A bevezető fejezet nem foglalkozik a szerelemmel – ez az ellenfél kétségtelen bizonyossággal csak a harmadikban lép fel, – és Lewisham urat még tanulmányainak közepette találjuk. Az idő jó nehány évvel, majdnem évtizeddel napjaink előtt s ezekben a napokban Lewisham úr kisegítő oktató volt a whortleyi földesúri iskolában – Whortley, Sussexben – és fizetése negyven font volt egy esztendőre, a miből a tanidő tartama alatt hetenkint tizenöt shillinget fizetett Mundayné asszonynak, a weststreeti kis bolt tulajdonosának, lakásért és ellátásért. Urnak szólították, megkülönböztetésül a nagyobb fiúktól, a kiknek a tanulás volt a kötelességük és szigorú rendszabály tárgya volt, hogy ezek részéről a sir czímzés illeti meg.

Készen vett ruhákat viselt, merev szövetből való fekete kabátja elől és ujjain fehér volt az iskolai krétától, arcza lágy és bajusza alig serkedező. Elég jóképü tizennyolcz éves ifjú volt, dús hajú, mindennapiasan megnyirva, meglehetősen kiemelkedő orrán majdnem felesleges szemüveggel, – a szemüveget ugyanis azért viselte, hogy öregebbnek tüntesse fel magát s így a tekintélyt biztosítsa. Az adott pillanatban, mikor történetünk megkezdődik, lakószobájában tartózkodott. A helyiség padlásszoba volt, fémvázas feltoló ablakkal, ferde tetővel és nekivetemedett falakkal, melyek, mint azt a még le nem szaggatott helyek bizonyították, számtalan, régi divatú virágos papirszalaggal voltak kitapétázva.

A szobáról itélve Lewisham úr keveset gondolt a szerelemre, hanem annál többet a hirnévre. Az ágy fejénél, példának okáért, a hova jóravaló emberek bölcs mondásokat szoktak függeszteni, a tiszta, határozott, fiatalosan üde kézre valló irások igazságai önmagukat bizonyították: „A tudás hatalom“ és „A mit valaki megtett, más is megteheti“, – a más ez esetben Lewisham úrra vonatkoztatva. Ezek az igazságok egy pillanatra sem merülhettek feledésbe. Lewisham úr minden reggel újból meg újból láthatta őket, mikor fejét az ingéből kidugta. A sárgára festett láda fölött, melyen – könyvállványok hiányában – Lewisham úr könyvtára sorakozott, a Vázlat volt felfüggesztve. (Hogy miért ne nevezhette volna ezt a papirlapot Vázlat-nak, azt a Church Times szerkesztője, a ki apró hireit Varia czím alatt közli, nálam jobban meg tudná mondani.) Ebben a vázlatban az 1892. év volt úgy feltüntetve, hogy Lewisham úr a londoni egyetemen akkor szándékozik megszerezni „kitüntetéssel az összes tárgyakban“ a Baccalaureatus Artium fokozatot, 1895 pedig az arany érem megszerzésének volt az időpontja. Azután „általános érdekű röpiratok liberális szellemben“ és hasonló dolgok következtek, megfelelő határidőkkel. „Ki másokat birál, először önmagát birálja“, beszélte a fal a mosdó fölött, az ajtó mögött, az ünneplő nadrág szomszédságában pedig Carlyle arczképe lógott.

Mindez nem volt üres fenyegetőzés a világegyetemmel szemben; a cselekvés már megkezdődött. Shakespeare, Emerson tanulmányai, Confucius pennys életrajza mellett viharvert és megfakult iskolakönyvek, az Universal Correspondance Association több kitünő kézikönyve, gyakorló füzetek, pennys üvegekben fekete és vörös tinta és gummibélyegző sorakoztak, utóbbi Lewisham úr nevével. A következő falat diadaljelvények módjára a southkensingtoni kékeszöld bizonyítványok ékesítették, mértani rajzról, csillagászatról, élettanról, természetrajzról és szervetlen chemiáról. Carlyle arczképével szemben a franczia rendhagyó igék listája foglalt helyet.

A mosdó fölött, rajzszöggel a tetőre erősítve, a mely – a helyiség padlásszoba lévén – veszedelmesen lejtősödött, a napi órabeosztás lebegett. Lewisham úr felkelésének időpontja öt órában volt megállapítva s hogy ez nem volt üres dicsekvés, azt a ládán, a könyvek mellett, az olcsó amerikai ébresztő-óra bizonyította. Hátterében, az ágy fejéhez eső, papirral bevont ablakpárkányon csokoládédarabok hevertek. „Nyolcz óráig franczia“, mondta az órarend röviden. A reggeli ideje húsz perczben volt megállapítva; utána huszonöt percz „irodalom“, közelebbről meghatározva Shakespeare szindarabjaiból egyes – kiváltképen fellengző – részletek megtanulása, azután iskola és kötelesség. A szünetekre és a déli szabadidőre az órarend latin gyakorlatot írt elő – „étkezés ideje alatt ismét irodalom,“ – s így változtatta beosztását a huszonnégy óra hátralevő részét illetőleg, a hét különböző napjai szerint. Egy pillanata sem maradt a Sátánnak és „minden gonoszságainak“. Az egész időből csak hetven percz volt pihenésre szentelve.

Csak el kell képzelni egy ilyen vázlatnak a csodás jelentőségét! Valaki már fent van és tevékeny, mikor az egész világ még vizszintes helyzetben, álmokba merülve, vagy ostobán eltompulva, meleg fészkében leledzik s ha felriasztják, csak azért riad fel, hogy ásítás és sohajtás közben ismét a feledésbe guruljon. Nyolcz órakor már három órai előny, három órai tudás mindenkivel szemben. Mint egy kitünő tudós mondotta nekem, körülbelül ezer órai komoly munka elegendő egy nyelvnek a teljes elsajátítására, – három vagy négy nyelv után a következőre már kevesebb is elég, – a minek folytán évente egyet, a napi munka kezdete gyanánt a reggeli előtt el lehet sajátítani. A nyelvek kincse reggeli gombaszedés módjára összegyűjtögetve! Azután az „irodalom“, – mily nagyszerű beállítás! Délután számtan és reális tudományok. Lehet-e valami egyszerűbb és nagyszerűbb? Hat esztendő múlva Lewisham úr öt vagy hat nyelvnek, alapos egyetemes tudásnak lesz a birtokosa, megszokta az óriási munkásságot és még nem is lesz huszonnégy esztendős. Meglesz az elismerése az egyetemen és szélesebb körökben is. Bizonyosra lehet venni, hogy azok az általános érdekü röpiratok nem lesznek semmitmondó érdektelenségek. Hogy hova jut Lewisham úr harmincz éves korában, lázba hozza a képzeletet. Akkor a vázlatnak kétségtelenül módosulni kell, a mint a tapasztalatok bővülnek. De a szelleme, a szelleme továbbra is emésztő láng marad!

Lewisham úr a fémkeretes ablak előtt ült és írt, gyorsan írt, egy másik sárga ládán, melyet üresen rövidebb oldalára állított. Fedelét felnyitotta s így lábát kényelmesen belemélyesztette az ürességbe. Az ágy könyvekkel és jelen nem levő oktatómestereinek sokszorosított előadási lapjaival volt teleszórva. A lebegő órarend szemügyre vétele esetén meg lehetett volna állapítani, hogy latint fordít angolra.

Az írás gyorsasága észrevétlenül megcsökkent. „Urit me Glycerae nitor“ meredt eléje és zavarba ejtette. „Urit me“, mormogta és szeme könyvéről az ablakon át a vikárius házának tetejére és borostyánnal befutott kéményeire kalandozott. Szemöldöke először összeránczolódott, azután ismét elsimult. „Urit me!“ Tollát szájába vette és a szótár után nyúlt. Urare?

Egyszerre az arczkifejezése megváltozott. A szótár felé irányuló mozdulat félbemaradt. Valami kívülről jövő ismétlődő hangra, – lépések zaja – fülelt.

Hirtelen felállt és nyakát előre nyújtva, felesleges szemüvegén és az ablaktáblán át az utczára tekintett. Egészen egyenesen letekintve, halavány rózsaszinű virágokkal díszített kalapot, női kabátnak a vállait és egy orrnak és állnak pontosan a hegyét láthatta. Bizonyára az az idegen lány volt, a ki a mult vasárnap Frobisherék mellett ült a templomban a karzat alatt. Egyébként akkor csak nagyon futólag látta őt…

Addig nézte, míg csak az ablak látókörében haladt. Hiába erőlködött, hogy a sarkon túl is kisérje őt a szemével…

Azután rosszkedvűen újra munkához látott és kivette a tollat a szájából.

– A figyelmem elkalandozott, – mondta magában. – Ilyen semmiség miatt! Mi történt velem?

Furcsa hangot adott a fogával, mely felháborodását jelezte, leült és térdét ismét belemélyesztette a felfordított ládába. „Urit me“, – ismételte, tollszárának végét rágcsálva és a szótár után nézegetve.

Egy szerdai szabad délután volt, márczius végén, vakító fényben ragyogó tavaszi nap, káprázatosan fehér felhőkkel és mélyen kék égboltozattal, itt-ott csodálatosan szép zöld szint szórva el a fák között és zajos örömcsicsergésre késztetve a madarakat, – az ujjáébredés napja volt, hangosan serkentő nap, a nyárnak igazi előhirnöke. Ennek az előérzetnek a nyüzsgése töltötte be a levegőt, a meleg földből feltörtek a serkedező vetések és a fenyőerdőkben szinte hallani lehetett a rügyek halk pattogását. De az anyatermészet nemcsak a földet, levegőt és erdőt keltette életre, hanem Lewisham úr fiatal vérét is, ösztökélve, hogy éljen, – éljen, de egészen más értelemben, mint azt a Vázlat jelezte.

Lewisham úr a szótárt egy papirlap alól látta előkukkanni, fellapozta az „urit“ szót, elképzelte Glycera vállának ragyogó „nitor“-át és így megint tétlenségbe merült, melyből erőszakkal rázta fel magát.

– Nem tudom lekötni a figyelmemet, – állapította meg Lewisham úr. Levette felesleges szemüvegét, megtörölte és szemét hunyorgatta. – Ez a Horatius hogy megzavarja az embert és milyen izgatóak a jelzői! Sétálni kellene talán?

– Nem engedem magamat legyőzni, – mondta helytelen kifejezéssel, visszahelyezte a szemüvegét orrára, könyökét pedig kétoldalt zörrenve csapta az üres ládára és haját a füle fölött hátrasimította a kezével…

Öt percz mulva ismét rajtakapta magát, hogy a fecskéket nézi, melyek a kékségben keringőznek a vikárius kertje fölött.

– Lehet, hogy valakinek ennyi baja legyen önmagával? – kérdezte határozatlanul, de egyben hevesen. – Bizonyára az elkényeztetés az oka… az ülés a lustaság kezdete.

Felállt tehát, hogy úgy tanuljon, de ekkor a városka utczája állandóan a szeme előtt volt. „Ha ő a posta sarkát kerülte meg, megint elő kell tűnni neki az üres telkek kerítése mögött“, – motoszkált az eltakart és fegyelmezetlen tájék Lewisham úr agyában…

A leány azonban nem került elő. Bizonyára nem fordult be a posta sarkánál. Találgatásra adott alkalmat, hogy merre ment. Talán a városkán keresztül vette útját a fasor felé?… Azután hirtelen felhő takarta el a napot, a meleg utcza hűvösre változott és Lewisham úr meg tudta fékezni képzelődését. Így a „Mater salva cupidinum“, „A vágyak legyőzhetetlen anyjá“-nak fordítása, – Horatius (Ódák II. könyve) volt ugyanis az egyetem által Lewisham úr felvételére kijelölt auctor, – mindezek után mégis eljutott prófétai befejezéséhez.

Pontosan, mikor a templom órája ötöt ütött, Lewisham úr olyan pontossággal, mely talán túlságosan gyors volt egy csakugyan komoly tanulóhoz, becsapta Horatiusát, kezébe vette Shakespearet és a keskeny, kanyargó, szőnyegtelen lépcsőn padlásszobájából lement a nappali szobába, a hol háziasszonyával, Mundaynéval együtt szokta elfogyasztani délutáni teáját. A derék hölgy egyedül volt és Lewisham úr nehány udvarias szólásforma után felnyitotta Shakespearet s egy jeltől kezdve, – mellékesen megjegyezve, a jel épen egy jelenetnek a közepére esett, – miközben gépiesen bizonyos számú kenyérszeletet és áfonya-jamet elfogyasztott, olvasni kezdett.

Mundayné asszony pápaszeme fölött nézegette Lewisham urat s arra gondolt, hogy ilyen sok olvasás megárt a szemnek, mígnem a bolti csengőnek a csilingelése ki nem szólította a vevőjéhez. Hat óra előtt huszonöt perczczel Lewisham úr a könyvet az ablakpárkányra helyezte, leverte a morzsákat kabátjáról, kezébe vette a teásasztalkán fekvő négyszögletes kalapját és elindult az esti „előkészítő leczkeórára“.

A West Street üres volt és aranyosan ragyogott a lemenő nap fényében. A képnek a szépsége megragadta Lewisham urat s elfeledkezett róla, hogy a „VIII. Henrik“ részletét ismételje, melynek az úton kellett volna őt foglalkoztatni, A helyett e perczben az ablakból való programmellenes nézelődésre, a kis állra és az orrhegyre gondolt. Tekintete a távolban veszett el, mikor ezt a képet idézte maga elé…

Az iskola ajtaját egy alázatos képü kis fiú nyitotta ki, kinek írásbeli feladatát kellett átnézni.

Lewisham úr úgy érezte, hogy a légkör különös módon megváltozott, mikor belépett. Az ajtó becsapódott mögötte. Az előcsarnok, szembeszökő iskolai jellegével, sárga márványcserezésü falkárpitjával, hosszú ruhafogas sorával, kellemetlen esernyő-hadseregével, egy bevert diák-kalappal, a falon lógó ütött-kopott iskolai szabályzattal, homályosnak és komornak tűnt fel a külső márcziusi korai este ragyogó elevensége után. A tanító életének, a minden elfoglalt ember életének sajátságos szürkeség-érzete lepte meg és ejtette hatalmába lelkét. Átvette a kis diák feladatát, mely egy gyakorló füzetnek kínosan megírt három oldalát foglalta el, hatalmas G. E. L. betűkkel, nevének kezdőbetüivel jelölte meg és rettenetesen átfirkálta mindegyik oldalt. Közben hallotta a játszótér jól ismert zürzavaros hangjait, melyek az iskolaudvar nyitott ajtaján behallatszottak hozzája.