Másnap reggel Lewisham megtudta Lagunetól, hogy a gyanuja alapos volt s hogy Ethel végre engedett a kényszerítésnek és beleegyezett, hogy vele megkíséreljék a gondolatolvasást.

– A kezdet igen jól sikerült, – mondta Lagune a kezét dörzsölgetve. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon szép eredményeket érünk el vele. Kétségtelenül van benne tehetség. Mindig láttam az arczáról. Feltétlenül van tehetsége.

– Nagyon kellett kényszeríteni?… – kérdezte Lewisham, szinte erőlködve.

– Igen… meglehetős nehezen ment. Meglehetős nehezen. Mikor azonban kijelentettem neki, hogy alig lesz lehetséges, hogy megtartsam gépírónőmnek, ha nem hajlandó teljesíteni a kívánságomat…

– Ezt mondta neki?

– Igen… Chafferynak volt a szerencsés ötlete…

Lagune meglepődve állott meg. Lewisham, miután szokatlan mozdulatot tett a kezével, sarkon fordult és végigrohant a laboratoriumon. Lagune, kit ez a gondolatkörén kívül eső lélektani jelenség zavarba ejtett, bambán bámészkodott. „Nagyon különös,“ – állapította meg magában és csomagját kezdte rendezgetni. Minduntalan abbahagyta azonban és Lewishamot leste, a ki már a saját helyén ült és mindkét kezével dobolt az asztalon.

Egyszerre Heydinger kisasszony jött be a szertár-teremből és valamit mondott a fiatalembernek. Lewisham feltünő kurtán felelt. Azután felállt, egy pillanatig habozott, hogy melyik ajtót válassza és azon, mely a hátsó lépcsőre nyilt, elhagyta a termet. Lagune délutánig nem is látta őt.

Ez este Ethel ismét Lewisham társaságában tartott hazafelé és mindkettőjük hangja nagyon komoly volt. Ethel nem ment egyenesen haza, hanem a helyett a Clapham Common tágas térségének gázlámpái felé tartottak és ott sokáig beszélgettek. Ez esti beszélgetésük pedig életbevágó fontosságú volt.

– Miért szegte meg az igéretét? – kérdezte Lewisham.

A leány védekezése bizonytalan és gyenge volt.

– Nem hittem, hogy ennyit törődik vele, – felelte. – Mikor pedig abbahagyta a sétákat, azt hittem, hogy egyáltalán nem érdekli. Amellett nem is volt szellemidéző seance…

Eleinte Lewisham heves volt és nyers. Lagune és Chaffery iránti haragja vakká tette őt a leány bűnével szemben. Leszólta a védekezését.

– Csalás, – jelentette ki. – Ha esetleg, a mit csinált, nem is csalás, mindenesetre ámítás, öntudatlan csalás. Ha még van is valami a gondolatolvasásban, mindenesetre rossz. Akár igaz, akár nem, csak rossz lehet. Miért nem olvassák ők egymás gondolatait? Miért van szükségük magára? Mindenkinek a lelke a saját tulajdona. Szent és sérthetetlen. Nem akarom, hogy a maga lelkével kísérletezzenek!… Nem akarom! Ennyire maga már az enyém. Nem akarom magát így béklyók között látni. Nem akarom, hogy az a kis őrült hátul a maga nyakára tegye a kezét és kikérdezze. Nem akarom! Inkább megölöm magát, minthogy ezt tegyék.

– De ők nem azt tették velem!

– Mindegy! Ezt akarják. Ez a kezdet. Akármi jöjjön is, de ebből nem szabad élni. Ez az egy biztos előttem. Ha tetszik, olvastassanak gondolatot a lányukkal és hipnotizálják a nagynénjüket, de hagyják békében a gépírónőjüket.

– De hát mit tegyek én?

– Ilyent ne kérdezzen. Vannak dolgok, melyeket nem kell megtenni, akármi történjék is! Másként mindent lehetne kívánni! Hát a tisztesség!… Minden csak azért, mert maga szegény… Hát mondjon fel magának! Mondjon fel, ha úgy tetszik! Kaphat más állást is…

– De nem kapok egy guineát hetenként.

– Akkor kevesebbet kap.

– De nekem tizenhat shillinget kell fizetni hetenkint.

– Mindegy.

– Ethel szomorúan sóhajtott.

– De elhagyni Londont!… Nem tehetem… nem tehetem.

– Hogyan?… elhagyni Londont? – Lewisham tekintete egyszerre megváltozott.

– Igen… Az élet nagyon nehéz, – felelte Ethel. – Nem volnék rá képes. Pedig ők nem engednék meg, hogy Londonban maradjak.

– Hogy érti ezt?

Ethel elmondta, hogy ha Lagune felmondana neki, vidékre kellene menni egy nénijéhez, Chaffery nővéréhez, a kinek társalkodónőre van szüksége. Ezt Chaffery követelte.

– „Társalkodónő,“ – mondották nekem. – A valóságban cseléd volnék, mert a néni nem tart cselédet… Az anyám mindig pöröl, ha vele beszélek. Azt mondja, hogy nem akarja, hogy elhagyjam őt, de fél Chafferytől. „Miért nem teszed meg, a mit akar?“ – mondja mindig nekem.

Maga elé meredt a sötétedő éjszakában, azután nyugodt hangon tovább folytatta:

– Fáj nekem, hogy mindezt elmondjam magának. Csak maga az… Ha maga nem törődnék vele… Maga volt az, a ki mindent megváltoztatott. Tovább csinálnám, ha nem magáról volna szó… Én… én segédkeztem neki… Ott voltam, hogy segítsek, ha bármi baj történnék Lagunenál. Igen… akkor este is. Nem… nem teszem többé! Nagyon nehéz volt, míg be nem vallottam magának. De igazában véve nem éreztem… míg ott nem találkoztunk. Akkor egyszerre aljasnak és közönségesnek éreztem, a mit cselekedtem.

– És azután? – kérdezte Lewisham.

– Ez az egész. Azután megróbálhattam a gondolatolvasást, de igazában azóta nem csaltam egyszer sem… Ha tudná, hogy milyen nehéz…

– Azt szerettem volna, ha előzetesen szól nekem…

– Nem tudtam… Mielőtt maga jött volna, minden egészen másként volt. Chaffery gúnyolódott az embereken, utánozni szokta Lagunet és engem is megnevettetett. Az egészet tréfának tartottam. – Hirtelen megállt. – Miért is kellett jönni magának? Én nem mondtam… maga pedig tudta…

Közel volt hozzá, hogy zokogásban törjön ki. Egy pillanatig szót sem tudott szólni.

– Nem megyek a nővéréhez, – siránkozott. – Gyáva lehetek, de nem vagyok rá képes.

Szünet következett. Lewisham tisztán és világosan látta maga előtt a megoldást. Titkos vágya hirtelen nyilvánvaló kötelességgé változott.

– Hallgasson rám, – mondta, a nélkül, hogy a leányra nézett volna, miközben bajuszát húzogatta. – Nem akarom, hogy bármi köze is legyen ezentúl ahhoz az utálatos csaláshoz. Tovább nem szabad beszennyezni magát. Azt se akarom, hogy elhagyja Londont.

– De hát akkor mit tegyek?

– Van, a mit tehet, ha van hozzá bátorsága.

– És pedig?

Lewisham néhány pillanatig nem felelt. Azután a leány felé fordult és arczába nézett. A tekintetük találkozott…

A komor hangulata kezdett felderülni. Ethel arcza halovány volt és félve, zavartan nézte Lewishamot. Lewisham úgy érezte, hogy új fajta gyengédség, egészen új érzés ébredez benne. Eddig Ethelnek szépségét és elevenségét szerette és kívánta, de most egy halovány és könnyes szemű teremtés állt előtte. Ugy érezte, mintha elfelejtette és hirtelen újra megismerte volna őt. Egész lelkét végtelen vágyódás töltötte el.

– De mi az a másik dolog, a mit tehetek? – kérdezte újból Ethel.

A kérdésre nagyon nehéz volt megfelelni. Lewisham torkát és arczizmát valami egészen különös érzés, a nevetés és sírás közötti ideges feszültség szorongatta. Az egész világ a semmiségbe merült egy nagy kívánság előtt, ő pedig rettegett, hogy Ethel majd nem meri és hogy nem veszi őt komolyan.

– Mi az? – kérdezte Ethel újból.

– Nem gondolt arra, hogy én feleségül vehetem magát? – mondta Lewisham, kiből hirtelen kitört a szilárd és erős elhatározás. – Nem gondolja, hogy ez az egyetlen lehetőség a számunkra? Zsákutczában vagyunk! Magának abba kell hagyni a csalást, nekem pedig a… magolást. Meg kell esküdnünk.

Szünetet tartott, azután beszédes lett.

– A világ ellenünk van… ellenünk. Magának pénzt kínál a csalásért… hogy elaljasodjék. Mert a mit kíván, aljasság! Nem kínál becsületes életet, csak nyomorúságos kínlódást. A mellett elszakítja magát tőlem. Engem a siker igéretével csábít, ha hűtlen leszek magához… Maga nem tud mindent… Évekig kellene várnunk, talán örökké várnunk kellene, ha meg akarnánk várni, míg biztos lesz az életünk. Elkerülhetünk egymás mellől… elveszíthetjük egymást… Küzdjünk ellene. Miért hagynánk el egymást, ha az igazi szerelem más dolgokhoz hasonlóan nem üres szóbeszéd. Ez az egyetlen lehetőség kettőnk számára… a kik összetartozunk.

Ethel Lewishamot nézte. Arczáról letükröződött a zavar s a szíve hevesen dobogott.

– De mi olyan fiatalok vagyunk, – mondta. – És miből éljünk meg? Maga egy guineát kap hetenkint.

– Többet is kaphatok… többet kereshetek. Erről már gondolkoztam. Két napig gondolkoztam felette. Átgondoltam, hogy mit tehetünk. Nekem van pénzem.

– Van pénze?

– Majdnem száz font.

– De mi olyan fiatalok vagyunk… Az anyám pedig…

– Nem kérdezzük meg őt. Senkit sem kérdezünk meg. Ez a mi ügyünk. Ez a mi ügyünk, Ethel. Nem az a kérdés, hogy hogyan és miként… ezt már előbb is éreztem… Drágám… szeretsz?

Ethel nem tudta egyszerre átérezni Lewisham felindulását. Zavart tekintettel nézett rá és még mindig gyakorlati szempontból nézve, számtani oldalára fordította az ügyet.

– Vállalhatnék gépírást, ha volna gépem… Azt hallottam…

– Nem az a kérdés, hogy hogyan és miként. Az a fontos, hogy rögtön. Ethel, eleget vártam…

Megállt. A leány arczába nézett. Vágyódó és beszédes szeme visszatükrözte mindazt, a mit sohasem tudott szavakba önteni.

– Mersz velem jönni? – kérdezte.

A világ hirtelen valóság formájában jelent meg Ethel előtt, a mint néha megjelent sovárgó álmainak közepette, de megrettent tőle. Elfordította tekintetét Lewishamról. Titkos összeesküvő lett belőle.

– De hogyan…?

– Az az én dolgom. Bizzál bennem! Bizonyára már eléggé ismerjük egymást… Mi ketten…

– De én sohasem gondoltam…

– Keresek lakást mindkettőnknek. Nem lesz nehéz. Azután… gondold csak… milyen életet élünk… együtt!

– De hogy tehetem meg én?

– Jössz velem?

Ethel félénken nézett Lewishamra.

– Tudja, – mondta, – hogy én szeretném… én szeretem magát…

– Jössz velem?

– Igen, drágám, ha…

– Igen! – kiáltotta Lewisham diadalmaskodva. – Velem jössz! – Hirtelen körültekintett és eltompította a hangját. – Drága, egyetlen!…

Szava nem is hallható suttogásban veszett el, de ha nem beszélt is, arcza beszédes maradt. Két hazatérő, lármás boltossegéd eszébe juttatta, hogy köztéren tört ki az érzelem belőle.