Ez este, mikor Heydinger Alice együtt ment Lewishammal a chelseai állomás felé, úgy tapasztalta, hogy társa nagyon különös hangulatban van. A leányra a jelenet, melynek szemtanuja volt, nagy hatást gyakorolt. Hosszú időn át hitt a túlvilági megnyilatkozásokban, de a váratlan fordulat valóságos forradalmat idézett elő felfogásában. Az eset részletei kissé megzavarták. Lewishamot Smithersszel egy sorba állította az est tudományos győzelmében. Általában büszkének érezte magát. Nem haragudott érte, hogy Lewishamnak volt igaza. Nagyon bosszús volt azonban a médiumra.

– Rettenetes, – mondta, – hogy valaki csalásból éljen. Hogy legyen a világ szebbé és jobbá, ha egészséges és tanult emberek egészségüket és műveltségüket arra használják fel, hogy másoknál a sötétséget terjesszék? Rettenetes!… Borzalmas ember volt… milyen kenetteljes, becstelen hang. És a leány… igazán sajnáltam. Rettenetesen szégyelhette magát… máskülönben miért kiáltott volna úgy? Őszintén mondva, fájt nekem. Furcsa kiáltás volt. Olyan volt, mintha beismerés lett volna. De hát mit lehet tenni?

Heydinger Alice elhallgatott. Lewisham szótlanul haladt, merően maga elé nézett, mintha önmagával merült volna komor vitába.

– Ha rágondolok, Sludge, a médium, jut az eszembe, – mondta a leány.

Lewisham nem felelt. Alice megkérdezte:

– Ismeri Sludget, a médiumot?

– Kicsodát? – kérdezte Lewisham, feleszmélve elmélyedéséből. – Hogy mondta kérem… Sludge, a médium? Ugy emlékszem, hogy őt Chafferynak hívják.

A leányra nézett, mintha nem értette volna, hogy mit akart a kérdésével.

– Igen… de én a Browning költeményére gondoltam… „Siudge, a médium.“ Nem ismeri?

– Sajnálom, nem, – felelte Lewisham.

– Kölcsön adom önnek… Nagyszerű költemény. A mélyére hatol a dolognak.

– Csakugyan?

– Azelőtt nem tűnt fel nekem. De most világos az egész. Ha embereknek, szegény embereknek pénzt kínálnak, hogy csodák történjenek, ennek nem állhatnak ellen. Nekik csalni kell. Mégis csak gazság… erkölcstelenség.

Szaggatott, rövid mondatokban beszélt, mert Lewisham, vele nem is törődve, nagy léptekkel rohant.

– Pedig, – folytatta, – mennyit kereshetnének az ilyen emberek becsületesen is.

Lewisham végre ráeszmélt ezekre a szavakra. Ismét kizökkent az elmélyedéséből.

– Hogy mennyit kereshetnének becsületesen? Sejtelmem sincs róla.

Szünetet tartott.

– Az egész eset zavaros előttem, – mondta. – Gondolkozni szeretnék.

– Nagyon különös, ugyebár? – kérdezte a leány, kissé meghökkenve.

Az út hátralevő részén az állomásig nem beszéltek. Az állomáson kézszorítással váltak el egymástól, de a szokott baráti kézfogás ezuttal Lewishamot kissé közömbösen hagyta. A leány, mialatt a vonat lassan kifelé mozgott az állomásból, Lewisham arczát vizsgálta és rossz hangulatának az okát akarta kitalálni. Lewisham ismeretlen dolgokba mélyedt el, mintha róla teljesen megfeledkezett volna.

Lewisham gondolkozni akart! De két fej többet ér egynél, ha véleményt kell valamiről alkotni, – gondolta a leány. Bántotta őt, hogy oly kevéssé tud belátni társának a lelki világába. Hogy be van burkolózva és milyen távol esik egyik lélek a másiktól, gondolta, miközben a kocsiból a kívül elrohanó sötét tárgyakra meresztette a tekintetét.

Hirtelen nyomasztó érzés fogta el. Egyedül érezte magát, teljesen egyedül, teljesen üres világban.

A figyelem egyszerre ismét külső dolgokra terelődött. Észrevette, hogy ketten a szomszéd fülke utasai közül őt nézik. Keze akaratlanul a haját kezdte igazgatni.