– Nem várt? – mondom. – Igazán nem? Na, maga ugyan mulatságos egy asszony! Hát megtörtént már magával valaha, hogy valaki egy csomó koronát adott volna át megőrzésre, anélkül, hogy érte jöjjön és vissza ne kérje? Ugy-e, nem? No, látja! Tán azt hiszi, hogy lopom a pénzt, mert másként csak nem löktem volna oda magának ilyen módon. No lássa, ezt nem hiszi, még jó, hogy nem, igazán jó! Meg kell adni, hogy nagyon kedves asszony, becsületes embernek tart! Haha! igazán mulatságos!

De akkor miért adtam neki a pénzt? kiabált az asszony elkeseredetten.

Megmagyaráztam, hogy miért adtam, nyugodtan és nyomatékosan megmagyaráztam: Az a szokásom, hogy igy járok el, mert én az embereket becsületeseknek tartom. Ha valaki szerződést akar velem kötni, vagy kötelezvényt akar adni, mindig megrázom a fejem s azt mondom: köszönöm, nem! Isten a tanum, hogy mindig igy járok el.

De az asszony még mindig nem értette.

Más eszközökhöz kellett folyamodnom, szigoruan kezdtem beszélni és kikértem magamnak minden huzavonát. Sohasem történt még meg vele, hogy valaki igy előre fizetett volna? kérdeztem. Természetesen olyan emberekre gondolok, akiknek van miből megtenni, például valamelyik konzul? Soha? Hja, én végre sem tehetek róla, hogy ez az eljárás ismeretlen előtte. Külföldön ez mindenütt szokás és divat. Talán még sohasem is volt az ország határain tul? Nem, azt mondja? Akkor nem is szólhat bele ebbe a dologba… És még több süteményt vettem el az asztalról.

Dühösen mormogott, semmi áron nem akart abból adni, ami az asztalán volt, sőt egy darab kalácsot ki is kapott a kezemből és visszatette a helyére. Én is mérges lettem, az asztalra ütöttem az öklömmel és rendőrrel fenyegetődztem. Még nagyon is elnéző vagyok vele szemben, – mondtam; – ha mindent elvinnék, ami az enyém, az egész boltját tönkretenném, mert ugyancsak sok pénz volt, amit akkor adtam. De nem akarok olyan sokat elvinni tőle, megelégszem a felével is. És azt is megigérem, hogy nem jövök ujra el. Isten mentsen tőle, mikor már látom, hogy milyen asszony…

Végre egy néhány kalácsot hallatlan áron ide adott; öt-hat darabot, aminek ugy fölverte az árát, ahogy csak győzte, azután azt mondta, hogy most már álljak odább. De én tovább alkudoztam vele, azt állitottam, hogy még legalább egy koronával megcsalt és különben is kiszipolyozott kegyetlen áraival. – Nem tudja, hogy az ilyen gazságért büntetés jár? – mondtam. – Hiszen isten ments, egész életére fegyházba kerülhet miatta, vén uzsorás! – Végre még egy darab süteményt oda dobott és csaknem fogcsikorgatva kiáltotta, hogy menjek már onnan.

És én tovább mentem.

– Hah, ilyen javithatatlan süteményeskofát még sohasem láttam! – Mig a piacon átmentem és a süteményt elfogyasztottam, folytonosan hangosan szidtam az asszonyt és szemtelenségét, elismételtem, hogy mit mondott mindegyikünk és azt találtam, hogy minden tekintetben lefőztem az öreget. Mindenki szemeláttára ettem a süteményt és hangosan beszéltem a dologról.

És a sütemény elfogyott egyik a másik után; akármennyit ettem, nem sokat ért, annyira ki voltam éhezve. Uram isten, de mennyire nem volt elég! Olyan sóvár voltam, hogy csaknem hozzányultam az utolsóhoz is, amelyet mindjárt kezdetben a kisfiunak szántam a Vogmandsgaten, annak a gyereknek, akinek a vörösszakállu ember a fejére köpött. Folytonosan az eszemben járt, nem tudtam elfelejteni az arckifejezését, mikor fölugrott és sirni kezdett és szitkozódott. Fölnézett az én ablakomra is, mikor az az ember leköpte, mintha csak azt akarta volna látni, hogy én is nevetek-e? Csak megtalálnám még, mire odaérek! Igyekeztem minél hamarább az utcába jutni, átmentem azon a helyen, ahol a drámámat eltéptem s ahol még most is ott hevert egynéhány papirdarab, kikerültem a rendőrt, akit annyira elképesztettem a viselkedésemmel és végre ott állottam a lépcsőnél, ahol a kisfiu ült.

Már nem volt ott. Az utca csaknem teljesen üres. Sötétedni kezdett és sehol sem láttam a fiut; talán már bement. Vigyázva letettem a süteményt, az élével fölfelé az ajtóhoz támasztottam, erősen bekopogtam és gyorsan tovább siettem. – Meg fogja találni, – mondtam magamban, – az első lesz, amint kilép, hogy megtalálja! – És a szemem könnybe lábadt arra a gondolatra, hogy a gyerek meg fogja találni a süteményt.

Ujra lesétáltam a pályaudvar felé a partra.

Most már nem voltam éhes, csakhogy a sok édesség kezdett kavarogni a gyomromban. A fejemben is megint a legvadabb gondolatok kezdtek kóvályogni: hátha titokban elvágnám valamelyik hajónak a kötelét? Mi lenne, ha egyszerre „tüzet“ kiáltanék? Még tovább megyek a parton, egy ládát találok, leülök rá, összeteszem a kezemet és érzem, hogy a fejem mindig zavarosabb lesz. Nem mozdulok, nem is igyekszem többé fönntartani magamat.

Igy ülök ott és a „Copégoro“-ra bámulok, arra a bárkahajóra, amelyiken orosz zászló van. Egy embert veszek észre a fedélzeten; a baloldal vörös lámpája megvilágitja a fejét és én fölállok s átkiáltok hozzá. Nem volt semmi szándékom ezzel a kérdéssel, nem is vártam feleletet. Azt mondtam:

– Ma este indul, kapitány ur?

– Igen, körülbelül egy óra mulva, – felelt az ember. – Svédül beszélt. – Akkor finn lehet, gondoltam még.

– Hm. Nem volna véletlenül szüksége még egy emberre? – Ebben a pillanatban egy csöppet sem törődtem vele, hogy visszautasitó választ ad-e, vagy nem. Álltam, vártam és átnéztem hozzá.

– Nem! – felelt. – Legföljebb, ha fiatal ember.

Fiatalember! Összerezzentem, lekaptam a szemüvegemet és a zsebembe csusztattam; azután ráléptem a kikötőhidra és átmentem a hajóra.

– Nem vagyok tengerész, – mondtam, – de mindent meg tudok tenni, amit reám biz. Hova megy a hajó?

– Leedsbe megyünk ballaszttal és ott szenet rakodunk Cadixba.

– Jól van, – mondtam és erőszakkal fölajánlottam magam az embernek. – Nekem mindegy, hogy hova megyünk. Én mindenütt elvégzem a dolgomat.

Egy ideig tétovázott, rám nézett és gondolkozott.

– Még sohasem hajóztál? – kérdezte.

– Nem. De amint mondtam, mutassa meg, mi lesz a munkám és én el fogom végezni. Szokva vagyok mindenhez.

Ujra gondolkozni kezdett. Már nagyon a fejembe vettem, hogy vele fogok menni és most félni kezdtem, hogy visszakerget a partra.

– Hát mit gondol, kapitány ur? – kérdeztem végre. – Igazán mindenre alkalmas vagyok. Mit beszélek! Haszontalan ember volnék, ha többet nem tennék, mint amennyit kivánnak tőlem. Két őrszolgálatot átveszek egyfolytában, ha kell. Nekem nem árt, kibirom ezt is.

– Jó, hát megpróbálhatjuk, – felelte és kissé elmosolyodott utolsó szavaimon. – Ha nem megy, akkor Angolországban elválhatunk.

– Természetesen! – feleltem örömmel. És megismételtem, hogy elválhatunk Angolországban, ha nem sikerülne.

Igy aztán munkába állitott…

Kint a fjordban egészen átizzadva a láztól és kimerültségtől még egyszer fölemelkedtem, visszanéztem a szárazföld felé és egyelőre elbucsuztam a várostól, – Krisztiániától, ahol az otthonokból olyan fényesen világitottak ki az ablakok.

(1890.)