Henderson Ethel írógépe előtt ült Lagune úr dolgozószobájának az ablakánál és üres tekintettel bámult a novemberi félhomály kékes szürkeségébe. Arcza fehér volt, szeme ki volt vörösödve a sírástól, keze pedig mozdulatlanul pihent az ölében. Az ajtó épen az imént csapódott be Lagune mögött.

– Istenem, – síránkozott Ethel. – Bár ne is élnék. Jobb volna, ha már vége volna mindennek!

Azután megint elhagyta magát.

– Ha legalább tudnám, hogy mit tettem, a miért így kell bünhődnöm, – mondotta magában.

Igazában a legkevésbbé sem látszott sorsüldözött léleknek, hanem első pillantásra szemmelláthatóan nagyon csinos leányt mutatott. Feje formás volt és hullámos sötét haj fedte, barna szemét pedig szép metszésű, sötét szemöldök ívelte be. Ajka finom vágású volt, szája nem túlkicsiny ahhoz, hogy kifejezésteljes lehessen, álla viszont kicsiny, nyaka fehér, telt és szép. Orráról felesleges külön megemlékezni, minden tekintetben megfelelt. Ő maga középmagasságú volt, inkább telt idomú, mint sovány, ruhája tetszetős, aranyos-barna anyagból volt, könnyű ujjakkal s szabásának vonalai az akkori idők jó izlésének megfelelően kellemesek voltak. Ethel az írógépe előtt ült, azt kívánta, hogy bár ne élne és azon tűnődött, hogy tulajdonképen mit követett el.

A szobát könyvállványok szegélyezték, melyeken egy hosszú sor nevetségesen hivalkodó kötet ötlött fel különösen, Lagune „munkái“, az életét betöltő zűrzavaros, nyakatekert bölcselet-utánzásnak a termékei. A párkányokon Plato, Sokrates és Newton mellszobrai diszelegtek. Ethel mögött terpeszkedett a nagy férfiúnak zöldernyős villanylámpától megvilágított íróasztala, teleszórva a Hesperus, „Folyóirat kételkedők számára“ kefelevonataival és példányaival, melyet Lagune az ő segítségével szerkesztett, kiadott, összeollózott, írt és egyben – az ő segítsége nélkül – fizetett és olvasott. Egy lecsapott tollszár, egyenesen állva rezgett a tintafoltos írómappán, a tollnak egyik megmaradt fémhegyén. A tollat Lagune úr csapta le.

Az előző esti letörés rettenetesen bántotta s mielőtt Ethelt magára hagyta volna, újból meg újból heves monológokban öntötte ki haragját. Nem kevesebbről volt szó, minthogy egy élet munkája omlott össze. Ethel pedig bizonyára tudta, hogy Chaffery csaló volt. Vagy nem tudta? Hallgatás. „Ennyi jótétemény után…“

A beszédet Ethel siránkozása szakította félbe:

– Tudom, tudom…

De Lagune nem érzett szánalmat s azzal vádolta, hogy megcsalta és – ami még rosszabb, – nevetségessé tette őt! Gondoljon a „munkára“, amelyet South Kensingtonban megkezdett, – hogy folytassa azt a történtek után? Hogy legyen hozzá elég lelkiereje, ha a saját gépíró kisasszonya kiszolgáltatja őt a mostohaapja csalásainak? „Csalásainak!“

Ennél a szónál a hadonászó kéz mozdulatai szélesre változtak, a szürke szem méltatlankodva kitágult, a sipoló hang pedig szónokira változott.

– Ha nem ő csalta volna meg önt, más tette volna meg, – volt Ethel félig mormogó válasza, melyet a szellemkutató nem hallott meg.

A mi történt, nem volt olyan rossz, mint a felmondás, de mindenesetre tovább tartott. Odahaza pedig a haragos Chaffery várt rá, a ki dühöngött, mert nem sikerült neki a gummikeztyüt elrejteni. Chafferynek nem volt joga, hogy őt okolja, bizonyára nem, de a sodrából kijött lélek nagyon könnyen kész az igazság mértékének meghamisítására. A tamburint, állította Chaffery, még kimagyarázhatta volna azzal, hogy Smithers felé emelt kezével el akarta kapni, hogy a fejét védje. De a gummikeztyüre nem volt magyarázkodás. Pedig ő alkalmat akart nyujtani Ethelnek, hogy biztonságba helyezze, mikor rosszullétet szinlelt. Ostobaság olyasmit mondani, hogy ekkor valaki az asztalra nézhetett volna, ostobaság.

A sokatmondó tollroncs mellett egy kis álló óra hirtelen éles hangon megszólalt és az öt órát jelezte. Ethel hátrafordult székén és ülve az órára bámult. Szája szögletét lehúzva szomorúan mosolygott. Arra gondolt, hogy haza kell mennie és otthon újból kezdődik az egész. Cseberből vederbe… A gondolatok zavarosan kóvályogtak a fejében.

– Ostoba voltam… Talán mégis én voltam az oka. Fel kellett volna kapnom a keztyüt. Elég időm volt hozzá… Csalás… bizonyára csalás… Azt hittem, hogy sohasem látom már őt viszont… Bizonyára szégyelte volna magát miattam… a barátai előtt.

Egy ideig mozdulatlanul ült és üres tekintettel bámult maga elé. Sóhajtott, újra megdörzsölte egyik kivörösödött szemét és felállt.

Kiment az előcsarnokba, ahol két tűvel átszúrt kalapja függött a kabátja fölött, felöltözött és kilépett a hideg, szürke utczára.

Alig ment még húsz lépést Lagune ajtajától, mikor észrevette, hogy egy férfi éri őt utól és mellette halad. Az ilyesmiben elég gyakran van részük olyan lányoknak, akik munkába mennek vagy munkából jönnek Londonban s ő is szükségképen sok mindent volt kénytelen tapasztalni a whortleyi kalandos napok óta. Haragosan nézett maga elé, de a férfi oly határozottan állta el az útját, hogy meg kellett állnia. Sértődött tekintetet vetett rá. A férfi Lewisham volt, halotthalvány arczczal.

Félszegen habozni látszott, azután szótlanul kinyújtotta a kezét. Ethel szinte gépiesen megfogta. Lewisham csak ezután találta meg a hangját.

– Henderson kisasszony, – szólalt meg.

– Mit akar tőlem? – kérdezte a leány bágyadtan.

– Nem tudom… Beszélni akarok magával.

– Velem? – Ethel szíve hevesen dobogott.

Lewisham nehezebbnek találta a beszédet, mint gondolta.

– Megengedi?… Nem gondolta, hogy jövök?… Messzire megy?… Nagyon szeretnék beszélni magával. Annyi mindent…

– Claphamba megyek, – felelte Ethel. – Ha akarja, elkísérhet egy darabon…

A leány bizonytalanul tett néhány lépést. Lewisham egészen mellette haladt. Egy darabig szavukat visszafojtva haladtak, mert annyi mondanivalójuk volt, hogy nem találták meg az alkalmas szót, melylyel beszélgetésüket megkezdjék.

– Elfelejtette már Whortleyt? – szakította meg a csendet Lewisham hirtelen.

– Nem.

Lewisham a leányra nézett, a ki lesütötte a szemét.

– Miért nem írt nekem? – kérdezte keserűen.

– Írtam.

– Egyetlenegyszer. De azután?

– Írtam, júliusban.

– Nem kaptam meg.

– A levél visszajött.

– Hogy lehet, hisz Mundayné…

– Elfelejtettem a nevét. A levelet az iskolába czímeztem.

Lewisham ajkáról tagolatlan felkiáltás röppent el.

– Nagyon sajnálom, – mondta Ethel.

Megint némán mentek egymás mellett egy darabig.

– Tegnap este, – mondta Lewisham nyomatékkal, – nem volt alkalmam, hogy megkérdezzem. De…

A leány nagyot sóhajtott.

– Lewisham úr, a férfi akit látott… a médium nekem mostohaatyám.

– És?

– Hát ez nem elég?

– Nem, – mondá Lewisham némi habozás után.

Megint fojtogató csend következett.

– Nem, – ismételte Lewisham határozottabban. – Semmi közöm hozzá, hogy kicsoda magának a mostohaatyja… Azt akarom tudni, hogy maga részes volt-e a csalásban?

Ethel arcza elfehéredett. Száját kinyitotta, mintha mondani akarna valamit, majd ismét becsukta. Aztán megfontoltan kezdett beszélni:

– Lewisham úr, ön talán nem hiszi, lehet, hogy hihetetlenül is hangzik, de becsületszavamra mondom… nem tudtam, nem tudtam bizonyosan… hogy a mostohaapám…

– Ah! – kiáltotta Lewisham a meggyőződés hangján. – Hát akkor igazam volt…

A leány egy pillanatig ránézett, azután hirtelen, szinte kiabálva megszólalt:

– Nem volt igaza… Én mindent tudtam. Hogy is mondhattam az ellenkezőjét? Csalás volt. Nagyon jól tudtam. Tudtam az egész időn át.

Lewisham elképedő csodálkozással bámult a leányra. Bámulatában egy lépésnyire elmaradt tőle, de nyomban megint mellette termett. Azután hallgatás következett, olyan hallgatás, mintha sohasem akart volna véget érni. A leány, miután abbahagyta a beszédet, feszülten várakozott és nem is mert Lewishamra nézni. Végre Lewisham szólalt meg.

– Nem, – mondta lassan, – azt se bánom. Nem törődöm vele, még ha így is van.

Bekanyarodtak a King’s Roadra, a nagy kocsiforgalomnak és a siető gyalogjáróknak az áradatába, ahol iskolás gyerekek nyüzsgő csoportja vette őket körül és választotta el egymástól. Az ilyen nyüzsgő főutczákon este csak szaggatott rövid mondatokban lehet beszélgetni, máskülönben elvész az összefüggés. Ethel Lewisham arczára tekintett és úgy látta, hogy megint nyugodt. A nyüzsgő tömegből déli irányban egy sötét utczába fordult, a hol megint beszélgethettek.

– Mindent értek, – mondta Lewisham. – Maga tudta, de nem akarta tudni. Így történt.

Ethel ismét magához tért kábultságából. Zokogását visszafojtva megszólalt:

– Ennek az utczának a végén el kell válnunk. Nagyon szép volt öntől, hogy eljött, Lewisham úr. Önnek azonban szégyenkezni kellett miattam, bizonyára szégyenkezni kellett. A gazdám spiritiszta, a mostohaatyám hivatásos médium és az anyám is spiritiszta. Nagyon helyesen tette, hogy tegnap nem szólított meg. Nagyon helyesen. Szép volt, hogy eljött, de el kell hagynia… Az élet nagyon nehéz… Az utcza végén vissza kell fordulnia. Az utcza végén forduljon vissza…

Száz yardot mehettek, de Lewisham nem válaszolt.

– Én elkísérem magát Clamphamba, – mondotta azután.

Hallgatagon mentek az utcza végéig. A szögletnél, mely a határt jelezte, a leány megállt és szemébe nézett Lewishamnak.

– Forduljon vissza, – suttogta.

– Nem, – mondta Lewisham makacsul. Szemben álltak egymással életük forduló pontjánál. – Hallgasson rám, – folytatta Lewisham. – Nehéz megmondanom, hogy mit érzek. Talán magam se tudom… De így nem akarom magát elveszíteni. Nem engedem, hogy megint eltünjék előlem. Az egész éjszakát ébren töltöttem. Nem törődöm vele, hogy maga milyen környezetben él, hogy kik a hozzátartozói és az se nagyon érdekel, hogy mennyire tudott azokról a médiumszélhámosságokról. Nem törődöm vele. Akárhogy is, de a jövőben másként lesz. Egy nap és éjszaka gondolkoztam rajta. Eljöttem, hogy megtaláljam magát. Most itt van. Én sohasem felejtettem el magát. Soha. Nem hagyom magamat így visszaküldeni.

– Egyikünkre sem lehet jó, amit akar, – mondta a leány épen olyan határozottan, mint Lewisham.

– Pedig én nem hagyom el magát.

– Mire volna az jó?…

– Magával megyek, – jelentette ki Lewisham röviden.

És ment is.

Kérdéseket intézett a leányhoz, aki azonban nem akart felelni s komoran hallgatva haladtak egymás mellett. Egyszerre Ethel, a szája szélén ideges rángatódzással, megszólalt.

– Azt akarom, hogy elhagyjon, – mondotta. – Ön egészen más, mint én. Érezhette ezt tegnap este is. Ön segített leleplezni bennünket…

– Mikor Londonba kerültem, – mondotta Lewisham, – magát keresve heteken keresztül kóboroltam Claphamban.

Átmentek a hidon és Clapham Junction közelében egy szegényes üzletekkel teli kis utczába értek, anélkül, hogy beszéltek volna. Ethel elfordította arczát és magába zárkózott.

– Sajnálom, – mondta Lewisham merev udvariassággal, – ha úgy látszik, hogy magára kell erőltetnem magamat. Nincs szándékomban kikémlelni az ügyeit, ha maga nem akarja. Mikor azonban ujra megláttam, valahogyan egész tömeg régi dolog elevenedett meg előttem… Meg se tudom magyarázni. Lehet, hogy meg kellett magát találnom, hogy elképzeljem újra az arczát, hogy lássam, hogyan mosolygott, hogyan ugrott le a zsilip korlátjáról, hogyan teáztunk… és ezer meg ezer régi dolgot.

Megint félbeszakította a beszédet.

– És ezer meg ezer régi dolgot… Nem hagyhatom el magát – tette hozzá és feleletet nem kapva ment tovább. Üres utczákon haladtak át a Junction közelében és Clapham Common felé közeledtek.

– Ennek az utczának a végén lakunk, – mondta Ethel egy szögletnél hirtelen. – Jobban szeretném…

– Még semmit se mondtam meg…

Ethel fehér arczával Lewisham felé fordult, de egy darabig nem tudott szóhoz jutni.

– Nem lehet jó reánk nézve, – mondta. – Benne vagyok ezekben a dolgokban…

Nem fejezte be, a mit mondani akart. Lewisham határozott hangon beszélt.

– Holnap este eljövök.

– Nem, – mondta Ethel.

– De eljövök.

– Ne jöjjön, – suttogta Ethel.

– De el kell jönnöm.

A boldogságot, melyet szívében érzett, Ethel nem titkolhatta tovább önmaga előtt. Félt tőle, hogy Lewisham eljön, de boldog volt és tudatában volt, hogy boldog. Nem ellenkezett tovább. Némán nyujtotta a kezét. Lewisham pedig, a mint megmondta, másnap este csakugyan várta őt.