XXII.
Epithalamium.

Három feledhetetlen napon át Lewishamnak egész lényét gyengéd érzések töltötték el s az élet sokkal csodásabb és szebb volt, semhogy helye lett volna bármi kétkedésnek vagy aggodalomnak. Az Ethellel való együttlét végnélküli gyönyörűség volt számára; a nővértelen fiatalembert Ethel ezer női kedveskedéssel és finomsággal ejtette bámulatba. Mellette valósággal szégyelte az erejét és esetlenségét. És hogy ragyogott az asszonynak a szeme és milyen meleg volt a szive, mely a szemet megragyogtatta!

Még a tőle való távollét is csodás volt és megvolt a külön gyönyörűsége. Már nem volt közönséges diák, hanem férfi, a kinek van titkos élete. Mikor hétfőn reggel elvált tőle a South Kensington állomás közelében és felfelé ment az Exhibition Roadon társai között, a kik szennyes, távoli szobákban laktak, egynapos élettapasztalata után közönséges gyerekeknek nézte őket! Azután megfeledkezett a munkájáról, hanyattdőlt székében és álmodott a viszontlátásról! Majd, mikor a déli csengetés életre varázsolta a tágas főlépcsőt, vagy már kissé előbb is, kisurrant az oratorium mögötti árnyas kis kertbe, hogy egy ragyogó arczczal találkozzék és egy lágy hangnak ezer édes kis semmiségét hallgassa! Délután négy órakor ujabb találkozás és hazatérés – a saját otthonukba.

Nem kellett már félni tőle, hogy az édes alak elválik tőle és a gázlámpán túl belebben a ködös szürkeségbe s magával viszi az ő vágyait. Ez már mindörökre megszünt. A laboratóriumi hosszú órákat Lewisham nagyobbára álmodozó elmélázással töltötte, hogy – az igazat megvallva – bolondos új beczéző neveket találjon ki: „drága asszonykám… drága kicsi jószágom… édes kicsi asszonykám… mindenségem.“ A legszebb foglalkozás! Pedig ez csak kis példa Lewishamnak e csodás napok alatt tanusított különös viselkedésére. Alapjában véve nagyon bolondos idő is volt az.

Az a metszet, a melyet házaséletének harmadik napján produkált, – megjegyzendő, hogy e napokban nagyon keveset produkált, – valósággal csodaszámba mehetett. Bindon, a növénytan tanára, a bemutatás friss borzalmának hatása alatt, kijelentette egyik kollegájának, hogy sohasem volt még tanítványa, a kit ily nevetséges módon túlbecsültek volna.

De Ethel idejét is gazdag új érzések töltötték el. Urnője volt egy otthonnak, az ő közös otthonuknak. Boltokba járt és tekintélyes, gyakorlott szemű boltosok nagyságos asszonynak szólították; megállapította az étrendet és hasznosságának teljes tudatában segített másolni urának a jegyzeteket. Ő is minduntalan abbahagyta az írást és elálmosodott. Négy hosszú hétköznapon át elkísérte Lewishamot és elébe ment, hogy találkozzék vele és örömmel hallgassa képzeletének legujabb termékeit.

A háziasszony nagyon udvarias volt és igen kimerítően fecsegett a semmirekellő és ledér cselédekről, a kik megkeserítik az életét. Ethel viszont egész sor ravasz kibúvóval igyekezett elleplezni egészen újöntetű házasságát. Szombat este levelet írt anyjának, – a levélírásban Lewisham segédkezett neki, – bizonyos mértékig proklamáczió formájában adta tudtul nagy elhatározását és közeli látogatást helyezett kilátásba. A levelet együtt adták fel olyan időpontban, hogy már hétfő előtt ne legyen kézbesíthető.

A gondolat, hogy a megigért látogatást hétfő estig kitolják, Lewishamtól eredt. Egy nappal több lesz a mézeshetük, mondotta. A házasságot megelőző töprengéseiben nem érzékelte fel egész tisztán, hogy házassága után bizonyos összeköttetésbe kell lépnie Chafferyval és Chafferynével. Utána pedig érezhetően húzodott tőle, hogy szembekerüljön ezzel az elkerülhetetlen szükségszerűséggel. Noha megkisérlette a nemtörődömséget, előrelátta, hogy némi nehézségekkel egybekötött kimagyarázkodó jelenetekben lesz része. A pillanatnyi boldogság azonban átsegítette őt a zavaró kilátásokon.

– Legalább ez a kis idő maradjon meg nekünk, – mondotta és ez elégségesnek látszott helyzetük megnyugtatásához.

Nem számítva a rövidséget és a várható kellemetlenségeket, a kis idő tényleg nagyszerű volt. Együtt elköltött ebédjük például – kissé hideg volt ugyan, mikor Lewisham szombaton végre hazakerült, – végtelenül jól esett. Szó sem volt róla, hogy étvágyuk észrevehetően megcsappant volna; nagyon jól ettek mindketten, noha lelkük kereste egymást, folyton egymáshoz közelebb igazgatták a széküket, simogatták egymás kezét és más hasonló szórakozásokkal voltak elfoglalva. Lewisham ekkor ismerkedett meg először igazában Ethel kezével, kövérkés, fehér kéz, rövid, fehér ujjakkal; az első gyűrű előkerült gyengéd rejtekhelyéről és biztosíték gyanánt a jegygyűrű elé került. Tekintetük állandóan körüljárta a szobát s közös mosolyban találkozott össze. Kissé remegő volt minden mozdulatuk.

Ethel úgy mutatta, hogy őt nagyon érdekli és szórakoztatja a szoba és berendezése s a saját új helyzete és Lewisham örült az örömének a láttára. Ethel érdeklődését különösen a nappali szoba fiókos szekrénye kötötte le s Lewisham humoros megjegyzései a bútortakarók és az olajnyomatok felett.

A sült, a lazacz-konzerv legnagyobb része és a friss kenyér elfogyasztása után megfelelő megértéssel láttak neki a tápióka-puddingnak. Evés közben a beszélgetésük szaggatott volt.

– Hallottad, hogy asszonyomnak szólítottak?… Asszonyom… így!… Most el kell mennem bevásárolni. Be kell szereznem mindent vasárnapra és hétfő-reggelre. Összeírok mindent, a mi kell. Nem akarom mutatni a háziasszonynak, hogy milyen keveset értek az ilyen dologhoz… Szeretném, ha többet tudnék.

Pillanatnyilag Lewisham a háztartási ügyekben való járatlanság beismerését nagyszerű alapnak találta az élczelődésre. Csakhamar új gondolatkörbe csapott át és részvétét fejezte ki Ethelnek esküvőjük dicstelen körülményei miatt.

– Nem voltak se nyoszolyólányok, – mondotta, – se virágot szóró fehérruhás gyermekek, se kocsik, se rendőr, hogy ügyeljen a nászajándékokra, nem volt semmi, a mi illik és a mi hozzátartozik. Még a csokor is hiányzott. Csak te voltál és én.

– Csak te voltál és én!

– Borzalmas, – mondta Lewisham némi szünet után. – És képzeld csak el, hogy mit vesztettünk az el nem mondott beszédekben… Képzeld el, a mint a társaság legelőkelőbb tagja felemelkedik: „Hölgyeim és uraim, – a menyasszony egészségére.“ Ez a legelőkelőbb vendég kötelessége, ugyebár?

Válaszul Ethel a kezét nyujtotta.

– És tudod-e, kérdezte Lewisham, miután megjegyzése megfelelő méltánylásban részesült, – hogy bennünket tulajdonképen be sem mutattak egymásnak?

– Tényleg nem! – mondta Ethel. – Bennünket nem mutattak be egymásnak.

Valami ismeretlen oknál fogva mindketten borzasztóan mulattak azon, hogy őket senki sem mutatta be egymásnak…

Késő délután, miután könyveit és egyéb holmijait szanaszét elhelyezte, mindenki láthatta, a mint Lewisham, szemmelláthatóan nagyon emelkedett hangulatban czipelte haza Ethel bevásárlásait. Csomagok és tekercsek kék és vastag szürke papirban, egy divatárúüzletből való zacskó, az eastendi eredetü felöltő egyik zsebében pedig egy tőkehal farka kandikált ki a papirból. Ilyen felséges érzelmek és ilyen méltatlan körülmények között kezdődött meg a mézeshetük.

Szombat este hosszú kóborló sétára indultak a csendes utczákon és végül a Hyde Parkba jutottak. A kora tavaszi éjszaka lágy és világos volt és a hold barátságosan ragyogott felettük. Felmentek a hídra és letekintettek a szerpentinre, mögötte Paddington sárga és távoli lámpáival. Ott álltak, mint két sötét kis alak, szorosan egymáshoz simulva. Suttogtak, majd hallgatásba merültek.

Egyszerre, mintha valami megszállta volna, Lewisham felséges hangulattól megkapatva, beszélni kezdett. A szerpentint az élethez hasonlította és jelentőséget vélt felfedezni a Kensington Gardens sötétségében és a távolban fénylő lámpákban.

– Ez a hosszú küzdelem, – mondta – és a lámpák a czél, – noha alapjában véve nem tudta, hogy mit értett az alatt, hogy a lámpák a czél. Ethel se tudta, de a meghatottság nyilvánvaló volt. – Mi a világgal harczolunk, – folytatta Lewisham és ez a gondolat nagy megelégedéssel töltötte el. – Az egész világ ellenünk van és mi megküzdünk az egész világgal.

– És nem győznek le bennünket, – mondta Ethel.

– Hogy győznének le bennünket… együtt? – kérdezte Lewisham. – Érted megküzdenék akár tíz világgal is.

A rokonszenves holdfény alatt nagyon kedves és szép, sőt bátorságukhoz képest nagyon könnyű dolognak is tetszett, hogy megküzdjenek az egész világgal.

*

– Maguk még nem lehetnek nagyon régi házasok, – jegyezte meg Gadowné bizalmaskodó mosolylyal, mikor újra találkozott Ethellel, miután Lewisham elindult az iskolába.

– Nem, még nem vagyunk nagyon régi házasok, – hagyta rá Ethel.

– Maga nagyon boldog, – folytatta Gadowné és sóhajtott. – Én is nagyon boldog voltam…