Majdnem három óra volt és a biologiai laboratoriumban már égtek a lámpák. Az osztály beretvával buzgón metszeteket vagdosott egy páfrány gyökeréből mikroszkopikus vizsgálat czéljaira. Egy békaképű hallgatag fiú, sajátköltséges diák, a ki egyébként nem játszik szerepet ebben a történetben, feszült figyelemmel dolgozott s szerény, némi megerőltetést eláruló kifejezése még a szokottnál is hasonlatosabbá tette a békához. Heydinger kisasszony mögött, a ki megint elhanyagolt és rendetlen volt, mint azelőtt, egy hely üres volt s a mikroszkóp, szétszórt czeruzák és füzetek elhagyatva hevertek az asztalon.

A terem ajtaján ki volt függesztve azoknak a névsora, a kik letették a karácsonyi vizsgálatot. Első helyen az említett békaképű fiú szerepelt; utána Smithers következett és Heydinger Alice két barátnőjének az egyike. Lewisham neve dicstelenül csak a második csoport élén diszelgett, Heydinger kisasszony pedig nem szerepelt a levizsgázottak között; neve után a megjegyzés volt olvasható: „hiányzott.“ A diák így szokta megfizetni a gyöngédebb érzelmeket.

Lewisham ugyanekkor a múzeum Rafael-képeinek szentelt termének tágas magányosságában ült, komor gondolatokba merülve. Keze öntudatlanul kétségbe nem vonható bajuszát huzogatta s különösen azokat a szálakat válogatta ki, melyek elég hosszúak voltak, hogy rághassa őket.

Lewisham a helyzetét igyekezett világosan áttekinteni. Hogy veresége erősen sajgott, még nem nagyon bizonyította lelki higgadtságát. A vereség árnyéka ráborult mindenre, kiirtotta büszkeségének érzetét, befeketítette dicsőségét és mindent más világításba helyezett. A szerelmeskedésnek kedves mozzanata hátraszorult lényének valamelyik rejtett szögletébe. Vad ellenszenvet érzett a békaképű fiú irányában. Úgy érezte, hogy Smithers is megcsalta őt. Haragudott, nagyon haragudott a biflázókra és magolókra, a kik egész időn át az ostoba véletlennek kitett vizsgára való készüléssel gyötörték magukat. Úgy vélte, hogy a gyakorlati vizsga nem volt egészen igazságos, az írásbeli vizsgának egyik kérdése pedig kívül esett a tananyagon. Biverről, Biver tanárról az volt a véleménye, hogy rosszindulatú szamár, nemkülönben Weeks, az adjunktus is. De mindezek a körülmények nem homályosították el ítélőképességét annyira, hogy megfeledkezzék balsikerének igazi okáról, arról, hogy a rendelkezésére álló estéknek, a huszonnégy órából a tanulásra legalkalmasabb időnek legalább a fele részét napról-napra elpocsékolta. Ez a rendszeres időveszteség állandósulni látszott nála. Ez este megint találkozik Ethellel és az esztendő másik felére, a növénytani tanfolyamra is megkezdi a veszedelmek halmozását. Ilyenformán azonban, kelletlenül sorakoztatva egyik bizonytalan mentséget a másik után, teljes világossággal éleződött ki az ellentét az Ethelhez való viszonya és egyéni törekvései között.

Az utolsó két év folyamán minden dolga oly könnyedén sikerült, hogy állandó felfelé emelkedését az életben biztosítottnak látta. Sohasem jutott eszébe, mióta Ethelt felkereste a seance után, hogy e tekintetben bármi veszedelemben is foroghatna. Most azonban erős figyelmeztetést kapott. Megrajzolta magának a felső középosztályhoz tartozó békaképű fiúnak a képét odahaza, kényelmes dolgozószobában, íróasztallal, könyvszekrénynyel, ernyős lámpával, – maga Lewisham fiókos szekrényének felső deszkáján, télikabátban, mindenféle pokróczokba csavart lábát a legalsó fiókba dugva dolgozott, – s mindezen hihetetlen kényelem közepette a békaképű fiú dolgozott, dolgozott, dolgozott. Azalatt pedig Lewisham a ködös utczákon át törtetett Chelsea felé, vagy miután elvált Etheltől, baktatott haza, tele bolondos képzelődésekkel.

Lehiggadt józansággal kezdte átgondolni Ethelhez való egész viszonyát. Gyengédebb érzései háttérbe szorultak, de azért nem áltatta magát hazugságokkal. Szerette a leányt, szivesen volt vele együtt, beszélt vele, de nem ez volt minden vágya. Egy Hammersmithben hallott szónok keserű szavaira gondolt, aki azt panaszolta, hogy a modern czivilizáczió még a házasság elemi szükségét is megtagadja. Az erény vétekre változott. „Félelem és remegés közepette kötünk házasságot, a házasságban a nemiség a nőnek egyetlen szerepe s a férfi akkor jut el szívének vágyához, mikor a szívnek a vágya már kihült.“ Ez a mondás, a mi akkor merő szóvirágnak tetszett, most a keserű valóságnak a köntösében elevenedett meg előtte. Lewisham érezte, hogy elágazó útak előtt áll. Egyik oldalon a hírnév és tekintély ragyogó lépcsője, a melyről kora ifjúkorától kezdve álmodott, a másik oldalon – Ethel.

És ha mindazonáltal mégis Ethelt választja, vajjon minők lehetnek a kilátásai? Mire számíthat ez esetben? Kissé több vagy kevesebb séta! Ethel is, ő is szegény volt, reménytelenül szegény és a leánynak az a szélhámos médium volt a mostohaapja! A mellett a leánynak hiányos volt a műveltsége, nem értette meg az ő munkáját és törekvéseit…

Hirtelen a teljes meggyőződés erejével jött rá, hogy leghelyesebb lett volna, ha a seance után hazamegy és elfelejti a leányt. Miért is érezte azt az ellenállhatatlan vágyat, hogy őt újra felkeresse? Vajjon a képzelete miért fonta körül Ethelt a lehetőségeknek olyan sajátságos szövevényével? Most ő is belebogozódott, őrületesen belebogozódott… Az egész jövőjét feláldozta az utczai szerelmeskedés futó ábrándjainak. Haragosan tépegette a bajuszát.

Egy kép kezdett lerajzolódni előtte, a mint Ethel, misztikus anyja és a kétes ügyességű Chaffery őt, a ki beleakadt egy nem látható hálóba, visszatartják a hírnévhez és tekintélyhez való fényes és sikeres emelkedéstől. Lyukas czipő és a fogatok felfrecscsenő sara lesz az osztályrésze egész életében! A Forbes-érem, az előmenetelnek első lépcsője máris majdnem biztosan elveszett…

De hát miként is gondolhatott volna más egyebet? Már nevelésének körülményei tették őt szerencsétlenné. A középosztály felső rétegeihez tartozó fiatalembereknek ilyen ügyeit a szüleik szokták intézni s őket minden oltalmazza attól, hogy ilyen szerelmi hóbortokba beleessenek, mielőtt függetlenek volnának. Bizonyára ez jobban is van így…

Minden távolodott tőle. Nem csupán a munkája, a tudományos karriér, hanem a vitaegylet, a politikai kilátás és az emberiség érdekében végezendő munkája is… De miért ne tudná határozott lépésre rászánni magát, épen most?… Miért ne magyarázhatná meg az ügyet Ethelnek tisztán és világosan? Vagy miért ne írhatna neki? Ha rögtön írna neki, még az a haszna is volna, hogy az estéjét a könyvtárban töltheti. Meg kell kérnie Ethelt, hogy felejtse el ezeket a sétákat hazafelé, – legalább is a legközelebbi vizsgáig. Ethelnek meg kell érteni őt. Mégis oka volt kételkedni, hogy vajjon megérti-e?… Ez a lehetőség haraggal töltötte el. A helyzet szépítgetése azonban nem mutatkozott czélszerűnek. Ha kifejti neki… De miért fejtegetné ilyenformán? Ethel bizonyára nem az, a ki az észszerűség szavára hallgat.

Lewishamot pillanatnyilag a harag öntötte el.

A séták beszüntetése azzal fenyegette, hogy megvetésben lesz része. A leány majd megvetőleg gondol reá. Ami talán még rosszabb, valahogyan igaza is van neki. De miért volna ő megvetendő? Miért gondolhatna reá megvetéssel? Újra elfogta a harag.

A tekintélyes múzeumi őr, aki lopva figyelte őt és csodálkozott, hogy egy diák miért ül leszögezve a Lystra áldozata előtt, miközben az ajkát, körmét és bajuszát harapdálja s haragos pillantásokat és bősz tekinteteket vet erre a remekműre, azt látta, hogy Lewisham hirtelen elhatározással felpattan, sarkon fordul és gyors léptekkel távozik a teremből. Nem tekintett se jobbra, se balra. A lépcsőn lemenve eltünt az őr szeme elől.

– Elment, hogy máshol kicsit több megrágni való bajuszt keressen magának, – elmélkedett a múzeumi őr. – Úgy ugrott fel, mintha valami megmarta volna.

Néhány pillanatnyi elmélkedés után az őr végig ballagott a termen és szemben a képpel megállt.

– Az alakok kissé nagyok a szoba számára, – állapította meg elfogulatlan szakértelemmel. – De hát ilyen a művészet. Hazudnék, ha elhinném, hogy ez a másik félig ilyen jót tudna pingálni.