Történik: a tanárképző-iskola épületében, egy nagyobb vidéki városban.

A folyosón hegyesbajuszú, fiatal tanárnövendék szíves buzgalommal kalauzolt végig egy 15–16 éves, zavart és félős gyerekleányt. Aztán kitárta neki a nagy, szárnyas ajtót.

A tanuló: Ez a fogadószoba, kisasszony. A nagyságos igazgató úr benn van a következő szobában, de mindjárt kijön, csak méltóztasson itt várni.

A leány (barnahajú, csinosnak igérkező, sugárnövésű, de azért teljes, mint egy fiatal búzaszár. Egyedül. Egy nagy, mélytámlájú karosszékre ül, de csak a legszélére, onnét lesked szét a szobában és csaknem szavakkal gondolkodik): Milyen szép íróasztal, csupa simaság, egyenesség. Itt szokott dolgozni. Sok dolga lehet, – mégis, két ilyen nagy intézet! Nálunk ugyan minden írást az internátusbeli őnagysága csinál, de azért mégis. Most tanít is. Nagy jövője van neki, a nagyságos úrnak; a többi öreg papok mondták Pali bátyámnak, hogy ez hamar püspök lesz. Olyan gavalléros, szabadelvű püspök, – olyan is kell! Furcsa ember, furcsa szeme van, szinte szúró és mégse rossz, én nem félek a vizsgán se a szemétől, pedig szigorú, de azt mondják, társaságban és otthon ennivalóan kedves. Nem is félek. Sok finomság van benne, azért hívják itt szalonkígyónak. Valami kígyós van rajta, de nagyon jószívű, mindenki mondja. És nem is kell nekem valami nagy dolog tőle. Milyen jó ez a nagy ottomán! És fenn a kályhán az a szobor, Diana, gipszből. Hol is van az eredeti torzo, – Louvre, – nem, Vatikán! Pedig tanultuk. Csak a félkeze van meg a nyilakkal. Sikerül a dolgom, Diana istennő?

Diana mélyen hallgat. A benyíló ajtaja felcsattan és az ajtóban megjelenik a nagyságos főtisztelendő igazgató, címzetes kanonok, pápai kamarás, stb. Magas, nagyon szikár alak, keskeny, szinte aszkétás arc és ajak és nagyon eleven, mélyennéző világoskék szempár. A kora negyventől hatvanig, pontosan meg nem határozható, hosszú mutatóujján nagy pecsétgyűrü, derekán lilaszínű cingulus.

Az igazgató (a finom kenetesség hangján, miközben mindkét kezét nyujtja a belépő felé): Aá, egy kis leányvendég! Hát mi ujság maguknál? Tessék beljebb kerülni. (A belső szobába vezeti.)

A leány: A városi felsőbb leányiskolából jöttem, – az internátusból, – nagyságos úr!

Az igazgató (jókedvűen): Azt látom a kalapján, csak maguk viselnek most ilyen kis kereket. Ide üljön, kisleány, az öreg divánra, ne féljen, nincs ott tükör. A felől férjhez mehet!

A leány: Oh!… (Megint szétlesked a szobában. Meglátja a nagyságos úr ágyán a gyönyörű kézi-hímzésű terítőt, az imazsámolyt és a dohányzóasztalt tiszafaberakással.)

Az igazgató (tapintatosan az ellenkező oldalon ül le, egy karosszékbe, szemben a leánnyal): No most már elmondjuk szépen, hogy mit akarunk, nemde, kisleány?

A leány (magában mosolyog, mert eszébe jutott, hogy egy mértanórán éppen hetvenkétszer mondta a nagyságos úr ezt a szót »nemde?« Ők megszámolták. Aztán elkomolyodik): Kéréssel jöttem, nagyságos igazgató úr! Nagyon szépen kérem, legyen olyan kegyes és írja alá nekem ide, hogy érdemes vagyok-e stipendiumra. Azért folyamodtam. Itt az igazgatónő őnagysága kártyája. (Átadja. Magában): Csakhogy már elmondtam. Túl vagyok rajta!

Az igazgató (átnyúl az asztalon az írásokért. A kezük nem ér össze): Ahá, látom. Hát elintézzük, persze, persze! Lássuk csak! A neve Bognár, ugy-e?

A leány: Bognár Mariska, kérem.

Az igazgató: Várjon csak! Rokona az a Bognár, nemde, aki itt főtitkár a biztosítónál?

A leány: Az a nagybátyám.

Az igazgató: A Pali, ismerem jól, az derék fiú. Most házasodik, nemde?

A leány: Igen, megházasodik és én épp azért szeretném az ösztöndíjat. Eddig ő taníttatott engem. Aztán itt már a hatodikba járok, jövőre el kell valahova mennem tovább tanulni.

Az igazgató (tüntető jóakarattal, amíg kedvtelve nézegeti a leányt): Persze, tovább tanulni, tanulni! Egyebet sem tudnak ezek a kis leányok, míg egész bele nem sápadnak, beleöregszenek. Okvetlenül kell az, hogy maga pályára menjen?

A leány (egyszerűen): Kell! Nincsenek szüleim. (Mosolyogva felnéz rá): Aztán meg, nekem igazán nem árt.

Az igazgató (nevet és felhúzza a szemöldökét): Azt látom. Hát persze, persze! A magam részéről a legszívesebben segítek. Várjunk csak, hisz én emlékszem magára. A harmadik padban ült, középütt, és magácska volt az, aki üdvözlőbeszédet mondott a névnapomon, most féléve, nemde?

A leány (szerény mosollyal): Én voltam.

Az igazgató (töprengve): Igen, igen! Az nagyon szép beszéd volt. A Röntgen-sugarak is benne voltak, nemde?

A leány: Igen!

Az igazgató: Hogyha az ember lelkébe is bevilágítnának, a maguk lelkében csak tanítványi hálát lehetne látni.

A leány: És szeretetet… (ijedten elvörösödik).

Az igazgató (nagyon jókedvűen nézi a zavart gyereket): Haháá! Tehát szeretetet. No várjon, Mariska, most kérdezek valamit, de egészen őszintén feleljen. Most én nem vagyok az igazgató úr! Mondja kérem, úgy-e, az ember sohasem lehet szeretetreméltó, ha a kathedrán ül? Úgy-e, nagyon kiállhatatlan minden tanár?

A leány (nekibátorodva, hangosan): No azt nem mondhatnám. Különösen az igazgató úr!… Azelőtt mind utáltuk a mértant, bizony, most mindenki örül, hogy az igazgató úr helyettesíti a Kérészyt, Kérészy tanár urat.

Az igazgató (akin mindjobban meglátszik, hogy ma egyébként is különös jó hangulatban van): No, ez derék, derék! Erre a vallomásra iszunk egyet, egy kis jó narancslikőrt. Magam csinálom. Most inni fog az egész hatodik osztály nevében… (A szép könyvszekrény csukott oldalából kicsi poharakat emel ki, tálcát, tiszta terítővel, üveg, mellette sütemények.)

A leány (magában): Milyen kedves hozzám, igazán nagyon kedves. Majd fogok mesélni a leányoknak.

Az igazgató (miután mindent elkészített, leül, most már közelebb a leányhoz, a diván melletti karosszékbe): Így, most koccintsunk! (Tölt.)

A leány (óvatosan bizalmaskodva): Kinek az egészségére?

Az igazgató (nevet): A Kérészy tanár úrért, hogy minél hamarabb meggyógyuljon és folytassa a mértant. (Isznak.)

A leány: Oó! Hiszen felőlünk meggyógyulhat, de még ezidén jobb volna üdülni neki. De persze, mi terhére vagyunk a nagyságos úrnak!

Az igazgató: Dehogy is! Korán is volna, még csak két órán próbáltam magukat, kis leányok. Sokkal jobbak, figyelmesebbek a fiúknál. Aztán maga, maga valódi kis tehetség, Mariska.

A leány: No, a mértanban…

Az igazgató: Hát nem a mértanban. A fogalmazásban. Az irodalom tanára el van ragadtatva magától és mindenütt emlegeti. Én is megnéztem az utolsó dolgozatát, Mikesről, nemde? A bevezetés gyönyörű, pedig az iskolai dolgozat volt.

A leány: Jé! Hogy emlékszik a nagyságos úr!

Az igazgató: Meglehetősen tudok emlékezni. Például magukat ritkán látom, de el tudnám sorolni mindnyájuknak a nevét, úgy ahogy sorba ülnek a padokban.

A leány (bátor és kissé kötekedő mosollyal): Hát ki ül a második pad szélén, a kályha felől?

Az igazgató: A szélén, várjunk! Egy jóképű szőke leány, olyan nagy koszorúba van a haja, szép, magastermetű, Appel Melanie, nemde?

A leány: Nagyszerű! Úgy-e, ő okos leány, igazgató úr?

Az igazgató: Hogy okos-e, nem tudom éppen, de olyan öntudatos, értelmes nézése van. Szimpatikus leány, nemde?

A leány: Jaj, ezt megmondom neki, – – hogy fog örülni! Jaj, – de mennyire fog örülni neki a Melanie!

Az igazgató (előrehajol, érdeklődve): Hát mért fog örülni annak?

A leány (újra pirosan): Azt nem mondom meg, az csak olyan gyerekség. Az iskolában – –

Az igazgató (még jobban föléhajlik és a diván karjára könyököl): No nézze meg az ember! (mosolyog.) Nekik titkaik vannak. Ez forradalom! Majd erősebb eszközökhöz nyúlok! (Keskeny állát huzogatja a kezével és kitartóan, erősen nézi a leányt.)

A leány: Jaj Istenem! Hát az semmi! Csakhogy ezelőtt Appel Mela is utálta a mértant, most pedig csupa egyesekre felel és egyebet se tanul. Az úgy van – – nálunk mindenkinek megvan a maga – – kedves tantárgya – – –

Az igazgató (egyre mosolyog és merőn néz rá, szinte fogva tartja a tekintetével): Hát magácskának, persze az irodalom!

A leány (elfogódva): Igen, de – – nem úgy! –

Az igazgató (felkacag): Hogy?

A leány: Nem tudom – –

Az igazgató (a két ujjával egyszerre átfogja a leány karját és erősen tartja): Nos, nos! Meg kell magyarázni!

A leány (nem mer mozdulni, nagyon zavartan): Csak úgy, hogy én nem sütöm ki a hajam magyar órára, sem a legszebb bluzt nem veszem fel.

Az igazgató: Melanie fölveszi?

A leány: Föl, a mértanhoz. És titokban olyan hideg vasba csavarja a haját, mert sütni tilos az internátusban, a szőke leányok azt majd mind csinálják.

Az igazgató (egyre erősen fogja a karját): Csak a szőkék? Ez baj! Tehát a maga haja sütetlen marad?

A leány (érezni kezdi, hogy a karja átmelegszik): Oh, az magától is borzas! (Mint egy megbűvölt madárka, zavartan, sebesen csicsereg): Én nem igen göndörítem. Csak egyszer soppal csináltam meg, az önképzőköri ülésre, mikor szavaltam. Akkor Tóth Margit nagyon lebírált, de az igazgató úr megsajnált és azt mondta, hogy a bírálat hibás és megdicsért engem. Pedig igazán nem tudok szavalni, csak beugrattak. Gyönge a hangom.

Az igazgató: No, ahhoz nem is kell kiabálni. Maga a szívhez tud szólni. Gyönyörű beszédhangja van, halk, behízelgő, ezer modulációt, az egész kedélyvilágát kifejezi. Milyen szép az, mondja csak a »Velszi bárdok«-ból: »Ah, lágyan kél…«

A leány (valami különös zsibbadtsággal dől a szék karjára, elfogódva, lágyan, szinte remegőn): »Haj, lágyan kél az esti szél Milfjord öböl felé, szüzek siralma, özvegyek panasza…«

Az igazgató (piros homlokkal): Nos? (A másik kezével a diván háta felől a leány derekához ér, a leány hátrahanyatlik kissé): Nos? Maga kis boszorkány. Kedves kicsi boszorkány! (Arcával a haját érinti.)

A leány (magában): Ez nagy dolog, tudom. Ilyen még egyikkel sem történt! Talán nem is mondom el egy leánynak sem. Fel kellene ugorni, de nem lehet! Aztán még van idő! Hisz ez még nem baj, ennyi még nem baj! – –

(Kívülről zaj hallatszik és a növendékifjú hangja, aki a külső szobába bevezet valakit): Tessék, tessék! A nagyságos úr odabent van!

Az igazgató (még egyszer görcsösen megszorítja a leány karját, aztán elengedi. Halkan, fojtott indulattal): Várjon meg itt, csak várjon, majd visszajövök! (Ki akar menni az első szobába, az új vendég elé).

(Késő. Egy termetes, kövérarcú asszonyság tágít be az ajtón. Bámész arcot csinál. A szeme ki van sírva, a hangja vontatott, éneklő.)

A termetes asszony: Nagyságos igazgató úr! A fiam dolgában jöttem, annak a rossz fiúnak. Szegény özvegy asszony…

Az igazgató (erőt vesz magán, elrejti kedvetlenségét, sápadtan és stereotip mosollyal nyujt kezet a vendégnek. Azalatt a kis leány feláll, hirtelen elsimítja a haját, gyűrött ruhaujját és vörösen, ziháló lélekzettel kifelé indul. Az igazgató hellyel kinálja az újonjöttet, aztán pár lépést tesz a kis leány után. Szárazon és jó hangosan): Tehát az ügye rendben van, nemde, kisasszony? Az írásait holnap átküldöm a directrice-nek, a legjobb ajánlatot írom rá. Isten önnel! Üdvözlöm a bácsit, Pali bácsit!

A csonka Diana (az átsuhanó leányhoz): Szaladj, siess, siess! (Int a nyilakkal.)

A napos tanulóifjú (miközben kaput nyit, ránéz a lihegő, arcából kikelt leányra és a bajuszkája alatt fiatalos maliciával gúnyosan mosolyog).