Az ezen elmélkedésre következő estén új világrend kezdődött. Egy asztrakán-szegélyes télikabátba öltözött és kevésbbé ragyogó tekintetű fiatal hölgy egymagában baktatott Chelseaból Claphamba, Lewisham pedig az egyetemi könyvtár rezgő villanyfényében lázas munkálkodást eláruló könyvoszlopok mögött merően nézegetett valamit.

Az új helyzet megteremtése nem ment egészen simán és megmagyarázása nehéznek bizonyult. Ethel nyilvánvalóan nem tudta teljes mértékben felfogni annak jelentőségét, hogy Lewisham a névsorban csak közepes helyre került. „De hát maga egészen jól átment“, – mondotta. Az esti tanulásnak a fontosságát se tudta kellően értékelni. „Igaz, hogy én nem tudhattam, – mondta bíráló hangon, – de azt hittem, hogy maga egész nap tanul.“ A séták révén elveszett időt félórára, „alig félórára“ becsülte. Elfelejtette, hogy Lewishamnak először el kellett menni Chelseába és onnan visszatérni a lakására. Megszokott gyengédségét nagyon is szemmel látható bosszankodás váltotta fel. Először Lewishamra, azután, mikor Lewisham védekezett, a sorsra neheztelt.

– Ha kell, hát belenyugszom, – mondta, – ha kell, hát nem bánom, ha nem látjuk is egymást olyan gyakran, – tette hozzá kissé remegő ajakkal.

Lewisham a sétáról nyomott hangulatban tért vissza és este nekiült egy levél szerkesztésének, hogy jobban megvilágítsa a dolgot Ethel előtt. A tudományokkal való foglalkozása azonban prózai stilusát „keménynyé“ tette és a mit suttogni tudott, azt nem tudta megírni. Önigazolásában nem tért el a színtiszta igazságtól, de a hogy Ethel ezt fogadta, azt mutatta, hogy a leány nem tud észszerűen gondolkozni. Lewisham kedélyállapota heves hullámzásokon ment át. Néha kesergő harag fogta el, hogy a leány nem volt képes a dolgokat úgy megítélni, mint ő. Bejárta a múzeumot és képzeletben vitákat folytatott Ethellel, sőt még bántó megjegyzéseket is tett. Utána viszont keserű önfegyelmezésének egész hatalmát és a leány szemrehányó válaszainak az emlékét kellett segítségül hívnia, hogy visszatartsa magát attól, hogy hanyatt-homlok Chelseába rohanjon és férfiatlanul behódoljon.

A dolgoknak ez az új állapota két hétig tartott. Heydinger Alicenak azonban nem volt erre az egész időre szüksége, hogy megállapíthassa azt a változást, melyet a vizsgai balsiker Lewishamban előidézett. Észrevette, hogy az esti séták elmaradtak. Gyorsan rájött arra is, hogy Lewisham valósággal bőszült buzgalommal dolgozott; korán jött és későn távozott. Arczának egészséges üdesége elhalaványodott. Mindennap késő estig vázlatok és szakmunkák hegyei között lehetett látni őt az egyetemi könyvtárnak valamelyik kevésbé légvonatos szögletében s halomszámra készítette a jegyzeteket. Késő este pedig a diákklubban leveleket irogatott, melyek egy claphami papirüzlet közvetítésével jutottak a czímzett kezébe. Ezeket a leveleket azonban Heydinger Alice nem látta. A levelek leginkább rövidek voltak, mert Lewisham a South Kensington divatja szerint azzal hivalkodott, hogy ő nem „szépirodalmár“, noha tudhatta volna, hogy a táviratszerű sorok esetleg néha megsebezhettek egy gyengéd szavakra szomjazó szivet.

Heydinger kisasszonynak az újabb közeledése nem találkozott a régebbi állandó udvariassággal. A régi viszony részben helyreállt ugyan, időről-időre Lewisham elbeszélgetett vele, de azután mint az elszáradt gally, tört meg a társalgásuk. A könyvek kölcsönadása és a Heydinger kisaszszony által kezdeményezett esztétikai nevelés azonban újból megkezdődött. Egy alkalommal a leány elhozott egy könyvet és igéretére igyekezett emlékeztetni Lewishamot.

A könyv Browning költeményeinek a gyüjteménye volt és Sludge, a médium szerepelt benne, benne volt azonban A szobor és a mellszobor is, ez a különösképen a kishitüek számára rendelt olvasmány. Sludge nem nagyon érdekelte Lewishamot, mert ő egészen más képet alkotott magának a médiumokról, elolvasta és sokszor elolvasta ellenben újból a másik költeményt. Ez a lehető legnagyobb hatással volt rá. Közvetlenül elalvás előtt, – szépirodalmat ugyanis mindig ágyban szokott olvasni, mert ott melegebb volt és mert napjaink szépirodalmánál egy kis szundikálás nem olyan veszedelmes, mint a tudománynál, – olvasta ezeket az érzelmeit serkentő sorokat:

Ennek a magnak a gyümölcse volt az az álom, melyet azon az éjszakán álmodott. Az álom tárgya Ethel volt és hosszú várakozás után végre az esküvő előtt állottak. A karjában tartotta őt. Hozzáhajolt, hogy megcsókolja. Ekkor hirtelen azt látta, hogy Ethelnek az ajka ránczos, a szeme megfakult és ránczok barázdái húzódnak végig az arczán. Ethel megöregedett, elviselhetetlenül megöregedett! Borzongva ébredt fel és ébren, nyomasztó érzések között feküdt reggelig, elmélkedve a szakításon, a leányon, ki magányosan járja a sáros utczákat, az elmaradt napokon, melyeket elvesztett és a körülményeken, melyek ellene szóltak az élet küzdelmében. Látta a leplezetlen valóságot, a karriér valószinűtlenségét, Ethellel együtt pedig a teljes reménytelenségét. Világos volt, hogy e kettő között kell választani. Vagy ingadozzék és veszítse el mind a kettőt? Boldogtalansága annak a haragnak adott helyet, amely mindig követni szokta a meghiusult reményeket…

Ezt az álmot követő napon történt, hogy Parksont oly gorombán megsértette. A sértés a haladás barátainak egy összejövetele után történt, melyet Parkson lakásában szoktak tartani.

A mai angol diákságnak egyik osztálya sem képviseli a megfelelő életmód és az igazi gondolkodni tudás nemes ideálját. A mi csodálatos vizsgarendszerünk véges-végig a legmagasabbtól a legalacsonyabbig lehetővé teszi a minél csekélyebb gondolkodást. A south-kensingtoni diákoknak az életmódja azonban minden körülmények között ki nem elégítő és csak nagyon esetlegesen mutatnak törekvést a társadalmi élet jelenségeinek megismerése iránt.

E törekvésnek egyik jele volt a haladás barátainak, egy egyesületnek az időszakos összejövetele, mely Lewishamnak a szoczializmusról tartott előadása nyomán létesült. Valamennyien egyetértettek abban, hogy nagy munkát kell végezni, hogy a világot jobbá tehessék, egyelőre azonban még a döntő cselekedetek ideje nem érkezett el.

A tagok Parkson lakásában szoktak találkozni, mert a haladás barátai között Parkson, aki whitworthi diák volt és száz fontja volt évenkint, volt egyedül elég gazdag ahhoz, hogy külön dolgozószobája legyen. A haladás barátai különböző korúak voltak, de legnagyobbrészt igen fiatalok. Néhányan dohányoztak, mások füstölés nélkül tartották a pipát kezükben, inni azonban kávét kivéve nem szoktak, mert az meghaladta az anyagi erejüket. Dunkerley, egy külvárosi iskolának kisegítő tanára és Lewishamnak volt kollégája Whortleyban, Lewisham ajánlása alapján vett részt az összejöveteleken. Valamennyien vörös nyakkendőt viseltek, kivéve Bletherleyt, aki narancssárgát viselt, hogy mutassa művészi érzékét és Dunkerleyt, akinek a nyakkendője fekete volt kék pettyekkel, minthogy a kis magániskolák segédtanárainak adni kell a külső megjelenésükre. Az ügyrendjük annyiból állott, hogy bárki annyit beszélt, amennyit a többiek el tudtak szenvedni.

Rendesen a szoczializmusnak saját maga által kinevezett Luthere, – nevetséges Lewisham! – vázolta a tárgyat, vagy azt, amit annak lehetett nevezni, ezen az estén azonban nyomott hangulatban is figyelmetlen volt. Lábát a karosszék támlájára vetve ült, ezzel is jelezve a lelkiállapotát. Egy csomag algíri czigaretta – húsz darab ára öt pence – volt a zsebében és úgy látszott, mintha az volna a legfőbb törekvése, hogy még az est folyamán valamennyit elszívja. Bletherley volt soron, hogy „A nő és a szoczializmus“ czímen tartson előadást. Shelley munkáinak egy testes amerikai kiadását és Tennysonnak egy kötetét hozta magával; mindkettő a megjelölt helyeken hemzsegett a papirnyelvektől. A monopoliumok megszüntetése mellett foglalt állást és bölcsődékkel akarta helyettesíteni a családot. Előadása, a hol nem volt dagályos, ott kenetteljes volt és nézetei szemmelláthatóan nem találkoztak tetszéssel.

Parkson lancashirei származású és hitbuzgó quaker volt; egyéniségét harmadik tényező gyanánt Ruskin tette teljessé, kinek munkái és frazeologiája teljesen betöltötték őt. Kifejezett rosszalással hallgatta Bletherleyt és erélyesen védelmére kelt a hitvesi hűség ősi hagyományának, melyet Bletherley a házasság monopolisztikus intézményének nevezett.

– A szerelem és hűség tiszta és egyszerű régi elmélete elég nekem, – mondta Parkson. – Ha mi ennek az ellenkezőjével beszennyezzük a mi politikai mozgalmunkat…

– Te azt hiszed, hogy megvan még? – vetette közbe Lewisham, a ki első ízben szólalt meg ezúttal.

– Micsoda?

– A tiszta és egyszerű régi elmélet. Ismerem az elméletet. Hiszek az elméletben. Bletherley olyan szellemes, akárcsak Shelley. De ő is csak elméletet állít fel. Tegyük fel, hogy a férfi találkozik azzal a bizonyos nekirendelt leánynyal. Az elmélet azt mondja, mindegy, hogy mikor. Nagyon fiatalon találkoznak. Beleszeret. Minden nehézséggel daczolva nőül veszi. A szerelem nem törődik az akadályokkal. Ez az elmélet. Nagyszerű egy olyan ember számára, a ki száz fontot kaphat az apjától évenkint. De hogy lehet ezt alkalmazni egy boltossegédre?… Vagy hogy lehet alkalmazni egy kisegítő tanárra, mint Dunkerley?… Vagy akár… reám?

– Ilyen esetekben önmegtagadást kell gyakorolni, – mondta Parkson. – Hinni és bízni kell. A férfi, a ki érdemes arra, hogy szeressék, érdemes arra is, hogy várjanak rá.

– Érdemes arra, hogy megvárják, míg megöregszik? – kérdezte Lewisham.

– Az ember küzdelemre van rendelve, – szólt közbe Dunkerley. – Ne törődj a nehézségekkel, Lewisham. A létért való küzdelem kemény és kegyetlen és mégis ezt mondom. Ketten tegyék össze az erejüket, és szövetkezzenek a boldogságra. Ha egy leány, a kit én akarok elvenni, így gondolkozik, holnap elvenném. Pedig a piaczi értékem hetven font adósság.

Lewisham mohón, hirtelen érdeklődéssel nézte Dunkerleyt.

– Megtennéd? – kérdezte. Dunkerley arczát könnyű pirulás futotta el.

– Minden gondolkozás nélkül. Miért nem?

– De hogy élnétek meg?

– Az későbbi kérdés. Ha…

– Nem érthetek önnel egyet, Dunkerley úr, – mondta Parkson. – Nem tudom, hogy olvasta-e ön a Sesam és liliom-ot, abban azonban sokkal jobban ki van fejtve, semmint arra az én szavaim képesek volnának, hogy mi az asszony helyzetének az ideálja…

– A Sesam és liliom badarság, – szakította félbe Dunkerley. – Nem a mi esetünk. Általában Ruskin nem az. Tulságos sok névelő és diszítő jelző. Nagyszerű angolság, kétségtelenül, de nem az én stílusom. Olvassák a fűszernagykereskedők leányai, ha finomodni akarnak. Nekünk nincs módunkban, hogy finomodjunk.

– De te csakugyan elvennél egy leányt…? – kérdezte Lewisham, példátlan csodálkozással szemlélve Dunkerleyt.

– Miért nem?

– És mivel…? – habozott Lewisham.

– Évi negyven fonttal. Feltétlenül!

Egy fiatalember szólt közbe, aki eddig hallgatott és rekedt hangon mondta:

– Vegyük figyelembe a leányt…

– De mire való a házasság? – kérdezte Bletherley, a nélkül, hogy figyelemre méltatták volna.

– Megbocsássanak, de mégis nagy dolog, ha valaki megkéri egy leány kezét… – kezdte újból Parkson.

– Nem úgy van. Ha a leány rátalált a férfire, a férfi pedig a leányra, együtt van a helyük. Mire való volna a puszta sóvárgás? A dolog kölcsönös. Küzdjenek együtt.

– Helyes! – mondta Lewisham hirtelen meghatottsággal. – Igazi férfi módjára beszélsz, Dunkerley. Kössenek fel, ha nem igaz.

– Az asszonynak a helye, – próbálta magyarázni Parkson, – az otthon. De ha nincsen otthon…! Azt tartom, hogy a férfi, ha kell, küzdjön hét évig, mint Jákob tette Rachelért, fékezze meg a szenvedélyét, hogy az otthont kényelmessé és édessé tegye a nő számára…

– Ketrecz a kis háziállat számára, – mondta Dunkerley. – Nem… én asszonyt akarok elvenni. A női nem mindig részt vett a létért való küzdelemben, nem is volt a kárára, mindig része is lesz benne. A legnagyszerűbb gondolat – a létért való küzdelem. A nő, a ki nem küzd a férfi oldalán, hozzá hasonlóan, a nő, a kit csak kitartanak, etetnek és ruháznak…

Habozott, mintha nem tudná befejezni a mondatát.

Egy szeplős képű fiú, a ki hatalmas pipát tartott a fogai között, valami bibliai kifejezést idézett.

– Micsoda kapadohány! – mondta Dunkerley. – Azt akartam mondani, hogy az ilyen nő „hárem egyesben“.

A pipázó fiú megsértődött.

– Valódi Perique, – mondta Dunkerleynek.

– Rosszul lesz tőle, – felelte Dunkerley.

– Csak a páczolása komisz, – magyarázta a kiváló Perique-dohányt szívó diák.

… Ez volt az estének Lewishamot legjobban érdeklő része. Parkson hirtelen felállt, elővette a Sesam és liliom-ot és hosszú, édességtől csepegő részletet olvasott fel belőle, mely úgy hatott, mintha lehengerelték volna a vitát, utána Bletherley lett egy vitatkozó körnek a középpontja, mely nagyon gorombán végzett vele és kizárólag a saját személyéből álló kisebbségbe szorította. A házasság intézményét, a mennyiben az a south-kensingtoni diákoktól függött, közvetlen veszedelem nem fenyegette.

Féltiz tájban Parkson a többiekkel együtt eltávozott hazulról, hogy egyet sétáljon. Februárban szokatlanul meleg éjszaka volt és a hold fényesen ragyogott. Parkson Lewishamhoz és Dunkerleyhoz csatlakozott, – Lewishamnak nem kis bosszúságára, – mert bizalmas közlendői voltak ez este „az eszmék embere“ számára. Dunkerley északon lakott s így hármasban az Exhibition Roadon felmentek a Kensington High Streetre. Ott elváltak Dunkerleytől s Lewisham és Parkson megint délnek tartottak, Lewisham új lakása felé, Chelseaben.

Parkson egyike volt az erény azon hirdetőinek, a kikre a nemi kérdések vitatása ellenállhatatlan vonzóerőt gyakorol. Az összejöveteleken nagy adag ékesszólás halmozódott fel benne. Dunkerleyvel a jó izlés határáig ment a vitatkozásban, utána pedig hatalmas és egyre jobban bizalmaskodó beszédáradattal öntötte el Lewishamot. Lewisham szórakozott volt. Ugy sietett, a hogy csak tudott. Az egyetlen czélja az volt, hogy minél előbb megszabaduljon Parksontól. Parksonnak egyedüli czélja pedig az volt, hogy érdekes titkokat mondjon el neki magáról és egy bizonyos csodálatosan tiszta lelkű fiatal női személyről, a kit Lewisham már más alkalommal is hallott említeni.

Az idő mult.

Lewisham egyszerre azt vette észre, hogy egy lámpa alatt állva egy fényképet kénytelen szemlélni. A fénykép egy szimmetria nélküli, teljesen kifejezéstelen arczot ábrázolt, „művészi“ redőjü ruhában, lelógó hajfodrokkal. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy ez a tisztaság mintaképe, egyben pedig Parkson személyes tulajdona. Parkson tekintete büszkeséget árult el s szemmelláthatólag elismerő bírálatot várt.

Lewisham küzdött az igazsággal.

– Érdekes arcz, – mondta.

– A szó szoros értelmében szép arcz, – mondta Parkson nyugodtan, de határozottan. – Megnézted a szemét, Lewisham?

– Hogyne, – felelte Lewisham. – Persze, hogy megnéztem.

– A tiszta ártatlanság… Olyan, mintha kis gyermek szeme volna.

– Igen. Csakugyan olyan. Nagyon szép, öregem. Gratulálok. Hova való?

– Ilyen arczot még sohasem láttál Londonban, – dicsekedett Parkson.

– Soha, – jelentette ki Lewisham határozottan.

– Akárkinek nem mutattam volna meg, – mondta Parkson. – Talán te sem tudod egészen értékelni, hogy ez a tiszta szívű, csodaszép leány micsoda nekem.

A fényképet ünnepélyesen visszahelyezte borítékjába és olyan tekintettel nézett Lewishamra, mint a ki a vérszövetség szertartását hajtotta végre. Azután bizalmaskodva beleakaszkodott Lewisham karjába, a mit egyébként Lewisham ki nem állhatott, és a szerelem részletes elemzésébe bocsájtkozott bele, a „tisztaság mintaképére“ vonatkozó apróságokkal fűszerezve. A mit mondott, közel állott Lewisham gondolatainak tárgyához, hogy felkeltse az érdeklődését. Minduntalan válaszolni akart és ostoba vágyat érzett, noha tisztában volt az ostobasággal, hogy a bizalmaskodást ő is bizalmaskodással viszonozza. A túlzó ömlengések alatt azonban Lewisham megint elvesztette a türelmét és csak arra érzett vágyat, hogy megszökjék Parksontól.

– Minden embernek szüksége van vezércsillagra, – mondta Parkson, miközben Lewisham szitkozódást fojtott el magában.

Balkéz felől közel esett Parkson lakása s Lewisham arra gondolt, hogy a szóáradatnak leghamarább úgy vethet véget, ha Parksont haza irányítja. Parkson gépiesen engedelmeskedett, de közben állandóan beszélt.

– Gyakran láttalak társalogni Heydinger kisasszonynyal, – mondta. – Bocsáss meg, ha beszélek róla…

– Nagyon jó barátok vagyunk, – ismerte be Lewisham. – De itt vagyunk már a „barlangodnál“.

Parkson megállt a „barlangja“ előtt.

– Még rengeteg mondani valóm volna. Elkísérlek egy darabon, legalább Batterseaig… A mint mondtam, a te Heydinger kisasszonyod…

Ettől kezdve állandó czélzásokat tett a Lewisham és Heydinger kisasszony között feltételezett bizalmas viszonyra, a mi teljesen kihozta Lewishamot a sodrából.

– Ezek szerint nálad sem fog már sokáig tartani, Lewisham, míg megismered a tiszta szerelem végtelenül nemesítő hatását…

Ekkor, mintha némileg azt remélte volna, hogy ezzel megfékezi Parkson elviselhetetlen fecsegését, Lewisham is bizalmaskodásra ragadtatta magát.

– Tudom, – mondotta. – Te azonban téves nyomon jársz… E három esztendő alatt kialakult az én sorsom iránya is…

Alighogy ennyit kiejtett, máris elment a kedve a további bizalmaskodástól.

– Nem Heydinger kisasszonyt akartad említeni? – kérdezte Parkson.

– Az ördög vigye Heydinger kisasszonyt! – kiáltotta Lewisham és az utcza végén hirtelen, minden átmenet nélkül, udvariatlanul hátat fordított Parksonnak s mondatát félbeszakítva, az utcza kereszteződésénél faképnél hagyva őt, útnak indult dél felé.

Parkson bámészkodva nézett a távolodó alak után, majd utána sietett, hogy bántó magatartásának okát megkérdezze. Lewisham egy darabig szótlanul haladt és Parkso loholt. Azután hirtelen megfordult. Arcza majdnem krétafehér volt és fáradt hangon beszélt.

– Parkson, – mondta, – bolond vagy!… A képed olyan, mint a birkáé, a modorod, mint a bivalyé, a beszéded pedig untat. Csupa ostobaság!… A leánynak, kinek a fényképét mutattad az elébb, közönséges vízszeme van, a tekintete pedig olyan kiállhatatlan, mint a te választásodtól természetesen várni lehetett… Most nem tréfálok… Eredj a fenébe!

A kitörés után Lewisham egymagában ment dél felé. Nem ment azonban egyenesen haza a lakására, Chelseaba, hanem órákat töltött Battersea egyik utczájában és fel-alá járt egy ház előtt, mintha várt volna valakit. Hangulata a dühből az észelgős sovárgásba csapott át. Hacsak láthatná Ethelt ezen az estén! Végre tisztába jött a saját lelkével! Elhatározta, hogy másnap sutba vágja a munkáját és találkozik vele. A mit Dunkerley mondott, az agyát csodálatos új gondolatokkal töltötte meg. Hacsak láthatná most Ethelt!

A kívánsága beteljesedett. Az utcza sarkán két alak haladt el előtte; az egyikben, egy szemüveges, magas férfiben, a ki papos formájú keménykalapot viselt és kabátja gallérját felgyűrte szürke pofaszakállára, Chafferyra ismert; a másikat nagyon jól ismerte. A pár elhaladt, a nélkül, hogy őt észrevették volna. Mikor a lámpafény egy pillanatra Ethel arczára esett, látni lehetett, hogy fehér és fáradt.

Lewisham kimerülten állt a sarkon és merően bámult a két alak után, melyek a lámpák világából belevesztek a ködbe. El volt kábulva. Valahonnét lassú óraütések hallatszottak. Éjfél volt. Lentről, az utczából Chafferyék kapujának a becsapódását hallotta.

A kapuzárás zajának elhangzása után még sokáig nem mozdult.

– Megint seanceon volt… megszegte az igéretét. Megint seanceon volt… megszegte az igéretét, – zúgott szüntelenül ismétlődve az agyában.

Azután a magyarázat következett.

– Megszegte az igéretét, mert én elhagytam. Kiérezhettem volna a leveleiből. Megtette, mert azt hitte, hogy nem gondolok rá komolyan és csak gyerekeskedés volt az udvarlásom… Tudtam, hogy nem képes megérteni…