyü lépteket is a közelemben, de nem fordulok vissza, hanem tovább bámulok a széles lépcsőre magam előtt.

– Jó estét, – mondja ekkor.

Elfelejtek mosolyogni, még a kalapom sem veszem le azonnal, annyira meglep, hogy a másik oldalról jött.

– Sokáig várt? – kérdi s kissé gyorsan lélegzik a járás után.

– Egyáltalában nem, csak néhány perccel ezelőtt érkeztem, – felelek. – Különben, ha még soká vártam volna is!? De azt hittem, hogy a másik oldalról fog jönni.

– Mamát kisértem el egy ismerős családhoz; mama nem lesz otthon ma este.

– Vagy ugy? – mondom.

Elkezdünk menni. Egy rendőr áll az utca szögletén és ránk néz.

– De hova megyünk tulajdonképpen? – mondja és megáll.

– Ahova akar, oda, ahova maga akarja.

– Juj, de olyan unalmas ezt magamnak kitalálni.

Hallgatás.

És akkor igy szólok, csak hogy mondjak valamit:

– Ugy látom, hogy maguknál sötétek az ablakok.

– Igen, – felel élénken. – A leány is elment. Egészen egyedül volnék otthon.

Mind a ketten ott állunk és ugy nézünk föl a második szám ablakaira, mintha egyikünk sem látta volna még soha.

– Nem mehetnénk föl magukhoz? – mondom végre. – Ha akarja, el sem mozdulok az ajtó mellől egész idő alatt…

Szinte reszketni kezdtem az izgatottságtól és kétségbe voltam esve a saját tolakodásom fölött. Hátha most megharagszik és azonnal itt hagy? Mi lesz belőlem, ha soha többé nem fogom látni? És ez a nyomorult öltözet, ami rajtam van! Elkeseredve várom a feleletét.

– Egyáltalában nem szükséges, hogy az ajtó mellett üljön, – felel.

Fölmentünk.

Kint a folyosón már sötét volt; megfogta a kezemet és ugy vezetett előre. – Nem szükséges hallgatni, – mondta, – egészen bátran beszélhet. – És bementünk. Mig gyertyát gyujtott – nem lámpát, hanem csak gyertyát, – mialatt ezt a gyertyát meggyujtotta, halkan nevetve mondta:

– De most már nem szabad rám néznie. Huh, ugy szégyenlem magam! De soha többé nem teszem.

– Mit nem tesz soha többé?

– Soha többé… Isten ments… soha többé nem csókolom meg.

– Nem teszi többé? – mondtam és mind a ketten nevetni kezdtünk. Kinyujtottam a karomat utána, de ő oldalra siklott, az asztal másik végére; egy kis ideig egymást néztük, a gyertya ott állott közöttünk.

Elkezdte lebontani a fátyolát és levette a kalapját: ezalatt tréfásan villámló tekintete rajtam függött és minden mozdulatomat figyelte, hogy meg ne foghassam. Ujra megpróbáltam egy kirohanást, megbotlottam a szőnyegben és elestem; fájós lábam nem birt tovább fönntartani. Nagyon leverten állottam föl.

– Istenem, milyen vörös lett! – mondta. – De mennyire ügyetlen is volt!

– Igaza van.

És megint elkezdtünk körbe futni.

– Ugy látom, hogy sántit.

– Igen, sántitok egy kicsit, de csak egy kicsit.

– A multkor az ujja fájt, most meg a lábának van valami baja; mégis borzasztó, mennyi minden éri.

– Igen, pár nappal ezelőtt elgázolt egy kicsit egy szekér.

– Elgázolta? Hát megint ivott? Isten ments, milyen életet él maga, fiatalember! – Megfenyegetett a mutatóujjával és igyekezett komoly lenni. – Üljünk le, – mondta. – Nem, nem oda az ajtó mellé; ne legyen olyan félénk; ide, ni; maga oda, én ide, igy… Juj, olyan unalmasak a tartózkodó emberek! Az embernek mindent magának kell megmondani és megtenni, semmi segitséget nem várhat tőlük. Például most szépen rátehetné a kezét a székem támlájára és ezt magától is kitalálhatta volna, ki bizony. Mert ha én mondok valami ilyet, egyszerre olyan szemmel néz rám, mintha nem hinné, hogy igaz; már többször észrevettem, most is ugy tesz. De csak ne akarja elhitetni velem, hogy ilyen szerény akkor is, ha nem akar… Bezzeg elég merész volt akkor nap, mikor részegen jött utánam egész hazáig és a szellemességével üldözött: Kisasszony, elveszti a könyvét, kisasszony, mindjárt elveszti a könyvét! Hahaha! Pfuj, ez igazán illetlen volt!

Mintha eszemet vesztettem volna, ugy ültem ott és csak néztem rá. A szivem hangosan dobogott, a vér melegen zugott ereimben. Milyen csodálatos érzés megint egy emberi lakásban ülni, hallani, hogy ketyeg az óra és egy eleven fiatal leánnyal beszélni, ahelyett, hogy saját magammal vitázzam.

– Miért nem beszél semmit?

– Milyen bájos maga, – szóltam végre. – Itt ülök és érzem, hogy hatalmában vagyok, egészen a hatalmában teljes lelkemmel. Ez ellen nem lehet semmit sem tenni. Maga a legcsodálatosabb lény, aki… Néha ugy sugárzik a szeme, amilyet még sohasem láttam, olyan, mintha virág volna… Hogyan? Nem, nem – talán nem is virág, hanem inkább… Olyan szerelmes vagyok és tudom, hogy egészen hiába. Hogy hivják, mondja? Most már igazán meg kell mondania, hogy hivják…

– Nem, előbb hogy hivják magát? Istenem, ezt majdnem elfelejtettem! Tegnap egész nap arra gondoltam, hogy meg fogom kérdezni. Vagyis tulajdonképpen nem is egész nap, hiszen csak nem gondoltam egész nap magára!

– Tudja, hogy én hogyan neveztem el magát? Ylajalinak. Hogy tetszik ez a név? Olyan lebegően hangzik…

– Ylajali?

– Igen.

– Valami idegen nyelven van?

– Nem, azt nem mondhatnám.

– Egészen csinos.

Hosszu alkudozások után megmondtuk egymásnak a nevünket. Egészen mellém ült a pamlagra és lábával eltaszitotta a széket magától. Azután ujra elkezdtünk beszélgetni.

– Ma este meg is borotválkozott, – mondta. – Egészben véve egy kicsit csinosabb ma, mint a multkor, de csak egy kicsikét, hogy el ne bizza magát… Na, mert a multkor igazán csuful jelent meg; még hozzá egy rongy is volt az ujja körül csavarva. És ilyen állapotban minden áron be akart valahová menni velem egy pohár borra. Nem, köszönöm.

– Hát a nyomorult külsőm volt az oka, hogy nem akart velem jönni? – mondtam.

– Nem, – felelt és lesütötte a szemét. – Isten a tanum, hogy nem! Erre nem is gondoltam.

– Hallgasson meg, – szóltam; – maga bizonyosan abban a hitben él, hogy én éppen ugy élhetek és öltözködhetem, mint ahogy szeretnék. Pedig ezt nem tehetem, mert nagyon, nagyon szegény vagyok.

Rám nézett.

– Igazán szegény? – kérdte.

– Igazán.

Hallgatás.

– Istenem, hiszen én is szegény vagyok, – mondta fejének egy bátor mozdulatával.

Minden szava ittassá tett, mintha bort csepegtetett volna a lelkembe, pedig aligha volt más, mint egy mindennapi krisztiániai leány, azoknak a szokott zsargonjával, apró merészségeivel és fecsegésével. Egészen elbájolt a mozdulataival, ahogy a fejét oldalt hajtotta, mikor valamire hallgatott, amit mondtam. Éreztem a lehelletét, amint az arcomba áramlott.

– Tudja, hogy, – kezdtem el, – hogy… de nem szabad megharagudnia… mikor tegnap este lefeküdtem, a karomat ugy helyeztem el, mintha maga… mintha… ott feküdt volna benne. És igy aludtam el.

– Igazán? Ez már szép volt! – Csönd. – De csak a távolság volt az oka, hogy meg merte tenni; mert különben…

– Nem hiszi, hogy különben is meg merném tenni?

– Nem, nem hiszem.

– Pedig mindenre el lehet készülve, – mondtam merészen és körülfontam derekát a karommal.

– Igazán? – Csak ennyit kérdett.

Bosszantott és levert, hogy annyira tisztességesnek tart; összeszedtem a bátorságom, megerősitettem a szivemet és megfogtam a kezét. De szó nélkül elvonta tőlem és egy kissé távolabb huzódott. Ez megint elvette minden bátorságomat, elszégyeltem magam és az ablak felé néztem. Nagyon is nyomoruságos alak lehettem, amint itt ültem, igazán nem volt jogom képzelődőnek lenni. Minden más volna, ha akkor találkoztam volna vele, amikor még emberi formám volt, a jólétem napjaiban, mikor még volt valami, amire támaszkodhattam.

– No lássa! – mondta, – most láthatja, hogy igazam volt: egy homlokráncolással el lehet kergetni, csak egy kicsit el kell huzódni, hogy mindjárt megszégyelje magát… – Nevetett és erősen beszoritotta a szemét, mintha nem tudná elviselni, hogy most ránézzek.

– A mindenhatóra! – törtem ki, – hát majd meglátja! – És hevesen körülöleltem a vállát mind a két karommal. Elvesztette az eszét ez a lány! Vagy annyira tapasztalatlannak tart! Hah, majd megmutatom… az élő istenre! Senki se mondhassa rólam, hogy nem tudtam megfelelni… Az ördög bujt ebbe a leányba! Ha csak erről van szó…

Mintha már semmire a világon nem volnék való!

Egészen nyugodtan ült ott és a szeme még mindig le volt csukva; egyikünk sem beszélt. Erősen magamhoz szoritottam, testét a mellemhez nyomtam és még mindig nem szólt egy szót sem. Hallottam a szivünk verését, mindkettőnkét egyszerre, mint távoli lódobogást.

Megcsókoltam.

Nem voltam teljes öntudatomnál; valami bolondot mondtam, amin halkan nevetett, becéző neveket suttogtam a szájába, megsimogattam az arcát és sokszor megcsókoltam. Fölnyitottam egynéhány gombot a ruháján és a melle, két fehér kerek melle, mint édes, csodálatos igéret, világitott elém a vászon közül.

– Engedje, hogy megnézzem, – mondom és megpróbálok még több gombot fölnyitni, hogy a nyilást nagyobbá tegyem; de a mozdulataim ügyetlenek, az utolsó gomboknál, ahol a ruhaderék nagyon feszes, nem jutok tovább. Csak egy kicsit… egy kicsit szeretném látni…

Egyik karját a nyakam köré fonja, lassan, gyöngéden; lehellete egyenesen arcomat éri pirosló, reszkető orrlyukaiból; a másik kezével maga kezdi fölnyitni a ruháját, egyik gombot a másik után. Zavarában halkan, röviden fölnevet és többször rám néz, hogy észreveszem-e, mennyire fél. Fölnyitja a derékszalagot, kikapcsolja a füzőjét, boldog és remeg egyszerre. És én durva kezemmel szintén a gombokkal és szalagokkal bibelődöm…

Hogy elvonja figyelmemet arról, amit csinál, bal kezével elkezdi a vállamat simogatni és azt mondja:

– Mennyi kihullott haj van itt!

– Igen, – felelem és megpróbálom ajkamat a mellére nyomni. Ebben a pillanatban nyitott ruhával fekszik előttem. Egyszerre, mintha meggondolná, mintha most venné észre, hogy nagyon messze ment, félig betakarja magát és kissé fölemelkedik. És hogy zavarát, kibontott ruhája miatt, elrejtse, megint elkezd a kihullott hajról beszélni a vállamon.

– Miért hull annyira a haja?

– Nem tudom.

– Bizonyosan sokat iszik és talán… pfuj, ki sem akarom mondani! Nem szégyenli magát? Nem, ezt igazán nem hittem volna magáról! Ilyen fiatal és már mind kihull a haja!… És most legyen szives, beszélje el, hogyan szokott tulajdonképpen élni. Bizonyos vagyok benne, hogy rettenetes dolgokat fogok hallani! De csak az igazságot, érti, semmi mentegetődzés! Különben is észre fogom venni, ha valamit eltitkol. Hát már most beszéljen!

Óh, milyen fáradt lettem! Milyen szivesen ültem volna csöndesen mellette, hogy csak nézzem, ahelyett, hogy igy törjem magam ezekkel a kisérletekkel. Nem voltam való semmire, olyan lettem, mint egy fatönkő.

– Kezdje el hát, – mondta.

Örültem az alkalomnak, elbeszéltem mindent és csak az igazságot mondtam. Nem szineztem ki még rosszabbra, mint amilyen volt, nem szándékoztam fölkelteni a részvétét; azt is elmondtam, hogy egy este hogyan loptam el öt koronát.

Nyitott szájjal ült mellettem és szavaimat sápadtan, ijedten hallgatta, rémült zavar látszott ragyogó szemében. Jóvá akartam tenni a dolgot, eloszlatni a szomoru hatást, amit keltettem s ezért ujra kiegyenesedtem és azt mondtam:

– De ezen most már tul vagyok; nem is szükséges többé róla beszélni; most már biztositva vagyok…

De ő csak levert maradt. – Isten ments! – mondta s aztán elhallgatott. Rövid időközökben ujra ismételte: – Isten ments! – és mindig ujra elhallgatott.

Tréfálni kezdtem vele, megcsiklandoztam, a mellemre vontam. De ő ujra begombolta a ruháját és ez bosszantott. Miért gombolta be a ruháját? Hát kevésbé voltam méltó a szemében most, hogy nem magam voltam az oka kicsapongó életemmel annak, hogy a hajam hull? Méltóbbnak tartott volna magához, ha könnyelmü ember lettem volna?… Csak semmi fecsegés! Most az a fő, hogy megmutassam! És ha erről van szó, akkor emberére talált.

Ujra kezdtem a kisérletet.

Lefektettem, egyszerüen lefektettem a pamlagra. Ellenkezett, de nagyon gyöngén és csodálkozva nézett rám.

– Nem… de mit akar? – mondta.

– Hogy mit akarok!?

– Nem… nem, dehát…

– De igen, igen…

– Nem! Hallja! – kiáltott. És ezt a sértő mondást tette még hozzá: – Igazán azt hiszem, hogy megőrült.

Akaratom ellenére megakadtam és igy szóltam:

– Ezt nem mondja komolyan.

– De igen. Olyan különös most! És akkor délelőtt, mikor utánam jött, akkor sem volt ittas?

– Nem; de akkor éhes sem voltam, éppen azelőtt ettem valamit.

– Annál rosszabb volt.

– Hát jobban szeretné, ha részeg lettem volna?

– Igen… félek magától! Istenem, hát eresszen el!

Egy pillanatig gondolkoztam. Nem, most nem ereszthettem el. Csak semmi buta fecsegés késő éjszaka egy pamlagon! Eh, micsoda kifogásokat nem tudnak ilyen pillanatban találni! Mintha nem tudnám, hogy csak szégyenlősség az egész! Olyan éretlen már nem vagyok! És most nyugodtan! Csak semmi habozás!

Nagyon hevesen ellenkezett, sokkal erősebben, semhogy szégyenlősség lehetett volna. Ugy tettem, mintha véletlenségből földöntöttem volna a gyertyát, hogy kialudjon. De ő kétségbeesetten ellentállott és végre halkan följajdult.

– Nem, nem, csak ezt nem! Ha akarja, inkább csókolja meg a mellemet. Kedves, jó…

Abban a pillanatban visszahuzódtam. Olyan rémülten, olyan gyámoltalanul hangzottak a szavai, hogy teljesen legyőztek bensőleg. Azt hitte, hogy azzal, ha megengedi, hogy megcsókoljam a mellét, kárpótolhat! Milyen szép volt, milyen szép és együgyü! Térdre tudtam volna esni előtte.

– De kedves barátom, – mondtam egészen megzavarodva, – akkor nem értem… igazán nem értem, hogy mit akart akkor ezzel a játékkal…

Fölállott és reszkető kézzel gyujtotta meg ujra a gyertyát; hátra támaszkodtam a pamlagon és semmit sem próbáltam tenni. Mi fog most következni? Nagyon kellemetlenül éreztem magam bensőmben.

Tekintete a falra tévedt, az órára nézett és összerázkódott.

– Jaj, nemsokára itt lesz a leány! – mondta. Ezt mondta legelőször.

Megértettem a célzást és fölállottam. Ő pedig a kabátja után nyult, mintha föl akarná venni, de meggondolta magát és a kályha mellé állott. Nagyon halvány volt és mindig nyugtalanabb lett. Aztán, hogy mégis ne legyen olyan látszata, mintha kiutasitott volna, azt kérdeztem:

– Katonatiszt volt az atyja?

– Igen, katonatiszt. Honnan tudja?

– Nem tudtam, csak ugy eszembe jutott.

– Ez mégis különös!

– Hja, néha ilyen sejtelmek lepnek meg. Haha, ez is az őrültségeim közé tartozik…

Hirtelen fölnézett, de nem felelt. Éreztem, hogy a jelenlétem kinozza szegényt és röviden akartam végezni. Az ajtóhoz mentem. Vajjon nem akar többé meg sem csókolni? Még kezet sem akar adni? Állva maradtam és vártam.

– Most már menni akar? – kérdezte, de még mindig mozdulatlanul állt a kályhánál.

Nem feleltem. Megalázottan és zavartan álltam tovább és szó nélkül néztem rá. Haj, mi minden pusztult el most az életemből! Ugy látszott, semmit sem jelentett többé neki, hogy el akarok menni, mintha egyszerre teljesen elvesztettem volna és én kerestem, hogy mit mondjak neki bucsuzóul, valami sulyos, mély szót, ami megrázná és talán imponálna neki. És komoly elhatározásom ellen, sértődötten, ahelyett, hogy büszke és hideg lettem volna, nyugtalanul és bosszankodva csupa haszontalanságot beszéltem; a megrázó szót nem találtam meg és minden eredeti gondolat nélkül csupa papirosizü frázist mondtam.

– Miért nem jelenti ki mindjárt világosan és egyenesen, hogy mehetek az utamra? – kérdeztem. – Igen, igen, miért nem? Igazán nem érdemes udvariaskodni velem. Ahelyett, hogy a leány hazajövetelére tett célzással akart az elmenetelre emlékeztetni, egyenesen azt mondhatta volna: most már tünjék el, mert most már az anyámért kell mennem és nem akarom, hogy az utcán végigkisérjen. Nem, egyáltalában nem erre gondolt? De igen, éppen erre gondolt, ezt azonnal kitaláltam. Olyan kevés kell ahhoz, hogy nyomára jusson az ember valaminek; ahogy az előbb a kabátja után nyult és mégis otthagyta, az azonnal világot gyujtott. Amint mondtam, nekem már ilyen sejtelmeim vannak. És tulajdonképpen, miért lenne ez őrültség…

– Óh istenem, bocsássa meg már, hogy ezt mondtam! Véletlenül mondtam ki! – kiáltott föl. De azért még mindig mozdulatlanul állott és nem jött közelebb hozzám.

Én pedig hajlithatatlanul folytattam. Folytattam és tovább fecsegtem, azzal a biztos érzéssel, hogy untatom, hogy egyetlenegy szavam sem találja el a lelkét és mindez még sem tartott vissza: – Alapjában véve az ember nagyon érzékeny természet lehet, anélkül, hogy őrült volna, – fejtettem ki véleményemet; – vannak olyan természetek, amelyek apróságokból élnek, de egyetlen kemény szó megöli őket. – És ezzel éreztetni akartam, hogy én éppen ilyen természet vagyok. – A dolog ugy áll, hogy szegénységem olyan tehetségeket fejlesztett ki bennem, amik egyenesen kellemetlenségeket okoznak nekem, igen, biztosithatom, hogy sajnos, csak kellemetlenségeket. De azért ennek is megvan a maga előnye; egyes helyzetekben kisegit a nehézségekből. Az intelligens szegény sokkal finomabb megfigyelő, mint az intelligens gazdag. A szegény minden lépését meggondolja, amit tesz, gyanakodva figyel minden szóra, amit az emberek mondanak, akikkel találkozik; minden lépés uj föladatot, ugyszólván uj munkát ró gondolataira és érzelmeire. Finom hallása és érzéke van, tapasztalatokat szerez, a lelke tele van égési sebekkel…

És még sokat beszéltem azokról az égési sebekről, amelyek az én lelkemen is vannak. De minél tovább beszéltem, a leány annál nyugtalanabb lett. – Istenem! – kiáltott föl végre néhányszor kétségbeesetten és a kezét törte. Láttam, hogy kinozom a szavaimmal, pedig nem akartam kinozni és mégis megtettem. Végre ugy éreztem, hogy nagy vonásokban megmondtam a legszükségesebb mondanivalómat, kétségbeesett tekintete meghatott és igy kiáltottam:

– Megyek már, megyek! Nem látja, hogy már a kilincsen a kezem? Isten vele! Azt mondom, hogy isten vele! Igazán felelhetne most már, miután kétszer istenhozzádot mondtam és az ajtót készülök kinyitni. Még csak arra sem kérem, hogy ujra találkozzunk, mert az csak kellemetlen volna önnek. De mondja meg legalább: miért nem hagyott békében? Mit vétettem ellene? Nem én jöttem az utjába, ugy-e? Miért fordul el tőlem, mintha egyáltalában nem is ismerne? Csak még jobban szétszaggatott bensőleg, még szerencsétlenebbé tett, mint valaha voltam. De istenemre, azért nem vagyok őrült. Maga is be fogja látni, ha gondolkozik rajta, hogy nincs semmi bajom. Jöjjön és adjon kezet! Jó? Semmi rosszat nem fogok tenni, csak egy percre le szeretnék térdelni előtte, letérdelni a földre, csak egy pillanatig; megengedi? Nem, nem, hát nem teszem, látom, hogy megijedt, hallgasson rám. Istenem, hát mitől fél annyira? Hiszen csendesen állok, meg sem mozdulok. Csak oda szerettem volna térdepelni a szőnyegre egy pillanatra, éppen arra a piros szinre a lába előtt. De megijedt, azonnal láttam a szeméből, hogy megijedt, azért nem mozdultam. Egy lépést sem tettem közelebb, ugy-e, mikor kértem. Éppen olyan mozdulatlanul álltam, mint most, mikor arra a helyre mutatok, ahova le akartam térdelni a lába elé, oda arra a piros rózsára a szőnyegen. Nem is mutatok az ujjammal, egyáltalában nem mutatok, ezt meg sem próbálom, hogy meg ne ijesszem, csak arrafelé intek a fejemmel, igy! És igy is nagyon jól érti, hogy melyik rózsára gondolok, de nem akarja megengedni, hogy oda térdeljek; fél tőlem és nem mer közelebb jönni. Nem értem, hogyan veheti a lelkére, hogy őrültnek nevezzen. Ugy-e bár, most már nem is hiszi? Egyszer a nyáron, már nagyon régen, akkor őrült voltam. Nagyon sokat és keményen dolgoztam s elfelejtettem idejében ebédelni menni, annyi gondolkozni valóm volt. És ez napról-napra igy történt; gondolnom kellett volna rá, de mindig elfelejtettem. Esküszöm az égre, hogy igaz. Ne engedjen isten erről a helyről elmozdulnom, ha hazudom! Ebből is láthatja, hogy igazságtalan velem szemben. Nem kényszerüségből tettem; van nekem hitelem, nagy hitelem van Ingebret és Gravesennél; és akárhányszor volt sok pénz a zsebemben és mégsem vettem ennivalót, mert elfelejtettem. Hallgasson meg! Nem mond semmit, nem felel. Meg sem mozdul a kályhától. Csak ott áll és várja, hogy már elmenjek…

Ekkor gyorsan előre jött és odanyujtotta a kezét. Gyanakodva néztem rá. Szivéből teszi vajjon? Vagy csak azért, hogy megszabaduljon tőlem? Karját a nyakam köré fonta és könnyes lett a szeme. Én csak álltam és ugy néztem rá. Felém nyujtotta a száját; de én nem hittem neki, bizonyosan áldozat volt tőle, csak eszköz, hogy véget vessen az egésznek.

Valamit mondott, ami olyanformán hangzott, hogy: Azért mégis szeretem magát! Nagyon halkan és érthetetlenül mondta, talán nem is hallottam jól, talán nem is éppen ezeket a szavakat mondta; de egy pillanatig hevesen átölelt, mindkét karjával megszoritotta a nyakamat, még lábujjhegyre is állott, hogy jól elérjen és igy maradt.

Féltem, hogy rákényszeriti magát erre a gyöngédségre és csak azt mondtam:

– Milyen szép most!

Csak ennyit mondtam, visszaléptem, föltaszitottam az ajtót és hátrálva mentem ki. Ő pedig bentmaradt.