Szombaton Lewisham lépett ki először az ajtón. Egy pillanat mulva megint megjelent, valami elszámolást tartva a kezében. Lewishamné alsószoknyájával a kezében állt előtte és elképedt ura elképedő kifejezésének a láttára.

– Nézd csak, – mondta Lewisham. – Mit szólsz ehhez?

Ethel a könyvre tekintett, melyet Lewisham kinyitva tartott elébe s különösen az ötlött a szemébe, hogy a merőleges vonalazás maszatos bejegyzésekkel volt átfirkálva és hogy az olvashatatlan német és angol tételeknek a keveréke meglehetősen hosszú volt. „Egy katlan szén 6 d.“, ismétlődött szabályszerűen a tekintélyes listában, mely ugyanezzel zárult is. Gadownénak volt az első elszámolása. Ethel kivette urának a kezéből és jobban szemügyre vette. Közelebbről sem tünt fel kisebbnek. Az elszámolás botrányos volt. Furcsa volt, hogy a vödör és katlan összecserélésének a humora milyen hamar elpárolgott.

Úgy hiszem, hogy ez az elszámolás volt a befejezése Lewisham nem szabályszerű mézeshetének. Egy ragyogó héten át abban a meggyőződésben élt, hogy az élet csak szerelemből és misztikumból áll, most pedig szokatlan világossággal kellett rájönnie, hogy az élet a létért való küzdelemre és élni akarásra van rendelve.

– Szemtelen csalás! – dühöngött Lewisham s a reggelit egészen újszerüvé és baljóslatuvá tette egyik oldalról a haragvó morgás, másik oldalról pedig bizonyos megütközés. – Délután beszélnem kell vele, – jelentette ki Lewisham órájára tekintve s miután könyveit becsomagolta a fényes fekete táskába, először csókolta meg úgy a feleségét, hogy az nem birt a kifejezett és öntudatos szertartás jellegével. Csak szokásból és sebtében adta a csókot s az ajtó dörrenéssel csapódott be mögötte, a mint elindult az iskolába. Ezen a napon külön kifejezett kérésre Ethel nem jött elébe, annál is inkább, mert segíteni akart neki egyes növénytani jegyzetek lemásolásával, melyekkel hátralékban maradt.

Útközben az iskola felé Lewisham valamit érzett, a mi gyanus módon közel volt bátorságának az elveszítéséhez. Az aggodalma lényegében számtani természetű volt. A mi őt foglalkoztatta, minden egyébnek a kizárásával, legjobban a szokásos üzleti formában fejezhető ki.

Tartozik.

Követel.

Ebből a kimutatásból a legkevésbbé üzletszerű módon is megállapítható, hogy nem számítva az esküvői rendkívüli kiadásokat és az Ethel által beszerzett, egyáltalán nem befejezett „néhány apróságot“, a kiadások több mint két fonttal multák felül a bevételt, a számtan terére való rövid kirándulás pedig nyilvánvalóan mutatja, hogy a felállításnak az egyenlege huszonöt hét alatt semmivé zsugorodik össze.

A heti egy guinea azonban már nem járt huszonöt hétre, hanem csupán tizenötre s azután a tiszta kiadásnak mindenesetre három guineán felül kell emelkedni, a mi viszont a mi ifjú párunknak rendelkezésére álló előirányzatát huszonkét hétre csökkenti le. A részletek a finomabb dolgokhoz szokott olvasóra nézve kétségtelenül fárasztóak és kellemetlenek, képzelje azonban, hogy mennyivel kellemetlenebbek voltak azok Lewisham úrra, a ki gondolatokba mélyedve baktatott az iskola felé. Meg lehet érteni a laboratóriumból való kisurranását s meg lehet érteni azt is, hogy az egyetemi könyvtárban Smithers, a ki a közvetlen közeli második vizsgára és a Forbes-éremre való magolás közben őt figyelte, egészen lénye mélyéig meglepetve látta, hogy Lewisham előtt egész oszlop folyóirat hever, az Educational Times, Journal of Education, Schoolmaster, Science and Art, University Correspondent, Nature, Athenaeum, Academy, Author és más egyebek.

Smithersnek az is feltűnt, hogy Lewisham noteszt vesz elő és abba szorgalmasan jegyezget. Lehetőleg megközelítette Lewisham asztalát és hirtelen oldalról lepte meg.

– Mi után kutatsz? – kérdezte hangosan Smithers és kémlő pillantást vetett az ujságokra. Meglepetése még növekedett, mikor meglátta, hogy Lewisham a hirdetési oldalakat vizsgálja.

– Oh… semmi, – felelte Lewisham szeliden és kezével mintegy véletlenül eltakarta a jegyzeteit. – Van valami szándékod velem?

– Semmi különös, – felelte Smithers. – Csak körülnéztem kissé… Pénteken nem voltál ott a gyűlésen.

Megfordította az egyik széket, rátérdelt és a támlájára könyökölve suttogó hangon kezdett beszélni a vitaegylet ügyeiről. Lewisham alig hallgatott rá és röviden felelgetett. Mi köze van neki ezekhez a gyerekségekhez? Végül Smithers leforrázva távozott és a bejáratnál Parksonnal találkozott össze. Parkson, mellékesen megjegyezve, a kínos jelenet óta nem beszélt Lewishammal. Nagy kört írt le az asztal vége felé s elkerülve a helyet, a hol Lewisham ült, nyílt módon és méltó kifejezéssel jelezte, hogy nem veszi észre Lewishamnak bántó jelenlétét.

Lewisham két irányban kutatott. Valami módot akart felfedezni, hogy saját működésével anyagilag növelje a heti egy guienát és meg akarta ismerni a gépíró-üzlet piaczi viszonyait. Saját személyét illetőleg volt egy homályos gondolata, melyről azonban fokozatosan letett, hogy márczius folyamán tanítást vállaljon valamelyik esti iskolában. Hirtelen haláleseteket kivéve azonban esti iskolák Londonban szeptembertől a legközelebbi júliusig nem szokták változtatni a személyzetüket. A magánórák adása is erősen csábította, de megfogható alkalom nem kínálkozott. A számára kínálkozó lehetőségekről nagyon ifjúi módon gondolkozott, máskülönben nem töltötte volna az idejét azzal, hogy a melbournei egyetem egyik megüresedett fizikai tanszékére vonatkozó pályázati feltételeket jegyezgesse le. Feljegyezte egy szocziális kérdésekkel foglalkozó folyóirat megüresedett szerkesztői állását is. Nem gondolta volna ugyan, hogy valaha ilyen munkában legyen része, de hátha a kiadó másként gondolkozik. Szerepelt azonkívül még egy üresedésben levő múzeumi őri állás az etoni kollégiumban.

A gépíró üzlet kevésbbé változatos volt, de sokkalta határozottabb. Akkortájban még a félművelt elemeknek dühöngő versenye nem nyomta le az ügyet ezer szavankint a lehetetlen tíz pencere és a rendes ár egy shilling és hat pence volt. Alapul véve, hogy Ethel ezer szót írhat egy óra alatt és hogy öt-hat órát dolgozhat naponkint, nyilvánvaló volt, hogy a háztartási kiadásokhoz való hozzájárulását egyáltalán nem lehetett megvetendőnek tekinteni: esetleg harmincz shilling hetenkint. Ez a felfedezés Lewishamot természetszerűleg kedvezően hangolta. Igaz, hogy szerzőknek, vagy másoknak a hirdetéseit, a kik gépíró-munkát kerestek, nem találta, de a helyett úgy látta, hogy gépírók nagy számmal hirdetnek a különböző irodalmi folyóiratokban. Világos volt, hogy Ethelnek is hirdetni kell. „Tudományos szakkifejezésekben teljes gyakorlat“, – ezt kell hozzátenni, gondolta magában Lewisham. A lehetséges alkalmazásoknak egész gyűjteményével, reményteljes hangulatban tért haza. Útközben öt shilling ára bélyeget vásárolt.

Déli étkezés után Lewisham kissé elfogódva felüzent, hogy Gadownéval óhajtana beszélni. Az asszony a legnyájasabb képet mutatva nyomban megjelent; semmi sem volt benne az angol háziasszonyok szokásos méltatlankodásából. Nagyon gesztikulált, bőbeszédű volt és mindent megértő, de szerencsétlen módon két nyelvű s az összes kétes pontoknál németre fordította a beszédet. Lewishamot természetes udvariassága visszatartotta attól, hogy nyomon kövesse őt a két nagy nyelvnek a határán keresztül. Majdnem félóráig tartó barátságos eszmecsere végül hat pence engedményre vezetett s mindkét fél meg volt elégedve ezzel az eredménynyel.

Gadowné végig teljesen nyugodt maradt. Lewisham úrnak azonban kipirult az arcza, a füle kivörösödött, a haja szétzilálódott, de a hat pence engedmény panasza jogos voltának az elismerését jelentette.

– Gadowné próbát tett velünk, – mondta, úgyszólván mentegetőzve, Ethelnek. – Feltétlenül szükséges volt, hogy határozottan szembeszálljak vele. Többé nem hiszem, hogy kellemetlenségünk legyen… De a mit a konyhában elhasznált szénről mond, teljesen jogos.

Az eset után a fiatal pár a Kensington Gardensb a ment sétálni és – a tavaszi nap oly meleg és kellemes volt – a zenekar közelében két hivogató zöld széken helyet foglalt, melyekért Lewishamnak utólag két pencet kellett fizetni. Azután elmerültek valamibe, a mit Ethel „komoly megbeszélésnek“ nevezett. Ethel csodálatos módon megértő volt és kimeritő módon tárgyalta meg a helyzetüket. Különös nyomatékkal fejtette ki a takarékosság szükségességét a háztartási kiadásokban és mélyen sajnálkozott a saját tapasztalatlansága felett. Határozatba ment, hogy Lewisham egy jó háztartási vezérkönyvet szerez be Ethelnek magánhasználatára. Odahaza Chafferyné a háztartást a „Szükséges tudnivalók mindenről mindenkinek“ orákulumszerű utasításai alapján vezette, de ezt a művet Lewisham tudománytalannak ítélte.

Ethel úgy vélte, hogy sokat tanulhatna a hat pences női folyóiratokból, – a pennys folyóiratok ebben az időtájban még nem kezdődtek meg. A bőség idejében sokat vásárolt ezekből a kiadványokból, de főleg, mint azt most sajnálkozással ismerte be, a kalapdiszítés és más hasonló hiúságok kedvéért. Így megint az írógép tolult az előtérbe. Lewisham kellemetlen hirtelenséggel eszmélt rá, hogy anyagi eszközeik felbecsülésénél semmit sem irányzott elő az írógép beszerzésére. Ez pedig az általános előirányzat időtartamát tizenkét vagy tizenhárom héttel rövidíti meg.

Az estét nagyszámu levél írásával és másolásával, borítékok czímzésével és válaszbélyegek borítékolásával töltötték. Ezek voltak az optimizmus perczei.

– Melbourne nagyon szép város – jelentette ki Lewisham, – és az utazásunk oda fényes lehet.

Hangosan felolvasta a melbournei tanszékre való pályázatot, hogy Ethel hallja, hogy írta meg. Működésének és sikereinek a felsorolása láthatólag nem maradt hatástalanul Ethelre.

– Sejtelmem se volt róla, hogy a felét tudod mindezeknek, – mondotta és némileg le volt hangolva viszonylagos műveletlensége miatt. Viszont természetes volt, hogy ilyen biztatás után az iskolai ügynökségeknek szóló levelek a határozott önbizalom hangján szövegeződtek meg.

Az Athenaeum-hoz beküldendő gépírási apróhirdetés azonban némi zavart idézett elő Lewisham lelkiismeretében. Miután az apróhirdetést ő maga szépen és részletesen megszövegezte, belefoglalta: „tudományos szakkifejezésekben teljes gyakorlat“, megtekintette a jegyzeteket, melyeket Ethel másolt le a számára. Ethel kezeírása még mindig kerek és gyerekes volt, a minőnek a whortleyi fasorban megismerte, de interpunctiója a bizonytalanul alkalmazott vesszőkre és gondolatjelekre szorítkozott és nagy volt benne a hajlandóság, hogy a mit tökéletlenül tudott csak elolvasni, a lehető legkisebb ellenállásnak a törvénye szerint írja le. Az ügyet így azzal az elhatározással rázta le, hogy minden írást át fog nézni és ki fog korrigálni, hogy Ethel eleget tehessen a vállalt kötelezettségnek. Végeredményben az sem lehet rossz, gondolta zárjel között, ha ő maga valami biztos tekintélyt olvasgat a mondatok pontozása és vesszőzése tekintetében.

Késő estig voltak ezzel a munkával elfoglalva s teljesen megfeledkeztek a másnapi növénytani vizsgáról. Kis szobájuk a lobogó tűzzel, az égő gázzal és a leeresztett függönyökkel nagyon kedves és otthonos volt s a nagyszámú ajánlkozó levél reménységgel töltötte el őket. Ethel izgatott volt és lelkesedett, majd egészen Lewisham mellé jött és föléje hajolt, hogy lássa, mit írt. Lewisham kérésére előszedte a levélborítékokat a fiókos szekrényből.

– Te igazi segítség vagy nekem, – mondotta Lewisham, hátradőlve a székén. – Úgy érzem, hogy mindent meg tudnék tenni egy leányért, mint te vagy.

– Valóban? – kiáltotta Ethel. – Valóban! Igazán segítségedre vagyok?

Lewisham arcza és mozdulata a legteljesebb helybenhagyást fejezte ki. Ethel gyengén elsikította magát örömében, megállt egy pillanatra s azután meg nem rendíthető segítségre való hajlandóságának gyakorlati bizonyítása gyanánt, kitárt karokkal rohant az asztal körül feléje. Csak egy szó röppent el az ajkáról:

– Édesem!

Lewisham, félig átölelve, szabadon maradt kezével hátratolta a székét, hogy Ethel a térdére ülhetett…

Ki kételkedhetett volna még benne, hogy valóban segítség az urának?