Ha valaki a Brompton Road felől lép be a south-kensingtoni iparművészeti múzeumba, a régi vasipar csarnoka jobbkéz felől az épület legfelső emeletét foglalja el. Az odavezető út azonban nagyon útvesztőszerű és nem mindenki ismeri, minek következtében elhagyatott voltát a tudományokat és a művészetek különböző ágait művelő fiatalság nagy becsben tartja. A csarnok hosszú, keskeny és homályos s tömve van vasrácsokkal, vasveretes ládákkal, zárakkal, lakatokkal, fantasztikus formájú nagy kulcsokkal, lámpákkal és más hasonló tárgyakkal. A korláthoz támaszkodva művészi vonatkozásokról is lehet beszélni, Michel Angelo szarvakkal ellátott Mózesének, a Traján oszlop gipszmásolatának láttára, mely gigászi módon emelkedik fel az alsó teremből magasan a csarnoknak a színvonala fölé. Lewisham és Heydinger kisasszony itt időztek egy szerdai napon, a legközelebbi szerda délutánján, mely a szoczializmusról szóló előadást követte, melynek hirdetését olvasni lehetett az előcsarnok hirdető tábláján.

A szigorúan okszerű, fegyelmezett lelkesedéssel előadott tanulmánynak igen nagy sikere volt, a kételkedő Smitherst alapjában véve megtérítette, a vitát befejező összefoglaló válasz rendszeres és kerek volta pedig nagy hatást váltott ki a hallgatóság köréből… Lewisham úr Mózest nézte és a jövőjéről beszélt. Heydinger kisasszony leginkább az ő arcát nézte.

– És azután? – kérdezte Heydinger kisaszszony.

– Ezeket a szempontokat kiváltképen a néppel kell megismertetni. Én még mindig bízom a röpiratokban. Úgy képzeltem…

Lewisham elhallgatott, higyjük, hogy szerénységből.

– Hogyan? – kérdezte Heydinger kisaszszony.

– Amint már mondtam… Luther… A szoczializmusban, úgy hiszem, van még hely egy új Luther számára.

– Úgy van, – mondta Heydinger kisasszony elgondolkozón. – Ez volna a nagy feladat.

Sokan hitték ugyanezt ezekben a napokban. De azóta kiváló reformerek hét esztendőnél hosszabb időn keresztül jártak körül, trombitáikat harsogtatva és lövöldözve a szocziális Jericho falait, véletlen sikerek és csalódások változatai után oly csekély eredménnyel, hogy ma már nehéz visszahelyeződni azoknak az elmúlt napoknak reményteljesen bizakodó hangulatába.

– Úgy van, – mondta Heydinger kisasszony. – Ez volna a nagy feladat.

Lewisham kiérezte hangjából lelkesedésének a természetét. Feléje fordult és határtalan bámulatot látott a szemében.

– Nagy az elvégzésre váró feladat, – mondta és szerényen hozzátette, – ha ugyan meg lehet birkózni vele.

– Ön elég erős hozzá.

– Azt hiszi? – Az örömtől Lewisham élénken elpirult.

– Azt hiszem. Ön bizonyára el tudja végezni. Még a reménytelen bukás is nagy dolog volna. Néha…

A leány habozott. Lewisham várakozólag nézett rá.

– Azt hiszem, hogy néha dicsőbb dolog a bukás, mint a siker.

– Nem hinném, – felelte a reménybeli Luther és tekintete visszatért Mózeshez. A leány befejezte, a mit mondani akart és másra godolt.

Elmélyedő szünet.

– És ha már sok ember megismerte a nézeteit? – kérdezte a leány hirtelen.

– Akkor, úgy képzelem, pártot kell alakítanunk s érvényesíteni kell az eszméinket.

Újabb szünet, kétségtelenül gazdag fenkölt gondolatokban.

– Higyje el nekem, – mondta Lewisham egyszerre, – hogy önnek tehetsége van, hogy bátorságot öntsön a csüggedőkbe. Ha kegyed nem lett volna, nem tartottam volna meg az előadásomat a szoczializmusról – Egészen megfordult, hátával Mózesnek támaszkodott és mosolyogva mondta a leánynak: – Ön igazán segíti az elvbarátait.

A legszebb pillanatok egyike volt ez Heydinger kisasszony életében. Arczszine megélénkült.

– Csakugyan? – kérdezte őszintén, de félszegen tekintve a szemébe. – Olyan… boldog vagyok.

– Még nem köszöntem meg a leveleit, – mondta Lewisham. – Most azonban azt hiszem…

– Mit?

– Hogy igazán őszinte barátok vagyunk. A legjobb barátok.

A leány kezét nyújtotta és sóhajtott.

– Ugy van, – mondta, mikor kezet szorítottak. Lewisham habozott, hogy megfogja-e a leány kezét. A szemébe nézett s e pillanatban a leány hátralevő éveinek háromnegyedrészét odaadta volna, ha szeme és tekintete kifejezte volna, a mit akar. De e helyett úgy érezte, hogy arcza kemény, a kis izmocskák ajka körül engedetlenül rángatóznak s azt képzelte, hogy ez az önmegismerés kiöli az őszinteséget a szeméből.

– Ugy érzem, – mondta Lewisham, – hogy ennek így kell megindulni. Mindig őszinte barátok maradunk, egymás oldalán.

– Mindig. A miben csak segíthetek, segítségére leszek. Segíteni akarom, ahol csak tudom.

– Ketten együtt, – mondta Lewisham, újból megszorítva a leány kezét.

Az öröm villant meg a leány arczán. Szeme egy pillanatig a benső meghatottság szépségében ragyogott. „Ketten együtt“, – ismételte s ajka remegett, torka pedig elszorulni látszott. Egyszerre visszarántotta a kezét és elfordította az arczát. Hirtelen a csarnok vége felé sietett és Lewisham azt látta, hogy a zsebkendőjét keresi zöld és fekete ruhájának redői között.

Heydinger Alice sírt.

A meghatottságnak ez a teljesen megmagyarázhatatlan rohama zavarba ejtette Lewishamot.

A leány után sietett és mellette megállt. Miért sír? Azt remélte, hogy senki sem jön a kis csarnokba, míg a leány el nem teszi a zsebkendőjét. Mindamellett a jelenet hizelgett neki. A leány végre erőt vett magán, leszárította a könnyeit és kivörösödött szemével újra mosolygott.

– Olyan szomorú vagyok, – mondta még a sirástól csukló hangon.

Azután megnyugodva tette hozzá:

– Olyan boldog vagyok… Együtt fogunk küzdeni. Együtt, mi ketten. Én segítek önnek. Érzem, hogy tudok segíteni. Kint a világban még oly nagy feladatok várnak megvalósításra.

– Ön nagyon önfeláldozó, hogy segíteni akar nekem, – mondta Lewisham, egy mondatot idézve, melyet még azelőtt akart mondani, mielőtt látta volna, hogy a leányt mennyire elérzékenyítette.

– Nem!… Nem tapasztalta-e már, – kérdezte a leány hirtelen, – hogy egy nő milyen keveset tehet egyedül a világban?

– Vagy egy férfi, – felelte Lewisham pillanatnyi gondolkozás után.

Az első szövetséges így csatlakozott Lewishamhoz a vörös nyakkendő szolgálatában, – a vörös nyakkendő és a hírnév szolgálatában, melynek rövidesen jönnie kellett. Első szövetségese volt neki; eddigelé – leszámítva a falra alkalmazott feliratokat, – titokban tartotta személyi ambiczióit. Még ama bizonyos, félig elfelejtett whortleyi szerelmi ügy alkalmával is, noha a bizalmaskodásnak elég magas fokáig eljutottak, egyáltalán nem tett említést jövő pályafutásáról.