Következett sebtében a tanuk kifizetése s Lewisham ismét Ethel mellett volt. Az arcza ragyogott. A félünnep délutánján hazafelé tartó munkások özöne töltötte meg az utczát. A lépcsőkön néhány rizsszem hevert, mely valamelyik nyilvánosabb jellegű esküvőről maradt ott.

Egy kritikus tekintetü kis leány kíváncsian mérte végig az új párt és valami megjegyzést tett csibészképű barátjának.

– Nem lehet, – mondta a csibészképű. – Ezek csak kérdezősködni voltak odafönt.

A csibészképű, úgy látszik, nem nagyon tudott ítélni az arczokból.

Lewisham és Ethel a nyüzsgő utczákon visszamentek Vauxhall állomásra. Közben csak keveset beszéltek. Az állomáson Lewisham, olyan közönyös modorban, a minőre csak képes volt, két külön jegy bemutatása mellett kiváltotta holmijukat a ruhatárból és egy bérkocsira helyezte. Az ő podgyásza a bakra került, de az Ethel holmiját tartalmazó kis barna táska elég kicsiny volt ahhoz, hogy velük szemben elférjen. Méltóztassanak elképzelni a meglehetősen rozoga négykerekű alkotmányt, a sárgára festett ládával és a viharvert táskával, Lewisham úrral és minden vagyonával, a kétségbeejtően baktató lóval, a sotto voce káromkodó és ostorával dolgozó, ócska, fejvédős köpenybe öltözött, tiszteletreméltóan kopott kocsissal. Mikor a regény két fiatal hőse ismét helyet foglalt a kocsiban, modoruknak bizonyos merevsége ismét felengedett és kezük szorongatása ujból erősebben megkezdődött. „Lewisham Ethel“, – ismételte Lewisham többször egymásután, a mit Ethel „kis uram“-mal és „uracskám“-mal viszonozott s keztyűjét lehúzva, tüntetőleg szemlélte a gyűrűjét. Azután a gyűrűt meg is csókolta.

Megállapodtak, hogy nem fogják elárulni, hogy egészen új házasok s megfelelő körülményességgel úgy határoztak, hogy Lewisham feltűnő közönyösséggel fogja kezelni Ethelt, ha megérkeznek lakásukba. A német háziasszony barátságos mosolylyal az előszobában fogadta őket, érdeklődött, hogy kellemes napjuk volt-e s bőbeszédűen a legnagyobb kényelmet igérte nekik. Lewisham segített a piszkos mindenes leánynak felhozni a podgyászokat, nagy elhatározással harmadfél shillinget fizetett a kocsisnak és követte a hölgyeket a fogadószobába.

Ethel csodálatraméltó öntudattal felelgetett Gadowné kérdéseire, követte őt a közbenső ajtón a másik szobába és élénk érdeklődést mutatott egy új rúgós matrácz iránt. Közben az ajtó bezárult. Lewisham az első szobában járt fel-alá, bajuszát ránczigálta és úgy tett, mintha az olajnyomatokat nézegetné. Remegésen kapta rajta magát…

A piszkos mindenes leány ujból megjelent a sülthússal és konzerv-lazaczczal, melynek elkészítésére Lewisham Gadownét megkérte. Az ablakhoz ment, kibámult rajta, hallotta az ajtót becsukódni a leány mögött s a zajra fordult meg, mikor Ethel megjelent az ajtóban.

Ethel rögtön otthonosan érezte magát. Mindezideig Lewisham kabát és kalap nélkül csak egy izben látta őt, egy bizonytalan, drámai jelenet alkalmával. Ezúttal puha, sötétvörös anyagból készült kis blúzt viselt, karján és szép nyaka körül fehér fodorral. Hajának fürtei és selymes szálai a csodák új országa volt Lewisham számára. Milyen finom és édes volt a tekintete, mikor habozva megállt! Bájos pillanatai az életnek! Lewisham két lépést tett feléje és kitárta a karját. Ethel a bezárt ajtóra pillantott és tétovázva közelített feléje…