A legkisebb fuvalom se mozdította meg a folyón alvó vastag ködöt. Olyan volt, mintha egy szürke gyapotfelhő nehezedett volna a vízre. Maguk a parti dombok is bizonytalanul rémlettek föl, – eltűnve a furcsa párák hegyeket játszó torlódásai alatt. A hajnal azonban hasadóban volt, a dombhát meg-megmutatkozott. Aljában a derengés újszülött fényében lassanként feltünedeztek a gipszpáncélos házak nagy fehér foltjai. A baromfiudvarokban megszólaltak a kakasok.

Túlnan, a ködbe temetkezett folyam másik oldalán, Frette faluval éppen szemközt, egy-egy pillanatra könnyű zaj zavarta föl a szélcsöndes levegőég nagy hallgatását. Majd olyan bizonytalan csobbanásféle volt, amilyet a bárkák óvatos járása ver, majd valami száraz hang, mint az evező koppanása a csónak oldalán, majd holmi puha tárgyra emlékeztetett, amely belepottyant a vízbe. Aztán megint semmi.

Olykor megint halk beszéd sejlett, nem tudni honnan, – talán nagyon messziről, talán nagyon közelről – mintegy eltévedve a sűrű ködben, talán a part, talán a víz színén születve – szavak, amelyek ijedten siklottak tova, mint a nádas vad madarai, amelyeket az ég első, sápadt tüze már menekülni költ, hogy folytassák örök vándorútjukat és amelyeket csak egy-egy pillanatra láthatunk, amint átnyilallanak a ködön, szelíd és félénk kiáltással verve föl társaikat mindenfelé a partok mentén.

Hirtelen, a part közelében, a falu végénél, egy árny jelent meg a vizen; eleinte alig volt kivehető, aztán megnőtt, határozottabb formájú lett, majd előtörve a folyóra omló ködfüggöny mögül, egy lapos csónak orra csusszant a parti fű közé. A csónakban két férfi volt.

Az a férfi, amelyik evezett, felemelkedett és a jármű mélyéből hallal teli vödröt vett elő, majd hátára vetette a még csöpögő hálót. Társa, aki meg se mozdult, így szólt:

– Hozd ki a fegyvert is, hátha puskavégre kaphatnánk a parton egy pár nyúlfiat. Kihozod, Sulyok pajtás?

A másik felelt:

– Nem bánom. Várj meg, mingyárt visszajövök.

Azzal elosont, hogy halászzsákmányukat biztos helyre rejtse.

A másik, aki a csónakban maradt, lassan megtömte a pipáját és rágyujtott.

Labouise volt a tisztességes neve, de csak Tuskó komának hívták és közösben dolgozott a cimborájával, Maillochon-nal, vagyis helyesebben Sulyok pajtással. Együtt űzték a potyaprédások balog és bizonytalan keresetét.

Alacsonyabbrendű hajósemberek voltak, akik rendszerint csak éhkop idején vízifuvaroztak. Egyébként inkább a potyaprédát lesték. Éjjel-nappal ott csavarogtak a vizen, az eleven vagy élettelen zsákmány mindegy volt nekik, – vízi vadorzók, a sötétség lesipuskásai, afféle csatornakalózok voltak, hol a saint-germaini-i erdő őzeit hajtva fel, hol a vízben lebegő hullákat, amelyeknek kiforgatták a zsebeit, – összehalászták az úszó ringy-rongyot, az üres palackokat, amelyek úgy imbolyognak a vizen, felnyujtott nyakkal, mint a részeg emberek, a mindenféle fatárgyat amit elsodor az ár, – Labouise és Maillochon csak eléldegéltek valahogy.

Olykor-olykor gyalog vágtak a világnak, déli irányban, csavargók módjára bolyongva. Megebédeltek valamelyik parti korcsmában, aztán újra együtt mentek tovább. Két-három napig voltak oda, míg egy reggel újra látták őket, amint ott kóvályogtak abban a szemét alkotmányban, amelyet csónakjuknak használtak.

A szomszédságban pedig, Joinville-ben, meg Nogent-ban, a kétségbeesett csónakosgazdák kereshették a járművüket, amely egy éjszaka valahogy eltűnt, valaki leoldotta és elvitte, nyilván tolvaj; – míg húsz-harminc mérfölddel arrább, az Oise mentén, némely parti kisbirtokos elégedetten dörzsölgette a kezét, nem győzve betelni új csónakjával, amelyet előző nap vásárolt, kéz alatt, csekély ötven frankért, két embertől, akik éppen erre jártak és neki ajánlották fel a csónakot, mert olyan bizalmatkeltő képe van.

Maillochon újra megjelent puskájával, amely rongyokba volt bugyolálva. Negyven-ötven év körül lehetett, nagy, sovány alak, azzal a gyors járású szemmel, amilyen a törvény kellemetlenségeitől meg-megugró embereké, meg a gyakran felvert vadállatoké. Inge nyílt eleje látni engedte szürke szőröktől bozontos mellét. Viszont úgy látszott, mintha az arcán sohase nőtt volna egyéb szőr a rövid, kefeforma bajusznál, meg a kis sörtecsomónál az alsó ajka tövén. A halántéka ki volt kopaszodva.

Ha a fejéről levette azt a piszok-lepényt, amit sapka gyanánt viselt, a fejbőre olyan volt, mintha bizonytalan pelyhek borítanák, inkább csak a sejtelme a hajnak, – a koppasztott csirkének ilyen a teste, mielőtt kisütnék.

Tuskó pajtás ellenben vörös és pattanásos volt, kövér, vaskos, szőrös arc, mint egy nyers bifsztek, amit valami bozontos kucsmába dugtak.

A bal szemét szüntelenül behúnyva tartotta, mintha célbavenne valamit vagy valakit és ha ezt a szokását kifigurázták és rákiáltottak, hogy: »Hé, Labouise, nyisd ki a szemed!« – nyugodtan felelte: »Ne félj, húgocskám, arra is rákerül a sor!« – Egyébként ez is állandó szokása volt: mindenkit »húgocskám«-nak titulált, még vadorzócimboráját is.

Tuskó pajtás tehát újra nekilátott az evezőknek és a csónak ismét besüppedt a folyó mozdulatlan ködébe, amely közben tejfehérségűre vált a rózsaszínű reggel világosságában.

Labouise megkérdezte:

– Hányas sörétet hoztál, Maillochon?

Maillochon felelt:

– Egészen aprót, kilencest, az való a nyulacskáknak.

Olyan lassan, olyan csendben közeledtek a másik part felé, hogy semmi nesz sem árulta el őket. Ez a parti oldal a saint-germain-i erdőhöz tartozik és éppen határa a vadas fiatal erdőknek. Tele van a gyökerek alá vájt nyúl-odukkal; és a nyulak hajnalban itt hancúroznak, jönnek-mennek, ki-be bujkálnak.

Maillochon a csónak elejére térdelve lesett kifelé, a puskát a csónak fenekén rejtegette. Hirtelen előkapta, célzott s a dörrenés hosszan görgött végig a csöndes tájon.

Labouise, két evezőcsapással, már a partnál volt s társa, kiugorva a szárazra, fölszedte a kis, szürke nyulat, amely még egész testében vonaglott.

A csónak újra elmerült a ködben, hogy a túlsó partra jutva ment lehessen a vadőröktől.

A két ember most két ártatlan csónakázót játszott a vizen. A fegyver eltűnt a rejtek-deszka alatt, a nyúl meg a Tuskó koma dagadozó ingében.

Negyedóra múlva Labouise felvetette a kérdést:

– No, húgocskám még egyet?

Maillochon felelt:

– Nem bánom! gyerünk!

És a csónak újra nekilendült, a víz irányában suhanva. A folyót borító köd oszladozni kezdett. Mint valami fátylon át, látni lehetett a parti fákat és a megtépett köd apró felhőkben követte a víz sodrát.

Amint a csónak közelébe ért a szigetnek, amelynek a csúcsa Herblay mellett esik, a két ember lassított és újra megkezdték a lest. Nemsokára a másik nyúl is el volt ejtve.

Tovább mentek lefelé a folyón, Conflans feleútjáig; akkor megállapodtak, kikötöttek egy fához s elnyujtózva a csónak fenekén, aludni kezdtek.

Labouise olykor-olykor felemelkedett s a nyitott szemével végigkémlelte a láthatárt. A reggel párái végleg eloszlottak s a ragyogó, nagy nyári nap elindult fölfelé a kék égen.

Odaát, a folyó másik oldalán, a szőlőtövekkel beültetett domboldal félkörben gömbölyödött tova. A domb tetején magányos ház állt, fák koszorújában. Csönd volt mindenfelé.

Csak a part vontató-útján jelentkezett valami halk mozgásféle, alig-alig jutva előrébb. Egy asszony ráncigálta maga után a szamarát. A köszvényes állat csökönyösen szegült hátra, csak olykor-olykor nyujtva előre meredt lábát, mikor már engednie kellett az asszony erőlködésének: – nyakát megfeszítve, füleit hátrasunyítva, így tett egy-egy lépést, oly lassan, hogy az ember nem tudhatta, mikorra vesztheti el szem elől.

Az asszony kétrét görnyedve kínlódott, néha-néha visszafordulva, hogy egy faággal végigvágjon a szamarán.

Labouise, amint észrevette az asszonyt, megszólalt:

– Hé, Sulyok koma!

– Mi az? – hangzott a felelet.

– Akarsz egy kis ricsajt?

– Már miért ne!

– Akkor csak gyerünk, húgocskám, lesz min röhögni!

És Tuskó pajtás nekilátott az evezésnek.

Mikor átjutottak a folyón és szembekerültek a szamaras asszonnyal, elkiáltotta magát:

– Hé, anyókám, megálljunk csak!

Az asszony abbahagyta a ráncigálást és nézte, mi lesz? Labouise folytatta:

– Tán biz’ a mozdony-kiállításra viszed azt az izét? Mi?

Az asszony nem felelt. Tuskó beszélt tovább:

– Há’ persze biztosan első díjat nyer a csacsiversenyen, mi? Osztán hová olyan vágtatva?

Végre az asszony is megszólalt:

– Macquart-hoz menek Champioux-ba. Levágatom a szamarat. Nem jó má’ semmi egyébre.

– Azt meghiszegetem, – felelte Labouise, – oszt mit kapsz érte Macquart-tól, mit gondolsz?

Az asszony a keze hátával végigtörült a homlokán és eltünődött:

– A jó ég tudja. Három frankot… négyet… ki tudja?…

Tuskó elrikkantotta magát:

– Én száz sou-t is adok érte, osztán nem is kell tovább cipekedned, nem nagyszerű?

Az asszony, egy kis gondolkodás után, fölcsapott:

– Jó’ van.

És a két prédavadász kijött a partra.

Labouise megfogta az állat kötőfékjét. Maillochon meglepődve kérdezte:

– Mi a fenét akarsz evvel a döggel?

Tuskó koma ezúttal a másik szemét is kinyitotta. Így jelezte, hogy nagyszerű vicc készül. Egész vörös pofája vigyorgott a jókedvtől. Gargarizáló hangon mondta:

– Bízd csak rám, húgocskám, most jön a java!

Odaadta a száz sou-t az asszonynak, aki leült az árokszélre, hogy lássa, mi lesz?

Ekkor Labouise, kicsattanó jókedvvel, előszedte a puskát. Odanyujtotta Sulyok pajtásnak:

– Mindenki lő. Húgocskám, most az egyszer nagy vadra megyünk; – de ne eriggy hozzá olyan közel, a mindenségedet, még elsőre el találod trafálni. Hadd tartson egy kicsit a mulatság!

És vagy negyven lépésre állította fel társát az áldozattól. A szamár, szabadon érezve magát, megpróbált harapni egyet a part magas füvéből, de olyan kimerült volt, hogy az inai belereszkettek, mintha el akarna esni.

Sulyok lassan célba vette.

– A füle közé sózok egyet, – mondta, – nézd csak, Tuskó koma!

És elsütötte a fegyvert.

Az apró ólomsörét átlyuggatta a szamár hosszú füleit. Az állat hevesen rázogatni kezdte őket, előbb az egyiket, aztán a másikat, aztán mind a kettőt egyszerre, hogy megszabaduljon a kényelmetlen csípéstől.

A két ember a hasát fogta, nevettében görnyedeztek; dobogtak a lábukkal. A felháborodott asszony azonban előugrott, nem akarta tűrni, hogy a szamarát tovább kínozzák, inkább visszakínálta a száz sou-t, dühtől fulladozó, sipító hangon.

Labouise megfenyegette, hogy verést is kaphat és úgy tett, mintha máris készülne nekigyürkőzni. Fizetett a szamárért, vagy nem? Hát akkor csönd! Különben a néni is kaphat a szoknyája alá egy pár sörétet, akkor majd meglátja, hogy meg se érzi az ember!

Az asszony elvonult, a csendőrökkel fenyegetőzve. Még sokáig hallották, amint vadul szidta őket – annál vadabbul, minél messzebbről hallották.

Sulyok pajtás odanyujtotta a puskát cimborájának:

– Na most te, Tuskó koma!

Labouise célzott és tüzelt. A szamár most a combjába kapta a töltést, de a sörét olyan apró volt és olyan messziről jött, hogy az állat nyilván azt hitte: a bögölyök csípik. Ennélfogva erélyesen csapkodni kezdte jobbra-balra a farkát, hogy megvédje a lábait és a hátát.

Labouise leült, hogy kedvére kinevethesse magát, Maillochon pedig újra töltött, nagy jókedvvel, szinte beleprüszkölve a puska csövébe.

Pár lépéssel közelebb ment a szamárhoz és, – ugyanoda célozva, ahová az előbb a cimborája, – újra elsütötte a fegyvert. Az állat ezúttal megtorpant, valami rugásfélét is próbált, forgatta feléjük a fejét. Végre egy kevés vér is kicsordult. A sörét mélyre hatolhatott, éles fájdalmat okozva, mert a szamár futni kezdett a parton, lassú galoppal, sántán döcögve.

A két ember utánavetette magát, Maillochon nagy ugrásokkal, Labouise meg szaporázva a lépéseit, az apró emberek kifulladó loholásával.

A szamár azonban, ereje fogytán, megállott és rémültté fagyott szemmel nézte közeledő gyilkosait. Majd, hirtelen, felnyujtotta a nyakát és elbődült.

Labouise lihegve kapta el a puskát. Ezúttal egészen közel hatolt, nem volt kedve újra kezdeni a nyargalást.

Mikor a szamár abbahagyta a panaszos hangot, mint valami segélykiáltást, a tehetetlenség utolsó feljajdulását, – Tuskó, akinek új ötlete támadt, felkiáltott:

– Hé, Sulyok pajtás, húgocskám, gyerünk csak, egy kis orvosságot adunk be a komának!

És amíg a másik ember erőszakkal szétfeszítette az állat összezárt állkapcsait, Tuskó benyomta a puska végét a szegény pára torkába, mintha gyógyszert akarna belétessékelni; – aztán így szólt:

– Vigyázat, húgocskám, gyün az a kis jóféle hashajtó!

Azzal megnyomta a ravaszt. A szamár három lépést hátrált, lezökkent a hátulsó felére, megpróbált felkapaszkodni, végre oldalt dőlt és a szemei lecsukódtak. Az egész vedlett, öreg test vonaglott; a lábaival úgy kaszált, mintha futni akarna. Fogai közül ömlött a vér. Nemsokára nem mozdult többé. Kiszenvedett.

A két ember nem nevetett: nagyon hamar vége volt a históriának, meg voltak rövidítve.

Maillochon megkérdezte:

– Aztán most mi legyék?

Labouise felelt:

– Ne félj, hugocskám, csak vigyük a csónakba, az éccaka még lesz vele egy kis nemulass!

Visszamentek a dereglyébe. Az állat hulláját a fenékbe rejtették, betakarták friss fűvel, – azzal a két csavargó végigterült a fű-rétegen és újra elaludt.

Dél tájban Labouise a szúrágta, sáros csónak valami titkos rekeszéből elővett egy liter bort, kenyeret, vajat, meg nyershagymát és falatozni kezdtek.

Mikor az étkezésnek vége volt, újra lehevertek a döglött szamár fölé és újra kezdték az alvást. Alkonyatkor Labouise felébredt és megvárva társát, – akinek az orra úgy harsogott, mint holmi orgona – kiadta az ordrét:

– Húgocskám, gyerünk! előre!

És Maillochon nekilátott az evezésnek. Szép lassan jöttek visszafelé a Szajnán, idejük volt bőven. Végigsiklottak a vízililiommal virító partok mentén, az illatos galagonyák mellett, amelyek a vízre bókoltak fehér virágcsomóikkal; a lomha dereglye átillant a lapos lótuszlevelek fölött, félrehajtva a sápadt, gömbölyű, csörgő-formájún széthasadt virágokat, amelyek mögötte újra fölegyenesedtek.

Mikor a Sarkantyú kerítés falánál jártak, amely elválasztja a saint-germain-i erdőt Maisons-Laffitte parkjától, Labouise megállította a barátját, hogy elmondja neki a tervét, amelyet Maillochon csöndes és hosszantartó röhögéssel fogadott.

Bedobálták a vízbe a füvet, amely a dögtetemet fedte, majd négy lábánál fogva a partra emelték az állatot és elrejtették, egy kicsit odább, a bozótosban.

Aztán visszaszálltak bárkájukba és Maisons-Laffitte alá hajókáztak.

Koromsötét éjszaka volt, mikor beköszöntöttek Jules apóhoz, aki vendéglős és borkereskedő volt egyszemélyben. Amint észrevette a két cimborát, odament hozzájuk, kezelt velük, leült az asztalukhoz és megkezdődött a diskurálás mindenféléről.

Tizenegy óra tájban, mikor az utolsó vendég is elment, Jules apó odavágott a szemével Labouise felé:

– Na, oszt’ van-e valami?

Labouise rándított egyet a fején, úgy mondta:

– Ahogy vesszük, van is, meg nincs is.

A vendéglős tovább firtatta a dolgot:

– Tán csak afféle apró holmi? Szürke jószágocska?

Ekkor Tuskó koma, beleeresztve a kezét gyapjúinge mélyeibe, fülénél fogva előhúzta az egyik nyulat.

– Három frank párja…

Hosszú alkudozás kezdődött. Végre megállapodtak kettőhatvanötben. A két nyúl gazdát cserélt.

Mikor a két zsivány felkelt, Jules apó, aki szemmel tartotta őket, újra megszólalt:

– Más is van a ti bögyötökben, csak nem akarjátok megmondani!

Labouise visszavágott:

– Mér’ ne vóna? – csak semmi közöd hozzá, kis ember vagy te ahhoz!

A korcsmáros feltüzelve sürgetőzött:

– Szóval nagyobb darab, mi? Szóljatok, hátha megegyeznénk?

Labouise, aki a zavartat játszotta, úgy tett, mintha a szemével kérne tanácsot Maillochontól, aztán vontatottan felelte:

– Hát így vót. Lesen vótunk a Sarkantyúnál, mikor eccer csak valami mozog a bokorba, mingyár balra, a fal véginél. Sulyok odadurrant egyet, trafált. De megléptünk, vadőr-szagot éreztünk. Nem t’om megmondani, hogy mit lűttünk, mer’ ha eccer nem tudom, hát nem tudom. De hogy nagy test vót, az biztos. Mit mondjak, mi vót? Ha akármit szólnék, becsapnálak, pedig tudod jól, húgocskám, hogy ha veled beszélek, ami a szívemen, az a számon.

A korcsmáros belereszketett, ahogy kérdezte:

– Tán csak nem őzbak, te!

Labouise újrakezdte:

– Lehet is, meg nem is… Aszontad, hogy őzbak?… Mér ne?… Vót akkora, mondjuk, mint egy szarvastehén… Vagyis hogy a világér se aszondom, hogy szarvastehén vót, mert hát hiszen nem tudom,… de mér ne vóna az?…

A kocsmásgazda tovább firtatta:

– Hát ha éppen hímszarvas?

Labouise arrább lendítette a kezét:

– Azt má’ nem! Hímszarvasnak nem vót hímszarvas, az az egy biztos, az nem vót! Azt látni kellett vóna, kilátszott vóna a bokorból. Nem, szarvasbika semmiesetre se vót.

– Mér nem hoztátok el? – kérdezte a korcsmáros.

– Mér? húgocskám, hát azér, mer ezután má’ így lesz, helyibe kell jönni az árunak. Vevő mindig akad. Egyszerű az egész: az ember arra megy, csak úgy véletlenül megtalálja az árut, fogja, viszi. Nem reszkíroz semmit a legénység. Tiszta sor.

A lacikonyhás gazda azért még gyanakodott:

– Osztán, ha má’ nem is vóna ott?

Labouise újra felemelte a kezét:

– Hogy ott van, arrúl az egyrül biztos lehetsz, fogadok! Balra, az első bokorba. Hogy miféle dög, azt nem tudom. Csak éppen azt, hogy nem szarvasbika, azt az egyet igen. A többi a te dógod, nézd meg. Húsz frank, ha helyibe jössz… gilt?

A másik még habozott:

– Nem hozhatnád mégis el?

Most Maillochon vette át a szót:

– Elég vót a tréfábul. Ha őzbak, ötven frank, oszt idehozzuk, ha szarvastehén, hatvan. Egy vassal se kevesebb!

A korcsmáros döntött:

– Szóval húszér’ érte megyek. Rendben van. És paroláztak.

A lacikonyhás aztán kivett a fiókból négy kövér ötfrankost, amit a cimborák zsebrevágtak.

Labouise felkelt, kiürítette a poharát és indult kifelé. Mikor már-már kilépett a sötétbe, még egyszer visszafordult, hogy hangsúlyozza:

– Mondom, nem szarvasbika, az egyszer biztos. De mindegy… hogy ott van, az szent! Ha semmit se találnál, visszaadom a pénzt!

Azzal eltűnt az éjszakában.

Maillochon, aki a nyomában lépkedett, nagyokat döfött a pajtás hátába, – nagyon oda volt a jókedvtől.