Fázott az Északi sark. Annyi ezer meg ezer esztendő után tudatára ébredt rideg egyedülvalóságának, puszta, fagyos mivoltának. Unatkozott. Egyszer, mikor kigyulladt körülötte pompázó, hideg szineiben az észak-sarki fény, mintha tündérmese hullott volna a lelkébe, mintha ősidőkből álom emléke kisértene, egy világot látott maga előtt, tele fénynyel, melegséggel. Kék, meleg vizek csobogása, sűrű erdők lassú zúgása, madárdalolás, virágvirulás… És kimondhatatlan, fájó vágya támadt szemébe nézni egyszer ennek a szines, hangos tündérvilágnak, fölmelegedni derült égaljában és feledni egy pillanatra azokat a komor gondolatokat, melyeket jeges otthonában szőtt.
Arra délre! Onnan jönnek néha langy fuvallatok, melyek megdermednek, mihelyest jégszféráját elérik. Arra délre! Ha valahol, úgy ottan zöld a föld, folyós a viz. Ott dalol a madár, ott virul a rózsa, az a csodálatos virág, melynek illata még az ősidők álmából is feléje illatozik.
Elindult. Rengett, ropogott a jégtenger, dübörögve omlottak össze a jégóriások. Ment, ment ezer esztendőn keresztül s nem érte el a meleg vizek tájékát. Amerre csak látott, minden fehér volt, mint otthon. Pedig már jó messzire jár. Feneketlen mélységeken, felhőbe hasító hegyeken gázolt keresztül. Mindenütt jég, hó.
Ment tovább. Miközben kereste az új világot, az utána való vágy egész az őrülésig fokozódott benne. Dühvel kergette álmát, kereste a virágot, mindhiába. Peregtek, peregtek az évek, a századok, az ezredek, rengeteg messze utat tett már meg, olykor-olykor elfogta őt a csüggedés. Egyszer pedig, amint mélyen elbúsúlva rovogatta jégtorlaszos útját, a távolban meglátta – saját magát.
Csüggedten, roskatagon közelgett feléje az a havas alak s egy bömbölő hang szólt feléje:
– Ki vagy?
– Ki vagy? – kérdezte viszont ő is.
– A Déli sark.
– Az Északi sark. Elindultam keresni azt a világot, hol meleg a levegő és ahol rózsa terem.
– Én is – válaszolt a Déli sark. – Találtál?
– Mindenütt havat, jeget, úgy mint otthon. Mi van arra felé, ahonnan te jösz?
– Hó, jég. Minden fehér, minden hideg.
Elhallgattak. Az Északi sark mélyen elgondolkodott, aztán nagyot sóhajtott.
– Azt hiszem, csak álom, mese az a meleg világ.
– Mese – ismételte a Déli sark. – Amerre én jártam, nem találtam egyetlen rózsát sem.