Az út Chelseától Claphamig és South Kensingtól Batterseaig, különösen ha az elsőt némi kitéréssel meghosszabbítják, körülbelül egyenlő távolságú. Egy este, közvetlenül karácsony után ezen az úton Lewishamnak két női kollegája találkozott vele és Ethellel. Lewisham azonban nem vette észre őket, mert épen Ethel arczát nézte.

– Láttad? – kérdezte az egyik leány, kissé csipősen.

– Ha jól láttam, Lewisham volt, – felelte Heydinger Alice, teljesen közömbös hangon.

*

Heydinger Alice szobájában ült, melyet hugai szentélynek neveztek. A szentély alapjában véve egyéniségét visszatükröző lakószoba volt, melynek olcsó, ezüst-rózsás falkárpitja kaczérul kandikált ki a bútorok között. Berendezésének legtekintélyesebb darabjai voltak a szoba közepét elfoglaló íróasztal és az ablak melletti bizonytalanul álló nyolczszegletes kis asztalon elhelyezett mikroszkóp. A fal mellett könnyed diszítésükkel és szerkezeti ingatagságukkal teljesen a női izlésnek megfelelő könyvállványok, rajtuk szépszavú költők, Shelley, Rossetti, Keats, Browning sorozata, Ruskin tekintélyes kötetei, gyűrött papirfedelü szocialista kiadványok, felettük tudományos szakkönyvek és jegyzet-füzetek bőséges változatosságban. A falakon függő képmásolatok esztétikai törekvésekről tettek beszédes tanuságot, de sajátságos összeállításuk folytán benső jelentésüket nehéz lett volna kitalálni. Látni lehetett ugyanis Burne Jones Venus tükrét, Rossetti Angyali üdvözletét, Lippi Angyali üdvözletét és Watts Élet szerelmét és Halál szerelmét. A többi fényképek között szerepelt az előző esztendei vitaegylet tagjainak csoportképe, Lewisham kissé mosolygó arczczal a kép közepe táján, Heydinger kisasszony pedig a lencse sugárkévéjén kívül a jobb szárnyon. Ezúttal Heydinger kisasszony hátat fordított mindezeknek a dolgoknak, fekete lószőrrel tömött karosszékében ült és forró szemekkel, állát tenyerébe támasztva, a tűzbe bámult.

– Már előbb gondolhattam volna, – mondotta magában. – A seance óta teljesen megváltozott… Valami bolti leány…

Keserűen mosolygott.

– Ugy látom, mind egyformák, – elmélkedett. – Azután kissé megtépázva térnek vissza, mint a nő mondja Lady Windermere legyezőjében… Talán ő is visszajön. Hacsak tudnám, hogy miért csalt meg? Miért járt el így velem szemben?… Hogy csinosak és szépek legyünk… ez a mi hivatásunk. Melyik férfi habozhat a választásában? A férfi a saját útján halad, saját gondolataiban, saját cselekedeteiben él…

Egy időre megpihent, de arcza fokozódó feszültséget árult el. A hüvelykujját kezdte harapdálni, először lassan, azután gyorsabban. Végül megint keserű szavakban tört ki.

– Mennyi mindent, mennyi nagy dolgot lehet várni tőle. Ügyes, okos és erős… Azután egy csinos arcz akad az útjába! Istenem! Miért is adtál nekem szivet és értelmet?…

Hirtelen felugrott s összekulcsolta a kezét. Arcza eltorzult, de könnyek nem jöttek a szemébe.

Egy pillanatra elhagyta magát. Egyik keze tétlenül lógott, a másikat a kandalló párkányán heverő ásatag csonton pihentette. Merően belebámult a kandalló vörös tüzébe.

– Ha elgondolom, hogy mi mindent végezhettünk volna együtt! Meg kell őrülnöm!… Dolgoztunk, gondolkoztunk és tanultunk volna. Reméltünk és vártunk volna. Megvetettük volna a női kicsinyeskedéseket… Rábiztam volna magamat a férfi erejére… És most úgy kell felébrednem, mint a balga szüzek, akik látják, hogy letellett az életük órája.

Magatartása, arczkifejezése az önmaga iránti szánalomtól meglágyult.

– Minden hiábavaló… üres semmiség… Sohasem leszek már boldog…

A jövőnek nagyszerű látománya, melyet állandóan ápolt magában, egyszerre távolodni és tünedezni kezdett, viszont annál ragyogóbbnak tünt fel, minél jobban elveszett a messzeségben, akárcsak az álom az ébredés pillanatában. Helyét tisztán és élesen elkerülhetetlen elhagyatottságának az érzete foglalta el. Kicsinynek és magányosnak, végtelenül szánalmasnak látta magát nagy kétségbeesésében, mialatt Lewisham szívtelenül elhagyja őt „valami bolti leánynyal“. Kicsordult egy könnycsepp, utána a többi és végigáztatta az arczát. Megfordult, mintha valamit nézni akart volna. A kis karosszék előtt térdre esett és összefüggéstelenül, zokogva könyörületért és erőért esedezett Istenhez.

*

Másnap a biologiai tanfolyamon az egyik leány azt a megjegyzést tette, hogy megint a „lompos Heydinger“ támadt fel. Barátnője körüljártatta tekintetét a laboratoriumban.

– Szomorú kis feltámadás, – állapította meg. – Csakugyan… nem volnék képes a hajamat úgy viselni.

Fürkésző szemmel vizsgálta tovább Heydinger Alicet. Megtehette, mert Heydinger Alice, gondolatokba mélyedve, a deczemberi ködöt bámulta a laboratorium ablakánál.

– Nagyon halavány, – mondta a leány, a ki először beszélt. – Szeretném tudni, hogy a sok tanulástól van-e?

– Egyre megy, ha attól van is, – mondta a másik. – Tegnap megkérdeztem tőle, hogy mik a szilárd részek a metszetben és egyet se tudott megmondani. Egyetlen egyet se.

Másnap Heydinger kisasszony helye üres maradt. Megbetegedett, bizonyára a túlerőltetéstől s betegsége a vizsgálatok után három hétig tartott. Azután újra megjelent, még halványabb arczczal és buzgó, de eredménytelen munkakedvvel.