Az esetet követő szerda délután, közvetlenül a növénytani vizsgálat előtt, Smithers Lewishamot a nagy egyetemi könyvtárban a British Encyclopædia egyik kötetének olvasása közben figyelte meg. Mellette a Whitaker Almanach, egy nyitott notesz, a Contemporary Science Series egyik kötete és a Science and Art Department czímtára feküdt. Smithers, a ki mélyen érezte Lewisham felsőbbségét a vizsgálatok szempontjából értékes adatok összegyüjtésében, nehány perczig azon tépelődött, hogy a Whitaker Almanach miféle értékes útmutatásokat rejtegethet a növénytan hallgatói számára és hazatérve belemerült háziasszonya példányának tanulmányozásába. A valóságban azonban Lewisham nem növénytant tanult, hanem a házasságkötés módját tanulta a legjobb szerzők alapján. (A Contemporary Science Series kötete Letowneau könyve volt, „A házasság fejlődése.“ Kétségtelenül nagyon érdekes munka, de pillanatnyilag nem sok volt a gyakorlati értéke.)

Whitakerből Lewisham megállapította, hogy a házasságkötés költsége a kerületi anyakönyvi hivatalban, egy héten belül 2 font 6 shilling és 1 pence, vagy 2 font 7 shilling és 1 pence, – a tételek egyike kétes volt, – a borravalókat természetesen nem számítva. Az összegeket bejegyezte a noteszába. A templomi esküvő költségei eltérőek, de különböző személyi okokra való tekintettel lemondott az egyházi esküvőről. A hirdetés és formaságok ugyanis nem kívánatos késedelmet okoztak volna. A végösszeget így 2 font 7 shilling és 1 penceben állapította meg. Borravalókra 10 shillinget irányzott elő.

Utána, felesleges tüntetés mellőzésével, elővette csekkfüzetét és betétkönyvét és további számolásba merült. Megállapította, hogy pillanatnyilag 61 fontnak, 4 shillingnek és 7 pencenek a tulajdonosa. Nem volt ugyan száz, mint mondta, de még mindég elég szép és tekintélyes összeg. Más emberek már kezdtek nagy dolgokat csekélyebb anyagieszközökkel. Eredetileg száz volt. Ha öt fontba kerül a házasság és a hurczolkodás, körülbelül 56 fontja marad. Bőségesen elegendő. Virágra, kocsira és nászútra semmit se szánt. Vásárolni kellett ellenben egy írógépet, hogy Ethel is kereshessen…

– Bámulatos olcsón meg lehet csinálni, – állapította meg Lewisham, nem egészen indokolt elragadtatással. Az ügy, elég különös módon, kissé kalandos szinezetet kezdett ölteni, a mi azonban a legkevésbbé sem volt kellemetlen. Lewisham hátradőlt székében és noteszát becsukva tartotta a kezében…

Délután azonban sok dolognak kellett utánalátni. Mindenekelőtt meg kellett keresni a kerületi anyakönyvvezetőt, utána pedig lakást kellett találni, a hova magával viheti Ethelt, közös lakást, a hol ezután együtt fognak élni.

A hogy az új életet elképzelte, mely oly közvetlen közel rajzolódott le előtte, Ethelt látta maga előtt, elevenen, közvetlen közel és melegen…

Rajtakapta magát, hogy ébren álmodik. Az egyik könyvtári tisztviselő ötlött a szemébe, a ki a terem végében íróasztalára könyökölt és a south-kensingtoni könyvtári tisztviselők szokása szerint papirvágó-késének a végét rágcsálta s furcsa módon őt látszott figyelni. Lewishamnak az az érzése támadt, hogy a gondolatolvasás a világnak legközönségesebb dolgai közé tartozik. Elvörösödött, esetlenül felállt és az Encyclopædia kötetét visszatette a helyére.

Kénytelen volt megállapítani, hogy a lakáskeresés nehéz mesterség. Az első kisérlet után gyanus külsejű egyéniségnek kezdte tartani magát s azt hitte, hogy talán ez okozza a nehézséget. Választása a Brompton Roadtól délre fekvő városrészre esett. Ennek csak az volt a hátránya, hogy olyan házba botolhatott, melyben valamelyik diáktársa lakik… Nem mintha ennek valami életbevágó jelentőséget tulajdonított volna. A tény azonban az, hogy Londonban szokatlan, hogy házastársak huzamosabban lakjanak bútorozott szobában. A kik szegények ahhoz, hogy egész lakóházat, vagy egy lakóháznak egy emeletét béreljék, rendesen egy háznak vagy üres lakásnak egy részét szokták kivenni. Legalább száz bútorzatlan szobákat bérlő házaspár – természetesen „konyhahasználattal“, – esik egyre, mely bútorozott szobában lakik. Azzal szemben, a kinek nincs bútora, a főbérlők rendszerint veszedelmes módon szokták emelni az anyagi igényeiket. Az első szobaadó asszony, a kinél Lewisham kísérletet tett, kijelentette, hogy nem szereti a hölgyeket, mert nagyon sok kiszolgálást kívánnak; a másodiknak ugyanaz volt a veleménye; a harmadik Lewishamot nagyon fiatalnak találta ahhoz, hogy férj legyen; a negyedik csak „magányos uraknak“ volt hajlandó bérbeadni a szobáit. Az ötödik ravasz modorú fiatal nő volt, a ki mindent tudni akart arról, a kit házába fogad és Lewishamot fürkésző keresztkérdéseknek vetette alá. Mikor pedig valami füllentést, vagy olyasfélét sejtett meg nála, azt a véleményt fejezte ki, hogy az ő szobái „aligha felelnek meg“ és barátságosan kitessékelte Lewishamot.

Lewisham egy darabig fel-alá sétált az utczán, hogy fülét és arczát lehűtse, azután újra kezdte a kísérletezést. A következő háziasszony borzasztó és egyúttal szánalmas teremtés volt. Egészen szürke volt a piszoktól és arczáról erősen lerítt a piszok, a fáradság és munka. Mocskos főkötője egészen félre volt csúszva. Lewishamot nagyon kopottas szobába vezette az első emeleten. „Zongora-használattal“, – jelezte, egy rongyos, szürke selyemmel leterített bútordarabra mutatva. Lewisham felnyitotta a billentyű-fedelet és megszólaltatta a szakadozott húrokat. Mégegyszer körülnézett a barátságtalan helyiségben. „Tizennyolcz shilling“, – mondotta az asszony. – „Köszönöm… Majd értesítem“. Az asszony ajkát lebiggyesztve mosolygott és fáradtan az ajtó felé indult. Lewishamot pillanatnyi sajnálkozás fogta el, de nem érdeklődött tovább.

A következő háziasszony megfelelt. Tiszta megjelenésű, rendesen öltözött német nő volt, lenszőke hajfodrokkal. A szó szaporán pergett az ajkán s a legtöbb kifejezését angolul is meg lehetett érteni. Tizenöt shillinget kért a földszinten egymásba nyíló parányi hálószobáért és kis nappali szobáért és a vele járó kiszolgálásért. Egy „szenes katlan“ hat pence, – a vödör valószinüleg nem szerepelt az angol szókincsében. Hitetlenül nézett, mikor Lewisham nősnek mondotta magát. Habozást azonban nem ismert. „Akkor tizennyolcz shilling“, – mondta rendületlen nyugalommal. Lewisham újból szemügyre vette a szobákat. A szobák tisztának látszottak s a nyereménytárgy-jellegű vázák, a megfakult, aranykeretes olajnyomatok, két szobadísz gyanánt alkalmazott terítő és a hálószoba helyett az ebédlőbe szorított fiókos szekrény megnyerték a tetszését.

– Jövő szombattól kezdve kiveszem, – jelentette ki.

Az asszony biztosnak jelezte, hogy jó viszonyban lesznek és ajánlotta, hogy rögtön kiadja Lewishamnak a számlakönyvét. Közbevetőleg megjegyezte, hogy előző bérlője kapitány volt és három esztendeig lakott nála. (Lakáskeresés alkalmával még véletlenül sem lehet hallani bérlőkről, a kik rövidebb ideig laknának valahol.) Azután kisietett és kis, pennys számlakönyvvel, egy üveg tintával és rettenetes mocskos tollszárral tért vissza; a füzet borítékára ráírta Lewisham nevét, első oldalán pedig nyugtázta tizennyolcz shilling felvételét. Kétségtelenül nagy üzleti érzékű nő volt. Lewisham fizetett s az ügylet megköttetett. Az asszony még kijelentette, hogy bizonyára jól fogják magukat nála érezni és udvariasan az utczai ajtóig kísérte Lewishamot.

Lewisham azután Chelseaba tartott és az anyakönyvi hivatalban egy atyai kinézésű úrral bocsátkozott tárgyalásba. Az atyai kinézésű úrnak pufók volt az arcza és szemüveget viselt. A modora kellemes volt, de teljesen hivatalos jellegű. A kérdezősködőnek minden mondatát visszhang gyanánt ismételte.

– Miben lehetek szolgálatára? Házasodni akar! Engedélylyel?

– Engedélylyel.

– Engedélylyel!

És így tovább. Felnyitott egy nagy könyvet és szép írással bejegyezte az adatokat.

– A hölgy életkora?

– Huszonegy.

– Nagyon megfelelő életkor… hölgyeknél.

Lewishamnak figyelmébe ajánlotta, hogy vegyen gyűrüt és figyelmeztette, hogy két tanura van szüksége.

– Igen, – hebegett Lewisham.

– Mindig vannak, a kik készek a tanuságot vállalni, – mondotta az anyakönyvvezető. – Az illetők már megszokták az ilyesmit.

Csütörtököt és pénteket Lewisham feltünően jó hangulatban töltötte el. E napok alatt a jövőnek feláldozása nem látszott őt zavarni. A kétkedés egy időre eltűnt az egyéniségéből. Kedve lett volna, hogy tánczoljon a folyosókon. Különös módon felelőtlennek érezte magát és kellemetlen jókedvet mutatott, mely senkinek sem nyerte meg a tetszését. Heydinger Alicenak minden ok nélkül sok hasonló szerencsés napot kívánt s a menzában egy kalácscsal vette czélba Smitherset s a képzőművészeti iskola egyik tisztviselőjét találta el. A sértés után első pillanatban bűnbánatot érzett, de a következő perczben a sértést még tetézte azzal, hogy keresztülment a termen és kihívó módon kérdezte, hogy nem látta-e valaki a kalácsát. Az egyik asztal alá bújt és megtalálta a kalácsot, az egyik női művésznövendéknek a széke alatt meglehetősen piszkos, de ehető állapotban. Smithers mellett ült le, hogy megegye és vitába bocsátkozott a képzőművészeti iskolai tisztviselővel. A képzőművészeti tisztviselő azt mondta, hogy a tudományos főiskola hallgatóinak a viselkedése kiállhatatlan és azzal fenyegetődzött, hogy az ügyet a menzai bizottság elé viszi. Lewisham azt felelte, hogy nagyképűség így felfujni ilyen kis dolgot és azt ajánlotta, hogy a képzőművészeti tisztviselő vágja az ebédjét, – sült hús és babpudding – a termen keresztül hozzá és így szerezzen magának rögtönös elégtételt. Azután bocsánatot kért a tisztviselőtől és kellő részletességgel megmagyarázta, hogy nagyon távoli és nehéz volt a dobás, melyet megkísérlett. A tisztviselő még evett valamit és megivott egy pohár sört és a vita befejeződött. Délután azonban Lewishamnak erős megszégyenítésben volt része. Heydinger kisasszony nem akart szóba állni vele.

Szombaton reggel, levélben hirtelen rosszullétet adva okul, Lewisham távol maradt az iskolából s minden földi javát Vauxhall állomás ruhatárába szállította. Chaffery nővére Tonghamban lakott, Farnham közelében s Ethelnek, a kinek Lagune egy hete felmondott, ezen a napon kellett siránkozó anyjának felügyelete mellett útra kelni, hogy megkezdje új rabszolgaságát. Abban állapodtak meg, hogy vagy Farnhamban, vagy pedig Wokingban kiszáll, a mint az alkalom kínálkozik s visszajövet Vauxhallban találkozik Lewishammal. Így Lewishamnak meghatározatlan ideig kellett a középső perronon őrt állani.

Először a nagy kaland jókedvre hangolta. Azután, mikor már sokáig várt a perronon, filozofikus hangulatba merült, mely teljesen kikapcsolta őt a világból. Az egyik utasnak a bőröndje mellett egy csomag gyökerestől kiásott növényt pillantott meg s ez a látvány groteszk hasonlatot ébresztett benne. Az ő gyökerei, földi javai, lent vannak a földszinten, a ruhatárban. Milyen gyenge valami is ő tulajdonképen. Egy könyvekkel teli láda, egy ruhás koffer, néhány bizonyítvány, papirrongy, itt-ott egy-egy jegyzet, nem túlságosan erős test és körülötte az emberek végtelen tömege, ellene a mérhetetlen világ. Vajjon egy lelket kivéve, törődnék-e valaki vele, ha elpusztulna? És mérföldnyi távolságban talán az is csak kevéssé és elveszően gondol reá…

Vajjon sok baja lesz-e Ethelnek a podgyászával? Hátha a nénije elébe jön Farnham Junctionig, hogy vele találkozzék? Hátha valaki ellopja az erszényét? Hátha későn talál jönni! Az esketés két órára van kitűzve! Hátha egyáltalán nem jön! Miután három egymásután következő vonatnál hiába várakozott, bizonytalan félelmét mélységesen nyomott hangulat váltotta fel…

Végül Ethel mégis megérkezett, huszonhárom perczczel két óra előtt. Podgyászát Lewisham rohanva levitte a lépcsőn, elhelyezte a magáé mellett és a következő pillanatban egy hansomot felfogadva – első eset volt életükben, hogy ezt a közlekedési alkalmatosságot használták, – útban voltak az anyakönyvi hivatal felé. Lewishamnak egyes sebtében adott utasításait kivéve, alig beszéltek egymáshoz, de szemük izgatottságot árult el és a kocsitakaró alatt egymás kezét szorongatták.

A kis öreg úr megint nagyon hivataloskodó volt, de barátságos. A fogadalmat előtte, egy kis feketeszakállas hivatalnok és egy hölgy előtt tették le, a ki az épület alsó részében levetette a kötényét, hogy az esketésnél közreműködhessék. A kis öreg úr nem beszélt sokat.

– Önök még fiatalok, – mondta lassan – és az élet együtt nehéz… Viseltessenek szeretettel egymás irányában.

Kissé bánatosan mosolygott és barátságosan nyujtotta a kezét.

Ethel szeme csillogott s úgy érezte, hogy szólni nem tud.