Horeb tanár úr, orientalista s assyrologus, Goldziher és Varjassy tanár urak híres ellenfele, egy könyvesboltból jött ki a Váci utcában, amikor megláttam. Közismert eredeti divatja szerint, fekete kemény kalapja oly lehetetlenül mélyen volt a fejébe nyomva, hogy a füle kétfelé állt, kínosan legörbülve a karima alatt. Úgy kellett valahogy meghajolnom, féloldalt a kalapja alá, hogy a szemébe nézhessek s köszönthessem.

– Jó napot! – mondtam igen élénk hangon, amit e rohamsisakos fej megkövetelt.

– Jó napot! – felelte egy gyakorlott pillantással, sötéten a kalapja alól, mint egy tömlöcablakból. – Éppen jó, hogy látom.

– Igen, mert én önt nem, – feleltem az egyik fülnek, mert igazában alig láttam mást.

– Ön újabban sokat foglalkozik velem, noha közepes szakértelemmel, – folytatta keserűn Horeb tanár ur, nyilvánvaló célzással A rejtély és Szalánczy Marietta című műveimre. – No nem baj, – tette hozzá rezignáltan, – ha jól esik, miért ne? »Habent me ipsum sibi documentum,« ahogy Cicero mondja! No de mondok én önnek, talán illetékesebben, egy rövid kis történetet egy sziriai ékiratból, amit megírhat az ujságba.

És a könyvesbolttól, a piaristák palotájáig, elmondta a következőket:

– Mikor egy nap Antiochiában, az imperium gondolata nyugatról keletre tolódván, valakit királynak kikiáltottak: a nép ujjongott s látni kívánta az uralkodót, akit eddig sohse látott. »No gyerünk, Abu Kalakh«, fordult az új király egyik kegyencéhez, aki ép ott volt a közelében, »te lész a hadsegédem. Rögtön öltözz fel szépen, amint én is fölöltözöm, aztán fogass be két szép arabs lovat a kis sárga kocsimba, elkocsizunk az Orontes partjáig, hogy ilyenformán a nép megismerjen engem!« »Nagyon helyes«, felelte Abu Kalakh, s gyorsan felöltözve, már várta is a királyt a kocsiban, mert még nem tudta, hogy az nem volt illendő, előbb beszállnia. A király is beszállott s odaszólt a kocsisnak: »Az Orontesig és vissza!« »Óh vissza, azt már nem tudom!« morogta a hadsegéd a foga között, amint nyilvánvalóan valami gonosz tervet forralhatott magában. »Tessék?« kérdezte a király. »Nem mondtam semmit«, felelte Kalakh, s már vigan jöttek az úton. S amerre csak jöttek a cédrusok alatt s az olajfák mentén, a nép ujjongott s kiáltott: »Éljen a király!« S voltak itt, a honbeliek között, ciliciaiak is és jó atyafiak Phrygiából, akik csak nézték a szép fogatot és éljeneztek, de nem tudták, melyik a király a két aranypaszomántos közül, aki a kocsiban ült. És jobbra-balra fordulván kérdezgették a benszülött antiochiaiaktól: »Melyik a király?« »Azt mi sem tudjuk«, felelték ezek. S mint a futótűz terjedt hirtelen a kérdés, szájró-szájra: »Melyik a király?! Melyik a király?!« S már mindenfelől zúgott a hang, ahogy mind többen s többen lettek az utcán: »Melyik a király?!« s végre a kocsiban is meghallották ezt. »Ha te kevésbé ülnél ilyen büszkén mellettem«, súgta a király hadsegéde fülébe, »ezek mind tudnák, hogy én vagyok a király. De te még büszkébben ülsz mint én.« »Ez igaz«, felelte Abu Kalakh, »de viszont engem is megválaszthattak volna, nem igaz?« kérdezte szigorúan. »A helyzet az«, felelt a király már-már kissé idegesen, »hogy engem választottak. S illő, hogy a nép meg is ismerje, akit megválasztott!« »Rendben van«, felelte a hadsegéd s egy hirtelen mozdulattal rögtön úgy kilökte a kocsiból a királyt, hogy ez szinte röpült szegény s egy nagyot zuhant végül, egy babébokor tetejére, aranypaszomántosan. S akkor e barbár tömegek előtt, a Felség személye iránt, nem volt kétség többé. Mind rohantak a kocsi után, a sok népek, örjöngő üdvrivalgással! S az ünnepi zsivaj oly messze zúgott el, hogy még az Orontesen is túl, százhúsz mérföldnyire, meglepett hajósok gályáikkal, megálltak a tengeren… De a bús királyhoz, a babérba rogyva, egy magányos idegen közeledett akkor, névszerint Flavius Corippus történetíró, aki éppen e királyválasztásra jött el Antiochiába, történelmi tanulmányok céljából s elvegyülve a nép közé, az egész jelenetet látta. »No ébredj, te szegény ember!« mondta s a király fölé hajolva átfogta a derekát s kiemelte a bokorból. S lágyan a sebeihez is ért, a vérét szárítgatva, finom selyemkendőjével. Mire a király, nyöszörgőn megszólalt: »Hát te nem rohansz a többiekkel?« kérdezte csodálkozva. »Én nem!« felelt Corippus csendesen. »Mert különböző ismereteim alapján, de vérző homlokod után is ítélve, ha arról van szó, melyik a király, azt kell hinnem, csakis te lehetsz az… A nép máskép ítél s máskép ítél a bölcs. No eredj szépen haza s pihend ki magadat.« Azzal elbúcsúzott a királytól, miután mégegyszer végigvonta lágy selyemkeszkenőjét a homlokán.

– Amit a tanár úrral nem tehetett volna, – feleltem, meglehetős hálátlanul e szép történetért.