Ezekben a régi időkben, amikor gyakran jöttek zarándokok és kegyes barátok a Szentföldről hazafelé, a berzétei kastélyban Bernay Krisztián élt magányosan Klári leányával, aki amolyan magasranőtt hajadon volt, látszólag sovány, holott titokban telisded hússal, a gyönyörű formáiban. De olyan sápadt volt szegény, hogy az borzasztó, és esténként, a szellős terasz oszlopának dőlve, a nagy távlatok előtt, hegyek, szirtek és kék ködök előtt a végtelenben, mindig csak sírt és csak sírt a hosszú arcának könnybeázásával és az orra alatt egy rézsutos kis piros gilisztával, ami a szája volt.

Az öreg Krisztián, a kőoszlopok között és a sok egérrel s patkánnyal az éléskamrájában, nem igen volt már vidám ember akkor, s le sem szállhatott már alkonyatkor az erdős útszélekre bús-szomorú vásárosok közé, hogy egy kicsit megcibálja s megdézsmálja őket, mert a combja már nem bírta a nyerget s az alsó lábszárait is inkább pólyában hordta, olyan csúzos volt szegény. A lányát sem igen kérdezte, hová sír el a világba, holott búsult miatta s úgy nézte a könnyeit, elcsodálkozva s szótlan, mint aki soha nem sírt életében s nem ontott egy fiakönnyet még gyerekkorában sem.

De egy este, mégis, amint jött fel az udvarból két vastag bot és két nyurga agár között aki morgott, egy csöndes árny követte a falak mentén s a tornácon át a mécses irányában, mely a küszöb felett, egy vasláncon lógott.

Egy másik mécses a szobában, a kék lángja remegésével Klári előtt égett az asztalon, mint egy kék lepke, aki leszállt az asztalra, mint egy kertbe.

– Itt van Perényi! – mondta az öreg s egy nyaláb fát tett a tűzre. – Itt van Perényi Galileából, – ismételte s még rakott a tűzre.

A két agár legott elnyúlt a kandalló előtt. Krisztián is leült oda közéjük.

– Úgy jött a hegyeken át, a hegyeken át, – s még egyszer mondta, – a hegyeken át!

S a lábát nyomkodva, egy nagyot sóhajtott a hegyekre, messze, magasra fölsóhajtott a hegyekre s aztán elaludt a székben, mint egy dísztárgy a két agárral s egy sercegő fatuskóval, ami ég.

A leány felpillantott a kék mécses mellől, a nagy szobában.

– Te vagy az a Perényi, Galileából? – kérdezte meglepődve.

Mert csak egy olyan kolduló barát volt, rongyos csuhás és fáradt, amilyet sokat látott a fenyőerdőkben erre. Csak éppen hogy fiatal volt, és alázatos volt, olyan alázatos, hogy beszélni is alig mert. Csak lassanként térdre roskadt s a két karját kitárta, mint egy szent.

Az asztal mellől akkor, elnyúlt testével fekete bársonyban, a leány feléje hajlott.

– Valami jó hírnökség ez? – kérdezte.

De az öreg horkolt a tűz mellett, az agarak szuszogtak s a barát nem felelt. S akkor még közelebb hajolt hozzá, szűzi sápadtan, egészen a szeméhez.

– Te nem tudod, milyen boldogtalan vagyok, – mondta egyszerűen és sírt. – Attól vagyok boldogtalan, hogy ilyen magányos vagyok és üres a szívem, – ezt mondta még és még jobban sírt.

S akkor a barát, egyszerre csak, egészen elébe hullott és a homloka a padozaton, két vékony selyemtopánhoz ért.

– Én elmentem Bethániáig, – dadogta, – a szent falvakon át, Cédron völgyén végig, Krisztus fájdalma után! A földön csúszva mint az állat, a fogammal ástam a követ, hogy megtaláljam a lába nyomát, mert a körmöm vérig tört le már!

– Oh, mondd csak! mondd csak! – lihegte a leány.

– Várj! – suttogta elragadtatva s valami marcangoló titokra készült, elfúlt hangján hogy bevallja. – Egy hajnalban végre, Gethsamane táján, egy fügefa gyökerén a mélyben, egy tövist leltem a szent koszorúból, – harsogta, felzokogva!

És remegőn leoldott a csuhája szegélyén, egy hosszú, száraz ákáctövist.

És akkor csak egy pillanat volt amint a leány a tövis után nyúlt a fehér kezével, amint leste, várta, amint elkapta végül, egy kis sikollyal mint a madár, a hangtalan szája sóhajával, amelyen a fogak éle látszott. S alig egy kevés vére serkent, mikor a falnak tapadva, magába szúrta a felszaggatott bársony alatt, izzón és lágyan a meztelen húsába, egészen mélyen a bal melle alatt. S ujjongva rögtön, megindult, megindult a szellős tornácon át, lobogó hajával egyenest az éjnek, ahol a fenyőerdők felett a végtelenben, a csillagok mind fénylettek és röpködtek, mint a lepkék, melyeknek az égen van a kertjök.

De mikor a reggel, legszűzibb kezdetében, távoli tüzeit bontogatta a nap előtt, mely a fenyvesekbe bújt, mégegyszer látta a barátot, aki búcsúzott, hogy menjen.

– Add vissza! – szólott Perényi forrón.

– Itt van! – felelte az oszlopnak dőlve, a meztelen mellével, amelyen felszáradt vére fénylett.

A barát karja kinyúlt a tövis után, a bal emlő irányában, de rögtön meg is állt az útjaközben, megremegve.

– Már nem szabad, hogy hozzád érjek, hogy kihuzzam a melledből, – vallotta be. – Már nem vagyok tiszta és vétek nélkül, – mondta még és sírt.

És csendesen akkor, elment a hajnalban s eltünt a sok fenyők között.