Oh, milyen régen, milyen zavaros messzeségből érzem most az időt, mikor utoljára itt jártam; alig lehettem több tizennégy évesnél. Most, hogy ilyen sietve, rohanva nekieredtem az életnek, bolond forgataga kidobott egy percre. Egy késlekedő vonat akaratlan ittmarasztott nehány órán át, és a csendes, opálos hajnalszürkületben végigbarangolom a szülővárosomat.

Egymásra ismerünk. A nagytemplom szögletén két kézzel szorítom le a kalapom, mert belekapaszkodik a szél, a zabolátlan, vad, össze-vissza alföldi szél, épp úgy, mint régen, mikor iskolás koromban itt befordultam. Keresem az akkori lépteim nyomát, de hányszor szétfujhatta azóta! Hogy megtépázott néha, a táskám, a szétesett irkalapokat hogy’ dobálta a piarista-klastrom falához, míg a lányok, a társnőim kacagva néztek a túlsó oldalon. Emlékszem, gyűlöletesek voltak, kárörvendők és gúnyosak, az asszony minden gonosz maliciája a másik asszony iránt benn volt e tornablúzos, kurtaszoknyás kicsi felsőbbleányokban. Nem szerettek, mert egyeseket kaptam és kitüntető aranyérmet a vizsgán, de mégis mind köribém sereglettek, amikor betértem odaát a Kisvíz-utcába, Matolcsi szatócshoz. Meg kell néznem, ott van-e még az a kicsi bolt, ahol egy krajcárért a csodálatos formájú nagy cukrokat árulták: átlátszó tyúkokat, piros elefántot, pólyásbabát, krumplicukrot… Haj! Krumplicukor, szappancukor, töltött csokoládé, ti első érzéki vágy, korrupció, társadalmi tekintély a furcsa iskolai szövetkezésekben. A vigyázó nem írt fel a fekete táblára és a szomszédom horgolt nekem három sort egy szem cukorért. Tíz éves lehettem akkor és az iskolánk, oh, a helyén valami emeletes vendéglő épült azóta.

Tíz éves voltam és nemrég kerültem haza nagyon betegesen egy távoli apácakolostorból, ahol már három évet töltöttem volt akkor; három évet fejlődés nélkül, elkényszeredve, látomásos, beteg gyerekfantáziával és gyönge, kicsi testtel. Ott sohasem láthattam eleven, sárga napsütést, mezei virágot, vagy csak egy élő, igazi kutyát sem. Azért lehettem én egészen más, mint a többi gyerek.

A Megye-utca házai ezek. Az első, álmosan mosolygó napsugár szembekacagja mind a régi, zsalus ablakokat, a rokoni portákat, ahol annyiszor jártam, majd sunyi, szélestornácú kis svábházakat túlról, és néhány takaros, iparkodó kis vadonatúj polgári lakást. Már halad a város; »Gőzfürdő« látom aranybetükkel írva és »Városi tornaterem«, de a szögletben zöld hársfalombok között még ott szégyenkezik a keresztanyám ócska, meglippent kis sárga háza. Nagy csendesség van itt még és a régi, bezárkózott ismerős tanyák ugyanazt álmodják, tudom, amit én, hogy a régi embereik pihegnek a hunytszemű ablakok mögött és a régi alakomban járok közöttük, mint jártam egy tucat esztendeje.

Hogy is jártam akkor? Valami csudálatosan szomorú ügyetlenség lehetett a lépéseimben is, éreztem, és nem tehettem róla. A könyvestáskát mélyen lelógattam és gondozatlan, nagy cipőimben egyre megbotlottam az egyenetlen utcai kövekben, a földet néztem és elfelejtettem köszönni a néniknek. Mert nagy és komoly töprengések ülték meg kicsiny agyamat. Világtörténelmet kezdtünk tanulni akkor, és éjenkint nedves homlokkal, lázas aggodalommal gondoltam rá, nem vagyok-e istentelen, ha »görög vallás«-ról olvasok és a tévelygő, hitetlen pogányok dicséretét hallgatom a tanár úrtól. Mikor a tanár úr maga is eretnek, és az egyiptusiak kétezer évig imádták a napot és az Isten nem sujtotta őket kénköves esővel, sem szörnyű nagy építésüket a babiloni nyelvzavarral. Igen, a kolostorból akkor csak nemrég kerültem ki a szabad levegőre.

Az utcán néha láttam a rokon néniket, amint egy-egy zsalu mögül könnyezve néztek rám és hallottam a sóhajtást: »Mit szólna szegény apja, ha látná?« Ó szegény nem láthatta már az ő szemefényét, kinn aludt egy aranybetüs kőemlék aljában, a temető rácsos kapuja mellett. Amikor meghalt, elküldtek engem, mikor pedig hazakerültem, már volt új apám, meg két aranyos, pici testvérkém.

De igazán nem ők voltak az okai, ha szomorú, félszeg, ügyefogyott gyerek voltam. Hogy valamennyire fölösleges vagyok, azt csak a buta kis ösztönöm sejtette egy kicsit, de otthon azért nem bántott senki. Habár az édesapám idejében egyre a nyakamon ült is a bonne, most azért szívesen futkostam a boltba riskását hozni, óvóba kísértem a kicsinyeket és szegény mesterleányokkal, a nagynénéim viselt ruháiban jártam az iskolába. Észre se’ vettem. De meggyengült kis szemem egyre hunyorgattam a világosságtól és egy ásító kutyától rémülve szaladtam el, mert »rám tátotta a száját«.

Lehet, hogy nem is egészen a kolostor műve volt ez, hanem velem született. Tizenkét éves koromban még nem ismertem az órát és a harangszót nem különböztettem meg a toronyóraütéstől, sem a hatost a húszkrajcárostól, de a középkori céhek és lovagok rendjéről írt feladványom »feltünést keltett« és az osztályfőnököm valósággal ünnepelt. – – Akkor határozta el nálunk a családi tanács, hogy akármi áron, tanulnom kell; a negyedikből majd fölvesznek az ötödik gimnáziumba, tanulni és kenyeret keresni, mert csunyának indulok és úgy sem fog senki feleségül venni. Akkor egy csöppet sem zavart ez.

Nem zavart később sem, amikor az álmaim elkezdődtek. Kívül csupa tragikomikus esetlenség volt az egész gyerek, aki voltam, de a bensőm tele erős elméleti fogékonysággal és nagy, merész, gyönyörködő fantáziával. Az első álmom, még régebben, tudom, egy beszélni és járni tudó játékbaba volt. Akkor még játszottam, de mindig csak egyedül. Majd vonatvezető voltam a kertbe halmozott épületfa-rakáson, majd várkisasszony a padfeljárón, ahol törött állványból, rossz vasalópokrócból meg egy zsámolyból rendeztem be szobát. Mindig főszemély voltam és főcselekvő, az utasok, jobbágyok, udvari dámák pedig csupa láthatatlan levegőalak, azt gondolták, azt akarták, amit én, és milyen jól lehetett bánni ezekkel!

Az álmodozások este voltak lefekvéskor, naponta tovább fűztem, kidolgoztam őket és eltartott hónapokig is ugyanaz. Később egyszer, emlékszem, képzeletben én voltam az aranyhajú viasz Afrodite, akit a cédulaház megett a plasztikumban mutattak vásárkor, mikor nyertem is egy kék cserépvázát és az én ágyam körül is bámuló tömeg hullámzott. Ezt már a szerelem álma követte. – – –

Még csak itt, a kis kaszinósikátoron szaladok át és beérek a mi utcánkba, a Könyök-utcába, ahol akkor laktunk. Meglelem-é a házat, az öreg postamester nagy, verandás kőházát, ahol egy csöpp udvariszoba merész és forró, ideges, képtelen és gyönyörű látomásokkal borult fölém. Szerelem! Valami nagyon eltitkolt fájdalmas és különös helyzetet gondoltam ki és megcsináltam a képzelt regényem minden részletét: a hőst, – az ismeretlent, – – és mindez oly őrületesen szép volt. Bolond dolog és nagyon szégyenlem magam, de most érzem, hogy újra tudnám kezdeni az egészet, lángoló önfeláldozással körülvenni az erős és megalázkodó, gonosz és végtelenül finom jellemet, az egész paradicsomkerti bűvöletet, akivel soha, soha nem találkoztam. Ejh, ezt nem is lehet elmondani! –

Jó hogy idáig jutottam. A ház még a régi, csak a haederalomb fakult meg a lugas körül és a mostani lakója nem tartja olyan tisztán, mint az én anyám. A valóság színében lám fakóbb és jelentéktelen ócska ház ez is. Igen! Jó volna újrakezdeni mind a régi álmakat, de csak úgy, ha a valóság nem szólna közbe!

Tizennégy éves voltam, amikor beleszólott és fölrezzentett valami kicsi történéssel, ami nélkül, érzem, egészen, egészen másforma volnék én, mint amilyen most vagyok. Vajjon milyen volnék, – vajjon örökre elveszett az a forma?

Tizennégy éves voltam és a keresztanyám kisütötte, hogy valamiképp »ügyesednem« kell. Alányi úr, a táncmester, épp akkor toborzott a mi városunkban és engem, névnapi ajándékul beiratott a keresztanyám.

Nagyon kelletlenül fogadtam és dühös voltam, amikor először felmentünk. Nagy dolog az. Két órán keresztül füzőben és szűk cipőben lépegetni, botorkálni, mikor a vizsga közel, otthon sok a lecke, én úgyis csunya vagyok, azt mindenki mondja, és az álmaim szomorú hőséhez, a képzeletbelihez e nyirottfejű, izzadtkezű kamaszok úgy sem illettek. Volt egypár jóarcú diák is köztük, és boldogan keringőzött velük egyre a szőke Irén, a főfő iskolai ellenségem, aki háromból bukott, de úgy mondja, harminckét ruhája van. Mulattak, vihogtak, szemfüleskedtek mind, én pedig idegenül és szorongva álltam köztük, és elkábított a meglepődés, hogy a társnőim a kamatszámításon és lovagrendeken túl egy más életet is éltek, előttem ijesztően ismeretlen, vidám, kacagó, léha életet, barangoltak iskola után, ismerkedtek a fiukkal, tényeket, apró viszonyokat éltek át és szédítően, csodálatosan »megügyesedtek«. Mennyi apró pletyka, mennyi titkos szójárás, amiről nem tudtam eddig. A leckeórán megszoktam az elsőség büszke érzését, de itt – hogy mertem idejönni? Az ő birodalmuk ez és bosszút fognak állani rajtam. Irén gúnyos, fölényes jóakarattal utasított néha jó hangosan; – oh, milyen titokban csináltam én az ő dolgozatait, én pedig erőlködtem és számoltam a lépéseket, – mikor lesz vége! Ha nőválasztó volt, egy világért sem mertem odamenni valamelyik fiúhoz és kotilliont tűzni, szégyeltem és behunytam a szemem, ha a táncmester kézenfogva odavitt egyhez.

A táncmester, emlékszem, kedves, fürge öreg bohém lehetett, most valami mágnásklubnak a titkármindenese. Vívómester is volt, muzsikus is, még anyámat is ő tanította és ezen réven mindig nálunk uzsonnázott. Tréfás jóakarattal iparkodott velem, de nem volt sok haszna. Untam a táncot és ha csak lehetett, kibujtam alóla. A tourok úgyis szédítettek, a csárdásban elfáradtam, hát egyszerüen és megokolás nélkül azt mondtam »nem táncolok!« vagy őszintén kimagyaráztam, hogy »nincs hozzá kedvem!« Nekem senki, sohasem mondta meg, hogy ez botrányos és sértő illetlenség, de lehet, hogy más lánynak sem mondják azt úgy meg, egyenesen, hanem a szemes és életrevaló lánynak ki kell találni, meglátni az ilyesmit. Én nem találtam ki. Később már nem igen akadt táncosom az Alányi úr beavatkozása nélkül, és én órákig is nyugodtan ülhettem az ablaknál, kinézve a szürkülő nyári estébe, a szálló felhőkre. Nem is hallottam az ütemverő kattogását és a muzsika-cincogást, rekedt vezényszókat, a lábdobogást és a táncolók gúnyos nevetését a hátam mögött.

Csak akkor vettem észre, mikor már óriás hullámokban fellángolt körülöttem a vak, szenvedélyes gyűlölködés. Azt hiszem, a társnőimnek sok részük volt benne, hisz Irén megbukott háromból, – – egyszer csak a lányok összesúgtak udvarlóikkal, a diákok fennhangon fogadkoztak, hogy bosszút állanak és mindenki gúnyosan nézett össze a másikkal, ha hozzájuk szóltam. Már tudtam, hogy valami készül ellenem.

Irén egyszer csak szokatlanul kedves volt hozzám, odajött az iskolában, és tüntetve, kacagva emlegette a nagy, rendkívüli eseményt, egy buta vizsgánál ezerszer fontosabbat, ami el fog jönni: – – egy hét csak és meglesz a próbabál és neki már lefoglalták mindegyik táncát. Bál, bál! visszhangozták a folyosók és a nagy, térképpel borított falak. A lányok lázas, boldog készülődése csaknem átragadt rám is, amikor egyszerre, nem tudom, melyik szóra, vagy mosolyra, minden világos lett előttem. Megértettem az egész nagy szörnyüséget, ami rám várt. E könnyelmű, léha, víg leányok serege most bosszút áll az én csunya provokáló jóságomért, iskolás tudományomért, a diákok összeesküdtek a fiatal szivek mérhetetlen gyűlölködésével, hogy én, én egy tapodtat sem fogok táncolni a bálon. Borzasztó! Egyetlenegy fiú sem fog felkérni és ülni fogok egész este, mert akkor már nem parancsol a táncmester.

Eddig nem is igen tudtam, hogy az is valami szégyen, olyas, mint a szekunda, vagy még nagyobb. Hisz a táncórákon olyan örömmel ültem. De most megtudtam, hogy a bál egészen más. Oda eljön anyám, a nénik és keresztanyám is készül, aki beiratott és ott táncolni kell, kell, szégyen vagy diadal függ a kicsi frakkok szeszélyétől.

Iszonyuan megrémültem, de otthon nem mertem szólni. Készült a ruhám is, kicsi kék battiszt, egy darabját a multkor leltem meg, és legyező a bájos, kedves gavottehoz, amit külön táncolt négy pár és a jó Alányi bácsi engem is belevitt. Ámbár ezt szerettem, – e végtelenül kifejező mozdulatokat, – éreztem, hogy nem csinálom rosszul. Alányi bácsi akkor is mindig nálunk uzsonnázott.

Az idő pedig egyre sietett, a napok gyilkos kis szenzációi elhalványultak, mert már csak két nap a híja és el fog következni az életem első nagy veszélye, a szivetfacsaró, árnyékotvető nagy keserüség. Oh, hogy szerettem volna nagybeteg lenni és mennyit sírtam akkoriban. A ruhám is elkészült és a hajamból egypár fürtöcskét rövidre vágtak a homlokomnál. Istenem! Pedig igazán jól állt nekem.

Uzsonna idejére már fel kellett öltöznöm tetőtől talpig, mert azután anyám öltözött. És a tükörbe néztem.

Néhány kedves szalagcsokor, üde csipke fedte most először az alig bátorkodó, fiatal vállamat, a hajam puderos volt a gavotte miatt és a kezemen könyökig érő, magas bőrkesztyü. Ejh, csinos voltam. Az Egyetemes Regénytárban is megesik, hogy Neville kisasszony, vagy más jókedvű angol lányok csúf kis szörnyetegekből, csak úgy máról holnapra, formás missekké vedlenek. De ebben van is valami. A leánygyerek egyszer csak észrevétlenül megnyúlik, hozzánő a kezéhez-lábához, az orra megformásodik, egyszer a tükörbe néz és megpróbálja a száját, hogy’ jobb? Frizurát csinál és gondozni kezdi a körmeit.

A tükörbe néztem és hirtelen, újra elsápadtam. Elfogott a rémület! Mi haszna mindez, ma mégis elér a legnagyobb szégyen, nem, nem szabad odamennem! Mit fog szólni az anyám.

Az öreg táncmester már ott volt, hogy elkisérjen minket és egyre csak az én arcomat nézte uzsonna alatt. Mikor kiléptünk a kapun, megfogta a kezem.

– Ejh, hát ne féljen! Csacsi! minden jól fog menni.

Mi volt ez? Sejt valamit? Oh, hogy szerettem volna elmondani neki az egészet, hogy mitől félek és megkérni, hogy segítsen rajtam. Olyasmit gondoltam, hogy a bál előtt a nevemben bocsánatot kérne Alányi bácsi az ifjuságtól és a lovagiasságukhoz apellálna. Erre is kész lehettem volna ijedtemben, de nem mertem szólni, ő pedig mosolygott.

Mikor beléptünk, újra összesúgtak a lányok és láttam a harmincruhás Irént, a szőkét; a nyolcadosztályos Bódy Pista karján lebegett végig a termen gúnyos szép arcával, az asszonyosan díszes lilaszínű ruhája után kicsi úszályt hordozva, egész nagyleány módra. Most járok, járok az utcán és szorongva keresem egy évtized mulva azt a vendéglőt, megyei kaszinó termét, ahol akkor, mint egy kelepcébe került reszkető veréb, szomorúan bujtam meg egy sarokban. A gavotte is megvolt, a kedves, enyelgő ide-oda hajlongás, aztán a többiek magántáncai és azok alatt én készséggel és remegéssel tele ültem ismét a helyemen. Milyen mérges lesz anyám, szegény, gondoltam keserűen. Hiába volt a ruha és minden költség.

Mikor pedig az első tour zenéje rázendült, igen, egészen álomszerű az, ami történt. A terem másik végéből mintha egyenest ide, felém közeledett volna valaki, aztán a táncmesterrel egy másik és a cigánypódium közeléből is egy és majdnem egyszerre mormolták el a nevüket. Habozva álltam fel. Nem tévedek? Valaki ül a hátam megett talán, de senki! Valami nagyon furcsát éreztem, egyszerre csak körben megfordult körülöttem egy kicsit ez az egész kerthelyiség, az asztalok gyertyalámpái, a gyantázó prímás és a trécselő mamák. A vér a halántékomhoz tódult, – úgy tudom, már mosolyogtam, – de csak gépiesen még, a következő percben pedig egyszerre egy nagyot, mélyet lélegzettem, de talán csak a lelkemmel. Csodálatosan tiszta, diadalmas ösztönnel megéreztem a helyzetet és már uralkodtam is rajta. Hirtelen mozdulattal összecsaptam a legyezőm, kiegyenesedtem jó magasra és ujjongó megkönnyebbüléssel, ragyogó, biztos mosollyal végignéztem rajtuk. Szép, nagy diák volt mind a három, csinos, elegáns és igen, biztosan tudom, hogy nem az itteniek közül valók. Sohase’ láttam még őket.

Aztán szólni kezdtem nyugodt biztonsággal, mint bármelyik ünnepelt leány. Az egyiknek karjára tettem a kezem, a többivel kacérkodtam és mondtam bocsánatkérőn:

– Ugy-e, nem haragszanak? De ő egy lépéssel előbb volt itt. Úgy-e?

– Ha megengedi, – a következőt!

– Igen!

A táncból visszaintettem a legyezőmmel. Kitől tanultam egyszerre meg ezt a diszkréten könnyed, kacér mozdulatot? Kiváltotta a perc, a helyzet, a szívdobogásom, remegő diadalom, amit még elronthatnék, az elkeseredett, dacos, erős akaratom.

És a tánc? Hisz jókedvű, izgatott, mámoros voltam ama perc óta és hát abba csak bele kell jönni. Már várták a második tourt, aztán a harmadikat és akkor újra kezdődött. Csak a harmadiktól jutott eszembe megkérdezni:

– Tulajdonképp honnét kerültek maguk ide?

A szomszéd város nevét említette. A táncmesterünk felváltva tanít ott és itt a hét három-három napján és az itteni próbabálra áthozta a legválogatottabb növendékeit. Tehát Alányi bácsi ajánlott a figyelmükbe és nem is mutatta be őket másnak kívülem.

Ennyi hát az ő érdeme volt, talán az uzsonnáké. De a három gyerekfiú azután se’ azért se’ keresett fel mást, versenyt mulattattak a vacsoránál is, a következő táncok alatt is, ejh, hisz régen volt, hát én tudom, hogy csakugyan kedves voltam akkor. Hisz minden leány tud bájos lenni. Tüzelt a dac, mámorított a dicsőség, replikáztam, bonyolítottam, leköteleztem és zavarba hoztam őket, olyan taktikával, mint akármelyik egészen kész bálkisasszony. Éjfél előtt aztán megállt előttem Bódy Pista, az itteni diákság donhuánja. Egypár enyelgő csípősséget mondtam neki a »nem egészen jóízlésű hajszá«-ról, a »gavallériátlan eljárás«-ról, de mosolyogtam rá, amíg mentegetődzött. Aztán meg volt törve a jég. Most már volt táncosom a helybeliektől is bőven.

Én nem tudom már, hova lett, mivé lett azóta az a három ifjú ember, a nevüket is elfelejtettem, a nyomukat, az emléküket is hasztalan keresem a hajnalodó kicsi városban. Nemsokára megindul velem a vonat és elvisz újra, mint elvitt azután nemsokára, az életbe, a kénytelen sürgölődésbe és messzire vitte őket is bizonnyal. Pedig szeretnék találkozni velük és meleg barátsággal kezet szorítani, amiért megcsinálták az első-utolsó bálom hangulatát és öntudatossá érlelték bennem egy kissé az embert és az asszonyt. Alapjában talán gyerekség, az életem legkedvesebb csacsisága volt az, de én mégis érzem, hogy nélküle egész másmilyen volnék most, mint így vagyok. Vajjon milyen volnék akkor?