A kérdések megismételtetvén, a Sátán válasza annyiban változott, hogy az ördögök számát hatvan millióra tette. De aztán rögtön felkiáltott, még mielőtt a szent műveletek megkezdődhettek volna s nevezetesen a múlhatatlan ostya felmutatható lett volna: Beszélni akarok! Hagyjatok engem beszélni! Egy félóráig akarok beszélni! Fogalmatok sincs róla, milyen kitünő szónok vagyok! De rögtön P. Prior tiltakozni próbált, miközben egy-egy levélrezgésnyi kézlegyintése egész erejét kimerítette. Már fürgébben és üdébben protestált P. Wolff Ferdinandus, sárgaréz kezét a Johanna szájára illesztve mint egy lakatot, a körmös ujjak izgatott ficánkolásával a leány orrlyukai körül, hogy ezeket is betapassza. A távoli remeték is meginogtak szandáljaikon s zajosan tapostak el egy-egy útszéli csigaházat, ami a lábukhoz tapadt. Mindez nem használt. Mindenki remegett, várt, figyelt, mindenki érezte itten, hogy az ördög a győztes és az ördög az erősebb és P. Pál fölsóhajtott, elegáns melankóliákban. Ez is hiába volt. Köpködve s lefújva a csontos kezet s a violaszín körmöket, mint a pelyheket, az ördög beszélt, beszélt, a hanglejtése iramló stakkatóival, oly élesen, oly fényesen, oly ércesen és szélesen, mint hárfákat tépázó szél, harangokat kongató vihar, a nyelvbeli készség és sváda, a szózuhatag és képförgeteg százféle koloraturáján, hősi diszharmóniákban, mint az emberi hang, beszéd és szó, pásztorsíp, mandolin, furulyaszó pokoli istene! Itt-ott e lendületes rakétázásnak, villámlásnak, fölcikkázásnak s hegymászásnak, mely egyszerre száz szón gurult s nyargalt, száz szót ugrott át s egyetlenegyet pengetett, e szárnyaló hadarásnak, mely hangokat és hangsúlyokat, szótagokat és mássalhangzókat, mint egy zenei szemetet söpört és kergetett, alig volt fölfogható értelme többé. Az egész emberi gondolat és beszéd, minden gondolat, ami csak volt és minden beszéd ami csak lehetett, megsemmisülten, a maga földúlt világát sodorta itt elszédítő hieroglifákban, mint zajos és ostoba hívságát mindannak, amit az ember valaha kitalált. És akkor végül, hirtelen, jött egy nagy hányás, amilyen még nem volt, egy szimbolikus hányás, amely az egész mindenséget okádta egyetlenegy mozdulat üdvéért, ami a megváltás varázslata volt.

De ezt a ritka és nagyszerű képzetet, egész világnézletének e tagadó és cinikus formuláját a Sátán nem magyarázta s nem hirdette ki, nyilván úgy gondolva, hogy ezek a buksifejűek itten azt úgy sem értenék meg. Amiben, biztos, igaza volt. Tehát fölényesen, s nem tartva érdemesnek az oktalan filozofálást, hirtelen mint egy porfelleget, elhagyta maga mögött a fölkavart hangtumultust, szógyököket és gyökereket s ismét a tárgyra tért, tiszta dikcióban. Most künn vannak tízmillió ördögök! – harsogta, s kisvártatva: Megint ötmillió! csupa dühös ördögök! De a műveletek juxta sacerdota folytatódván, a gaz Szellem így elmulatva magában, sivított: Keresztények vigyázzatok, megint jönnek ördögök! Közben olyan kegyetlen kínzásokra vetemedett, úgy tombolt és dühöngött, hogy P. Prior, P. Wolff Ferdinandus, RR. PP. Pantaleon és Cosmas, ijedten körülfogva a leányt és szaglászva szoknyái körül, alig tudták tartani. Viszont P. Pál mint exorcista, a símább kiszállásra intett, sajnos eredménytelenül. Már hogy a fenébe szállhassanak ki símábban ezek, – üvöltötte a Sátán, – mikor mind szárnyas ördögök, akiknek föl muszáj a levegőbe s le a pokolba, érted?! Az már csal, aki símábban száll ki, – tette hozzá és újra kiáltott: No nesze neked megint ötmillió, de most aztán elég legyen, alászolgája, ma már nem száll ki több! Mire Johanna lassanként föleszmélt és görcsös vonaglásaiból magához is tért, a szája szélét és a könnyeit törülgetve. Aztán a szokásos imák sorozatával, a szent műveletek erre a napra be is fejeződtek.

Délután Johanna gyöngélkedett, valamelyest el is merengett az ágyára dőlve, obskurus lelke fájdalmasságával, amint fizikai gyötrelmeit, kínjait s megkínzottságát szinte érzékek nélkül élte vissza, sötét és világos álmokban. Egész kis nyomorult és harsány élete, úgy úszott el fölötte, mint konfuzus felhők úsznak az égen az ember feje fölött, tört tükördarabjaikkal távoli fényességek felé. S így különválva önmagától, ott volt előtte egész közel és távol, az emberi érzés és hangulat egész fonálhálózata mint egy dallamos tányér, amelyben dúskálhatott és szabadon választhatott. Akkor, primitiven, de forró öntudattal az örömet ragadta meg, hát persze az örömet, egy gyereklány, hát nem?! És a párnába ásva be magát, elmerült fejjel, az orrát s száját szétnyomkodva, valami vallomásféléje volt, hangtalan, sőt minden kifejezésen túl, abba a néma mámorba dagasztva, ahogy a macska alszik a napon. Semmi sem volt itt, egy gondolat nem volt, egy gondolat árnyéka, semmi. Kifejezhetetlen titkokban s virulásokban csak az élet volt, amelyik a világot kihányta, valami ragyogó és elzsibbasztó végtelenség és csend egy sárcsöppön a többi csillagok között, a tündöklő élet, a szomorú élet, a nyomorult élet, a maga rongy kis boldogságával, ami olyan undok és szent. Johanna sírt, ujjongott és mégis sírt azzal az édes és fanyar szájízzel, amit a könnyek s e földi dolgok fűszere ad s nedves arcával hirtelen kiszökött az ágyból, egy nagyot sóhajtott és szaladt.

Üdén, mint mindig krizisei után, a kertben körülnézett, kis fitos orra magasratartásával, elefántcsont megdermedésével a nagy világosságban. Kissé kábultan is, a szemét dörzsölgette s úgy bámult bele a fénybe, vadarany tekintetének azzal a kissé zavaros csillogásával, amellyel rabjaguárok hunyorgatnak vasrácsok mögül, a tavaszi reggelekbe. Formáinak bevégzettsége, ropogós modeláltsága abban a durva poézisben tünt fel, ami a nyers szépség varázsa, fölbonthatatlan s még közvetlen közelsége ahhoz a természeti ősműhelyhez, palettához és műteremhez, mely az embert is úgy gyártja s az emberre is úgy keni fel színeit, mint ahogy a kis kutyákat csinálja sárgára, vagy a leveleket aggatja a fákra, vagy kócos sörényt a csikók nyakára és százféle rózsaszínt, pirosat és kéket mindenféle rétre és virágra. S amint jött Johanna, a lábát emelgetve, szinte sajgott utána az a keserű fonál és vad gyökér, ami a földhöz kötötte. Haragos ifjúsága, mintegy tejfölbe fagyasztva, úgy sugárzott abban a gondtalan és harapós jellegzetességben, amelyben a természet a ragadozó állatok temperamentumához tapasztja a maga kiválasztott kreációit. Oh rögtön látta a szerzetest, a glicinák között a fényben, de durcásan elfordította a fejét s ment tovább az ülepét kitólva, mint páva a farkát, olyan gőgösen! Egy jázminbokor előtt szétbontogatta a lombokat és óvatosan a sűrűbe bújt. És nagyon boldogan húzódott meg ottan, hogy egy ilyen nagyszerű dolgot kitalált. És leselkedett és kémlelt és figyelt az ágak mögül, de P. Pál nem mozdult, amint úgy elgondolkozva ült egy padon, ájtatos meditációkban. Előtte egy hosszú szőnyegen, árvácskák és nefelejtsek sorakoztak azokban a szép egyenes fűzérekben, amelyekben valami naiv kertészet, mintegy Istenben bizakodó reménységét fejezi ki s az esőtől a legszebb eredményeket várja. És a nap sütött, változatlan fényekben. Vajjon mire gondolhat? – kérdezgette Johanna a bokorban s hirtelen elunottan és türelmetlenül egy-egy levélbe harapott, mely az orrát csiklandozta. És még jobban elúnva magát és végkép elúnva magát, egy nagyott sivított, eredménytelenül. Mert P. Pál, stoikusan, mint Szent Ágoston, továbbra is csak az árvácskákat nézte, mint igen rejtélyes dolgokat ezen a világon, amennyiben e szerény virágok szépségének, színeinek és illatának titkát még senki meg nem fejtette. Hát nem jön, – gondolta Johanna és soha sem fog jönni, gondolta még. És sajnálta ezt a hűs és illatos helyet, hogy csak úgy hiába van, a szép puha fekete földet a lombsátor alatt, a jázminokat az ágak tetején mint fehér csillagokat, sajnálta az egész bokrot azzal az ösztönszerű tisztelettel és vonzódással, amellyel parasztleányok vannak az efajta rejtekhelyek iránt. Hát jól van, megint előkerült, a szoknyáit rázogatva s megindult P. Pál felé, begyesen és könnyedén, mintha más irányokba menne. Kacéran eljött a pad mentén többször s mindannyiszor fölnézett a levegőbe, azzal a bájos és naiv fejtartással, mely éppen azt kerülte el, amit legjobban keresett. Végre a szerzetes nem tudta megállani, hogy el ne kacagja magát.

– Mi van veled Jancsika? – kérdezte mulattatva.

Akkor is csak ment tovább, mintha nem hallaná, olyan kackiásan ment tovább. De aztán megállott egy nagy lombos fa mellett, háttal a szerzetesnek.

– Már nem vágyódom haza, – vallotta be a leveleknek.

P. Pál nem felelt.

– Már nem akarom látni többé a lengenfeldi papot, – folytatta.

De P. Pál most sem felelt, hanem csöndesen fölkelt és elment.

Ezen két rendbeli kijelentés után, mely a Seibert Johanna lelkiállapotát nyilván mélyen érinthette, sőt ezen lelkiállapotban számottevő változást is jelentett, másnap, május 8-ikán, csütörtökön, ad exorcisandum vezettetvén a Szent Vér kápolnába, fentnevezett leányzó igen sápadtnak és bágyadtnak tűnt. Holott most már, a mind növekvő izgalom és érdeklődés bizonyságaképpen, tizenegy öreg pátres botorkált, csoszogott és tolongott körülötte, agg csontjaiknak olyan elavult zörgésével és szagával, mint régi pipaszárak egy elfelejtett szekrényben. Jelen voltak névszerint: R. P. Aegidius Prior, S. Subprior Holzhammer Konradus, P. Wolff Ferdinandus, RR. PP. Wildmann Pantaleon és Weinberger Cosmas remeték, továbbá Strobl Ernestus, Moser Alphonsus, Hoffingot Maximilianus, Wegscheiter Joan. Evang. Liber Amadeus és Zunterer Benignus pátresek, köztük a sacrista és subsacrista páter és a klastromi chyrurgus, mind elsőrendű démonológusok. E gyülekezet élén a pater exorcista tisztjét, a már kipróbált szakavatottsággal, eréllyel, bátorsággal, ambicióval és áhitattal, továbbra is természetesen, P. Weisshammer Pál töltötte be. És a sok nép és a nagy tömeg és az összes girhesek és bűzlők is itt voltak újra mind, tolongva a padokban, sőt most már távolabbi népek is jöttek, lélekszakadva hegyeken és völgyeken át, Scharnitz, Mitterwald, Luttesch és Ziel bepálinkázott népe, a gyönyörű tavaszi virágokat s fűveket taposva le a nagy réteken és mindenütt a lankásokon, amerre az útjok vezetett.

És megint az öt régi kérdés volt és a válaszok nem változtak, csak a Sátán suite-je kevesbedett, amennyiben, szíves bevallása szerint, most már csak negyven milliónyian voltak ördögök. És ezúttal is, mindjárt a szent műveletek kezdetekor, a bősz Szellem felkiáltott P. Pálhoz fordulva: Barátocskám beszélni akarok! Egy teljes óráig akarok beszélni! Most már tudod, milyen kitűnő szónok vagyok! Mire rögtön, az összes tizenegy pátresek megriadva, s amilyen fürgén csak lehetett a leánynak dőltek, maguk is mint ördögök. Rituális tiltakozásokkal, előírásos kézfogásokkal, lepecsételő nyomatokkal s az ujjukból formált csipeszekkel szúrták s gyúrták az ajkát, tépték és szaggatták a száját, tömködték a szájpadlását, csavarták a nyelvét, extáziás önkívülettel mint megőrült fogorvosok. De Johanna, hirtelen, mind a harminckét fogából egy olyan retteneteset harapott, hogy ami még volt némi meszes vér ez elaggott kezekben, szomorúan kiserkedt fekete nedvekben. És meggyötört szája, mint egy hős kapu megnyilván, az Ördög kiharsonázott rajta, mint egy görög trombitás Termopyle napján: Csak azért is beszélni fogok!

– Nem! Nem! Nem! Nem! – motyogta szaporán a tintákban vérző szerzetesek kara.

– Nem! Nem! – űvöltötték az ájtatosabb hívők, oly tragikusan ferde szájjal e tiltakozásban, hogy egész ábrázatuk egetverően butává vált. Igenis beszélni fogok! És csak azért is beszélni fogok! harsogta a Sátán. Hogyan?! Ti merészeltek?! kérdezte fölháborodva s nagyokat kacagva. Mikor Isten parancsolatja, hogy beszéljek!

– Oh az más! az más! – hebegték az öreg mocskosok hátrálva, az egymás lábáról taposva le a szemetet.

Mire az Ördög rögtön elkezdte, igen emelkedetten: Boldogság! Boldogság! Boldogság!

És tremolázva tartotta a hangot, fölcsigázta, fölcsavarta a legnagyobb akcentusokig, hőstenor! De ilyen még soha sem volt! Minden tenor s minden emberi hang egyetlenegy síkolyban zengett és megrázta a templomot.

És e fulmináns hangcsóvában, a zenei fül és szorgosabb vizsgálat rögtön kiderítette, hogy az ördög ezúttal is hű maradt kedvenc tudományához, a logikához, a dialektikája minden eszközével. Csakugyan úgy tűnt, hogy tegnapi szónoklata, hadarása, szószemete és hangförgetege a maga meddő ürességével ügyesen odacélzott, hogy mai beszédének tartalmasságát készítse elő és az emberi gondolat romjai és szóroncsai fölött azt a kis mécset gyűjtsa föl, mely a lét sötét útjait bevilágíthatja. Ilyenformán isteni dolgok ügykörébe avatkozván, a tagadása ipso facto leomlott. S bizonyos üdvökhöz konkludálván, azt is elárulta, hogy bár nem ismeri a földi boldogságot, ez mégis nagyon imponál neki. Oh keresztények, – harsogta tovább, – nektek könnyű, de milyen könnyű! Csak Istenhez kell fordulnotok, hogy boldogok legyetek! De mit mondjunk mi, szegény ördögök!? Holott szívesen táncolnánk akár tűkön és késhegyeken, hogy Istent megláthassuk. De azt nekünk nem szabad és nem lehet többé, az egész örökkévalóságon át!

Mire elhallgatott s nagyon szomorúnak tűnt s valami sajátságos s nagyon keserű zúgás hallatszott, ami a könnyeinek omlása lehetett. Aztán megint fölkiáltott: Valami van, amit nem tudtok gyerekek! A legegyszerűbb titkokat nem értitek! Mit ugráltok olyan sokat! Semmi sem használ nyomorult birkák, akármit is tehettek! Senki soha semmit nem gondolt, csak Isten. De két fiatal mindent megfejt a tökéletességben, ha testben és lélekben egyesül!

Az igazság az, hogy a templomi gyülekezet mindebből egy kukkot nem értett. Az összes népek, ájtatosok, kíváncsiak, zarándokok, szuszogó Nigg Gáspárok, Weidenhofferek és a többi kosok és tökfejek, csak úgy hallgatták megadással e méla filozófiákat, mint általában a templomi prédikációkat, igen szerényen a maguk inferioritásában és igények nélkül, hogy az értelmekhez felemelkedjenek. A tizenegy pátresek is, rég elapadt érzékkel az efajta fantáziák iránt, a fülük szőrbokrain át fogadták a szavakat, melyek ott lágyan megakadtak régi legyekkel s muslicákkal örök nyugalomban. Csak P. Pál remegett meg, elborult szeme fölvillanásával. És leintvén a Sátánt, gyorsan a praeceptivát alkalmazta és folytatta az exorcizmákat. Viszont a Sátán, úgy látszik, beérte e magános hatással s talán nem is keresett mást. Voltaképpen nem is volt köze csak ehhez a vibráló Exorcistához, akit megszokott, meg is szeretett talán ez állandó harc és érintkezés folyamán. Tehát szép szerivel megadva magát, felkiáltott: Most megint künn van öt millió, csupa fösvény ördögök!

S általában olyan megelégedett lehetett, mint még eddig soha e küzdelmes napokban. Árnyalatokban való megjavulása, készsége, engedékenysége s udvariassága szinte fokonként jelezte azt a massziv konstrukciót, amelyben egész magatartását, céljait, szimbolumait s trágárságát, ezt a maga egész kis rusztikus drámáját fölépítette, micsoda maestriával! mint egy katedrálist! És változatos ötletessége, kis fogásai és cselszövése, badar és ragyogó szólamvezetése, imfámiái s kis piszok fugái annál jobban hatottak, sok színes hangjaik százféle sípjával, hogy oly magasan sodorták és zengték az értelmeket, s lenn csak fütyültek a tömegnek. Az Ördög művész volt, Uram bocsáss, de milyen! S itt már alig van lant és lira, epikus festés vagy mi a csoda, mely kellőképpen jelezni tudná rejtélyes fondorlatait s még rejtélyesebb célzatosságát, hogy ámulatból ámulatba kergesse a barátokat s a népeket. Mert egészen váratlanul mostan, olyan lágy és édes fuvolázásba kezdett, megborzongatva a leányt, hogy az összes fejek önkénytelenül az orgona felé ferdultak, mint ha a vox celestá-t hallanák. Oh lelkipásztor, drága kanászom, bocsáss meg nekem, hogy gyakran átkoztalak magamban, míg vonzódtam a lengenfeldi paphoz. Már tudom bizony, hogy ez a kopasz szomorú semmit sem tehet értem, akárhogy imádkozom. Mert imhol feldereng bennem Isten ismérve a fiatalokban. És keserű zokogás hallatszott, a bűnbánás oly őszinte volt! S újra egy hang, még lágyabb és még gyönyörűbb a könnyeken át: Te vagy az én megváltásom, örök imám és gyógyulásom, a mennyei küldönc te vagy!

És szegény, megejtett teremtés, a barát előtt térdre roskadt, elragadtatással! A két karját kitárva, úgy nézett fel rá zárt szemekkel, angyali gyöngédségben. És hirtelen az egész templom megint Johannát követte, de ezúttal igen finoman, valami szent métely és szent öröm rejtélyes hevében. Az összes népek és girhesek, tanuk és funkciónáriusok, gyapjas kosok s a zarándokok is gőzölgő bűzben, legott letérdeltek s szent áhitatuk zamatja annál maróbb és hevesebb volt, hogy a rossz Szellem ébresztette. S az agg szerzetesek is, egyszerre mind meginogtak fiatal társuk előtt s megroggyanva úgy estek térdre, vén csontjaik koppanásával, mintha kövek hullanának. S amint P. Pál látta őket bús alázatukban maga körül, s látta az egész templomot térden, a küszöbig térden s a küszöbön is túl, még egyszer fölsóhajtott, ahogy szokta, keserű elegánciákban. Mennyei küldönc! – rebegte, aki egyedül állott kimagasodva, már-már vétkes önbizakodottságban s a mámorával küzdve. De a tárt kapun át a galambokat is látta, kerengve szegzett szárnyakon. Mennyei küldönc! – ismételte s csakugyan úgy érezte, hogy ez ő!

És akkor, ebben a szép és ájtatos szünetben, Johanna váratlanul föleszmélt, bús görcsei és vonaglásai síma elmúlásával. Ez a szokatlan tünet, nyilvánvalóan a Sátán egy újabb kegye volt, amit hálásan jegyzünk föl. Johanna élt, virult, noha úgy finoman megviselve s megtépázva, mint általában a mártirok és szentek, de tündöklőn a könnyes szemével és oly szűzi tisztán ez extázisok lelki fürdője után. Az első percekben itten, mint egy távoli tó ezüsttükréből lépve ki, hűs öröme reflexével, tündéri hattyú, a való élettel körülötte, alig volt köteléke többé. De aztán, hirtelen, a szoknyája mögül az inge szélét ráncigálva elő, izzadt arcát beletörülgette s úgy állott ott izmos bokái s lábszárai pirosharisnyás hüvelyében, hogy ismét az az egyszerű drága gyermek volt, akinek régtől fogva ismertük.

– Jobban vagy? – kérdezte P. Pál, mint rendszerint az ilyen nyugodtabb percekben.

Nem felelt, csak nézett, még egyre a verejtékét szárítgatva, hogy nézett! milyen istenien egyszerűen, azzal a néma önérzettel, ahogy robotoló cselédlányok néznek a munkájuk végeztével és fáradtan is s valami rezignált reménységgel. Soha fiatal leány ilyen komoran nem nézett, néma és tragikus nehezteléssel, mely groteszk megállását följavította valami szimbolikus keserűséggé.

– Hagyjuk pihenni egy keveset, – súgta P. Pál az öreg démonológusoknak, akik illően feltápászkodtak.

De a szent műveletek később folytatódván, Johanna váratlanul a barát karjába omlott, ami a Sátán egész új formulája volt, hogy ellenfelét megzavarja. Vonagló testtel, minden izma és ízülete hajlékonyságával, minden kis csontja és minden kis porcikája rugalmasságával, mint egy máglyán őrjöngő hústömeg, forgott és perdült, vibrált és ficánkolt a szerzeteshez tapadva, olthatatlan kínjai elepedettségével, amint az ördög újra tombolt és dühöngött benne. Az összes praeceptivák, szent jelek, bőrszíjak és ciboriumok a legerélyesebben alkalmaztatván, szegény leányka megenyhült valamelyest s elernyedten, mint egy levakart kullancs, az oltári lépcsőkre hullott, a keble lázas zihálásával kisérve a szavait, melyekben az ördög újra megnyilatkozott. Lelkiatya, ne kérdezd ki gyorsan a vétkeseket! Légy türelmes! Engedd meg, hogy mindent elmondhassanak! És kisvártatva, újabb kínok és gyötrelmek között: Lelkiatya érted te az én vétkemet? Érted te mért sirok és mért szenvedek? Az én szívemben kigyultak minden lángok. A pokol van bennem, holott a mennyekbe kivánkozok! De e bús és szilaj fohászok közben, az Exorcista rendületlenül és szünet nélkül a kiszállásra biztatott, mire még keserűbb vonaglások, hullámzások és marcangolások következtek s a Sátán fölkiáltott, megint újabb hangnemekben: Ki velük! Ki a gőgösökkel! Le velük! Hadd csókolják a padlót! Mert ezek mind csupa gőgös ördögök! Rögtön Johanna arcra dőlt s a P. Pál szandáljai előtt a port csókolta a kövön.

Mire P. Exorcista, látszólag igen nyugodtan de súlyos belső izgalmakkal azt kérdezte, vajjon mind kiszállottak-e már? Még nem a zsiványok, volt a válasz, de mind ki kell, hogy szálljanak! Viszont az újabb instanciákra, kérdésekre és ostromlásra, a Sátán perfiden visszavágott: Most hallgatok, most sokáig hallgatok, mert már alig van hatalmam! – Hazudsz! felelt P. Pál, ami hiba volt, mert juxta sacerdota, amint azt P. Wolff Ferdinandus rögtön meg is jegyezte, inkább helybenhagyni, mint cáfolni kell az ördögöt, ha ereje fogyatkozásáról beszél. De a műveletek folytatódván s az áldozat mind hevesebb görcsökben kínlódván, P. Pál megismételte a kérdést. Az ördög nem felelt. – Vannak még? kérdezte újra a szerzetes. – De vannak ám! sivított fölpiszkálva, s kijött a sodrából. Mi az, hogy vannak?! dühöngött, micsoda beszéd! csupa grand seigneur-ök! kikérem magamnak! Hát Asmodé, az neked csak úgy »vannak«, aki szent Ágnest szállotta meg, egy ilyen nagy híresség! Fene a pofádat, még mind itt vannak, Astaroth, Azazel, Aboryon, Cédon, Dégon, Uriel, Belzebuth, Megog, Magon, Isacharun és Beberit, mi az, hogy »vannak?!« Kerek húsz millió még! És megrázva a leányt és a hasát és gyomrát kidagasztva, mint ezernyi síp fölsivított megsiketítő diszonanciákban: Ma már juszt se száll ki több, ha meggebedsz se, egy fia se több! még egy icurka-picurka démonka se több!

Mire a szokásos imákkal, a szent műveletek erre a napra be is fejeződtek.

Másnap, május 9-ikén, pénteken, az Exorcizáció ezen utolsó napján, Johanna már korán reggel meggyónt és megáldozott. Szokásos reggelijét a hagymavetések körül, csöndesen elfogyasztotta s amint tele szájjal, a zsenge csemegék zamatját élvezgetve, maga köré nézett, elbűvölve látta az egész kertet, az egész reggelt rózsaszínű párázatokba borulva, mint lenge skarlát-fátyolokba, amelyekből a lágy horizont hegyormai, megvilágított körvonalaikkal, mint a cukorsüvegek tűzdelték föl az égre havakba dermedt csúcsaikat. S az egész táj s az egész vidék, Seefeld lankás környéke kéklő színfoltokban, valami zengzetes fölíveléssel építgette ki arányait a legnagyobb dimenziókba s dús fenyői vörhenyes sudarával a napban, nem tudom micsoda székesegyház színesablakos benyomását keltette, heroikus monumentalitásban. És az ember érezte, valahol nagyon messze s hallatlan trónusokon az Atyaúristent császári ruhában s a gyönyörű Máriát s az angyalokat körülötte.

Ekkor, lesújtva s elveszve e végtelenségben, Johanna sírva fakadt csöndes imádkozással s micsoda mámorokat érezhetett obskurus szívében, hogy a hagymaszeleteket és kenyérbeleket megrágatlanul kiejtette a szájából, valami olthatatlan elfohászkodással. S az érzései primitív kuszáltságában, kis megcsuklásokkal, melyek benső konvulzióit kísérték, rejtélyes megihletettségben, frisseségben és üdeségben annyi szenvedés után, szinte leoldódott a vágyai fonaláról s kiválván önmagából, kéjesen elment egy második lénye után.

– Nagyon jó leszek Istenem, csak add nekem az életet! – rebegte.

Az emberi természet kutatói s minden finom búvárkodók, akik hajszálakat százrét fölhasogatnak s a mélységek fenekére szállnak, nagyon jól tudják, hogy minden áldozat az emberi lélek kapzsiságáért van s ez a lélek, minden lélek, csak azért nyújtja kincseit, mert remegő szomjúságában még külömbekre vágyik s megalázkodó mélyreszállásával még magasabbra emelheti föl magát. A keresztény vallás etikája csupa fokozat a gyönyörben és a fájdalom a legnagyobb gyönyör. Igy vezet itt, a keresztény lélek útja, minden nyugtalan lélek útja, abban a mulatságos paradoxonban, mely semmit sem ad, mikor mindent föláldoz s látszólagos lemondásokon át a legnagyobb örömet fohászkodja.

– Oh Istenem, valami van velem! – dadogta Johanna, mert a legizzóbb emberi imádság a tudatlanságban van.

De a kerten túl a rózsaszínű ködökben, a lankásokon át s a fenyőfák alatt, kis hegyi utakon s virágok között, mind jöttek a sok népek s az igazi urak, számos tanu és személyiségek, Nigg Gáspár schlossbergi ülnök és Weidenhofer esküdt uram s maga az imsti püspök hófehérben közeledett mint egy krétából faragott bálvány, olyan kemény s élettelen testi épségben. S a kápolnában már rég zúgott a kis harang, a zarándokok tolongtak és bűzlöttek és a tizenegy RR. Pátresek is fölmagasztosultak démonológus tisztjökben és P. Pál várt a bőrszíjakkal készen, gyönyörű arcélével, mint egy Valérius Potitus! S alig tűnt fel Johanna itten, s máris az imsti püspök kimagasodott a tömegből, mint egy fehér hullám vagy fehér hegy, olyan szikáran és keményen. És a fény betűzött az ablakokon át, a májusi fény az összes fejekre s a lelkek is visszaragyogtak a fényben, mert minden fény egységes a világban.

Az öt kérdés megismételtetvén, a válaszok nem változtak, amennyiben a Sátán még húszmillió ördögöt jelentett. Az utolsó kérdésre kissé bosszúsan kiáltott: Ma éjszaka ki fogok szállani, mert az éjszakai ördög vagyok! Ez a válasz nem volt új, nem is volt meglepő, de tartalmának imminens volta a legnagyobb hatást gyakorolta. Ma éjszaka ki fogok szállani! ismételte azzal a sajátságos skandálással, ami főúri ritmusérzékének és hatásokat prolongáló szakavatottságának újabb jele volt. Akkor mind az összes népek, gőzölgőn a püspök körül, aki a templom közepéről kriptafehéren nyúlt elő krétából faragva, az összes népek boldogságosan Johannára néztek, mint akit ez a jó hirnökség a legközelebbről érdekelt. De a gonosz Szellem rájuk rivalt: Ne a leányt nézzétek, kéjencek! Az ördögöt se, akinek nem jár ki tisztelet! – tette hozzá szerényen. Az oltárt bámuljátok! – végezte be egy nagyot füttyentve. A népek mind megriadtak s a püspök, aki nem szokott e hanghoz, úgy megijedt s oly gyorsan leült, hogy majdnem összetört. De az exorcizmák folytatódván, az ördög igen dühösnek mutatkozott. Átkozott keresztények, – kiáltotta, – Isten látja a bűnötöket s általam megint benneteket, bár megjavulnátok! Közben a szent jelek is alkalmaztatván s a bőröv a leány derekán olyan szűkre szoríttatván, hogy már-már belekékült szegény teremtés, végre az utolsó húsz millió ördög is kiszállott, két csoportban egymásután. Most már mind künn van, – jelentette a Sátán, – s csak épp még én vagyok itt! Egyedül csak én mint Richárd király, – I’m myself alone, tette hozzá az eredeti szöveg gőgjében, mert hiszen minden nyelven tudott, gazfickó polyglott! Most még engem kell, hogy megkönyörögjél! Akarsz-e most vagy éjjel? kérdezte. – Inkább éjjel, felelte a szerzetes, mert az áldozat alig bírta volna már, olyan kínokban volt.

– Mi lesz a tehenekkel? – súgta oda P. Wolff Ferdinandus az Exorcistának, mert ő maga nem merte már kérdeni.

P. Pál megismételvén a kérdést, az Ördög fürgén visszavágott: Az most már a ti dolgotok, a tehenek! Mindegyikbe van egy-egy ördög. Irjatok Brixenbe egy bikáért.

Mire a szent műveletek befejeződvén, az egész nap úgy múlott el, hogy mindenki várt, remélt s imádkozott s a püspök lefeküdt a kolostorban, mert egészen oda volt. A temérdek nép is elfáradt, amint a hosszú délután folyamán a réteket taposta le s kolbászokat zabált zsírtól csöpögő szájszéllel, s a búcsúsok is elvonultak fuvalomszerű bűzeikkel, más csodatévő helyek irányában, mikor feljöttek a csillagok. Hasonlóképpen Nigg Gáspár jó uram, asztmásan küzdött elandalító álmosságok ellen s csak arra gondolt, hogy valahol lefeküdjön, egy ülnök! Viszont Weidenhofer Antal esküdt, mert őt sem szabad elfelejteni, rögtön lezárta, mint két ragyogó kincset, a világ két legostobább szemét, az első esti borulatra. Úgyhogy mire a kis toronyban éjfélt kongott a harang, csak a tizenegy pátresek jöttek libasorban a folyosókon, mint a néma hangjegyek, legörbült fejük daganatos búbjával, vékonyszár nyakuk fölött. És elhelyezkedve, leroskadva, a késő éjjelben leterítve, szegény, tudatlan, degradált barátok rögtön kibontogatták kótafejük zenei magvát s köröskörül az orgona körül olyan hősi hortyogásba kezdtek, mint azok a drága régiek, akik a kereszténység első idejében, Nílus-parti kolostorokban zengték át az éjszakát. És a hold sütött odakünn, és kéklő fénye a templom ablakain rezgett.

De már ekkor P. Pál fölemelte a kelyhet s a szent jeleket is mind megalkalmazta. Szegény kis Johanna elaléltan, rózsás arcával mint egy álmos barack megadással szenvedett s azt a kínos benyomást tette, mint általában az ilyen fiatalok, ha a késő éji órákban még nem fekszenek az ágyban s nem alszanak, mint az angyalok. És fájdalmas virrasztását még túlozta és fölcsigázta a tagjainak s főleg a keblének zavaros hullámjátéka, az izmok és ízületek, az összes formák kiválásának régi bravurjával pokoli görcsökben, noha egy csöppet megenyhülten, sőt mozgásban meg is lassulva már, mint egy gép, mely körforgását befejezve, imhol ellankad és lejár. Maga a Sátán is kissé fáradtabban adta és termopylei tenorja már-már berekedve szólott. Óh átkozott! Óh átkozott aki vagyok! ezerszeresen átkozott, aki a pokolba leszállok! ezt kiáltotta. S kisvártatva még enyhébben kezdte, megtépázott hangszálainak behízelgő inflexióival: Óh drága pásztor, édes papa, nem engednéd meg, hogy valami kis rejtekhelyre bújjak, valami kis odúba bebújjak? Ha máshová nem, hát legalább a kis leányka nagy lábujjába bújjak? Igérem, hogy ott nyugodtan fogom viselni magamat. – Az ördöggel nem alkuszom! kiáltotta P. Pál erélyesen s a szíjakat rángatva, mindezt az előírás szerint. – Nem ám! sipongott az ördög, s artikulátlan szólamokból egy olyan hangskálát röpített föl, mint egy tűzijáték emberi sikolyokból. Nem ám! ismételte, valószínűleg mélyen sértve önérzetében, csak éppen hogy velem alkusznak, mióta a világ áll! De leintetvén s figyelmeztetvén kényszeredett útjára a pokolba, megint előbbi lágy hangját hallatta, óbégató akcentusokkal: Óh micsoda kín, micsoda kín, itthagyni egy ilyen jó kis helyet! S tevékenyen és ötletesen e végső küzdelemben, megint alkudni próbált s azt kérelmezte, hogy látható ördögalakzatban, össz-szarvaival és farkaival és finom kénes illatokban szállhasson ki, mint egy úr! S oly hallatlanul kedélyes, oly táblabírószerűen ostoba és jovális, oly pantagruelszerűen megvesztegető volt ebben az instanciájában, hogy egy kevésbé tájékozott elmét könnyen rászedhetett volna. De P. Pál hevesen tiltakozott s leszíjazva és le is füstölve ellenfelét, rendületlen folytatta az exorcizmákat.

Sajnos, e végső harcok közben, szóviták, perpatvarok s fondorlatok közben, Johannát mind hevesebb kínok gyötörték, s újra s újra megborzongva, megrázkódva, kinyúlva s begubózva, ijesztő vonaglása s hullámvetése egyenesen felülmúlta testi viharzásának ama összes szomorú eseteit, melyeket elbeszélésünk során kellő hűséggel följegyeztünk. És keserű fetrengése mostan, minden rejtélyes borzalmasságával, annál kegyetlenebbül hatott, hogy e beteges állapotnak már-már végső elmúlását reméltük s megváltottnak hittük a leányt. Holott felújult kriziseiben itten, marcangoló vonaglásiban itten, újra felidézte, még lázasabb vibrációkban azokat a régi időket a lengenfeldi majorudvarban, mikor elrémült testvérei előtt, üvöltve s toporzékolva a porban, még mindig tomboltak benne a százmillió ördögök. Egész fiatal élete, e testi kárhozathoz kötötten, a maga vigasztalan horizontját bontogatta s úgy határolta be, szűkösen, a multak minden förtelmeit, hogy ezek most mind újra éltek s újra sajogtak a jelenben. Igy hangzott vissza az emléknek szinte plasztikus zengésével, emberfölötti sikoltozása, mikor kikötve egy szekér szalmán oly tragikusan utazott, hegyen, völgyön, erdőkön át, egy végtelen türkiztetőzet alatt, ami az ég volt akkor, kemény és rettenetes. S így hallatszott újra tüneményes nyelvi dobpergése, mikor a klastrom udvarára érve, irtózatos blaszfémiákat szórt, mint egy szikracsokrot, az elképedt barátok elébe s duzzadt farát, mint egy opálgömböt, földobta a levegőbe. Oh igen, mindez, múlhatatlan visszhangosságokban, ki tudja, ha nem-e sodorta mégegyszer, rút vágyainak s ösztöneinek egész Áriel-fonalát, az összes démonok, phalénák, koboldok, djinek és heroldok hadát s az összes szalamandereket is, melyek dús gyökereikben, karmaikban, patáikban, szárnyaikban s farkjaikban kiszakadva, olyan rettenetes kínokat okoztak, hogy szegény leányka mint egy kerék forgott a kövön s a feje a lábát érte! A liciencia minden előírásai szerint, de sőt a múlhatatlan ostyát is fölmutatva, P. Pál kétségbeesetten, de eredménytelenül intett a békés kiszállásra e testi kataklizmák közepett, melyekben a Sátán egész világa rombadőlt. Mert hirtelen, csakugyan, Johanna megdermedt, halálos verejtékbe fagyva. Élettelenül, lezajlott teste, nem tudom micsoda tragikus táncot, micsoda halálos bált jelentett, melynek utolsó hulláma, mint egy leapadt óceán, itthagyta ezt az utolsó roncsot. Az érverése megszünt, a szíve se vert s kisímult homloka alatt a pillák hajlata, halotti maszkká zárta le az arcot.

P. Pál elrémülve hátrált, elfúlt lélekkel, amint kiáltani akart. De a Sátán rögtön rásivított, dermesztő gúnnyal s lenézéssel. No lám csuhás, elakad a szusz benned! Nem is tudod mit mondj, úgy-e, mikor az utolsó ördög kiszáll? Megmondjam-e? – Hallgass! kiáltott vissza P. Pál, csak tőled ne tudjam meg soha! – Amint tetszik! röhögött újra, van olyik ember, még ha szerzetes is, aki tudja! – Pusztulj ahová Isten rendelt! – No! No! csattogott vissza, egy csöppet elhalkulva. – Eredj a pokolba! dörögte a szerzetes s ilyesmi sohasem hangzott logikusabban.

S szédüldözve már, emberi ereje legvégén maga is, ébredő kételyekkel, melyek mint a fekély lepték el a szívét, P. Pál újra a leány felé fordult. Minden figyelme, egész testi és lelki lénye, mint egy sötét madár tárt szárnyakon, a leány fölött lebegett. Meghalt vajjon? Azt hitte meghalt. Nézte és csak nézte, tanácstalan és fölsebezve, ahogy keserű szerzetesek néznek s valami belső megcsuklása támadt, amint a fájdalom megmozdult benne mint egy féreg s a könnyei fölkészültek. Mennyei küldönc! hát csak idáig van?! hát csak ennyi?! Hát így ébredt a nagy fény neki e borzalom tövében?! Hát csak ez az egész küldetése, költészete, üdvözítő kirendeltsége, hogy így váltsa meg kis Johannát, leterítve, Uram Jézus! és térdre esett. Már nem látott akkor, nem akart látni, mert elborult tekintete mintegy önmagába szállott, a saját lelke mélyére szállott, a vak sorsa éjjelébe le s a két szeme úgy fénylett benn mélyen az üregekben, mint két csillag reflexe egy kút fenekén.

De hát mit talált magát keresve, mit találhatott, egy ember? Megalázkodón nagy ürességek és rejtélyek előtt, csak e holt ifjúság határkövéhez verhette a homlokát s megriadva, már-már sírni sem mert fölzúduló kisértések előtt, melyek mint egy szélvihar kergették előtte, élettelen végtelenségekben, az emberi hívságok szemetét. Semmi a világon nem éri meg az áldozatot. Óh lehet ez, oh szabad ez?! könyörögte s a Kereszt tragikumára gondolt, arra a sor halotti koponyára a cellája mélyén, elrettenve! S rögtön, lázasan ekkor, a templomhajó irányában, P. Benignust kereste a szerzetesek sorában, a chyrurgust aki segíthetne még!

De az összes barátok, szertehintve a padokon végig s az orgona körül, búbos fejükkel világítottak leroskadva a mécsek alatt s megsemmisülten zengték ki e gömbökből, láthatatlan szájakon át, a boldog álmok énekét. Akkor remegőn, elbódult szíve fájdalmában, szegény, letört Exorcista, a leány ajkához hajolt, s letapadt rá kétségbeesetten! Óh jaj nekem! Most végem van! nyögte az Ördög, elfelejtve, hogy halhatatlan.

Rögtön, a barát hátrálni próbált, de két aranyszem megnyilott rá, elbűvölően csöndesen, a tekintet oly tiszta, oly mennyei nyugalmával, hogy Mária sem nézhetett szelídebben, de meglepettebben sem, azzal a mély és komoly elcsodálkozással, ami a női fölény és irgalom tekintete egy örökkévalóságon át. S a félkarját felnyújtva, úgy fonta át a szerzetes nyakát s úgy fogta le egész közel a szeméhez e két másik szem glóriáját, oly mámoros és lihegő hevületben, mint ahogy távoli egekről csillagokat szedne le az ember. S így nézték egymást csöndesen, sokáig.

– Nem kell többé, hogy bántsál engem, – vallotta be egészen üde hangján, melyben e megidvezült éjszakája zengett, – és hogy megvesszőzzél és megszíjjazzál, bizony többé az se kell! Itt vagyok veled, a legnagyobb gyönyörben, s úgy fogok élni, mint te, drága testvérem, alázattal és szelíden. Nem baj most már, ha nem is kellek neked, ha soha többé nem is nyúlsz hozzám, hát baj? Te szeretsz engem és én is szeretlek, – fejezte be egy lehelletben.

– Oh én, – rebegte, – mit mondasz gyermek! – sóhajtozott könnyes szemekkel, szent rémüldözésben e gyönyör előtt. – Hol vagyok én, micsoda mélységben te tőled, fiatal fény aki kigyúlsz! Obskurus pásztor, az én utam letér itt e fordulón s csak úgy nézhetek utánad, mint minden báránykám után, mikor aranyködökben a hajnal, a gyapjaikba száll. A szemem lezárva, nem szabad, hogy messzebbre nézzek mint a végtelen, hogy valamit is kérdezzek ami tiltva van, mert a kérdés már maga is kétely, s csak az boldog, aki szerencsétlen.

– Ha egyetlenegyszer nem volnál szerencsétlen, talán nem is volna olyan nagy baj, felelte csöndesen. – Egyetlenegyszer! – ismételte s olyan imádandóan egyszerűen. – Ha lennél velem egy órára, egy percre csak, milyen termékeny volna ez! Ha megcsókolnád csak a kezemet, mely imádkozni fog érted!

– Oh gyermek, – rebegte s a kezéhez hajolt.

– S ha megnéznéd a lábamat is, – esengte, – milyen gyönyörű volna az! Két szegény kis vastag lábamat, mely jár és jár, Jézus nyomán, a kálvárián.

– Csakugyan, – felelte.

S elborultan, már nem tudta mi támad körülötte, a könnyei hullásában, tünedező öntudatában. Csak a szívében égett valami rejtélyes fény, mely az egekig fölvilágított egy szédületes lépcsősort elébe, légies márványzatokkal. Megindult, visszaszédült, várt, a csodát remélte, a halált! Fuldoklón már, micsoda mámorokban, micsoda irtózatokban, a fény és homály rajzását kergette mint méheket maga körül, s ezernyi vád s mentségek viharában, millió vétkek fölajzásában, millió látszatok töredezésében, az élet nagy fátylainak dőlt, hogy átlásson rajtuk s felkutassa, ha maga az erény is, nem-e árulás? És fölzokogva megingott hitében és vonzódva és elrettenve, és térden a kövön, mind közelebb jött, gyönyörű barát, izzó valóságok felé, s hirtelen egy sikolya zengett, micsoda hangja, micsoda harsonája, mikor leroskadt végre a nyomorba, siralmas végzete elé. Az öregek mind ébredeztek s az orgona is megszólalt a mélyben, amint e koponyák fölriadva, a kláviaturán megdöcögtek.

Akkor rohant, szerencsétlen! perzselő szégyenével, egy Julius Classicianus! a padokon végig, a templomon át, de odakünn, a küszöbön túl, az egész nagy mennybolt úgy fogadta, mint legkedvesebb hírnökét. Egy olyan kapu, egy olyan sátor, egy olyan érctetőzet borúlt föléje, fölívelten az éjben, egy olyan éj, egy olyan ég ázott le rá a fényben, mint amilyen még sohasem volt s maga a félhold fölmagasztosúltan, új formáiban s új sorsában gurúlt, mint egy ezüst meztelenség a csillagok gyülekezetében. S ami csillag csak lehetett és volt, hűs bolygók, napok, nagy pislogók és csillogók és szelídek és haragosok és aranyosok s ami csak volt kis szikra, mécs, tolvajlámpás, fehér parázs, kék tűzcsepp, ezüstgyertya s sarki fény, mind kijött s kitolongott az égre, mint egy ünneplő népség tündöklése s olyan temérdek, hogy el se fért az égen s olyik le is hullott a nagy tülekedésben. S a legöregebb csillagzatok is, akik már ősz fényeikkel évezredek óta haldokoltak s a legfiatalabbak is, akik még csak néhány százezer éve, hogy születtek és sziporkázni kezdtek, épp most vetítették ide, a föld körzetébe érve, utolsó s első reflektoraikat. S amint egy-egy hirtelen villanásban átsurrantak az égen, úgy tűnt, mintha maga az Atyaúristen köszöntene e fényjeleken, egyszerű kis üdvözletével, a brilliánsgyűrűje rezgésével, mérhetetlen jósága és irgalma kegyében, isteni kegy! kis röpke jel! de csak itt fért el, az ilyen rettenetes nagy térben!

S e fények közt s e fények alatt, e fények körül s e fényeken túl, az egész nagy éjjel ragyogása, mindenütt e végtelenben, völgyeken végig, hegyeken át, virágban, sziklában, forrásban, gliciniákban s galagonyákban, jázminbokrokban, nefelejtsekben és árvácskákban, a fenyőfákban s a vetőföld humuszában is, valami rejtélyes boldogságba dermedt, régi idők erotikájába, szinte buddhista mámorába, micsoda szerelmi nirvánába dermedt! S mi zengett itt át, micsoda hang, micsoda orgona és zenekar e grandiozus pantheizmus fölívelésében, a csillagos kupola alatt, micsoda fohász, jóság és csend! És minden, ami élt, virult, fénylett és csillogott, az szeretett. S minden csöpp szépségben Isten képe remegett. És a sok harmat a virágokon s a dús nedvek a fűvekben és a finom pára ami szállott a tavaszi levegőben s az egész nagy tejút odafönn a csillagok között, mintha ez éji rengetegnek, fantáziákban alvó természetnek csöndes magömlése lett volna.

– Oh Istenem, – rebegte P. Pál, – ha végre megértettem a Te dicsőségedet, csak onnan van, hogy elhintetted bennem! Ha elhirdettem megváltó hírnökségedet, nyomorult testi hüvelyemben vétkeznem kelletett. A hangomban a Te hangod volt, a szívemben a Te szíved, a vétkemben a Te akaratod! Oh Uram, irgalmazz! irgalmazz!

S az egész éjjel sírt a csillagok alatt.