– Hallja csak, ezzel a szegény Parent-nal sehogy sincs rendben a dolog. Még se jó az, ha valaki mindig csak a nagyváros falai közt él. Beszéljen a fejével, magára talán hallgat. Bírja rá, hogy ránduljon ki néha a zöldbe. Nemsokára itt a nyár. Egy kis levegőváltoztatás helyrehozná az egészségét.

E naptól fogva a kasszíroslány, aki jóakaró szánalommal viseltetett a kitartó és hű vendéggel szemben, nem hagyott békét Parentnak:

– Ugyan, ugyan, Parent úr, határozza már el magát egy kis kiruccanásra. Olyan szép a vidék, ha jó idő van! Ha tehetném, mindig csak vidéken élnék!

És a kisasszony hosszasan beszélt neki álmairól, a boltokba zárt robotoló lányok egyszerű, bűvös álmairól, akik egész éven át csak a kirakaton túli mesterséges, uccai életet szemlélhetvén, vágyakozó merengéssel gondolnak a nyugodt és szelíd vidéki életre. Ott tündökő napfény aranyozza be a mezőket, a hűvös erdőket, az üde patakpartokat, a fűben heverésző jószágot s a mező minden virágát: a kék, a piros, a sárga, a lila és a fehér virágokat, amelyek oly törékenyek, puhahúsúak és illatosak s oly pompásan mutatnak, ha csokorba szedi őket az ember.

Maga a lány is kedvet kapott, hogy el nem ért és örökké elérhetetlen vágyáról beszéljen a szomorú, öregedő vendégnek, aki kedvteléssel hallgatta. A vendég ezentúl már a kassza közelébe ült és itt csevegett Zoë kisasszonnyal a vidéki élet gyönyöreiről. Így aztán lassanként homályos vágy támadt benne, hogy megnézze, vajjon valóban oly elragadó-e az élet Párizs falain túl.

Egy reggel a következő kérdéssel fordult a kisasszonyhoz:

– Mondja csak, hol lehet Párizs környékén jól ebédelni?

– Menjen ki Saint-Germainbe. Ott olyan szép!

Régen, jegyes korában, megfordult ott Parent úr. Elhatározta, hogy oda megy.

Egy vasárnapot választott ki, minden különösebb ok nélkül, csupán azért, mert kirándulni vasárnap szokás, még ha egész nap semmit sem csinál is az ember.

A következő vasárnap reggelén tehát kiutazott Saint-Germainbe. Ragyogó és meleg júliuseleji nap volt. A vasúti kocsi ablakán kibámulva, közömbösen nézte, miként iramodnak szembe vele a fák, távíróoszlopok s a párizskörnyéki furcsa kis házak. Szomorú volt s nagyon únta magát. Sajnálta, hogy szokásaival szakítva, engedett az ujdonság ingerének. A mindig változó s mégis mindig ugyanazon tájék fárasztotta. Szomjas volt; szeretett volna minden állomáson leszállni s az épületen túl megpillantott kocsmába beülni s egy-két pohár sör elfogyasztása után az első vonattal visszautazni Párizsba. Az utat rettenetesen hosszúnak találta. Elült volna napokig nyugodtan, ha maga előtt ugyanazokat a dolgokat látja, de ülni s mégis folyton helyet változtatni, nem mozdulni s maga körül az egész világot bomlott száguldásban látni, szerfölött fárasztónak és idegesítőnek találta.

A Szajnát mégis bizonyos érdeklődéssel nézte, valahányszor átrobogtak rajta. A chatoui híd alatt meztelenkarú evezősök ütemes csapására hosszú, könnyű csónakok hasították a hullámokat.

– Ezek a fickók bizonyára nem unatkoznak, – gondolta magában Parent.

A pecqi híd két oldalán föltűnő kies partvidék szíve mélyén homályos, bátortalan vágyat ébresztett folyóparti barangolások után. De a hivogató kép eltűnt, a vonat sötét alagútba fúrta magát, amely után mingyárt a saint-germaini állomás következett.

Parent leszállt s fáradtságtól kimerülve, hátratett kezekkel ballagott a fákkal, virágokkal díszített terasz felé. A vaskorláthoz érve megállt, hogy végignézzen a látóhatáron. Hatalmas síkság tárult ki szeme előtt, végtelen, mint a tenger, mindenütt zöld és telehintve városoknak beillő falvakkal. A széles térséget fehér utak szelték át, összefolyó erdőszigetek élénkítették; Vésinet tavai csillogtak, mint öntött ezüst és Sannois és Argenteuil messzi dombjai könnyű, kékes ködfátyol alatt ellégiesítve rajzolódtak ki. A nap bőséges, meleg fényben fürösztötte az egész óriási tájat, amelyet még kissé elfátyoloztak a reggeli párák, a hirtelen fölmelegített földnek kigőzölgése és nedves lehellete a Szajnának, amely mint végtelen kígyó, mezőket szelt át, falvakat került meg, s engedelmesen húzódott végig dombok lábánál.

Langyos, fák nedvétől és virágtól illatos szellő cirógatta a bőrt, ömlött be a kebelbe és a vért megpezsdítette, az elmét felvidította s a szívet megfiatalította.

Parent mohón szívta be a levegőt és a nagy fénnyel elöntött távlatba belevakulva, megelégedéssel morogta:

– Ejnye no, hiszen egészen jó itt!

Néhány lépést tett előre; majd újra megállt. Egészen új és ismeretlen dolgokat fedezett fel; nem szemmel látható dolgokat, hanem olyanokat, amelyet csupán a lélek tud előre megsejteni: a boldogságnak lehető, megcsillogó igézetét, egy egészen új, soha nem is gyanított életet, amely most szinte megnyilatkozásként tárult föl előtte, amint e végtelen táj látóhatárával szemben állt.

A földet elöntő fénytenger láttára nyilván érezte eddigi életének kicsinyes, sivár szomorúságát. Látta kávéházban eltöltött komor, egyhangú, gyötrelmes húsz esztendejét. Utazhatott volna, mint mások, mehetett volna messze tájakra, idegen népek közé, tengerentúli, csodálatos világokba; érdeklődhetett volna tudományok, művészetek iránt és szerethette volna ezt az ezerarcú, csodálatos életet, amely lehet vidám, lehet megindító, de mindig változik, mindig kiismerhetetlen és roppant érdekes!

Most már késő. Az élete még néhány pohár sör, amelyet ki kell innia; azonkívül semmi: sem család, sem barátok, sem remény, sem érdeklődés akármi iránt is. Végtelen szomorúság fogta el: szeretett volna elszaladni innen, visszamenni, elbújni Párizsban: a kocsmai élet butító egyhangúságába. Mindazt a gondolatot, álmot és vágyat, ami a fáradt szívek mélyén aludni szokott, fölébresztette, megmozgatta a mezőkön csillogó napsugár.

Érezte, hogyha tovább marad itt ezen a helyen, őrültségbe szédül és ezért gyorsan a Henri IV vendéglőbe ment, hogy ebédeljen, fejét borral, pálinkával elkábítsa és legalább beszélgessen valakivel.

Egyik lugas asztalánál ült le, ahonnan az egész vidéket be lehetett látni; összeállította étrendjét s kérte, hogy azonnal szolgálják ki.

Más kirándulók is érkeztek és szomszédságában telepedtek le. Mihelyt nem volt egyedül, mingyárt jobban érezte magát.

Nem messze tőle egyik virágos fülkében hárman ebédeltek. Többször rájuk esett már tekintete anélkül, hogy megállapodott volna rajtuk.

Egyszerre csak egy asszonyi hang ütötte meg fülét, amely megrázta gerince velőjéig.

– György, vágd fel a csirkét, – mondta a hang.

És egy másik felelt:

– Igen, mama.

Parent rájuk emelte szemét. Most már tisztán megértette, kitalálta, kik lehetnek ezek az emberek. Bizonyára sohasem ismerte volna fel őket! Felesége egészen ősz volt, s nagyon elhízott; komoly, tiszteletreméltó idős hölgynek látszott. Előrenyujtott fejjel evett, hogy ruhájára folt ne essék, bár az asztalkendőt magára tűzte. György férfivá serdült. Arcát egyenlőtlenül nőtt, színtelen szakáll fedte, amilyen a fiatalemberek állán pelyhedzik. Cilinder, fehér divatmellény volt rajta és csupa előkelőségből monoklit is hordott. Parent elképedve nézte őket. Fia lenne ez a fiatalember? Nem, az ő Gyurikája s e között a fiatalember közt semmi rokonvonás nem lehet.

Limousin háttal ült és evett; válla kissé meggörbült.

Ez a három teremtés boldognak és megelégedettnek látszik. Ismert, előkelő kirándulóhelyekre jönnek ebédelni. Megelégedett, kellemes életet élnek meleg családi fészkükben, amelyet az életet édesítő semmiségekkel, a vonzalomnak százféle megnyilatkozásával, a kiterebélyesedett szerelemnek gyöngéd szavaival díszítettek fel és tettek a maguk külön világává. Így élnek a tőle lopott pénzen már régesrégen, őt kifosztva, megcsalva és elveszejtve! Igen, ők voltak azok, akik őt, a hiszékeny, ártatlan, jámbor embert, a magányosság minden gyötrelmére, uccák és kocsmák hontalan életére, mindenféle testi és lelki nyomorúságra kárhoztatták! Haszontalan, züllött csavargót csináltak belőle, eltévedt, szerencsétlen öreg fiút, akinek semmi remélni-, várnivalója nincs már ez örömtelen világban. Az ő számára a világ üres volt, mert senkit sem szeretett már! Mehet, ahová akar, bejárhatja Párizs minden uccáját, benyithat minden házába s nem talál egyetlen ajtó mögött sem rámosolygó, édes asszonyarcot, lelkendező gyermeket, aki jöttét lesi. Ez fájt különösen neki, az ajtó hiánya, amelynek kilincsére fölragyogó arccal tehetné kezét, tudván, hogy mögötte várják…

És ez ennek a három nyomorultnak a bűne. Az aljas asszonyé, a gonosz baráté és ezé a szőke ifjoncé, aki hetyke arccal ül itt.

Rá most épúgy haragudott, mint a másik kettőre. Nem Limousin fia volt-e? Magának tartotta volna, szerette volna oly hosszú ideig, ha nem az övé? Ó, az ember mások gyermekeit nem neveli föl! Limousin rég otthagyta volna az anyját is, fiát is, ha nem tudta volna biztosan, hogy a gyermek az övé!

Itt ült hát egészen közel hozzá a három gonosztevő, aki életét megmérgezte.

Parent nem tudta róluk szemét levenni s amily mértékben emlékébe tolultak a keserűségek, szenvedések, melyekért őket vádolta, oly mértékben nőtt haragja, elkeseredése ellenük. Különösen békés, megelégedett arckifejezésük bántotta. Szerette volna megölni őket, fejükhöz vágni a szódásüveget, behasítani Limousinnak bárgyu fejét, amely minden pillanatban a tányér fölé hajolt s megint fölegyenesedett.

És így fognak ezek továbbra is élni: gond, nyugtalanság nélkül! Nem, nem! Ez igazán sok lenne! Megbosszulja magát! Megbosszulja magát most rögtön, amíg a keze közt vannak. De hogyan? Kéjjel válogatott a kivitel regényes módozataiban, de ezek egyikét sem lehetett itt alkalmazni. Egyik poharat a másik után hajtotta föl, hogy dühét tüzelje, hogy bátorságát megnövessze és el ne szalassza a kedvező alkalmat, amelyhez hasonlót sohasem talál.

Hirtelen egy ötlete, iszonyú ötlete támadt. Az ivást is abbahagyta, hogy annál nyugodtabban végiggondolja. Ajka mosolyra rándult, amíg magában mormogta: »Kezemben vannak. Kezemben vannak. Mingyárt meglátjuk. Mingyárt meglátjuk.«

– Parancsol még valamit? – kérdezte a pincér.

– Semmit; csupán kávét és konyakot; a legfinomabbat.

Amíg a konyakos poharakat egymásután szürcsölgette, folytonosan őket nézte. Itt nem csinálhatott velük semmit, sokan voltak körülöttük; majd ha sétálni mennek, akkor követi őket. Mert bizonyára, vagy az erdőbe, vagy valamelyik teraszra mennek sétálni. Amikor majd mindenkitől távol lesznek, hozzájuk szegődik és megbosszulja magát. Igen, megbosszulja magát! Huszonhárom év szenvedésével váltotta meg ezt a pillanatot! Ah, ők nem is sejtik, mi vár rájuk!

Éppen most fejezték be ebédjüket és békésen társalognak. Parent nem hallotta, amit mondtak, de látta nyugodt kézmozdulataikat. Különösen volt felesége arckifejezése bőszítette fel. Gőgös modort vett föl; elvekkel páncélozott, erénnyel övedzett, elhízott, szenteskedő teremtésnek látszott, aki még lényegesnek merte tartani, hogy megközelíthetetlen.

Nemsokára fizettek és fölálltak. Ekkor látta szemtől-szembe Limousint. Nyugalomba vonult diplomatának hihette volna az ember, annyi méltósággal hordta sárga arcát az ősz pofaszakállak között, amelyeknek hegye redingoteja gallérját súrolta.

Kifelé mentek. Gyuri szivarozott és cilinderét nyeglén félrecsapva viselte. Parent tüstént követte őket.

Először a teraszon keringtek s jóllakott emberek módjára meg-megálltak a kilátásban gyönyörködni, azután az erdőbe mentek.

Parent örömében a kezét dörzsölte és távolról, bujkálva ment nyomukban, hogy figyelmüket túlságosan korán ne vonja magára.

Kis, kényelmes léptekkel mentek, mintha langyos fenyőillat- és légfürdőt vettek volna. Henriette férje karjára támaszkodott és magát kihúzva ment jobbján, mint ahogy magában bízó, büszke feleséghez illik. Gyuri sétapálcájával a faágakat csapdosta és az árkokat könnyedén ugorta át, mint türelmetlen csikó, amely vágtatni szeretne.

Parent lassanként közeledett feléjük, lihegve az izgalomtól és fáradtságtól, mert a gyaloglástól már egészen elszokott. Nemsokára utolérte őket. De megmagyarázhatatlan, zavaros félelem fogta el és eléjük került, hogy visszafordulva, szembetalálkozzék velük.

Hevesen dobogó szívvel ment előre, maga mögött érezvén őket és többször mondta magában: »Rajta, itt a pillanat; bátorság, bátorság! Itt a döntő pillanat!«

Hirtelen visszafordult. Nagy fa tövében telepedtek le mind a hárman és kedélyesen társalogtak.

Parent összeszedte minden erejét és gyors léptekkel ment feléjük. Mikor hozzájuk ért, megállt az úton és szembefordulva velük, töredező, felindultságtól remegő hangon dadogta:

– Itt vagyok. Én vagyok az! Úgy-e nem vártatok?

Mind a hárman vizsgálgatva mérték végig, mert bolondnak tartották.

– Talán meg sem ismertek? – folytatta. – Nézzetek csak jól meg! Parent vagyok, Parent Henrik vagyok. Úgyebár nem vártatok rám? Azt hittétek, hogy minden rendben van, hogy többé soha, de sohasem láttok engem. Tévedés, tévedés! Ím itt vagyok! És most leszámolunk.

Henriette rémült sikoltással rejté keze mögé arcát és kétségbeesetten nyögte: »Ó, Istenem!«

György az ismeretlen láttára, aki anyját fenyegetni látszott, fölugrott s ütésre készen állt elébe.

Limousin megsemmisülve meredt a kísértetre, amely pár pillanatig kipihegve magát, így folytatta:

– Eljött a számadás órája! Végezzünk egymással! Megcsaltatok, fegyencéletre kárhoztattatok és azt hittétek, hogy sohasem kerültök a kezembe?

György vállon ragadta és félrelökte a fenyegetőző embert.

– Mit akar? Megbolondult? Takarodjék, különben ellátom a baját.

– Mit akarok? Meg akarom neked mondani, hogy kik ezek az emberek.

György mind nagyobb indulattal rázta és már meg akarta ütni, mikor a másik rekedten kiabálta:

– Ne bánts! Apád vagyok!… Nézd csak, nézd, vajjon még mindig nem ismernek rám ezek a nyomorultak?

Az elképedt fiatalember kieresztette kezéből és anyjára nézett.

Parent, kiszabadulva, az asszonyhoz közeledett:

– Hát mondd meg neki te, hogy ki vagyok! Mondd meg, hogy Parent Henriknek hívnak s az ő apja vagyok, minthogy őt Parent Györgynek hívják. Mondd meg, hogy te a feleségem vagy s hogy mind a hárman a pénzemből, abból a tízezer frankból éltek, amit én tartásdíjul fizetek, amióta téged kirúgtalak. Mondd meg azt is, miért rúgtalak ki? Kirúgtalak, mert rajtacsíptelek ezzel a hitvány, aljas csirkefogóval, aki a szeretőd! Mondd meg neki, hogy tisztességes, becsületes ember vagyok s te csak a pénzemért jöttél hozzám és már az első naptól fogva megcsaltál. Mondd meg, kik vagytok és ki vagyok én…

Az utolsó szavakat már hebegve, fulladozva mondta a düh miatt, amely mindinkább úrrá lett rajta.

Az asszony kétségbeesve visította:

– Pál, Pál, hallgattasd el! Ne engedd, hogy fiam előtt így beszéljen!

Limousin is fölkelt György után s halkan mormogta:

– Hallgass! Hallgass! Gondold meg, hogy mit teszel.

Parent magából kikelve válaszolt:

– Nagyon jól tudom, hogy mit csinálok. És ez még nem minden. Van valami, amit tudni akarok, ami már húsz év óta gyötör.

És Györgyhöz fordult, aki kábultan fához támaszkodott:

– Hallgass meg! Most hozzád beszélek: Mikor elment tőlem ez az asszony, nem tartotta elegendőnek, hogy megcsal; még a kétségbe is akart taszítani. Te voltál mindenem, egyetlen vigaszom a világon. Ő magával hurcolt téged és esküdözött, hogy nem én vagyok apád, hanem ez itt ni. Hazudott? Nem tudom. Húsz esztendeje töprengek rajta.

Odament az asszonyhoz végzetszerű, rettenetes lépéssel és kezét, amely mögé bújt, arcáról lerántotta:

– Aljas teremtés, felhívlak Isten és felnőtt gyermeked színe előtt, mondd meg, melyikünk az apa: ő-e vagy én; szeretőd-e vagy férjed? Csak ki vele! Mondd meg! Mondd meg!

Limousin ráugrott. Parent visszalökte és rikácsoló hangon üvöltötte:

– De bátor vagy ma! Sokkal bátrabb vagy, mint akkor, amikor a lépcsőházba menekültél, hogy le ne üsselek. Nos, ha a szeretőd nem felel, felelj te! Te éppen úgy tudhatod, mint ő. Mondd, te vagy az apja ennek a fiúnak?… Csak rajta! Felelj! Felelj!

Visszament a feleségéhez:

– Ha nekem nem akarod megmondani, mondd meg legalább a fiadnak. Férfi már. Joga van tudni, hogy ki az apja. Én nem mondhatom meg, mert nem tudom és nem tudtam soha, de soha! Én nem tudom megmondani neked, gyermekem.

Őrjöngött, hangja visítássá élesült. Karjával értelmetlenül hadonászott a levegőben, mint nyavalyatörős.

– No… no… Felelj hát… Nem tudja… Fogadok, hogy nem tudja… Ha, ha!… Nem tudja, mert mind a kettővel szeretkezett… Nem tudja senki… Senki sem tudja a világon… Lehet az ilyesmit tudni? Te sem tudod meg, gyermekem; soha, de sohasem tudod meg, épúgy, mint én… Kíséreld meg… Na… kérdezd… Meglátod, nem tudja… Én sem… ez sem itt ni… te sem… senki… senki… Tehát választhatsz… Igen… Válassz!… Én vagyok az?… Jó estét!… Vége… Ha netán mégis megmondaná neked, fiacskám, jöjj el a Continent-szállóba és közöld velem… Úgy-e eljössz?… Égek a kíváncsiságtól… Jó éjt, urak, jó éjt, hölgyem… Jó mulatást!…

Azután elment, heves kézmozdulatokat írva le s tovább beszélve magában, a nagy fák alatt, a kristálytiszta, nedvek illatától terhes levegőben. Vissza sem fordult, hogy lássa őket. Csak ment, mintha dühe és szenvedélye vakon taszítaná előre, ment és közben elméjét folyton rögeszméjével kínozta.

Egyszerre csak a pályaudvar előtt volt. Vonat indult. Fölszállt. Utazás közben haragja lassan lecsillapodott és eszméletét visszanyerte. Mikor Párizsban kiszállt, maga csodálkozott legjobban vakmerőségén.

Olyan fáradtnak érezte magát, mintha csontjait összetörték volna. Mégis pohár sörre benézett megszokott kocsmájába.

Zoë kisasszony csodálkozva fogadta:

– Már visszajött? Nagyon fáradt?

– Igen… igen… nagyon fáradt vagyok, – felelte szórakozottan. – Tudja… a szabad levegőtől elszoktam. Már nem is nekem való. Többet nem megyek vidékre. Jobban tettem volna, ha itt maradok. Ezentúl nem mozdulok innét.

A kisasszony szerette volna, ha elmondja, miként folyt le a kirándulás, de nem tudott belőle semmit sem kiszedni.

Ez este, életében először, holtrészegre itta magát, úgyhogy haza kellett vezetni.